Ma délelőtt jutott eszembe Ani, és valami megszállottság jött rám, hogy ezt leírjam, pedig nem egy fontos dolgot teszek félre miatta - mégsem tudom kihagyni.
A legtöbb ember nem is sejti, hogy az érzéseinek mi a forrása. Ha dühöt, fájdalmat, vagy valami kellemeset érez, annak többnyire van valami gyerekkori gyökere. Én ma rájöttem egy ilyenre – ezért jutott eszembe Ani. Kábé harmincöt éves a sztori, és nem vagy biztos abban, gondoltam-e azóta Anira, de az ma lett nyilvánvaló, hogy az egyik gyenge pontomnak – közvetve - Ani halála az oka.
Nagyon nehezen viselem a gyászt, nem csak a sajátomat, hanem a másik emberét is. Ezzel az érzéssel sajnos ahogy telik az idő, egyre gyakrabban kell találkozni. Ma már szinte minden héten meglrint egy-egy halálhír: közvetlen barát, rokon, ismerős, ezek hozzátartozóinak, vagy olyanok halála, akikkel valaha volt valami közös, nem láttuk egymást 5-10-20 éve, de olvasom az újságban, meglátom a temetőben, mondja valaki - az elmúlása mégis fáj.
A napokban egy kedves barátom fájdalma érintett meg és ennek kapcsán gondolkodtam el – és jutott eszembe Ani, egy vizslakölyök a harvanas évekből.
Ani egy kedves barátom kutyája volt, Gézáé, aki az iskolában mögöttem ült és nagyon boldog vele. Délután lehozta a térre, és a fél osztály ott kergetőzött a kutyussal, aki majd szétrepedt a gyönyörtől. Aztán egy nap kérdem Gézát: mi baj, mert csak ült szótlanul. Azt mondta: meghal a kutyám. Szopornyicás lett és nem volt esély a gyógyulásra.
Aztán elpusztult a kis állat és én napokig hallottam, hogy szórakoztatja magát Géza a mögöttem lévő padban, nehogy elsírja magát.
Nekem ez nem sikerült, én megsirattam Anit. És többen kigúnyoltak érte. Volt hogy sírva ébredtem, mert álmomban játszottam a vidám kutyával és a boldog Gézával, aztán ráébredtem, hogy mindez nem igaz.
Most néhány évtized távolából világos: én nem a kutyát sirattam, hanem Gézát, aki kínjában összehord egy rakás sületlenséget, nehogy sírjon...
Rehabilitálnom kell Zelk Zoltánt, a költőt, akinek egy interjúban látott megnyilvánulása miatt nagyon begurultam. Zelk a második világháborúban megjárt minden rosszat, amit csak lehet, szemrebbenés nélkül elmondta a hozzátartozói elvesztését, a saját munkaszolgálatos kínjait – aztán könnyes szemmel beszélt egy vizsláról, egy német tiszt vizslájáról, aki elvesztette a gazdáját, és csak állt és nézett a távolba, nem fogadott el senkitől semmit, és nem rezzent ha szóltak hozzá. Akkor nagyon nem értettem, hogy egy ilyen sokat szenvedett hogy tud pont ezen elérzékenyülni.
Most már nincs vele problémám.
Két hete hogy közös vállalkozásba kezdtem egy régi ismerőssel. A recept már bevált – nyilván emiatt kért meg a társulásra: én az első ilyet magamnak megcsináltam jópár évvel ezelőtt, aztán ráuntam, kiszálltam belőle, eladtam. Azóta megcsináltam már ugyanezt néhány ismerősnek, akinek nem volt elég pénze, mersze és hozzáértése, méghozzá úgy, hogy a nulláról kezdve elvittem a céget addig, amíg működik már magától is. Ekkor én kiszálltam (a működtetés marha unalmas dolog, a felépítés sokkal izgalmasabb) és kivettem a részem: vagy megmondtam hogy mennyit kérek, vagy rábíztam az illetőre (érdekes hogy majdnem mind nagyobb összegre gondolt, mint én, és az egyáltalán nem érdekes, hogy nem mindet fogadtam el)
A mostani partner már közreműködőként szerepelt egy korábbi csapatban, de önállósodni akar. Belekaptunk. Már működik a vállalkozás, a héten már volt bevétel is, és ha így folytatjuk, akkor május végére kifutunk nullára, azaz az utolsó befektetett fillér is megtérül. Az apró bibi az egészben az, hogy a mostani partnerem elszólta magát, ugyanis ő úgy gondolta, hogy ha beindul a bolt, akkor „visszafizeti” nekem azt a pénzt, amit „kölcsönadtam” neki a vállalkozáshoz.
Nem szeretek vitázni, ilyen kérdésben olyan emberrel, aki csak játssza a hülyét (hiszen túl van már egy pár vagyonmegosztáson, amikoris vállalkozásokat osztottak meg) pláne nem.
A közös bulik lényege, hogy olyan rendszert kell kidolgozni, ami eleve kizárja a másik megrövidítésének a lehetőségét.
Én általában vakon megbízom mindenkiben, akivel együttműködöm (olyan kevesen vannak, hogy nagyon könnyű) egészen addig, amíg észre nem veszem az első apró jelet – és akkor vége –nem csak a közös vállalkozásnak, hanem a kapcsolatnak is: az illető többé nem létezik a számomra.
Persze a fene tudja, hogy igaz-e, amit a bizalomról írtam, hiszen a pakliban mindig benne van a szakítás, és általában úgy építkezem, hogy nagyon ne bukhassak az ügyön.
Partnerem annyira nem fineszes, hogy látná: mi működteti a vállalkozásunkat és hogy ez hozzám kötődik. Probléma esetén én elegánsan el tudom húzni a csíkot a bevételt hozó két emberrel (én vettem fel és képeztem át őket) és a hozzájuk tartozó infrastruktúrával. A társam meg ottmarad az általa kibérelt objektumban és kezdheti elölről egyedül – csak nem tudja, hogy kell embereket kiválasztani, felvenni és betanítani.
Ki is mondta, talán Andrew Carnegie, hogy „vegyél el tőlem mindent, amit tudsz, csak az üzletkötőimet hagyd meg, és én egy év múlva ugyanitt leszek, ahol most vagyok”.
Azért érdekes ez a kérdés, mert egy időben magam is számtalanszor feltettem magamnak. 1988-ban lett saját kertem és nagyon nem érdekelt, mit történik benne. Arra figyeltem, hogy ne verje fel a gaz, de mosolyogtam a szomszédokon, akik (oké, ők panelból kerültek oda, én meg rövid kihagyással egy kertes házból) szinte hisztérikusan magáztak minden egyes fűszálat. Tettem bele néhány rendetlen palántát, aztán ültettem kardvirágot, méghozzá úgy, hogy leszórtam a gumókat a földre, belenyomtam az ásót, aztán az így keletkezett résbe belerúgtam a gumót, ahogy esett, úgy puffant...
Aztán két évvel később észrevettem magamon a változást, és mondogattam is: ha valaki korábban megjósolja ezt, valószínűleg szemberöhögöm.
Talán azért fontos – és ezt csak néhány éve tudom – mert a kert az egyetlen olyan örömforrás, amit valamennyi érzékeddel egyszerre tudsz élvezni. Nem véletlen, hogy az évezredes kultúrájú japánoknál vannak komoly hagyományai a témának. Ők azt mondják, hogy napi egy óra munka a kertben (persze korán reggel) elűzi a negatív erőket és segíti a harmóniát a természettel.
Mosolyognom kell magamon.
Kábé húsz éve egy gyönyörú Húsvétvasárnap a barátnőmmel végiglátogattunk néhány ismerőst és rokont, és elég "sajátosan" éreztem magam a mellényes öltönyömben a szakadt kertészruhájukban feszengő emberek között: mint amikor a grófúr leereszkedik a mezőn dolgozó pórnép közé.
Most én is pórnép vagyok, mert így ünnepelek. Az ebédhez persze szépen felöltözünk és megemlékezünk Jézus feltámadásáról, de előtte és utána nyomás a kertbe!
Délelőtt néztem egy kicsit a misét és a pápai áldást.
Szegény öreg bácsi, miért nem hagyják inkább aludni? Nem tudom volt-e példa arra, hogy egy pápa missziója nem a halálával, hanem a visszavonulásával ért véget, de II.János Pál - mint annyi mindenben - igazán szakíthatna a hagyományokkal, ha vannak ilyenek.
A mise közben érdekes gondolatok és érzések foglalkoztattak. Ady sorai jutottak eszembe: "Hiszek hitetlenül Istenben."
Nem az istenhittel van problémám, ebben a kérdésben teljes az egyetértés saját magammal már vagy 10 éve, hanem az egyház és a keresztény hagyományok azok, amikkel nem tudok elszámolni.
Száz százalékig egyháztagadó vagyok!
A mai krisztusi egyházaknak SEMMI KÖZÜK a krisztusi eszméhez, a szeretethez, a megbocsátáshoz, a szelídséghez.
Sokkal inkább a képmutatás, a hatalom, a vagyon az, amiről szól a történet.
Az egyház számomra a református pap nagyapám kicsinálását, az összeharácsolt birtokok visszakövetelését, a drága autókon furikázó papokat, a két Hegedüs Lóránt gyűlölködő uszítását, az inkvizíciót, a Scorsese film betiltását, a kenetteljes köntösbe bújtatott politikai agitációt jelenti.
Mégis megdobban a szívem, amikor Úrfelmutatást látok, vagy egy zsoltárt hallok. Visszaemléxem a régvolt gyerekistentiszteletekre, amikor a lelkipásztor felesége vasárnap 9-től kábé 3/4 10-ig érthetően, szinte meseszerűen beszélte el a bibliai történeteket. Érthetően, ahogy egy gyerek képes befogadni. A bibliai jártasságomat ennek köszönhetem.
Ugyanakkor hiszem és vallom, hogy ha bárki Istennel akar találkozni, az ne templomba menjen, mert Isten nemigen jár oda.
Istent könnyebb megtalálni akkor, amikor feláldozol valamit az életedből valaki más javára. Lemondasz egy éttermi vacsoráról és az árát odaadod egy rászorulónak no persze nem úgy, hogy megdobsz egy csikkszedőt 5k-val. Vagy lemondasz egy tévé előtt eltöltött kétórás unalomról, és felkeresel egy régi ismerőst, akinek a legnagyobb boldogság, ha valaki rányitja az ajtót és figyel rá egy darabig.
És közben nem vagy oda a saját nagyszerűségedtől.
Szerintem az Isten az ilyen apróságokban rejtőzik.
Lajám!
Igen, igazad van, valóban félreérthető, vagy inkább ellentmondó volt a könyves történet. A helyzet az, hogy a vállalkozói ötletek közül azokat írtam meg, amelyek nem igényelnek tőkét, csupán egy ötlet, némi finesz és sok munka kell hozzá.
Tíz éve többek között az egyik ilyen volt: csinálni egy katalógust, benne a Magyarországon fellelhető összes hirdetési lehetőség valamennyi paraméterével: terjesztés, tarifák, olvasottság, stb. Egy kanyi nélkül el lehetett kezdeni. Mára virágzó kiadóvállalat lett belőle, Média Ász néven.
Ilyenek vannak most is a tarsolyban.
Ami meg nekem volt a kérdés: befektetési lehetőség. Ami biztosan nem jó: tőzsde, ucsorahitel, bankbetét, állampapír, "tutibiztos" vállalkozásba társulás.
Hanem valami más.
Egy asztaltárs mailben ajánlotta az internetet.
Megválaszoltam, hogy amennyire én tudom, az interneten főleg nagy pénzeket buknak emberek és cégek - tehát egyelőre nem látom a megtérülést. Nyilván ő sem, mert vagy egy hete nem válaszolt.
Igen, a telek jó ötletnek tűnik. Én is gondoltam rá, de egy jó befektetés lényege (ha vásárlásról van szó) hogy NAGYON OLCSÓN kell mexerezni a portékát. ÉS telket nagyonolcsón nemigen lehet kapni, mert mindenki tudja, mire megy a játék.
Velem szemben van egy üres telek, hetente három autó áll meg és kérdezi: kitől lehetne megvenni.
* * * * *
Nem tudom, a lányom igényli-e egyáltalán a társaságomat. Én szeretnék nem csak fizikailag vele lenni, de nincs közös nevező. Valamelyik este meséltem fiatalkori sztorikat, egy darabig udvariasan leplezte az unalmát, aztán átment vigyoriba, mindenen nevetett és felidézte az Airplane ama részét, amikor a főhős meséli az utasoknak a szerelme történetét, és a hallgatói felakasztják maguzkat, harakirit követnek el, stb. :)))))
Nem erőltetem.
Gyűrűzik tovább a családi hagyomány.
Életem egyik legnagyobb problémája az apámmal való viszonyom. Sokkal kevesebbet volt velem, mint amennyit szerettem volna. Aztán fizikailag együtt voltunk, de ő nem nagyon beszélt velem, ha én meséltem neki, akkor nem figyelt oda. Főleg a teljesítményem érdekelte, az eredményeim, vagy ezek hiánya. A gondjaim, a problémáim soha nem jutottak el hozzá. Úgy éreztem: nem szeret, sőt, hülyének tart. Ezt egyszer egy rossz pillanatában meg is mondta. És soha nem fogja megtudni, mit tett velem abban a pillanatban. Talán 30éves koromra kerültem egyenesbe saját magammal és akkorra szűnt meg bennem az állandó bizonyítási kényszer.
Valamikor akkortájt értettem meg az egész helyzetet: ő sem kapott otthonról soxeretetet. Sőt, ez így nem is igazságos. Én kaptam, sokat, nagyon sokat, de elég sajátos módon. Ő nem volt ilyen szerencsés helyzetben, mert ő szinte semmit.
Egyszer direkt ezokból látogattam meg nagyanyámat: beszélgetni akartam vele a szüleiről és a gyerekeiről - áttételesen a szeretetről.
Döbbenet, a sztori teljesen hasonló.
Amikor megkértem, meséljen az édesapjáról, ő nem emóciókat elevenített fel, nem azt mondta, hogy az ölébe ültette, szúrta a szakálla és jó pipadohány illata volt (mint ahogy elképzelek egy ilyen századfordulós jelenetet) hanem felsorolta, hogy mit vett neki az apja.
Brrrrrrrr.
És akkor még én csodálkozom, hogy kevés a közös pont a lányommal!?
Ja értem, azt hittem, az nem komoly.
Két sorral feljebb írtad, hogy könyvet is írtál, annyi ötleted volt, aztán egyből utána megkérdezted, hogy nincs-e valami ötlet.
Ha nekem most pénzem volna, és tudnék várni pár évet, telkeket vennék Budapesten, külkerületben. Nőnek ki a lakóparkok, társasházak a földből, de nemsokára nem lesz hova építeni. Most nézem, Szegeden 90-130 ezerért/m2 adnak vadiúj kulcsrakész lakásokat, Pesten meg 250-450e között vannak. Horribilis haszonnal gondolom, mert az építőanyag Szegeden sincs ingyen. Én is vennék telket, ha nem albérletben laknék, és nem lakásra gyűjtenék...:(
Most van itt az a nap, amelyikre beírtam, hogy a lányommal időzöm és nem csak fizikailag. A közös reggelin kívül egyetlen percet sem sikerült vele lennem. Talán majd most, ha befejezem az írást.
Megijedtem magamtól a héten.
Az apropó: a Kacsóh Pongárc úti csomópontzban a következő jelenetnek voltam szemtanúja:
egy hatalmas terepjáró a Hungária körútról az M3-ra vezető hídon az út közepén a két sáv között lefékezett, kipattant belőle egy kétméteres, kopasz izomagyú, oda rohant a mögötte megálló autóhoz és ököllel lekezdte ütni a vezető oldali szélvédőt.
Az egész egy pillanat alatt játszódott le és nem is nagyon lepődtem meg rajta, mégis görcsbe rándult a gyomrom, és azt mondtam az utasomnak, hogy én letekerném az ablakot és belelőnék az őrjöngő baromba.
Méxerencse, hogy nincs fegyvered, mondta az utasom, és ebben egyetértettünk. Aztán röviddel később azt mondtam, hogy annak minimális az esélye, hogy én egy ilyennel konfliktusba kerülök, ugyanis tudom a közlekedési szabályokat, aminbek az első pontja: az ilyeneknek mindig elsőbbségük van. Ez a lehető legjobb megoldás arra, hogy a lehető legminimálisabb kapcsolat legyen közöttünk.
Nem tudom, mit véthetett az agresszió áldozata, a kopasz valószínűleg ebvágott elé, ez meg rádudált, ahogy ilyenkor lenni szokott, rosszabb esetben mutogatott.
Évekkel ezelőtt igyekeztem az ilyen pofátlankodót nem beengedni, ha láttam hogy jön, akkor ráhúzódtam az előttem menőre és juszt se.
2-3 éve már biztosan nem izmozom az ilyenekkel, két okból.
Az egyik: egy nagyon kedves ismerősöm egyszer azt mondta, hogy az ember akkora, amekkora dolgok felidegesítik - akkor kaptam a fejemhez, hogy "Úristen, milyen törpe, vagy inkább seggdugasz tudok lenni néha".
A másik már valahol az előző gondolatból következik: ha önálló és gondolkodó ember akarok lenni - márpedig ezt 20-30 éve eldöntöttem, anyám szerint már 4 hónapos koromban "egyéniség" voltam (zárójel-szmájli-zárójel bezárva) akkor nem szabad engedni senkinek, hogy akkor szerezzen befolyást a tudatom fölött, amikor akar.
Nopersze ez nem mindig sikerül, de törexem rá és egyre jobban megy: a szabadság illetve az a tény, hogy ÉN vagyok a saját magam ura azt (is) jelenti, hogy senki nem elég ahhoz, hogy rendelkezzen a gondolataimmal. Ha dominálni akar, maximum a fizikai valóságom az, amire hathat, de a szellemem az a sajátom.
Azt hiszem, neked mondom el elonek a kivulallok kozul, hogy mintegy egy oraval ezelott, onhibamon kivul, sikerult tonkretenem egy kurva draga gepet, es most istentelen lelkifurdalasom van.
Volt kertem, nyirhattam benne fuvet, jo volt, de aztan tonkrement a kapcsolat, el kellett adni a hazat, es visszajottem a varosba.
Köszönöm, hogy válaszoltatok és szóljatok bele nyugodtan, kitüntetve érzem magam. A csoportterápiának is az az egyik hallatlan előnye, hogy ha valaki megerősít a hülyeségemben azzal: ő is így gondolja, akkor már nem is érzem olyan kócosnak magam.
És azért kérdeztem rá: egyedül vagyok-e, mert 1-2 bejegyzéssel lejjebb feltettem egy kérdést, amire nem válaszolt senki. Lehet akár mailben is.
Az ilyen vasárnapokat komálom is meg nem is. Jó volt a kertben ronggyá dolgozni magam és napról-napra élvezni a növényeim fejlődését, azt ahogy meghálálják a törődést, jó hogy gyakran kell elővennem a madárkatalógust, hogy ma milyen újabb ismeretlen szárnyas látogatott meg, jó az, amikor a szomszédom, aki rajtunk kívül már mindenkit feljelentett, akinek a köszönését senki nem fogadja, átjön, és nem csak elmagyarázza, hogyan kell a szőlőt metszeni, hanem meg is csinálja az egészet és még a gyümölcsfákon is igazít egyet-kettőt és semmit nem fogad el érte.
Jó az, hogy belaktam a kertet és kezd kialakulni hogy mit kell átrakni, hol ritkítok és hova kell újabb növényeket beszerezni.
Gyönyörű a sok nárcisz és jácint, és mi lesz itt egy hét múlva, amikor támadnak a tulipánok. Most ebből még csak egy nagyon korai törpicsek nyílik.
Nem vagyok már mai gyerek és a nap vége felé levegőt is nehezen veszek, de haló poraimból akkora élvezet végignézni az elvégzett munkán, amit pénzért nem lehet megvenni.
A bimbókban, a virágokban, a rügyekben, a madárdalban a fantáziától a kéz munkájáig minden benne van. Még a derékfájás is.
Minden ember számára az egyik legfontosabb dolog az elismerés. Az ilyen pozitív visszajelzés, vagy ennek a reménye szárnyakat adhat.
Érdekes, nekem talán akert az egyetlen olyan az életemben, amiben a másik ember őszinte elismerése kevesebbet jelent, mint a saját gyönyörködésem.
Tegnap vendégeim voltak, közöttük számomra fontos emberek, és az elismerő szavaik leperegtek rólam.
Ebben és csak ebben az esetben az elismerésnél is többet ér a jóleső fáradtság, amikor pl (2-3 hét ilyen is lesz) a frissen nyílt fű illata keveredik a virágillattal, a madárdalt pedig a szivattyú tompa, csendes búgása, és a locsolófej sziszegő hangja festi alá. Néha a szomszéd kislányok visonganak, átmásznak az átesett labdáért és mindez marha természetes. Ez a másik szomszéd, velük is jóban, majdnemhogy baráti viszonyban vagyunk.
Ami nem tetszett: egyedül élvezkedtem, a családomat az ilyesmi hidegen hagyja. És ami még kevésbé tetszik: most egy iszonyú lapos filmet néznek, benne lövöldözés, ócska poénok, és már nem volt erőm alternatívát kínálni. A jövő hétvégén megteszem, vagy legalábbis próbálkozom. Mindannyiunknak jobb lenne, ha a térkép előtt mesélnék a lánynak, vagy zenét hallgatnánk közösen, kitárgyalva a hangokat.
Be is írom a naptárba, mert holnap kezdődik a munka és biztosan elfelejteném.
A hideg futkos a hátam a gyönyörű tavaszi (koranyári?) nap ellenére, hiszen megint abba a társaság ba készülünk, amelyik a legutóbbi bejegyzésemet ihlette. Súlyosbító körülményként kétszer annyian leszünk, a nagy család távoli csatolmányokkal kiegészített részeivel együtt.
Sok emberrel 2-3 évenként találkozunk, talán egymás neveit sem tudjuk, és akár nem szólunk egymáshoz, mert egyiket sem érdekli a másik, esetleg a megjelenése alapján még taszító is, akár udvariaskodó csevegésbe kezdünk, borzalmasan tudok szenvedni tőle. Nagyon nehéz úriembernek maradni, alhárítani a bizalmaskodó kérdéseket, ugyanakkor barátságosnak látszani, hiszen nem akarok senkinek sem kellemetlen pillanatokat okozni.
A menetrend a mexokott lesz: egyik család érkezik a másik után, húderégláttalak, desokatfogytál, dejólnézelki, agyerekekhogyvannak, ésazunokáknahátcöcöcö, mostmibenutazol, hogymegyazüzlet Brrrrr. Leülünk és beszélünk a nagy semmiről, Torgyán, hírek, Zámbócsimiképzeldellopták a fejfáját, nemonddakutyafáját, aztán jönnek az idétlen viccek, amit a csapat egy része kínjában mond, a másik része kínjában nevet rajta. És erre elmegy egy fél nap, ahelyett hogy befejezném a gyümölcsfák metszését, újrapácolnám az erkélyeket és a kapukat, kigyomlálnám amit ki kell. Vagy írnám a könyvemet.
Vagy aludnék.
Vagy csak dögölnék a tévé előtt.
Most volt a lányom születésnapja. Szerettem volna együtt lenni vele, lélekben is, nem csak fizikailag. Felajánlottam neki az összes kedvenc programját. Egyiket sem akarta. Harry Potter győzött. (még midig jobb, mint mikor a tévét kapcsolgatja) Legalább ő jól fogja érezni ma magát ezen a fujabelemjönki bulin.
Végre itt a tavasz, érezhetően hosszabbodnak a nappalok és nagyszerű, hogy sokat süt a nap. Nyílnak a krókuszok és rengeteg a kerti munka - ezért egy kicsit kapkodva írok.
Néha nevetnem kell, hogy majd minden alkalmat megragadok annak biuzonygatására, hogy mennyire helyesen fordítottam hátat a világnak.
Látom-hallom a sok siránkozást, hogy az idősebb korosztály milyen nehezen tud elhelyezkedni és nagyon örülök, hogy ez engem továbbra sem érint. Lehet hogy az, aki 50 éves korára még mindig rászorul arra, hogy munkahelye legyen, az elcseszett valami az életében?
Miért nem lehet függetlenedni minden szempontból.
Nem arról van szó, hogy én az átlagnál többet tanultam, az átlagnál jóval többet dolgoztam és sokszor nagyon nagy szerencsém volt, gyakorlatilag 35 éves koromra megcsináltam magam, hanem amikor az elmúlt két hétben a jövedelmem egyik fő forrása meginogni látszott, nem hogy nem estem kétségbe, hanem az okozott problémát: a sok lehetséges dolog közül melyikhez nyúljak?
Valamennyit legalább akkora élvezettel csinálnám, mint a mostanit, és egyik variáció sem arról szól, hogy elhelyezkednék.
Nem is tudok elképzelni annál rosszabbat, minthogy naponta BE KELL MENNI valahova, időre, tülekedni a csúcsban és elviselni egy csomó olyan ember pofáját, akihez semmi közöm.
Lassan 12 éve, hogy összedobtam egy kis könyvet arról, hogy mit tehet az, aki elvesztette az állását. Akkor az új válllakozói hullámban sok ember egyszerűen nem vette észre, hogy hatalmas lehetőségek nyíltak meg előtte, és - kényelemből, félelemből, igénytelenségből, vagy ki tudja, mi miatt - ragaszkodott a korábbi korlátokhoz.
A könyvem az utosó darabig elfogyott, tele volt egy csomó vállalkozói ötlettel, de nagyon keveset valósítottak meg belőle a vásárlóim.
Néhányat megcsináltam én magam, néhányat elkezdtem - majd mind működő projectet eladtam másoknak.
Ma éjjel azzal aludtam el: megírom újból.
Megint tele vagyok ötletekkel és megint sok az amúgy ütőképes ember, aki nem tud magával mit kezdeni.
Amúgy meg összjött egy kis tőkém, be kéne fektetni, mert rohad a bankban. Nincs valami ötleted?
Dante kábé 700 évvel ezelőtt rótta papírra a következő sorokat:
"Miként a Filozófus mondja, minden ember természetesen vágyódik a tudásra.
Ennek oka csak az lehet, hogy minden létező saját természetétől ösztönözve törekszik a tökéletesedésre, amelyben felülmúlhatatlan boldogságunk rejlik, magától értetődően mindnyájan erre áhítozunk. Az ilyen magasztos tökéletességnek azonban sokan híjával vannak különféle ok miatt, amely az emberben magában vagy rajta kívül van, és a tudás elérésében gátolja.
(...)
A test részéről akkor, ha az egyes érzékszervek nem hibátlanok, s így semmit fel nem foghatnak, amint a süketek, némák és hasonlók esetében látjuk.
Lelki akadály akkor keletkezik, amikor a gonoszság hatalmasodik el rajta, és bűnös élvezetek hajhászójává teszi, amelyek végleg megtévesztik, és mindent megútáltatnak vele.
Az emberen kívül ugyancsak két okot találunk, az egyiknek előidézője a kényszerűség, a másiké a lomhaság."
Dante nyilván nem gondolta, hogy a harmadik évezred elejének mesterségesen előállítani kívánt alattvalóját rajzolta meg, és nevezte gonosznak.
Mindez arról a szellemi sötétségről jutott eszembe, amibe a ma embere egyre inkább belesüllyed.
Elképzelésem sincs arról, hogy élhetett egy átlagember az 1200-as évek Magyarországán, de azt nem tudom elhinni, hogy 24 órában a megélhetésén és a túlélésen fáradozott.
A paraszt nyilván dolgozott mint a gép, de munka után nyilván csinált valamit, és valószínűleg nem a tévét bámulta tajtrészegen.
A huszadik század első feléig még volt szellemi élet, és ebbe a színielőadásokon, operákon és hangversenyeken kívül beletartozott az is, amikor egy mészáros fia "befordúlt a konyhára és rágyújtott a pipára", vagy a szegény prolicsalád gyermeke libasültet szeretett volna enni.
Mindezt két esemény juttatta eszembe.
Az elmúlt héten egy elegáns szállodában bírók részére tartottak fejtágítót, az európai únióhoz való csatlakozás kapcsán. A kiváló előadók szinkrontolmácsok segítségével adták át a tudást gyakorló bíráknak. A bírók közül néhányan jegyzeteltek, a többség azonban bambán nézett ki a fejéből, keresztrejtvényt fejtett, bulvárlapot olvasott, aludt, vagy szóval tartotta a szomszédját. A nyelvbotlásokon hangosan röhögtek. Az étteremben úgy viselkedtek, mint valami csürhe. Némelyikük szabadidő ruhában és papucsban közlekedett a Boss öltönyös vendégek között. Az ismerkedési estre egyikük sem ment el. És általában, nem volt közöttük semmi kommunikáció, a program végén megvacsoráztak, és mindenki elvponult a szobájába, egyedül, tévét nézni.
Döbbenet!
A másik: két társasági eseményen is megjelentem. Mindkettő az átlagon felüli műveltségű emberek összejövetele. Az egyikre különösen készültem, hiszen olyan emberek voltak ott, akikkel korábban jókat lehetett vitázni mindenféléről, és képben voltak, bármire is terelődött a szó.
Mindkét helyen csak ültünk, ettünk-ittunk, és a következő témák szerepeltek:
viccek
valaki/valami szidása (ezt mondta a főnök, becsaptak a piacon, átment egy terepjáró a záróvonalon, megbüntetett a rendőr)
Torgyán
Zámbó Jimmy
Heti Hetes
Vágó/Jakupcsek
Ki vagyok akadva!
Értelmes emberekkel nem lehet értelmes dolgokról beszélgetni?????? Senki nem foglalkozik a munkáján kívül semmivel, csak amit a tévében lát?
Legalább tudom, miért kerülöm a társaságokat.
A régmúltban élt ember beszélgetett a többiekkel és volt miről. És irigylem érte.
Barátom megkért, hogy nézzem meg a vasárnapi Napkeltét.
Megnéztem.
Kizárólag a kedvéért.
Lakat T. Károly vezette a műsort. Volt egy beszélgetés a Sinkovits család néhány tagjával. Egyedül ültem a tévé előtt egy teával a kezemben és sírtam. (tiszta depressziós jelenet)
Sajnos mindjárt utána ki következhetett volna, mint Zámbó Jimmy. Szerkesztési baklövés.
Csak egy kicsit nagyobb, mint amikor a műsorvezető összefoglalta a bűnühyi tudosítók által közölteket: tehát nem tudunk semmit "Fülig Jimmy" haláláról.
Básti Juli, akit ennek az ostoba sportriporternek majdnem sikerült megríkatnia, hiszen nagyon tapintatlanul feszegette a Básti Lajos halála körüli eseményeket, temetés, sajtóvisszhang, mit szólt a család, és hogyan élte meg Sinkovits halálát.Majd kijavította, hogy nem Fülig, hanem Zámbó Jimmy és elnézést kért az elszólásért.
Aztán beszélgetés Horn Gyulával, a téma többek között Kövér László, majd három nő, akik közül Szegvári Katalint és Albert Györgyit ismertem fel, a harmadikat a fekete turbános bűbájkát nem: összevissza beszéltek, főleg egyszerre és nehezen volt követhető.
Ez volt az a pont, ahol majdnem elzártam a tévét.
Mi a fenének épít az ember kerítést a háza köré, miért zárja kulcsra az ajtaját, miért tesz az ablakra függönyt, ha azután tízezreket költ arra, hogy élményeknek tegye ki magát a saját otthonában?
Vajon mi a jó abban, hogy egy fél ország kuksol vasárnap délelőtt a tévé előtt és ellenszenves emberek véleményét hallgatja közömbös dolgokról?
Kinek érdeke az, hogy mindez így legyen?
Elkéstem a számvetéssel, amit egy évforduló kapcsán a legtöbben megtesznek.
Mi volt amit jól csináltam az elmúlt évben és mit rontottam el?
Milyen célokat akarok kitűzni a következő évre és hogyan fogom megvalósítani?
És talán mindenek előtt: hol tartok most?
Nem könnyű, különösen az utóbbi, hiszen ilyenkor nincs helye az általános önámításnak, sőt, kíméletlenül őszintének kellene lennem önmagamhoz – félretéve a máskor oly elmaradhatatlan elnézőséget, a kifogásokkal takarózást, a tehetetlenség és a lustaság szépítgetését.
Nem fog menni egyszerre, de szépen apránként nekikezdek.
A legfontosabb az egészség, de ezzel foglalkozom is éppen eleget minden nap, tudom a tennivalókat és nagy ívben mellőzöm is őket. Ezért előbb utóbb benyújtják a számlát, de ezzel számolok és vállalom a következményeket.
Besorolás nélkül a következő az emberi kapcsolatok kérdése.
Nagyon fontos a számomra a családom, az kifejezetten jó, hogy sikerült felszámolnom a korábban bevett gyakorlatot, ami szerint én éltem a magam életét és néha találkoztam velük. (Most eszembe jutott szegény Déri János, aki a cinizmusáról volt híres, ám az utolsó interjúben az egyik mondatától sikerült elsírnia magát. Ez a mondat így szólt: amióta haldoklom, egy kissé családcentrikus vagyok...)
Különösebben nem hiányoznak a külső kapcsolatok. Jól elvagyok a szűk és a tágabb családban, jó a viszonyom a szomszédaimmal és van egy nagyon jó barátom, meg néhány kedves nőismerősöm. Akikkel a munkám során kapcsolatba kerülök, különösen jó, majdnemhogy baráti viszont alakítottam ki. Igyexem minden viszonylatban többet adni, mint amennyit én kapok, így érzek valami egyensúlyt, amolyan harmónia-félét.
Ez azért fontos, mert 15 éve szinte megfeszültem azért, hogy naponta kapjak leveleket, hogy szerepeljek mindenféle listákon és meghívjanak fogadásokra és egyáltalán, ha megjelenek valahol, akkor sok embert ismerjenek. Baromira nem tudtam elviselni a nímandságot, a középszert.
Talán 10 éve jártam egy kicsit gyakrabban a Magyar Királyi Tévében, és volt szerencsém közelről látni-hallani, ami ott folyik. Egyből megértettem, miért múlja messze alul a tévések átlagéletkora a többi emberét. Madách klasszikussá vált mondata ugrott be akkor: „qtyáknak harca ez egy konc felett” – azzal, hogy a tévében (és a többi médiumban) marakodó embereknek fényévnyit kellene fejlődniük ahhoz, hogy alulról megközelítség egy bolhás eb erkölcsiségét.
Isteni érzés volt ebben az, hogy KÍVÜLRŐL nézem, azaz semmi közöm az egészhez.
Ebben az időben már itt-ott jegyeztek. Meghívtak mindenféle fogadásokra. Volt lehetőségem fotnos emberekkel kapcsolatokat építeni, és szépen profitáltam belőle. Nevetségesnek is tűnt néhány ember erőlködése, akik bár minden szempontból többet tudtal felmutatni egy témában, mégsem ők lettek a kiválasztottak, mert nem voltak benne a brancsban.
Én nem azért lettem vezérigazgató, mert van két diplomám és beszélek két nyelvet, hanem kizárólag azért, mert ismertem a Tibort, a kelet-európai igazgatót.
No ez lett életem egyik legundorítóbb szakasza.
Töményen megkaptam az összes emberi negatív tulajdonságot. A legjobban talán a nyalizás irritált. Ráadásul amikor olyan emberek jöttek nyalizni, akiknek nem is lett volna szükségük erre.
Ebben az időben kezdtem ezekről az unalmas fogadásokról elmaradni. Ha jó kajára vágyom, azt meg tudom fizetni, a társaság meg kibaszottul hidegen hagy azóta is. Herótom van az emberektől.
2000-re valahogy túlzásba vittem a dolgot, ebben az új évben azért lazítok majd egy kicsit.
Egyszerűen vicc, hogy másfél nap van hátra ebből az évezredből. És az is vicc, hogy a Földet pillanatnyilag hatmilliárd embertársammal együtt lakom, ami irtózatos és felfoghatatlan szám, de elenyésző az emberiség összlétszámához képest. Milyen kevesen vagyunk, akik megérhetünk egy ezredfordulót és ugyanakkor milyen sokan.
A napokban volt lehetőségem olvasni olyan felmenőimről és -től, akik megérték az előző századfordulót. Döbbenetes, hogy szinte valamennyien betegségekről írtak (köhögtek) és elképesztő szegénységben éltek.
Ez a száz év hatalmas változás, de vajon volt-e, van-e tizedennyi különbség a 100 és az ezer évvel ezelőtti mindennapok között?
És vajon mi lesz száz év múlva?
Nem szeretném megérni, de baromi kíváncsi vagyok.
Ki lakik majd ebben a házban, amit nagy szeretettel építettem a családomnak, és amiben annyi örömet éltünk meg?
Lesznek-e egyáltalán emberek, vagy csak a sugárzást jól tűrő csótányok futkosnak a gizgazban?
Ha lesznek emberek, vajon milyenek? Milyen nyelven beszélnek, hogyan rögzítik a gondolataikat, hogyan kommunikálnak egymással? Mivel közlekednek, és ha kell, mivel fűtenek?
Vajon a kínai, vagy a cigány lesz-e kisebbségben? Lesznek-e még fehér emberek, urambocsá olyanok, akik szótár nélkül is megértik, amit most írok?
Régen volt ilyen szép Karácsonyom.
Bár nem volt fehér és havas, mint tavaly, szép és enyhe volt az idő, virágzott a kertemben a jázmin (!) és ugyanezt tette a nyár végéről ittmaradt mézvirág.
Az ajándékvásárlást nem hagytuk az utolsó pillanatra, ahogy időben megvettük a fát (hosszú idő óta először vágottat és nem tövest, mert nagy fára és fenyőillatra vágytunk) és a menühöz szükséges élelmiszereket is.
Jó újra és újra átélni azt az érzést, hogy a karácsonyi vásárlás során nem kell a pénzünket számolgatni - mint régen - mert bármit megvehetünk szeretteinknek. Arra kell csak vigyázni, hogy ne nagyon térjünk el a szokástól, hogy ne különbözzenek jelentős mértékben az egymásnak átadott ajándékok. Évről évre újból és újból megállapodunk, hogy befejezzük a "nagy" ajándékokat és jövőre csak egy szép gyertyával, vagy egy spéci csomag teával lepjük meg egymást, de soha nem tartja be egyikünk sem.
Szerencse, hogy soha nem szállt el senki agya és nem akarta kivagyiságból túllicitálni a másikat, így a maximum értékben soha nem volt több, mint egy CD.
Huszonnegyedike sütés-főzéssel telt, mint rendesen. Ezt általában nagyon élvezem mindig, igyexem magam csinálni mindent. Négyféle süteményt sütöttem, és életemben először pulyka volt vacsorára, mivel vágytunk valami változatosságra. Régebben rántotthalaztunk, az utóbbi tíz évben hús- és krumplisaláta készült, idén váltottunk. Nem bántuk meg, jól sikerült.
Szüleim vacsorára érkeztek, mint mindig, késő estig velünk voltak, másnap mi mentünk hozzájuk, ahogy szokás.
Itt összejön az egész család, annyian vagyunk, mint az oroszok, csodálom, szegény édesanyám hogy bírja a strapát. Itt újból jön a Jézuska, meglepjük egymást a kis ajándékainkkal és békés beszélgetéssel eltelik a nap.
Karácsony másnapján régebben vendégeket fogadtunk, az utóbbi két évben ezt a napot tertjuk fenn magunknak, amikor együtt vagyunk és egyszerűen nem csinálunk semmit. Nézzük a tévét, beszélgetünk, játszunk, eszünk és alszunk, hogy csak a publikusabb tevékenységeket említsem.
Nagyjából hasonlóan telik az az időszak, amit a "két ünnep közének" neveznek, azzal, hogy ilyenkor azért meg-megfordul nálunk valaki, vagy mi megyünk látogatóba - bár mióta elköltöztünk Budapestről, ezek ritkábban fordulnak elő.
Most igyexem, hogy ne maradjon túl sok halogatott tennivaló a jövő évezredre és készülök az ezredfroduló pillanatainak megörökítésére.
Boldog új évezredet mindenkinek, aki a naplómat olvassa!
Sok apróságot végeztem el a 7végén, olyanokat, amikhez csak egy kis idő, de annál több lelkierő kell. Ezek azok a feladatok amik egy idő után szinte frusztrálnak, és minél régebb óta halogatom, annál nehezebb hozzákezdeni. Volt az egészben valami olyan, hogy "nem jöhet a karácsony befejezetlen munkákra)
Repedéseket számoltam fel szilikonnal, ajtóhézagokat tömítettem gumiszalaggal, és ragyogóra fényeztem egy csomó bronz- és réztárgyat. Vicc, hogy egy olyan ember, aki anno mások által soha át nem élhetett sikereknek örült, most egy tízperces munka elvégzését éli meg sikerként.
*************************
Megbocsátás.
Karácsony a szeretet ünnepe, az elcsendesedésé, a befelé fordulásé és a számvetésé is. A negatív érzések energiát vesznek el tőlem. Minden karácsonykor igyexem lerendezni magamban egy negatív kapcsolatot.
Vannak emberek, akik egy idő után nem léteznek a számomra, akik valamivel kihúzták a gyufát, vagy átlagon aluli jellemtelenségről tettek bizonyságot. Ők nem foglalnak helyet bennem, sem pozitívat, sem negatívat, egyszerűen nincsenek. Ezokból még példát sem tudnék mondani rájuk ;o).
Van viszont néhány olyan, ami vastagon bennem van. Egy-egy ilyet intézek el minden karácsonykor.
Van egy olyan, ami évről-évre visszatér, és nem tudok átlépni rajta. Ő az egyik unokatestvérem. Gyerekkorunkban évről évre együtt nyaraltunk a nagymamámnál. Ő sokgyerekes, majdnemhogy hátrányos helyzetű család tagja, nagymamám talán még jobban szerette őt, mint a saját unokáit, és szent nagy kötelességének érezte minden nyáron egy kicsit felhizlalni és kistafírozni a huszonkilenc kilós fiúkát. Szülei mindig így fogadták a nyaralás után: de kipofásodtál!
Aztán felnőttünk és a kapcsolatunk meglazult. Korábban több 100 km-re laktunk egymástól, most közel. Kapcsolatunk nincs. Máshonnan hallottam, hogy megnősült, hogy gyerekei vannak, stb. Ez még nem volna baj, de.
Nagymamám, aki őt (is) úgy szerette, közel öt évig haldoklott és nagyon örült minden látogatónak. Emlegette Lacikát is, hogy vajon mi van vele. Lacikának azonban eszébe sem jutott meglátogatni a Nagyit, pedig céloztak rá többen is a családban. Aztán Nagyi meghalt, Lacika pedig a gyászjelentésre sem reagált.
Utálom érte. És nem tudom, szerepelhet-e valamelyik karácsonyi emelkedett pillanatomban. Pedig jó lenne.
Nem vagyok még elég öreg ahhoz, hogy türelmesen viseljem az elmúlást. Vagy az öregedést, nevezzük bárminek a leépülésemet.
Pánik. Szabályos pánik az, amit átélek, ha éppen alkotok és nem vagyok egyedül - legyen szó bármilyen alkotásról, írásról, barkácsolásról vagy éppen főzésről. Félek, hogy rossz időpontban szólnak hozzám, ami megzavar, ami összekuszálja a gondolataimat.
Az hogy ezzel időt veszítek, ott egye a fene, de újból szembesülni kell a szellemi gyengülésemmel. Mind gyakrabban gondolkodom azon, hogy vajon min is töprengtem eddig.
És veszélyesen csak egyetlen dologra tudok figyelni egyszerre.
Tökéletesen megértem azokat, akik hetven fölött halni készülnek, mert elegük van mindenből. Belefáradtak, unják, és nehezen élik meg hogy már nem olyanok, mint régen.
A sok negatív gondolat, a köd, a sötétség, a rövidülő nappalok ellenére jó hetet zártam, túl vagyok sok mindenen, ami fontos volt, amit nyugodtan kipipálhatok. Mégsem vagyok elégedett. Az idő túl gyorsan rohan!!!!!
Egyre kevesebb van belőle, mégis, egyre többet fecsérelek hiábavalóságokra. Képtelen vagyok tudomásul venni hogy ez korral jár, és a pihenés nem időpocsékolás.
