A jobb felső sarokban lévő hármas vonalra való kattintás után a nagyítós mezőbe kell beírni a Mestert, de ne a piros log in-re klikkelj, hanem enterezni kell.
Igen, köszi már olvastam őket, kíváncsian várom a folytatást.
Jó tudni, hogy más is szereti Vangelist és a hasonló zenéket, anno a szakközépben eléggé kilógtam a sorból ezen a téren az Oldfield-Vangelis-Alan Parson-Tangerine Dream-Jean Michael Jarre-Kraftwerk stb. vonallal :)
Ha valakit érdekel esetleg, én szeretek elmazsolázgatni a világban a kedvenceim népszerűségéről, milyen sikeresek voltak az akkori zenei világban szeretett lemezeim.
Kicsit görgessetek lejjebb és látni lehet a legjobb pozíciót és hogy hány hétig volt a százas listán akár egy single vagy egy album a fülekre való kattintással.
Próbálunk időrendben haladni. Néhány kedvencedet már meghallgattuk az elmúlt hetekben, de minden hozzászólásnak örülök, bármikor. Végül is erről szól a fórum.
1985ben jelent meg. El fog telni még pár hét...legalább 7, de lehet még + 2, attól függően, hogy ebben a periódusban be lesz-e sorolva a Blade Runner meg a Silent Portraits is, vagy sem
Az Odes anyagával szinte egyidőben vette fel Vangelis a China albumot. Interjúkból tudjuk, hogy Vangelis korábban nem járt Kínában, de erősen érdeklődött az ország történelmi, kulturális és zenei öröksége iránt. Ennek lenyomata az 1979 tavaszán megjelent China, Vangelis hivatalos debütáló szólólemeze a Polydornál. Talán túlzás nélkül nevezhetjük a Mester egyik legművészibb alkotásának.
Míg az Odes a tradicionális görög zenét interpretálta új formában, hasonló nem mondható el a China-ról. A China nem kínai zene, sokkal inkább a kínai hatások visszatükröződése Vangelis művészetében, egyfajta kapocs Kelet és Nyugat között. Vangelis vonzónak találta a zene szerepéről vallott kínai felfogást: eszerint a zene az univerzum megjelenési formája (ld. még a Spiral mottóját); nem pusztán szórakoztat, hanem örökérvényű igazságokat hordoz, testünket megtisztítja és elősegíti lelki harmóniánkat. A China albumon visszaköszön a Ji csing bölcselete a világ állandó átalakulásáról (ld. The dragon), az egységről és különbözőségről (The tao of love), a két ősi princípiumról (Yin & Yang), a szimbólumokkal leírt jelenségekről (Himalaya).
Teremtsünk a káoszból harmóniát: mintha csak ennek illusztrációja lenne, úgy jut el az első szám, a Chung Kuo a fehér zajoktól a konszonanciáig. Eredetileg csak ez a rövid bevezetés volt a Chung Kuo, későbbi kiadások aztán hozzácsapták a népszerű Long march szám nagy részét. Maga a Long march az 1934-35-ös Hosszú Menetelés zenei megjelenítése, sequencer mintával és keleties dallammal, a végén virtuóz zongora szólóval. (Létezik a számnak egy csak kislemezen megjelent változata, The long march, Part 2, amiben a témát angol kisiskolások éneklik. A teljesség kedvéért bekerülhetett volna ez a szám a Delectus boxba.)
Tovább hallgatva a lemezt, az összes számot nagyon kreatívnak és vizuálisnak találom: a 7/8-os ritmusú Dragon vad és csapongó, mint amilyennek egy ilyen mitológiai lényt gondolnánk, a Plum blossom friss és ropogós, amilyen a természet szilvafa-virágzás idején, a Little fete-ben pedig a költővel együtt kortyoljuk a bort a holdsütötte réten. A lemez legkomplexebb száma a Yin & Yang, tulajdonképp főtéma nélkül, de tele kínai motívumokkal, a hangszerek széles arzenálját felvonultatva. Hadd emeljem ki a Tao of love-ot, ezt a koto-n és szintetizátoron előadott meghitt életképet, mint a lemez egyik ékkövét, és persze a Himalaya-t, ahol surrogó szintetizátor-hangok jelenítik meg a szélfútta hegységet, és amibe egy lavinaomlást is bravúrosan belekomponált a Mester. (Ez egyébként a legkésőbbi Vangelis szám, ami még bekerült a Kozmosz filmsorozatba.) Végül a Summit-tal felérünk a világ tetejére, ahol minden elcsendesül és magunkra maradunk a látvány élvezetében.
Természetesen az album összes számát Vangelis írta, és az összes hangszeren is ő játszik, kivéve a Plum blossom hegedűszólóját. A hangszerelés ötvözi az elektronikus és akusztikus hangszereket, az utóbbiak közt hagyományos ázsiai instrumentumok is hallhatók (koto, shakuhachi, gong). Ha a China hangzását tisztábbnak érezzük, mint a korábbi lemezekét, beleértve az Odes-t is, az nem véletlen: a korábbi 16 sávos felvevőt 24 sávosra, és a régi keverőt is újra cserélte Vangelis.
1979 tavaszán három koncertre is sor került – Londonban, Brüsszelben és Párizsban – ahol többek között a China anyagából adott ízelítőt a Mester. Egyre kisebb lelkesedéssel, tehetem hozzá, hiszen a szofisztikált zenék koncertszerű megszólaltatása olyan előkészítést igényelt, amit mindinkább terhesnek érzett.
Igaz, én később jártam oda, de Monát kollégaként személyesen ismerem.
ON
Annak idején Liszt Ferenc is belefutott abba, hogy a városi cigányzenét originál magyar népzenének gondolta, és így is interpretálta a műveiben. Hol volt még akkor a parasztzene, amit Kodály és Bartók tártak fel! A Liszt-féle vonulat még mindig annyira tartja magát, hogy a vendéglátó szektorban majdnem kizárólag ez a zene az importképes.
Mi magyarok is ismerjük a szituációt, amikor a külföldi bemegy egy magyar étterembe, ott élő cigányzenét hall, és azt hiszi hogy ez a tradicionális magyar zene. Így lehettek ezzel Vangelisék, amikor szembemenve a népszerű szirtaki vonallal, picit mélyebb forrás után néztek. Ma már elfogadott a crossover, fusion stb. és kis hazánkban is leporolják a régi népdalokat, új közönséget vonzva. Általános iskolában Sebestyén Mona néni volt az énektanárom, aki állítólag 2000 népdalt tudott, és ebből sokat nekünk is megtanított. De ezek a dalok olyan idejétmúltnak túntek! Aztán amikor Márta lányát meghallottam az István a királyban, tátva maradt a szám. Ugyanaz az örökség, más előadásban. Persze kellett a sikerhez Szörényiék zsenialitása is.
Csak pár lemeze van meg (Timewind, Mirage, Cocooning, Silhouettes), azokat szeretem, néhányat nem tudtam megkedvelni, és sokat nem ismerek. Sajnos teljes lett az életmű.
A felmerülő kérdésre Vangelis szavaival válaszolnék:
"Az akusztikus hangszereket általában természetesnek tekintik, míg a szintetizátorokat - mivel a hang előállításához elektromosságra van szükség - nem természetesnek. Miféle gondolat ez? Ki állíthat olyat, hogy a villamos energia nem a természet egy eleme? Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy abban az évszázadban élhetek, amikor a tudomány és a technológia új utakat kínál a zenei igények kiterjesztésére. Határozottan úgy vélem, hogy a zene két forrásra való szétválasztása nagy hiba."
Hozáteszem azt - amit Kon-Tiki is ír - hogy valóban tisztelettel nyúltak a tradíciókhoz, Vangelis személye, tudása, igényessége, műveltsége a garancia arra, hogy értékmentés történt, sőt új érték született ezzel a két lemezzel.
Az RCA után Vangelis a Polydor kiadóval szerződött, akik amúgy is birtokolták a Rossif filmek zenéinek kiadási jogait. A Nemo stúdióban a következő években felvett lemezek mind Polydor kiadásban jelentek meg, úgyhogy feltételezhetjük, hogy az együttműködéssel mindkét fél elégedett volt, még akkor is, ha figyelembe vesszük Vangelis szokásos rosszallását a zeneipar elvárásaival szemben.
Az életmű legfontosabb alkotásai közé tartoznak az 1979 és 1983 között megjelent albumok. Ebben az időszakban Vangelis művészete kiteljesedik; hallatlan termékenységgel nem kevesebb, mint 9 nagylemezt készít, és akkor még nem is számoltuk a jóval később megjelentetett Blade Runner filmzenét. Általános jellemzői ezeknek az albumoknak – melyet az életmű ötödik csoportjának nevezhetünk – az elektronikus és akusztikus zene teljes fúziója, az Albedóhoz és Spiralhoz képest emberközpontúbb témaválasztás és visszafogottabb sequencer használat, szimfonikus igényességgel kidolgozott témák, mindamellett sok fülbemászó dallam, gyakran romantikus felhanggal. Vangelis ismertségével egyenes arányban nő a filmzene-felkérések száma. A későbbiekben megjelenő válogatás lemezek ebből az időszakból tartalmazzák a legtöbb számot. Van is miből válogatni: a China, Opera Sauvage és Chariots of Fire hármas csúcsként emelkednek ki az életműből, és sokunk kedvencei az első három Jon & Vangelis album igényes elektro-szimfonikus popzenéi. Először azonban hallgassuk meg az Irene Papas-szal közösen készített Odes albumot.
1978-ban Vangelis Görögországban töltötte szabadságát, ahol a régi ismerőssel, Irene Papas-szal találkozott (ld. még 666 album). Sajnálattal konstatálták a tradicionális görög zene megújulásra való képtelenségét, és elhatározták, hogy kedves régi folkdalaikat modern tolmácsolásban veszik lemezre. A felvételekre a Nemo stúdióban került sor ugyanabban az évben, az album pedig ’79-ben jelent meg. Az elülső borítón csak a dalokat éneklő Papas neve szerepel (talán még folyamatban volt Vangelis átszerződése a Polydorhoz?), de természetesen a hangszeres előadás és a hangszerelés Vangelis műve. Sőt, Vangelis szerzeménye a lemez két instrumentális száma.
A folk dalok témaválasztása nem éppen könnyed. Papas és Vangelis a több évszázados török hódoltság és a XIX. század eleji függetlenségi harc koráig nyúltak vissza a zenei örökségben, így az ódák szabadságharcosokról, elnyomatásról, gyászról szólnak, még a tánc-ritmusú Menousis is egy féltékenységből elkövetett gyilkosságot mesél el. Ami a hangszeres előadást illeti, az énekelt számok közül kiemelném a Neranzoula-t és a Fleuve-t: ezekben jól megfigyelhetjük, hogy a nyomásérzékeny billentyű-funkció mennyire természetessé teszi a CS-80 hangzását, egyúttal az ének kíséretét, a Fleuve amellett finom csillámló és csobogó effekteket használ a folyó megjelenítésére.
Az instrumentális számok is természetesen görög ihletésűek: a Tűztánc (La danse du feu) egy trilógia, aminek első részében halljuk az 5/4-es lüktetésű táncot, a második részben az Earth albumon is hallott pengetős hangszer jut főszerephez, az utolsó részben pedig görög pásztorfurulya játszik elmerengő témát. A kedvencem a lemezről a második instrumentális szám, a Gyökerek (Racines), ahol egy lassú sequencer arpeggio adja az alapot, a dallamhangszerek pedig az egymásnak felelgető pengetős hangszer és a pásztorfurulya. A szám indításakor szinte halljuk a kabócák hangját a forró vidéki tájban. A lemez leírása szerint Vangelis görög emlékeket idéz meg:
Tájak, emlékek, pásztorok és álmok, a sarjadó növények suttogása, kabócák és szitakötők. Szeretett anyák és kedvesek ajkainak hangja, a lélegzet gyökere, a lélek remegő várakozása. Hermész szárnyai, áttetsző pillangók, Héphaisztosz tüze, pipacsok a búzában, Apollón lantja, ezüstös patakok, ősi harmat: Vangelis emlékezik…
Lehet-e autentikus a szintetizátoron előadott tradicionális zene? Nincs jó válaszom a kérdésre, lehet hogy a kérdés sem igazán jó, mindenesetre szívesen hallanám a véleményetek. Én úgy látom, hogy Vangelisék respekttel nyúltak a zenéhez, és azt úgy öntötték új formába, hogy a tartalom csorbítatlan maradt. A hírek szerint az Odes sikeres lemez lett Görögországban, és rövidesen szerte Európában. Évekkel később pedig méltó párt kapott: a Papas és Vangelis újabb közös produkciójában készült Rapsodies album görög liturgikus zenét interpretál új előadásban. Majd júliusban fogjuk meghallgatni…
El tudom képzelni, hogy volt ilyen mögöttes szándéka Vangelisnek a lemezzel. Végül is hasonló fricskát adott a Polydornak is az Invisible Connections-zal, és talán az Aristának is a dobozban maradt Inner data-val és a Symphony nr. 3-mal. De ez csak spekuláció. Egy interjúban Vangelis tagadta, hogy a Beaubourg-nak köze volt az RCA szerződés megszűnéséhez (ekkor már a Polydornál volt, tehát nem nagyon volt oka valótlant állítani). Igaz, hogy a Beaubourg felvételei a többi RCA lemezhez képest gyorsan készültek, de még így is majdnem egy hónapig tartottak, szóval ez egy huzamosabb kísérletezés lehetett, mint egy erős felindulásból elkövetett merénylet az RCA ellen.
Ha az RCA-n múlt a szerződés felbontása, akkor bakot lőttek. A későbbi lemezek ismeretében - China, Opera Sauvage stb. - valószínűleg jobban jártak volna, ha lenyelik ezt a békát. Persze nem lehetett könnyű együttműködni egy ennyire öntörvényű zenésszel, aki fütyült a marketingre, ritkán adott koncerteket, jószerével ki sem mozdult a stúdiójából, és akinek a művészetét sem akkor, sem azóta nem igazán lehetett besorolni a mainstream zenei irányzatok közé.
A Beaubourgról a legelső részletet az 1978-as Best of-on hallottam, az azon lévő kivágat talán az album legdinamikusabb szakasza, tetszett a klasszikus hangzású tételek között, felkeltette a figyelmemet. Aztán persze az albumot is beszereztem, legelőször belefutottam a hibás nyomásba, ahol a Part.1 végén nyávog a hang. Erre csak akkor figyeltem fel, amikor olvastam valahol a hiba létezéséről, addig nem is tűnt föl, a zene kísérleti jellegében szinte elveszett. Aztán sikerült szereznem egy korabeli utánnyomást, ami külsejében tökéletesen megegyezik a hibással, úgyhogy a boltban meg is kértem az eladót (Solaris, a Vígszínház mellett), hogy játssza le nekem az említett részt. Egyébként nekem is improvizatív benyomásom van az egészről, érdekes dolgokat lehet az CS80-ból kinyerni, de messze nem annyit, hogy az egy teljes nagylemezre elegendő legyen. Szóval szerintem a fele is bőven elég lett volna. De akkor az meg nem nagylemez...
calyxcalamander írta még évekkel ezelőtt, hogy állítólag ezt a Mester elő is adta annó 1978-ban a Centre Pompidou-ban. Kíváncsi lennék arra, hogy ezt a kompozíciót elő lehetett-e adni másodszorra is ugyanúgy? :) Nekem ez a lemez leginkább egy kísérletezős blöffnek, pillanatnyi improvizációnak tűnik.
nemethbala írta, hogy a Beauborg viszont állítólag csak azért született, hogy Vangelis letudja vele az akkori disztribútorával kötött szerződésének kötelezettségeit (az ilyen szerződésekben általában megadják, hogy a zenésznek hány albumot kell készítenie adott idő alatt). Magyarul, Vangelis egy fricskát adott a cégnek, hogy >>ha album kell nektek, nesztek, itt van egy<< Ezt a pletykát akkor lehetne komolyan venni, ha tudnánk, miként váltak el útjaik a Mesternek és az RCA kiadó cégnek.
1977-ben nyílt meg Párizs Beaubourg negyedében a Pompidou Központ, ami többek között a Modern Művészetek Múzeumának is otthont ad. A köznapian csak Beaubourgnak nevezett komplexum kívül-belül lenyűgözte Vangelist (és később engem is), amikor a megnyitást követően Párizsba látogatott. A látottak egy rendhagyó album komponálására ösztönözték, ami 1978 júliusban jelent meg.
Kevés olyan albuma van Vangelisnek, amely ennyire ellentétes érzelmeket vált ki a hallgatókból. Sokan nem tudják befogadni, és ugyancsak sokan magasztalják művészi értékéért. Ráadásul mindkét tábor Vangelis interjúkra hivatkozik, hiszen a Mester maga is többféleképpen nyilatkozott az évek során a lemezről: korabeli interjúkban komoly munkaként említette, újabban viszont blöffnek nevezte. Ami engem illet, én arra az interjújára hivatkoznék, ahol arról beszél, hogy egy művész kezei közül kikerülő alkotás már nem a művészé, a közönség úgy élvezi, ahogy jónak látja – nem kell a saját véleményünket (beleértve a szerzőét) másokra erőltetni. Meghallgattam volna-e másodszor is ezt az albumot, ha nem tudom, hogy Vangelis műve? Nem valószínű! De mivel az övé, sokszor hallgattam újra, és ma már őszintén elmondhatom, hogy megkedveltem. (Nem egyszerűen csak elviselem, hiszen akkor miért hallgatnám? Arra azért ügyelek, hogy a családom körében ezt fülessel tegyem...) Ez az album olyan, amilyennek a Mester szánta: egy modern művészeti központ által inspirált ugyancsak modern, semmiképp sem konvencionális zenemű. Ha így nézem, küldetés teljesítve! Ezért is gondolom, hogy a másik két elvont Vangelis albummal szemben (Hypothesis, Invisible Connections) ahol a zenei koncepció kevésbé nyilvánvaló, a Beaubourg egy fontos lemez, nem csak a komplettistáknak.
Ezen az albumon Vangelis a végletekig kísérletezik a CS-80 szintetizátor képességeivel, beleértve a hangok modulálását, oszcillálását, zajok, negyed és nyolcad hangközök alkalmazását. Nem használ akusztikus hangszereket, viszont a sztereó hangzás lehetőségét maximálisan érvényre juttatja, szinte minden hang mozog valamilyen irányba. A hangzás az absztrakt témaválasztásnak megfelelően atonális, de egyúttal meleg hatású. Nincs kifejezett téma vagy ritmus a zenében. Figyelmesen meghallgatva az albumot, itt is szünetekkel elválasztott részeket találunk, de mivel az egész mű nagyon egységes, nincs értelme ezekről külön-külön beszélni. Ha valaki mégis viszonylag konvencionális részeket keres a lemezen, azokat a két hosszú szám – az LP A és B oldala – utolsó 3-4 percében hallhatja.
Ez a lemez avantgárd és disszonáns – de nem nyávogós! Ezt azért említem, mert sajnos a streaming felületekre (Tidal, Spotify, YTM) az albumnak egy hibás változata került fel! A korrekt változat hossza 38:42; ahol 39 percnél is hosszabb lemezként kínálják a Beaubourgot, ott visszatérően belassul, nyávogóssá válik a zene. Különösen szembeötlő ez az első szám végén, 16:35-től, szörnyű!
Akár Vangelis szándéka szerint történt, akár nem, a Beaubourg lett Vangelis hattyúdala az RCA-nál, a kiadó erről az albumról feltehetőleg rossz emlékeket őriz. Zárjuk azonban az életmű 4. csoportjának, vagyis az RCA albumoknak áttekintését olyan pozitívummal, amelyben még a Beaubourg iránt kritikus hallgatók is valószínűleg egyetértenek: a Vangelis tervezte borító fenomenális!
Továbbra is szívesen veszem véleményetek az eddig hallgatott lemezekről. A Mesterrel együtt hosszú utat tettünk meg és még hosszabb út áll előttünk, könnyebb a zarándoklat aktív társaságban. 😊
Üdvözlet Ciprusról. Erről a napfényes helyről küldöm az eheti ajánlót:
15. hét/album: Spiral
„A távolodót eltűnőnek mondom, az eltűnőt visszatérőnek mondom”: ez Weöres Sándor fordítása/megfejtése Az Út és Erény könyve 25. szakaszának sorairól; ez a taoista mottó olvasható a Spiral album borítóján. Hogy ne legyen kétségünk az album koncepciójáról, a hátsó borítóról azt is megtudjuk, hogy a Dervish D számot a dervistáncos pörgése ihlette, ami megtestesíti a Világegyetem spirális körforgását.
Az ősi természetfilozófiai idézet ellenére ne gondoljuk, hogy az 1977 decemberében megjelent új Vangelis albumon meditatív zenét fogunk hallani. A Spiral a Mester egyik legoptimistább, legeurópaibb, extrovertált lemeze (a „kommersz” szó használatát inkább kerülöm a negatív gondolattársítás miatt), lüktető, ízig-vérig elektronikus zene. Az Albedo albumon bevezetett sequencer alapú hangzás itt teljes dominanciához jut, szinte az összes szám ciklikus („spirális”) szinti arpeggióra épül. Vangelis kipróbálja új hangszerének, a Yamaha_CS-80 szintetizátornak adottságait és elmerül a zenei témák kibontásában. A hangszerrel egy londoni vásárban találkozott, és mivel az európai forgalmazása ekkor még nem kezdődött meg, közvetlenül Japánból rendelte meg – a hangszer állítólag a Transz-szibériai expresszen érkezett Európába.
Ezt az albumot minden rajongó kívülről fújja, úgyhogy a zenéről csak jelzésértékűen: az első, harmadik és ötödik szám a Roland System 100 sequencer nyújtotta gyors alapra épül; a Spirál szám erre egy fényűző szimfonikus témát épít, a cseppet sem törökös Dervish D az önfeledt pörgés mámorát nyújtja, a 3/4-es ritmusú 3+3 pedig a maga egyre emelkedő dallamával spirálisan jut el a klimaxig. A Ballad-ot kicsit kakukktojásnak érzem a lemezen, balladának számomra túl elektronikus, elektronikus zenének meg túl balladás, egyébként a számban Vangelis torzított énekét halljuk. A lemez leg(el)ismertebb száma alighanem a MIDEM díjat is nyert To the unknown man, az igényesen felépített Vangelis számok mintapéldánya: nyugodt szinti témával indul, amit a középrészben dobpergés élénkít, végül elsöprő erejű kódában csúcsosodik ki.
Nem csak a CS-80 használata jelent újdonságot; a Spiral az első lemez, amelynek borítóját Vangelis maga tervezte: megdobogtatja szívünket a zseniális kép a jack dugóval. A dupla lemezborító belső oldalán pedig Veronique Skawinska fotográfus kapta lencsevégre a Mestert; Skawinska ezekben az években Vangelis barátnője (felesége?) volt, és fotóival egészen 1982-ig járult hozza a Vangelis lemezek külső megjelenéséhez.
A lemez CD változata több kiadásban is megjelent. Kedvencem a 2006-os japán kiadás, tiszta magasakkal, feszes basszussal. Megkerülhetetlen a 2013-as Esoteric kiadás a bónusz szám miatt: a To the unknown man, Part 2 korábban csak kislemezen jelent meg, és rövidsége ellenére úgy látszik nem tudták beilleszteni az LP kiadás számai közé ezt a balladai hangvételű dalt. (Sajnos azonban az Esoteric kiadás kioperál 11 másodpercet a Spiral szám közepéből.)
Általában ódzkodom attól, hogy pontozzam a Vangelis lemezeket, de úgy vélem, ezúttal ismét egy top tízes album született, tele eredeti zenékkel, fantasztikus előadásban. Nem tudom, mondta-e a kiadó, hogy „még sok ilyen lemezt legyen szíves, Művész Úr”, mindenesetre Vangelis következő, egyben utolsó RCA albuma valami egészen más lett…
Már az áttörést jelentő Heaven and Hell album sem volt híján a kozmikus referenciáknak, az 1976 szeptemberében megjelenő új lemezt pedig Vangelis teljes egészében a világűr témájának szentelte. Ez az első sequencer-alapú albuma Vangelisnek, a korábbinál fémesebb, picit hidegebb hangzás nagyon jól passzol a választott témához. A lemezborító sem csúnya:
Az albumot a két emlékezetes űrhimnusz, a Pulstar és az Alpha „viszi a hátán”. Legjobb tudomásom szerint mindkét cím értelmetlen: a pulzárokat (neutroncsillagokat) angolul is pulsar-nak hívják, „t” nélkül; alfával pedig egy adott csillagkép fő csillagát jelölik, például a Kentaur csillagkép fő csillaga az Alpha Centauri, de önmagában nincs Alpha égitest. Persze ezt természetesen elnézzük, hiszen az Albedo 0.39 nem Vangelis tudományos disszertációja, hanem egy remek album! Ha már itt tartunk, a Main sequence valóban csillagászati fogalom: a fősorozatba tartozó csillagokra nézve igaz, hogy minél nagyobb az abszolút fényességük, annál hidegebb fénnyel világítanak. Mare Tranquillitatis a Holdnak az a krátere, ahol az első űrhajósok a felszínre léptek (beszélgetésük archív felvételét Vangelis belefoglalta a számba). Sword of Orion az Égi Vadász kardjának 3 csillaga, nem tévesztendő össze a csillagkép övével. Nucleogenesis az új atommagok keletkezése magfúzió vagy maghasadás révén. Végül albedóval jelölik az égitestek fényvisszaverő képességét; a Föld albedója 39% a lemez címe szerint. Segít a Wiki, ha megkérem.😊 További ismeretekért fordulhatunk az album utolsó számához, ahol Vangelis hangmérnöke, Keith Spencer-Allen a Föld számos csillagászati jellemzőjét felsorolja, számszerűsíti.
A fentiekből látszik, hogy milyen témák inspirálták Vangelist a felvételek készítésekor, de a címeknél nyilván izgalmasabb a zene: a Heaven and Hell-nél spontánabb, felszabadultabb, néhol rockba és jazzbe hajló (Main sequence) és ezúttal valóban elektronikusan hangzó zenét élvezhetünk. Kórus és vokál nincs ezen a lemezen, de ahogy várható, a hangzás – ahol kell – természetesen grandiózus. A két slágergyanús szám, a Pulstar és az Alpha, szépen felépített tematikus kompozíciók gazdag hangszereléssel, bőséges sequencer használattal. A két részes Nucleogenesis pedig a Symphony to the Powers B-re emlékeztetően variálja a ritmusos, sűrű szövésű részeket a Kozmosz szépségére rácsodálkozó ünnepélyes pillanatokkal. Nem hagyhatom szó nélkül a címadó utolsó számot, ahol a visszafogott szinti aláfestés a monoton narrációval együtt hoz létre fenséges eredményt.
A hangszerelést analóg szintetizátorok és ütőhangszerek uralják: Vangelis „has an Elka-Orla Rhapsody, two ARP Pro-Soloist synthesizers, a Steinway grand, two Roland synthesizers, a Fender Rhodes electric piano, two Korg 700 synthesizers, a Korg Polyphonic Ensemble and a Fartisa Syntorchestra. In addition, there is the aforementioned 32-channel mixer plus a trio of Moog drums, two echo units and half a dozen effects units. Other instruments include acoustic drums, bass, percussion, a xylophone, a gamelan (track 2), and recordings of the speaking clock and the Apollo moon landing.”
A felvételi technika korlátai miatt (ekkoriban még nem volt MIDI) állítólag legalább 300 rövidebb-hosszabb részfelvételből ollózta össze az albumot Vangelis és Spencer-Allen, ami azért is figyelemre méltó, mert Vangelis ezeket a részeket úgy játszotta fel, hogy közben pontosan fejben tartotta az elgondolt összhangzást. A végeredményt hallgatva úgy gondolom, hibátlan munkát végzett!
Szimpatikus felfogás, én is erre jutok így 53 évesen, 3 gyerkőccel. Sajnos nem kell messzire néznünk, hogy lássuk, milyen gyorsan tudnak biztosnak hitt dolgok bizonytalanná válni. Sajnálom, ami a barátoddal történt.
A korábbról ismert zárójeles számok felsorolásából kimaradt a Cosmos, az is rajta van az 1981-es dupla Greatest Hits CD-n. Viszont sajnos a 12 O'Clock erre a válogatás-korongra valami eszméletlen rossz minőségben került fel, gyaníthatóan egy agyonjátszott, sercegő vinyl-ről digitalizálták be, nem az eredeti szalagról. Az album CD-kiadásán viszont kifogástalanul szól.
