Gratulálok a túrádhoz, gyönyörű része ez hazánknak!
" Tetszettek a különleges fényviszonyok, az üde zöld növényzet és a színes virágok. De, amikor már másfél órája küzdöttem az akadályokkal, akkor úgy éreztem, hogy jóból és szépből is megárt a sok, mert egy idő után már nem tudok őszintén gyönyörködni benne és örülni neki. .... Szép volt, tetszett, de a lelkem mélyén megörültem, amikor megláttam az egyik fára festve a K+ jelzést. "
Teljesen megértem a véleményed a Burok-völggyel kapcsolatban. Egy idő után elég fárasztóvá tud válni az állandó bujkálás, átmászás. Annyira, hogy én hamarabb fel is mentem az első oldalkijárón. Na ez, valóban emelkedik, erről én akkor így írtam: " ...feljebb, szinte alpesi jellegű meredekségbe kezdett az ösvény, s bár rövid volt, annál élvezetesebb. "
A Tűzőrzőhegy még 2013-ban lett meg az AK során. Nekem szerencsém volt, mert Nyíracsád felöl egy hátsó kapun simán bejutottam. Akkor még nem izgattak a geotornyok, csupán a kilátás miatt másztam fel rá, de szerencsére készítettem olyan fényképet, amin látható volt a kód.
Más:
Tegnap jártam Kenesén a toronynál. Bocs, de én nem is tudtam, hogy ilyen neves ember vagy, hogy még egy utca is megkapta a nevedet Kenesén! :)
Néhány nappal az első próbálkozás után újra nekifutottam az első bakonyi KDP szakasznak, a logisztika miatt ezúttal a másik irányból. Mecsértelep határában nosztalgiáztam egy kicsit, majd belevetettem magamat a bakonyi erdőbe és átgyalogoltam Kisgyónbányára. Ott megint előkerültek a gyerekkori emlékeim, de vártak rám a virágzó medvehagymák, így nem időztem sokáig. Hamarosan magam elé képzeltem a Csikling-várat, tízóraiztam a Hamuháznál, megnéztem a barlang bejáratát, majd pedig két órán át küzdöttem a természeti elemekkel. A pecsét után még gyalogoltam egy kicsit a tűző napon a forró aszfalton, hogy legközelebb ne ezzel kelljen kezdeni. A túra hosszabb, fényképes beszámolója a következő oldalon olvasható: https://turaelmenyeim.blogspot.com/2025/06/kdp-mecsertelep-guttamasi-20250501.html
.... hát nem ezek a román határ közeli tornyok a legkönnyebbek az tuti fix. Ömbölyön, Bagaméren rohadt nagy Ramboskodással, tökön babon keresztül értünk célt, és tényleg ezek azok a tornyok, melyeket csak akkor látsz meg ha kis túlzással már nekik is mentél. (van még pár ilyen, de hadd ne lőjem le a poent).
Aztán Tűzőrzőhegy se kutya, mert ott az erdészet felől a legegyszerűbb bejutni, de oda élő ember lottó ötössel felérő szerencsével léphet be. Mi sem tudtunk ottjártunkkor, a kiírt telefon meg hiába is hívtam, fel sem vették. Talán van kerülőút, de az meg aztán végképpen felejtős.... Te sikeres voltál itt?
Aztán a Laponya; mi a kékről a félméteres napraforgómezőn átvágva cserkésztük be, mert okulván a történetedből semmi kedvünk nem volt méhészkedni és még egy Rambós utat bejárni, elég volt leereszkedni az Ér völgyébe, az is elég dzsindzsás pár száz m. volt. Jelenleg 90 van meg, még jobbára a nagyon távoliak vannak vissza, és pár az OKT-n, de azokat meghagyjuk a 2. OKT bejárásra.
...és akkor lássuk a leghosszabb, és legrázósabb 3. napot a túráról:
Pest megyei Piros – Tápió menti Zöld
Verőce - Pécel
2025. 06. 03. kedd Ma sem keltem sokkal később, mint tegnap, így ismét hajnalban vágtam neki a folytatásnak. A gyurgyalagtelep mellett kiballagtam az útra, és megkezdtem a harmadik napi sétát.
A csodálatos hajnali fények mellett hamar elértem az Egres-patakot, amelyen átkelve, azonnal mellé is szegődtem. Fantasztikus hangulata volt, amint az ártéri erdőbe laposan besütött a nap. (Errefelé azért akadt szúnyog is, de még itt is viselhető szinten.) Az itteni GCERKR geoláda a „…parton balra a harmadik fa tövénél” található. A GPS-em szerint már rajta álltam a geoládán, s kb. 30 fát láttam közvetlen körülöttem. Akkor melyik is? Néhányat megnéztem, aztán otthagytam… túl szép volt a környék, hogy ezzel pazaroljam el az időm. Hamarosan, egy szűk kilométer múlva, el is illant a csoda: kiértem az országútra, s balra tértem Erdőkertes felé.
Persze éppen csak megszoktattam a bakancsom talpával az aszfaltos utat, s máris visszakanyarodtam az erdős vidékre. Egy tarvágásos szakasz után elkezdett emelkedni az út, s már kezdtem azt hinni, hogy soha nem lesz vége, amikor a fák közül feltűnt egy torony. Ekkor döbbentem rá, hogy én már a Margita mérőtoronynál járok. Soha rosszabb meglepetés ne érjen!
Lepihentem, szusszantam egy csöppet, mert az emelkedő kivette az erőmet, majd felmásztam az itt éppen nyitott, és megmászható geotoronyba.
Szédületes látvány fogadott: a még most is reggeli fényviszonyok között csodálatosan festett a távoli világ. Északra, nyugatra a Duna vonala, délre Gödöllő házai, keletre pedig a távoli Cserhát hegyei uralták a tájat. A laposan elterülő, elnyúlt felhők pedig csak emelték az amúgy is tündöklő látványt! Hosszan csodáltam a kivételes szépségű világot. Aztán betelve a szépséggel visszaereszkedtem a föld színére. Innen is különleges ez a torony, hisz a csúcsát a Magyar Korona stilizált utánzata díszíti. Meglepően ízlésesre sikerült!
A torony tisztásán egy emléktábla is található: egy fiatal lány emlékére állították, aki 16 évesen, 2009-ben fejezte be rövid életét. Az nem derül ki, hogy milyen körülmények között távozott, de mindig döbbenetes egy ilyen rövid élettől búcsúzni. Nyugodjon békében!
Mivel gyomrom jelezte már az idő múlását, megreggeliztem, majd megkeresve a közeli GCMARG geoládát, ereszkedésbe kezdtem. Hamarosan Boncsokon feltöltöttem fogyó vízkészletemet, majd ismét elhagytam a lakott területet, s Babat felé vettem az irányt.
Már az odavezető út is hangulatos, hisz fenyves erőben, virágokkal szegélyezett úton vezet. Magából a Babati templomból csupán a földsáncai maradtak, de egy emléktábla őrzi a helyét. A régi emberek csodálatos környezetben éltek itt valaha. Továbbsétálva Babatpuszta felé egy mocsaras, vizes területen különböző állatok élik zavartalan életüket. Vannak itt kacsák, kócsagok, tehenek, vízibivalyok, csak hogy a legszembetűnőbbeket említsem.
Nem sokkal távolabb található a Grassalkovich-istállókastély. A gróf tüdőbeteg leányát gyógyította ebben a kastélyban, a juhistálló jótékony hatású levegőjével. Hát bizony régebben nem a rák, hanem a TBC volt a félelmetes, gyógyíthatatlan betegség.
Aztán egy egyhangúbb kutyagolás kezdődött, az addigra már elég fülledt melegben. Határozottan nem bántam már, amikor végre a Pap Miska-kúthoz értem, s folyt is belőle a víz. Itt is pihentem egy keveset, majd a közben beboruló ég alatt átsétáltam a máriabesnyői temetőhöz meglátogatni Gróf Teleki Pál sírját. Régóta terveztem már ezt a látogatást, most végre megvalósulhatott. Pont a temetőben kezdett szemetelni az eső, …hát azt a jajveszékelő menekülést, amit egy gyászoló roma család csapott… :)
Pedig felesleges volt, mert mire a Besnyői Kegytemplom udvarába értem, már majdnem megint sütött a nap. Letelepedtem az udvar sarkában, s nekiláttam szokásos ebédem elkészítésének. Csodálkozott is a kis bolt eladója, hogy milyen ötletes megoldás. Az ebéd végeztével megkerestem a GCMBB ládát, majd Máriabesnyőn keresztül nekivágtam a Gödöllő felé vezető útnak. Hamar el is akadtam, mert az egyik jelölt ösvényt szinte teljesen benőtte a bozót. Aztán mégis átvergődtem, mert nem sok kedvem volt körbekerülni.
Innen viszont igazán hangulatos, ligetes, erdős környezetben értem át az egyetem mellé Gödöllőre. Átvágtam a parkon, miközben vizet vettem magamhoz, majd a Királyi Kastély parkján keresztül a repülőtér felé vezető útra tértem.
A park maga a csoda, a repülőtérre vezető út maga a pokol. Keskeny út, száguldó teherautók, s hozzá a fülledt meleg. Nem nagyon bántam, mire végre feltűnt a távolban a reptér síkja.
Aztán követve az utat felkapaszkodtam a terület melletti dombra, ahol már erősen hallatszott a közeli M31-es út zaja. Ekkor tartottam a 27. km-nél, kerestem is egy elfogadható táborhelyet, s le is pihentem. Csakhogy még fél négy sem volt, mi a csudát csináljak én itt másnap reggelig? Így elkaptam a zsákom, hogy legalább egy csendesebb helyet keressek magamnak, s továbbmentem.
Hát nem ilyen utat képzeltem: ami még járható volt, az is térdig gazos. Közben ismét beborult az ég, de azért jó lendülettel haladtam. Fel sem tűnt, hisz teljesen be voltak nőve, hogy elhagytam két alternatív irányú ösvényt. Pont errefelé kezdtem azon gondolkozni, hogy ha így haladok, fél nyolcra Pécelre érhetek, s akkor már nem is kell ma kint éjszakáznom.
Csakhogy a Szilas-patak mellékágánál a letérőjelzés egyszerűen nem létezett! Hosszú keresgélés után végül a patak éppen száraz medrében indultam el, de ösvény nem létezett! Ó, azt a… „térképrajzoló párhuzamos világát”!! Végül valahogy kivergődtem egy járható útra, de csak azért, hogy 500 m múlva ismét pofára essek: ismét bal letérés, ismét nem létező ösvény. Ekkor már biztos voltam benne, hogy megtaláltam a multiverzum, s a párhuzamos világok létezésének bizonyítékát. Igen ám, de amikor éppen térdig álltam a csalánban, s az alattam megrogyó vékony vesszők miatt térdre estem, nem igazán voltam boldog! Hiába, a tudományos felfedezésekért nagy áldozatot kell hozni!
Egy szó, mint száz, valahogy felvergődtem magam az országútra, ahonnan már, ha nem is mint az álom, de az eddigiekhez képest könnyű úton jutottam Pécelre. Közben, talán vigaszdíjként, találkoztam a sünnel: békésen hasalt a fűben s várta, hogy lefényképezzem. Jólesett ez az epizód, szükségem is volt rá, hisz a jobb lában teljesen, a bal csak félig lángolt a csaláncsípéstől. Nem igazán jó érzés!
Végül a fél nyolcas vonattal jöttem fel Pestre, s kora este haza is érkeztem. Nem volt nyugodt éjszakám a csaláncsípéstől lángoló lábam miatt. Ezen a napon 40 km-t gyalogoltam zűrös körülmények között, és mondhatom, eléggé kimerültem! A teljes úton, 3 nap alatt, összesen 106 km-t teljesítettem.
Összességében egy igazán érdekes és tanulságos túrán voltam túl!
2012-ben egy fantasztikus estét töltöttem 5 km-rel a Vidra tanya előtt, a Dióéri-csatorna szivattyútelepénél (N46 56.828 E21 09.980). Bár ez már 13 éve volt, még most is ez az egyik legemlékezetesebb túrán töltött estém egyike.
Jó hogy inkább ezt a szakaszt választottam – állapítottam meg valahol a túra végéhez közeledve. No de kezdjük az elejéről. Ecsegfalva-Mezőtúrt terveztem, korai indulással, Túrkevén strandos pihenővel, az előrejelzés szerinti mérsékelten meleg idővel. Közbejött azonban egy kisebb egészségügyi gond, ami miatt a strandolást dobnom kellett. Előző nap Békésen volt programom, ott töltöttem az estét is (a szállásadó gondosan ellátott kolbásszal és pálinkával), így kellett egy olyan másik útvonal a tervezett helyett, ahová el tudok onnan jutni, lehetőleg minél korábban.
6:30-kor így már Vésztő központjában szálltam le a buszról, a Coopban kértem céges pecsétet, majd elhaladva az amúgy hívogató Éden presszó épülete mellett, iparkodtam minél többet haladni, a hűvösebb reggeli időben. Az első részen szépen megművelt kisebb kertek között gyalogoltam, aztán egy balkanyarral befordultam egy napelempark mellé, ami mellett először kereszteztem a Holt-Sebes-Köröst. Ismét egy víz, aminek az AK tanítja meg a nevét. Mert nyilván nem meglepetés, hogy a Körösnek vannak holtágai, de az már igen, hogy ez a maradvány milyen hosszan „megvan”, és kanyarog végig Biharugrától Szeghalomig. Kiértem a közúthoz, megnyugodva tapasztaltam, hogy kerékpárúton vezet tovább a gyaloglás. Jó tempóban hamar elértem a monostori letérést (valami csárdaszerűség, vagy lovastanya félig elhagyatottnak tűnő épületénél). A holtág meredek, árnyékos partján innen már nem volt messze az emlékhely bejárata. Reggel 8 lévén még nem volt nyitva, az őrház lakója egyetlen köszönéssel nyugtázta, hogy tőle két méterre pecsételek. Leültem volna egy kicsit reggelizni, de pihenőpadok nem lévén, húztam tovább. Jött egy kb. fél kilométeres benőtt rész (nem nagyon, csak annyira, ami eső, vagy nagy harmat esetén már megáztat alulról), aztán széles mezőgazdasági úton mentem vagy két kilométert, semmi által nem zavartatva. Legfeljebb én zavartam meg a környék nyulait, őzeit, és további zümmögő, tollas élőlényeit.
A mezőgazdasági telep előtt az út ismét befordult a holtág mellé: ha kicsit megközelítette azt, egyből kellemesen hűvös részekre kerültem, ahol békák brekegtek, vízkedvelő növények nőttek. Amint kicsit eltávolodott, tűzött a nap a kisárgult füvű pusztaságon (a Dió-érnél lévő szivattyútelep hídjáig kellett a legjobban eltávolodni, izzadtam is rendesen). Jó éles ez az élőhelyi határ – a táj múltja, jelene, jövője szempontjából is ez foglalkoztatott, amíg tovább gyalogoltam, kelet felől egy ideig az erdő jótékony védelmében. Az irányt Szeghalom silói jelölték ki. Két jobbra fordulás után ismét elértem a holtágat, átmentem a viharvert hídján, és végül megérkeztem a Vidratanyához. Belestem, úgy tűnt mint akik rendezvényre terítenek, így kifordultam, de szerencsére ők szóltak utánam hogy nyitva vannak. Gyerekek táboroztak bent. Kértem egy házmestert, kicsit rendbe szedtem magamat, aztán rávettem magam a folytatásra. (A kiírás szerint a nyitva tartás H-Szo 9-15, egyébként).
Gát. Véleményes, hogy a legőszintébb tereptárgy-e egy túra során. Hiszen a szelvénykövek folyamatosan és pontosan jelzik a távolság (nem) fogyását. Miközben egyik irányba folyamatosan lejt (jó, csak kicsit). És a távolban magasodó nyárfák, kanyarodó töltésoldal pedig nem is tűnik messzinek. Pedig az. A 18-as szelvény volt az első egész számú viszonyítási pont. Könnyed első kilométer, már itt is a 17-es. A távolban valami barnás folt látszott a gát tetején. Az legalább állandóan ott volt. A vibráló napsütésben azonban enyhe szél mozgott, lengedeztek az aszályban a már június közepén megsárgult gazok, hozták az érzékcsalódásokat. Hol a kék szoknyás ruhájú lány, vagy a töltésen álló pótkocsi, ami tíz perccel korábban még úgy tűnt, hogy előttem van…? A 14-es kő után elértem a barna foltot. Kicsiny vízügyi épület volt. Egy méteres árnyékába húzódtam rövid időre, aztán folytattam a gátjárást, így délidő felé közeledve.
A duzzasztó mellett sajnos elhúztam (nem emlékeztem a létére, térképet meg minek néztem volna, ha nem kell). Időnként a gát mellett volt egy-egy tanya, üdülőszerűség (volt olyan, aminél nagyon el tudnék képzelni pár napot amit ott töltenék), ahol pedig erdősebb részre értünk, két oldalt már csábított a lenti árnyék, menjek le oda. Abban a tudatban azonban, hogy újra elindulni jóval nehezebb lenne, inkább talpaltam tovább, és próbáltam a hátralévő távolságot kiszámítani, mely végül a 9-es kőhöz esett. Talán itt mondtam, hogy ilyen időjárásban ez is elég a gáton, mi lett volna ha nem ide jövök? Átmentem a hídon – ennek a tövében egyszer már indítottunk vizitúrát, ismerősként köszöntöttem – és be is értem Körösladányba. A főút melletti kocsmában kértem egy sört és egy melegszendvicset, aztán megtettem még az utolsó kilométert a vasútállomásig, ahonnan hazautaztam. Ott egész nap 30+x fok volt. Budapesten meg már csak 20, mikor leszálltam a vonatról késő délután...
2025. 06. 02. hétfő Olyan korán keltem, hogy már fél hatkor indulhattam is. A korai lefekvéstől már kipihentem magam, na meg hamar is világosodott.
A reggeli hűvösben egészen jól ment a kapaszkodás, mire feleszméltem, már a torony közelében voltam. Miközben kitértem a GCPENC geoláda felé, csodálatos panoráma tárult a szemem elé. Egyik oldalon a hosszan elnyúló Gombás-patak völgye, a másik oldalon távol a Naszály bányája. A hajnali lapos fényviszonyok között igazán varázslatos hangulata volt.
A geotoronyba sajnos nem lehetett felmenni, hisz rádióadók dolgoznak benne, így nem is időztem sokat, hanem rátértem az alig meglelhető folytatás ösvényre. Bizalmatlanul indultam el rajta, de szépen kitisztult, és kényelmesen levezetett a csodákat rejtő völgybe.
Előbb egy távoli mufloncsapatra lettem figyelmes, vagy 40-en lehettek, majd egy őzikét sikerült lencsevégre kapnom. Kicsit később pedig két nyúl beszélgetését lestem ki az úton.
De nem csak az állatok voltak csodálni valók, a reggeli fényben fantasztikus volt a környezet is. Hogy egy zöld mezőn milyen különösen tud mutatni egy szál pipacs, azt csak az tudhatja, aki ezt egyszer is megcsodálta.
Még sokáig ballagtam a Gombás-patak mentén, s élveztem ezt a kivételes világot. Nem tudtam, hogy hamarosan kezdődnek megpróbáltatásim. Az erdőhöz érve ugyanis egy kapu állta utamat: belépni, áthaladni, levegőt venni stb. TILOS! Még gondoltam is rá, hogy lehet, hogy nem bent, hanem oldalt a mező szélén, a bekerítetlen részen folytatódik tovább az út? De végül, mivel nem volt a kapun lakat, bementem, lesz, ami lesz, s 500 m múlva el is értem a kilépő kaput. De korai volt az öröm, mert az ösvény, amelyen jobbra kellett volna letérnem, egyszerűen nem létezett! Kerestem itt, ott, erőből, ésszel, bujkálva, kúszva, de csak nem létezett. Ekkor már kezdtem megsejteni (!) valamit, de még mindig homályosak voltak gondolataim.
Nem volt mit tenni, vissza a belépő kapuig, majd oldalt a bekerítetlen mezőn folytatni. A térkép szerint a felső végén van egy földút, majd azon megyek tovább. Már felmenni sem volt könnyű manőver, mert a mező hullámzása miatt kétszer kellett megmászni a dombot, de végül elértem a mezőt és a földutat elválasztó bozótsáv szélét. A térkép szerint ez max. 10 m széles lehetett. Egy résen bemásztam a dzsindzsába, s mentem, keresve a földutat… de az út egyszerűen nem létezett!
(Az OSM térképet már javítottam!)
Na, ekkor tisztult ki a fejemben a kép: ez nem lehet más, mint a multiverzum, a párhuzamos világok létezésének bizonyítéka. A térképrajzoló világában létezett ez az út, az enyémben pedig nem létezik. Nincs más magyarázat :) ! Végül benőtt kerítések, elvadult, hajdan nemes kertek közé keveredtem, de szerencsémre az egyetlen lakottnak tűnő ház udvarán átsurranva sikerült kijutnom az ide vezető útra. Nem kis megkönnyebbülés lett úrrá rajtam… az udvar nélkül fogalmam sem lett volna róla, hogy hogyan keveredjek ki ebből a kutyaszorítóból!
A Cseke-hegyre vezető dűlőre jutottam, és most legalább azonos multiverzumban a térképrajzolóval. Hosszas kapaszkodás árán végre elértem a kápolnarom területét. (Érdekes, hogy a kilépő kapunál nem talált ösvény innenső vége itt szépen megvolt!) Megcsodáltam az igen elpusztult romot, a páratlan kilátást s most legalább szerencsém volt, mert szinte a „kezem alá ugrott” a GCSEKE geoláda. Pihentem, majd ettem egy kicsit a pihenőnél, s innen már hamarosan a Vácduka szélső utcáit tapostam.
Elmúlt már 10 óra, s ennek megfelelően tombolt már a meleg. Életmentő volt, mikor végre elértem a település közkútját, mely némi felüdülést nyújtott. Aztán ahogy jöttem, el is hagytam a községet, s egy darabig minden rendben is volt. Egészen addig, amíg ajelzés rá nem terelt egy gabonamező szélére, ahol se út, se ösvény, se semmi, csupán a gyönyörű gabonaföld. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha a nagy meleg miatt nem kellett volna rövidnadrág, s így nagyobb kitettség a kullancsoknak, tüskéknek, gazoknak. Szerencsére alig tartott 400 m-t.
Csörögtől hosszabb aszfaltozás kezdődött Sződig, ahol a temetőben próbáltam pihenőt találni, de sehol nem volt pad. (A sírok szélére meg azért csak nem ülök…) Így aztán egy hosszabb gyaloglást követően a Fűzkápolna pihenőnél találtam alkalmas helyet ebédelésre. A kedves emlékhelyen jólesett már végre lepihenni, enni.
A folytatásban, mire észbe kaptam, már Vácrátót házai között sétáltam. Elég sokan mozogtak az utcákon, iskolások mentek hazafelé suli után, de amúgy is, ez azért nem egy kis falu. Készítettem a botanikus kert egyik impozáns oldalbejárójáról egy képet, aztán igyekeztem elhagyni a nyüzsgést. A hosszan elnyúló település után egy hosszú, kevésbé árnyékos fennsík következett.
A legmelegebb koradélután volt, mire végre bevánszorogtam Őrbottyánba, s megtudtam, mi van az őr botján. :) Mindenesetre elég hamar megálmodtam egy söritalt magamnak, s szerencsére a város túlsó felén sikerült is megvalósítani az álmomat. Aztán a templomkertben a vízvétel kapcsán levadásztam a GCORBO geoládát is, majd új építésű házak mentén elhagytam ezt a barátságos települést. Erre a környékre terveztem a mai tábort, de még korán volt, s lendületem is volt, hát folytattam utamat. Eleinte mezőn, majd később erdőben vezetett az út.
Egy tisztás után mozgást láttam magam előtt az ösvényen, s gyorsan fényképeztem is. Itthon tudtam beazonosítani, hogy egy nyusztot sikerült lencsevégre kapnom. Láttam már régebben is hasonló kisállatot túráim során, de fényképezni még soha nem sikerült.
Úgy feldobott a történet, hogy mire lecsengett bennem az élmény, már nem volt értelme Vácegres előtt tábort verni. Pihenésként alaposabban lemostam magamról az elmúlt két meleg nap izzadságát, porát, hisz a faluban ismét fel tudom majd tölteni kulacsaimat.
Meg is történt a vízvétel, s mivel a települést éppen csak érintettem, nemsokára sikerült is egy elfogadható táborhelyet találnom, egy gyurgyalagtelep közelében. A talaj messze nem volt ideális, de egyszer ki lehetett bírni. Éjszaka többször a frászt hozta rám egy fácán ijedt rikoltásával, máskülönben elfogadhatóan telt az éjjel. Nagy lendületemben 36 km-t gyalogoltam ezen a napon, s alig éreztem fáradtságot.
Ismét 3 napos túra következi, bár van geotorony vonzata is:
Pest megyei Piros – Tápió menti Zöld
Verőce - Pécel
2025. 06. 01. vasárnap Hét óra előtt nem sokkal szálltam le a vonatról Verőcén. Kicsit felhős, átlagos túrázásnak indult a nap, igaz, akkor még nem sejthettem, hogy az „emberiség egyik nagy kérdésére” derül majd fény a túra során. :) Na, de ne szaladjunk túlzottan előre az időben, majd a második naptól kezdenek kibontakozni az események…
Lassan elhagytam a még alvó várost, majd kezdtem kapaszkodni a Fehérhegyi dűlőn a Fenyves-hegyre. A táj is egyre jobban kinyílt, s szépséges kilátást biztosított a Dunakanyar festői panorámájára. Nyulas környékén változott a terep, s némi útvesztő után erdősebb szakaszon vezetett lefelé az út Katalinpuszta irányába. Hamarosan leértem az országútra, ahonnan már percek alatt elértem a települést. Itt egy kicsit elgondolkoztam, hogy felmenjek-e Rockenbauer Pál kopjafája felé, de nem mentem, hisz jártam már ott sokszor.
Inkább a falun át a kirándulóközpont felé vettem az irányt, majd ezt elhagyva rátértem a P jelzésre. Nem akartam a kényelmes, murvás úton kényeskedni, amúgy meg régen mentem már a P-on, szerettem volna frissíteni az emlékeimet. Hát, utolsó ittjártam óta jócskán elvadult már ez az ösvény, így viszont a természet ezerrel dübörgött!
Az első igazi nyári napon csodálatosak voltak a selymes rétek, virító virágok, a tobzódó bogarak, de néhol jócskán be volt már nőve az ösvény. Ezzel együtt, jó, hogy ezt a kevésbé kényelmes utat választottam!
A Farkas-bérci-forrás magasságában rátértem a térképen „zut”-nak jelölt útra, mert már régóta szerettem volna megnézni az itteni vadászházat. Kicsi kapaszkodóval el is értem, s mondhatom, tátva maradt a szám. Igazi hangulatos, kedves házikó, előtte paddal, asztallal. Jó volt itt megpihenni! Ettem is egy keveset, s közben néztem, hogy hogyan tovább… s ekkor legyintett meg először a bevezetőben említett felismerés előszele: ugyanis nem volt az útnak folytatása! A térkép jelezte, hogy megy tovább egy szekérút, de a valóságban a ház után egy mély völgy húzódik keresztbe, s a túloldalon sem lehet felismerni a benőtt, régi út maradványát. Itt régen sem lehetett út! Mintha a térképrajzoló nem ezt a valóságot látta volna hajdan…
Nagy gondot nem okozott, hacsak az nem, hogy 1 km-rel hosszabb kerülőt kellett tennem, de időm volt, s hamarosan a már régóta ismert és számomra különösen kedves (erdész)házhoz értem. Régóta ismerem ezt a helyet, tavaly ide kirándultam unokáimmal, s itt töltöttünk el egy sátrazós éjszakát. Szeretem ezt a helyet, nem csak az unokáimnak volt élmény ez a túra!
Az eddigi két ház (amint ez ma kiderült) hangulatában teljesen hasonló, de van még a közelben egy harmadik is. Azt is meg akartam nézni, az vajon milyen? Leereszkedve a Nagy-máj elnyúló tetejéről először pompás kilátás fogadott, majd tovább ereszkedve egy igen barátságos rétre értem.
Teljesen el voltam ragadtatva tőle, s már majdnem továbbmentem, amikor megláttam a vadászkunyhót. Bizony ez már inkább rom, mint kunyhó, teljesen lepusztult állapotban van. Kár érte!
Kevésbé különleges tájon hamarosan elértem a korábban a vadászházak miatt elhagyott Pjelzést, és nemsokára már Kosd szélső utcáján gyalogoltam. Találtam is közkutat, s mivel már jócskán benne voltam a délutánban, egy alkalmas vizesárok szélén nekiláttam elkészíteni az ebédemet. Úgy gondolom, hogy többen is csodabogárnak néztek, de már megszoktam, s igazából nem is zavart. Fél órával később teli hassal vágtam neki az út folytatásának.
Éppen a kevésbé izgalmas, köves kivezető úton virágokat fényképeztem, amikor mozgást vettem észre a szemem sarkában: meg-megállva egy mókus szaladt felém az úton. Nem vett észre, hiszen nem mozdultam. Végül a fényképezőm hangjára lett figyelmes, s bele is vetette magát a sűrűbe, de addigra már több kép is készült róla. Különleges élmény volt, s bár a mókusok kevésbé távolságtartók az emberrel szemben, azért ilyen pillanat még így is ritkán adódik.
A falu után a jelzés egyszer csak felkanyarodott a domb teteje felé, de én inkább maradtam a dombot megkerülő úton, mely elég sokáig kellemes árnyas erdőben vezetett. Aztán nem volt mese, nyílegyenesen Rád felé fordult egy mezőn át.
Hamar beértem a barátságos településre, ahol megpihentem a templom előtt egy padon. Nem sokat időztem, mert valamilyen szertartás volt a templomban, s nem akartam zavarogni. Átsétáltam a falu túlsó felére, majd a kivezető út utolsó kútjánál feltöltöttem vízkészletemet.
Csodálatos nyár-délutáni idő volt, a mélykék égen bárányfelhők úszkáltak, s a meleg is viselhető volt már. Dimbes-dombos terepen vezetett az út, előbb egy széles traktor elől tértem kis, amint hazafelé ment a napi munkája után, majd egy íves kanyart követően a távolban feltűnt a Pusztai kereszt. Azon morfondíroztam, hogy kicsit még tovább gyalogolok, s még ma felmegyek a geotoronyhoz, de egyelőre még nem vittem döntésre magamban a dolgot… majd meglátjuk!
Ahogy haladtam, egyre inkább magával ragadott a táj csodálatos, békés varázsa. Egy távoli domb tetején egymagában állt egy vadászles. Nem túlzottan vagyok elvarázsolva a vadlesektől, de ez nagyon beleillett a képbe! Igazán élvezetes szakasza volt ez a mai utamnak! Aztán elértem az emelkedő kezdetét, s dönteni kellett: menjek-e tovább vagy ne? Alaposan körbenézve egy elég kellemes táborhelyet találtam a közelben, feljebb meg nem volt biztos, hogy lesz vízszintes terep. Így a maradás mellett döntöttem.
Csupán egy dolog hiányzott a kényelemhez: egy vaskosabb kidőlt farönk leülésre, de mint később kiderült, ezen a környéken ez teljesen „hiánycikk”. Így szükségből vékonyabbakkal oldottam meg. A hely viszont csuda jó volt: vízszintes, sík, kényelmes talaj, biztos takarás az út felől. Később ezen az úton egy zajosan elmenő motorost követően megjelent egy nyuszi! Aztán este ismét körülöttem sétált úgy 20 - 30 m-re, de nem zavartuk egymást. Lassan lehűlt annyira a levegő, hogy le lehetett már feküdni.
Éjszaka végig dalolt egy fülemüle, egyszer egy őz ballagott a sátor felé, majd ijedten riasztott. A mai napon 30 km-t haladtam, minden a terveknek megfelelően ment!
2025. 05. 16. péntek Hirtelen jött ez az ötlet, hogy ma menjek el erre a túrára. Reggeli után gyorsan előkészítettem az utat, s 9 óra után nem sokkal már a vonatra vártam.
Simontornyáig utaztam, ahol átszálltam egy buszra. A közte lévő időt kihasználtam, hogy megnézzem az állomás közeli háborús emlékkertet. 850 körüli orosz katona neve van felsorolva, akik itt nyugszanak, vagy legalább itt emlékeznek meg róluk. Döbbenetes érzés elgondolni, hogy ezek az emberek sem így képzelték a jövőjüket...
Hamarosan átértem Dégre, ahol már ismerősként lestem a főtéren fészkelő gólyát. (Egy előző túrán jártam már Dégen.) Azóta kikelhettek mér a fiókák, mert egy percre sem kotlott rajtuk az anyjuk. Helyette büszkén figyelte, pátyolgatta kicsinyeit, melyekből semmi nem látszott lentről.
Neki is vágtam az útnak, ami minden volt csak különleges nem: aszfaltos úton, 5 km oda, majd vissza. Persze azért volt mit nézni: az útszélén időnként egy-egy csodálatosan virágzó pipacs, vagy az ekkor még fehéren hullámzó gomolyfelhők hosszú sora.
Később ezek a felhők egyre feketébbek és egybefüggőbbek lettek, délutáni ég már minden volt csak szép nem, de legalább az eső elmaradt. Az útra is figyelni kellett, mert, bár túl nagy forgalom nem volt, de a hosszú egyenes szakaszon aki jött, az ezerrel. Aztán feltűnt a távolban a geotorony, bár ekkor még volt 1,5 km. Aztán a tomboló szélben lassan ez is elkopott, s a bekötő út járhatatlansága miatt a mező szélén bementem a torony közeli dzsindzsába. Felmászni ebbe a toronyba sem lehet létra híján, úgy tűnik, ez egyre általánosabbá válik. Leolvastam a kódot, majd vissza az útra.
A faluban még elkanyarodtam a Festetics-kastély felé, de bemenni majd a nejemmel mennék be, ha együtt járunk erre. A busz szépen visszavitt Simontornyára, ahol még idő teljében, besétáltam a régi torony épületéhez. Hangulatos volt a séta, majd kényelmesen hazavonatoztam. Egyszerű, de kellemes kirándulás volt!
Engem egyszer csípett meg egy 2019-ben kaptár volt kitéve és mögötte alig volt hely max. 1 méter a másik irányba a repce, amire kijártak én meg ott kerültem ki nagy 10-15 méteres ívben és nem volt elég egy homlokon repült és csípett, pár darab még követett vagy 20 méteren át, mikor sétáltam tovább aztán feladták. Méhek ok nélkül nem igen csípnek, egyszer tudnak aztán kampó, darázs agressízvabb többször is neked megy és nyomja ki a támadási ferormont, amit megérez a többi és ők is mennek. Lódarázs fészket megzavarni pl. nagyon nem jó instant tűpárna leszel
43:25 körül van a műsor. Kaptár a megálló előtt, ahol el kell menni a síneken, mögötte alig van hely, de valószínűleg ha amarról kerülöm ki akkor megúszom csípés nélkül.
Régebben diák munkában többször voltam napraforgót idegenelni, kora reggel mentünk ki mindig kaptárak ott voltak a tábla mellett és napkelte után rajzottak ki a méhek, addig végezni kellett.
A vasúttal kapcsolatban hasonló a véleményünk. Az látszik, hogy a települések igyekeznek fenntartani, (szépek az állomások, tisztaság van, várótermek, padok vannak, stb.) de a vonal minősége csapnivaló.
A méhekkel meg csak játszanak a méhészek! Ha egy megcsíp, onnantól nincs megállás, (szó szerint) futni kell mint a nyúl! Nekem egyszer elég volt ebből az élményből!
Most, a júniusi túrámon ennek egy variánsát, a csalán csípését "próbáltam ki"! Nem tudom eldönteni melyik rosszabb, de ez sem egy élmény. Egy csalán tenger közepén sikerült elesnem, s jutott a lábamnak bőven. Egy napig hol égett, hol zsibbadt, vagy érzéketlen volt, csak jó nem.
Nagykereki vonalra nagyon kéne egy felújítás. Önkormányzatok önerőből összefogva sokat tettek a vonalért. Pocsajon épült ki közös peron a buszokhoz, a Debrecenben rohadó Mdmot motorvonatot is megkapták, most ott van kiállítva. Átjárók több helyen be voltak kamerázva és a tilosban áthajtókról készült felvételek mentek a rendőrségre, csökkent is a balesetek száma. Később meg a vasút elvitte az alacosnypadlós vonatokat és pályafelújítás sem volt, csak tűzoltás jellggel pár km. Hantaházán épült egy megálló, ahol nem állnak meg a vonatok érthetetlen miért mert jó helyen van, közel a házakhoz. És még most is van utas bőven, a csigatempó ellenére is. Egy alapos felújítással fél órával kb. lehetne csökkenteni, és olyan 5-6 km-el hosszabbítva Nagykerekiben Nagyvárad is elérhető lenne min. duplázni lehetne az utasszámot.
méhek turista útra lepakolás lassan nemzeti sport lesz, idén már kétszer találkoztam ilyennel túrázás közben, sőt ott jelölve sem volt táblával. Méhészek azt mondják, hogy lassan és nem zajongva hirtelen mozdulatok nélkül akár a kaptár mellett is el lehet menni ha nem azon az oldalon mész amerre kirepülnek, "légifolyosóba" bemenni nem ajánlott, neked repül és ijedtében csípni fog, és ha egy csíp akkor több is fog. Élénk színű ruhákra is ugranak, virágnak néznek. :)
2025. 05. 01. csütörtök Elég korán nekiláttam pakolni. A tábor reggel is csodás volt, le is fényképeztem még utoljára, de nem sokkal 6 után már a töltés útján ballagtam. Nem tudhattam, mikor jön a korábbi vonat, inkább hamarabb legyek ott az állomáson.
A reggeli párás napfényben csodálatosan festett a töltés. Visszatekintve a távolban még szépen látszott a Laponyahalmi mérőtorony, s a párába vesző töltés útja. Mindenhol állatok mozogtak: nyulak, őzek, fácánok, madarak… Persze a nyílt terepen nem igazán hagyták magukat megközelíteni, de így is élvezetes volt megfigyelni őket reggeli bitangolásuk közben.
Az egyik őz-párosnak egyszer csak elege lett, s gyors futásba kezdtek a töltésre, keresztbe. Sikerült még időben előkészíteni a fényképezőt, így meg tudtam örökíteni a suta futásának fázisait. Közben tűnt fel, hogy néhány sárga madár, az őzektől alig zavartatva magát, a töltésen csipeget. Később az egyik felszállt egy kőoszlop tetejére, ahol kényelmesen megörökíthettem. (Sárga billegető)
Picit távolabb letértem a töltésről, hogy a rövidebb úton jussak a faluba, s így nagyon jól láthatóvá vált a Tövisesi földvár régi sánca. A régi várat középen egy magányos fa jelképezi, múltkor be is mentem alá, most ezt kihagytam.
Kanyarodott az út, s egy hosszú szántóföld mellé szegődött. Kócsagok vadásztak rajta, de már a közeledésemre is ijedten elrepültek. A szántó túloldala már Pocsaj házaihoz ért. Érdeklődve figyeltem az út jobb oldala felé is, ahol a Leányvár nevű terület feküdt egy tanyaközpont közelében. Utólagos kutatásom eredményeként úgy gondolom, hogy a tanya melletti erdő, dombos vidék lehetett régen a Leányvár, de mára alig felismerhetővé vált. Most ezt is csak távolról nézegettem.
Közben elértem a falu szélső házait, s hamar felismertem, hogy itt sem az értelmiség lakja ezt a részt: a kerítésen kiteregetett ruhák, a kertben szétdobált biciklik, rendetlen udvarok, stb… Érkezésemre két kiskutya szaladt ki az utcára, még a közelben kapirgáló kakasnál is kisebbek voltak. Jót haverkodtunk, majd folytattam utamat, s hamarosan a falu főutcáján jártam már. A focipálya, majd egy park mellett gyalogoltam, majd ráfordultam egy hosszú utcára.
Itt történt, hogy az egyik kertből alaposan megugatott egy kutya, s mire feleszméltem, a nyitott kapun kiszaladva már a sarkam után kapkodott. Persze elzavartam, de a kirohanó gazdája úgy nézett rám, mint egy véres rongyra. Na azért olyan nagyon nem zavart, s hamar ott is hagytam őket. Ennek az utcának a végén láttam életemben először május elsején májusfát. Sok májusfát láttam már életemben, de mindig csak régebbieket, napok óta ott állókat.
Innen már csak néhány lépés kellett, hogy elérjem a szép, rendezett Pocsaj-Esztár vasútállomást. Egy öreg mozdony díszíti a kertjét, kényelmes pihenő van a peronon. Jól sejtettem, hogy lesz egy korábban menő vonat is, így nyertem két órát.
A vonat érkezéséig reggeliztem egy alaposat, majd eldöcögtem Debrecenig. (Szó szerint: volt olyan szakasz, ahol 15-20 km/h tempóval döcögtünk.) Debrecenben gond nélkül átszálltam a pesti gyorsra, s kora délután haza is érkeztem. Erre a napra csupán 7 km gyaloglás jutott, az elmúlt négy napban levadásztam 6 geotornyot, s közben 82 km-t gyalogoltam. Nagy szerencsém volt az időjárással is, hisz a következő héten lélekromboló, esős idő volt végig.
2025. 04. 30. szerda Ma annyira nem erőlködtem a korai keléssel, kényelmesen összepakoltam és indultam. Pakolás közben egy terepjáró ment el az úton, nem gondoltam, hogy ennyire be lehet látni róla a táborhoz. Persze így utólag már nem számított…
ma 13éve
Gyorsan kiértem egy széles, homokos útra, amin ösztönösen elindultam balra egy tanya felé, de hamar rájöttem, hogy a másik irány a jó. Aztán kezdett felderengeni, hogy ezen az úton már jártam 2012 őszén. A mai napon sok emlék ébredt fel bennem erről a 13 évvel ezelőtti útról. Mielőtt elhagytam volna ezt a homokos utat, távolról láttam néhány őzet, később pedig egy nyúl pózolt előttem. Vadban gazdag környék volt ez. Kiérve egy tisztásra letelepedtem egy farönkön, hogy elhallgattassam reklamáló gyomromat. Hangulatos volt a széles, nyílt mező szélén pihenni.
Jóllakottan vágtam neki a folytatásnak s egy kettős fa közelébe érve, régi, mély érzések szakadtak fel bennem: 2012-ben itt, a mező melletti magányos fa alatt kerített hatalmába az az érzés, hogy milyen csodálatos világban is élhetünk! Közben pedig ritka béke és nyugalom járt át. (Bár itthon már látom, hogy sem a hely, sem a fa nem volt azonos a régivel, de az érzés most is lehengerlő volt!)
ma 13éve
Egy szántáshoz érve elfogyott az út a lábam alól. „Múltkor” itt még gond nélkül el tudtam menni, mára már csak benőtt utak voltak. Persze némi dzsungelharc árán azért átjutottam a nem túl távoli útra, ahonnan már renden volt minden. A Konyári-Kálló patakhoz közeledve sikerült egy őzet előbb észrevennem, mint neki engem. Egy szép kiállású bak volt, boldogan fényképeztem is, amíg csak tudtam. Később még egy nyulat is sikerült lencsevégre kapnom.
Aztán egy kis hídon kereszteztem a patakot, és hosszan követtem a régi útvonalamat. A táj hangulata teljesen megvolt, de konkrét pontok, csak néha-néha bukkantak fel a régmúltból.
-Ilyen pont volt egy posványos kis „maradék” tó (holtág), amire tisztán emlékszem, és most is azonnal kiszúrtam.
-Ezzel ellentétben a régi táborom helyét még elképzelni is nehéz volt: akkor egy füves parton sátoroztam, ahol most egy fás, cserjés erdő áll. (Pedig a GPS nem téved!)
ma 13éve
-Vagy például 2012-ben a reggeli indulás után ezt írtam: „ …jobbról egy komoly domb bontakozott ki a ködből. Az oldaláról láthatatlan őzek zörgése hallatszott. Teljesen valószínűtlen volt itt az alföldön, alig tudtam betelni szépségével.”. Ennek az élménynek már semmi nyomát nem találtam, hisz az akkori tarvágás által biztosított rálátást már teljesen eltakarja az azóta felnövekedett akácos.
-Nem úgy, mint a jobb forduló utáni, dombra kapaszkodó úton, ahol szinte megállt az idő: még a fákat is fel lehet ismerni 13 év távlatából!
ma 13éve
Felértem a fennsíkra, ami most is a kinyíló szabadság érzését hordozza. Elsétáltam a szőlőpincék felé, mely most kicsit kevésbé mélyen érintett meg. Persze itt is voltak be-bevillanó emlékek, mint például a gémeskút. Errefelé sem sokat változott a világ az elmúlt évek alatt. Talán csak a szél lökte arrébb a kút ágasát…
ma 13éve
De nem csak a múlt emlékeit keresgéltem, voltak itt új élmények is. Hihetetlen szépsége van annak a sok gólyának, akik fészekrakás, költés lázában égnek. Pesti szemmel öröm volt nézni, mennyien fészkelnek itt vidéken. Aztán lassan elmaradtak a pincék, és kiértem az országútra, ahol pótoltam vízhiányomat, s elindultam Létavértes irányába. Ezen a környéken láttam túratársakat is, amint a többnapos ünnepet kihasználva nekivágtak az Alföldi Kéknek.
Amint régen, a város felé menet most is elballagtam a mező mentén, ahol most is tehenek legeltek, majd lassan beértem a városba. Hamarosan rátaláltam a régi csárda romos épületére, mely már végleg bezárt. Kár érte!
ma 13éve
A központban lepihentem a parkban, ahol egy impozáns ivókút áll. Azt az apróságot leszámítva, hogy nincs benne víz, igazán szép dísze a térnek. Szerencsére a térképpel ellentétben azért találtam még működő kutat kifelé a városból, ilyen téren komolyan elkényeztetett ez a vidék.
Később még gólyák önfeledt játékát, repkedését figyeltem, amint a déli melegben lassan elhagytam a várost. Nem könnyű útra számítottam, hisz 13 éve sem volt könnyű ez a szakasz. Majdnem 5 km várt rám egy csupasz mezőn, ingerszegény környezetben, hogy elérjem az első facsoportot, ahol kicsi enyhülést remélhetek.
Ahogy gondoltam, nem is volt könnyű: kínomban már a lépéseimet számoltam, hogy eltereljem a figyelmemet az egyhangú baktatásról. Készítettem is képeket 4, 3, 2, 1 km távolságból, a célt jelentő akácfáról. Végül csak megérkeztem a fához, ahol jutalmul felfedeztem a mai, Laponyahalmi mérőtorony távoli látványát, mely innen légvonalban még további 3 km-re volt.
4km 3km 2km
1km pihenő köv. cél
Mindenesetre én leültem a fa tövébe, s zavaró legyek ellenére megfőztem a mai ebédemet. Jó ez a meleg tésztaleves, egészen új erőre kaptam tőle.
Egy órával később új lendülettel vágtam neki a folytatásnak. Éppen azon törtem a fejem, hogy be kellene menni Cserekert felé, pótolni az ebédtől megcsappant vízkészletemet, amikor elértem egy társaságot, akik vetéshez készülődtek a mezőn. Persze szóba elegyedtem a főnökkel, kinek a harmadik kérdése az volt, hogy nem kér egy kis vizet? Már húzta is elő az autóból az ásványvizes palackot. (Már többször megállapítottam, hogy angyalok pedig vannak, csak nem mindig olyanok, amilyennek képzeljük őket!) A legjobbkor jött a segítség, köszönet érte!
Aztán letértem az országútról, majd letértem a földútról, és letértem az alig járható útról is. Muszáj volt befújni magam kullancsriasztóval, mert a dzsindzsa elképesztő volt. Végül lihegve, küszködve értem fel a fennsík szélére, és azonnal láttam, hogy rossz irányból közelítettem!
ma 13éve
Persze most már mindegy volt, de majd legközelebb! A torony nagyon látványosan uralja a mezőt, leolvastam a kódját, s okulva a feljövetelből, kelet felé indultam a jelzés irányába. Itt ugyan még elég meredek volt a levezetés az ösvényre, de nagyobbat már nem akartam kerülni.
A jelzett utat követve indultam Pocsaj felé, de hamarosan méhekkel találkoztam. Gondosan kirakott figyelmeztető táblák, engedély szám, a tulaj pedig kint dolgozott, de arra ki gondol, hogy a turista hogyan megy el a kaptárok mellett!? (Azt hiszem, az engedélyek kiadásánál kellene jobban figyelni erre!) Szerencsére itt volt lehetőség kerülni a mezőn, így gond nélkül túljutottam.
Négy óra körül járt az idő, de a faluba már nem akartam bemenni, így kerestem egy helyet éjszakára. Találtam is olyan pompásat, hogy ez már majdnem a netovább! A ligetes fák között a dús fű jól takart a mélyebben futó út felöl, a talaj pedig kiváló volt. Egy kidőlt hatalmas fa törzsén jó ülőkét leltem, egy kakukk dalolt egész este a közelben, később még egy őz is elszaladt mellettem alig 30 m-re. Nem tudom, melyikünk ijedt meg jobban…?
Azt hittem, unatkozni fogok, de úgy elröpült az idő, hogy magam is csodáltam. A vacsorát követően még megnéztem a ragyogó naplementét, majd kényelmesen elhelyezkedtem. 28 km jutott a mai napra, és csak a közeli geotornyot vadásztam le, de élményekben, emlékekben gazdag napot tudhattam magam mögött. Nagyon kellemes éjszakám volt!
Történetedet olvasva, valóban nem Te lehettél az előttem járó. Szinte végig, amikor nem tértem le a piros jelről, felismerhetően volt valaki/valakik aki nem túl régen taposták előttem az utat.
Azért Te sem hagyományosan sétálod végig kiszemelt útjaidat! Hajnal, futócipő, kocogás, csak hogy a legjellemzőbb címszavakat idézzem. További sok sikeres utat kívánok!
