Köszönöm, Juci, igazán...
Én is hasonlóképpen cselekszem, beiratkoztam egy tanfolyamra, intenzív, majdnem minden nap este nyolcig ott vagyok. CSakhogy ne legyek otthon egyedül. Annyira fáj, és tényleg úgy érzem, itt a világ vége...még mindig, pedig már csaknem egy hete jelentette be. Meddig szorul még össze a gyomrom, ha rá gondolok????
Úgyláccik, járvány van, nem 1 ismerősöm hasonló cipőben jár. Én is voltam természetesen ijen hejzetben, ráadásul magamnak köszönhettem, hogy 1edül marattam, aszittem, itt a világ vége. Mint1 pótcselekvésként intenzíven sportolni kezdtem, de még így is eltartott vagy három hónapig, mire megemésztettem a hejzetet. Sajnos ezt az időszakot senki nem úszhattya meg, veled érzek hundertprocentig!
Mindenki
Lehet, (sőt biztos), hogy közhely, amit mondok, de akármilyen rossz is neked, találsz olyat, akinek még rosszabb.
Van egy 33 éves kolléganőm, aki két éve vált el, két iskoláskorú gyermeket nevel egyedül. Már jókat nevet az egész procedúrán, pedig komoly tárgyalásokat folytatott annak idején pl. a szemétlapát és a partvis elosztásán is.
stewe, itt vagy még? Lenne még egy csomó kérdésem az elképzeléseiddel kapcsolatosan. Lehet, hogy így végig lehetne menni, hogy mit lehet, mit mer az ember megtenni, mit nem és miért, de nem merem továbbvinni a gondolatot, mert nem vagyok szakember, meg benneteket sem ismerlek. De nálam működik a módszer. Csak őszintének kell lenni magunkhoz és egy kicsit egoistának kell lenni. Hosszú távon azt hiszem, hogy ez a jobb.
az egész család halálos beteg, kivéve a gyereket meg engem (egyenlőre)
a gyerekkel két oldal német szöveget kell hétfőig betanultatnom, egy kukkot sem ért belőle, mindent nekem kell otthon csinálnom, hulla fáradt vagyok, nincs elég pénzünk, ötkor kell kellnem , egy beszívott társaság fél éjszaka az ablak alatt randalírozott, tele volt reggel a busz, nem kaptam diós csigát, a hüje kolleganőm megint itt hasalt reggel az asztalomon és újságot olvasott és érthetetlenül motyogott, a főnököm rosszkedvű, hányingerem van?, különben köszönöm, jól vagyok. Hogy mik azok a kötelek amiket húzok magam után? Ja, azok a beleim.
Tudod, én is voltam/?/ válságban,
rajtam is segített a topicom. Leginkább abban, hogy a azámomra először bántó hozzászólások után rá kellett jöjjek, nem minden úgy igaz, ahogy én gondolom.Ha az ember lánya elég hosszú ideig nyalogatja a sebeit, még el is hiszi, amit gondol. Egy kedves ismerősöm szerint nem szabad függőségbe kerülni a másiktól, mert csorbul a saját személyiségünk, nem beszélve arról, mikor a kampó, amire akaszkodtunk, kiesik a falból. Én sem vagyok végtelenül boldog jelenlegi helyzetemben, de az egy hónappal ezelőtti állapothoz képest már tudok dúdolgatva munkába menni. Egy évvel és egy 5 éves gyerekkel vagy fiatalabb nálam. A Cosmo ajánlásait kerüld ki e témában, s hallgass az öregebbre...:)))
runaway, kedves,
valóban igazad van, ő is ezt mondta, hogy nem akart hazudni. De attól még nagyon fáj. elviselhetetlenül.
De azért annyira jó, hogy Ti vagytok nekem....nem vagyok annyira egyedül....
köszönöm a kedves soraitokat!
Kedves kisevet!
Nem gondolkodtam, mert nyilvánvaló volt, hogy ő az életem párja. Úgyhogy egyáltalán nem tanakodtam, hogy milyen legyen, hanem tudtam, hogy ő az!!!!
Kedves Borka,
talán most nem így látod, de én becsülendő dolognak tartom, hogy szólt egyáltalán. Mert tisztel annyira, hogy nem néz hülyének. Nekem még akkor is azt mondták, hogy képzelődöm, amikor kézenfogva futottam össze velük egy étteremben.
30 évesen /gyerek nélkül/ újrakezdeni még nem lehetetlenség. Csak eztán érdemes az alapot magadban lerakni, s akkor nem olyan
kiszámíthatatlan az épület dőlésszöge földrengés esetén.
Laci
és mi van akkor ha az illető hölgy pl.munkanlküli segélyen van ( esze ágában nincs elmenni dolgozni-majd a papa eltartja) este áll neki főzni, mire az ember hazaér, halomban áll a vasalnivaló, kosz és rendetlenség mindenütt?! Láttam már ilyen elhagyott "szegény" feleséget is.
Nem biztos, hogy mindíg az elhagyó a hibás.Néha talán meg kéne nézni az okokat is,hogy mi vezet odáig, amikor tényleg fel lehet rúgni egy családot.
Persze hogy megkérdeztem a másik felet is. A válasz:nem tudja. Meg hogy: más mint én. (Az újdonság varázsa) De azért még szaladgál egynéhány olyan nő a világban, aki más mint én, nem? :-(((
Hát ez igen undorító dolog. Már az hogy ha egy férj, pláne ha gyerekek is vannak, elhagyja a feleségét/családját. És teljesen együtt tudok érezni az ilyen hölgyekkel.
De most komolyan kérdezem: a mai világban mire számítottatok? Ha valakinek (főleg férfiakról beszélek) nincs szikla szilárd, beégetett erkölcse, nem tart semeddig levenni a lábáról egy kis kaland erejéig. Ilyen világ ez.
Nem akarok kemény lenni, de nézzünk szembe a tényekkel.
Egyet viszont had mondjak minden hölgynek: ne építsd az életedet egy férfira! Akárki akármilyennek látszik, egyszerűen nincs értelme egy másik embert megtenni az életünk alapjául. És az, ha elhagy valakit az csak az egyik eset, a másik amikor meghal, és ez mindenkinél bekövetkezik egyszer.
A házasság pedig, ha csak szerelemre épül, akkor nem tart sokáig, mert a szerelem azon felül, hogy elmúlhat hamar, könnyen el is homálysodik egy-egy nézeteltérés során. Házasságot se kössetek szerelemből, attól mert valaki szerelmes, még gondolkozhat. És az sem igaz, hogy valakit ha szeretünk akkor akkor okozunk neki jót, ha mindenbe belemegyünk amit akar.
Áh, csak egyre jön ki belőlem, a sok panasz hallatán, ne haragudjatok.
Én viszont sohasem fogom megcsalni, pláne nem elhagyni a feleségemet, de ennek nálam a hitbéli meggyőződés az alapja, és az, hogy bármilyen ez irányú gondolatot/érzést csírájában kiölök magamból, és akármilyen nagyszerű ember is bármelyikünk csak így tényleg tudunk boldogan élni egymással, és bízni egymásban.
És tényleg csak annyit még, hogy minden elhagyottnak azt kívánom, hogy találjon olyan társat aki tökéletesen hűzéges hozzá, és hogy ő maga is legyen ilyen!
Szép volt, hogy megírtad a történetedet, még mielőtt a nők közös nevezőre jutottak volna, t.i, hogy minden férfi gazember. De egy dolgot azért kifelejtettél és én gyorsan leírom. Általában a férfiak érnek rá "bekattanni". Ismerek egy egy tökjó csajt, okos, csinos, kedves, jó háziasszony. A férje kopasz, bunkó és azon kívül, hogy elmegy dolgozni, onnan haza és ledöglik a tévé elé, semmi más. A csaj meg meló, gyerekek, bolt, mosás, vasalás, takarítás stb. Kinek van ideje bekattanni? Egyet találhattok. A csámpás hapsinak. Mert ráér. Már szóltam neki a múltkor is, amikor a játszótéren simogatta a macáját, hogy vigyázzon, mert én nem, de a hógyerek talán odaszól az asszonynak. Annyi agya sincs, hogy másfele menjen a macájával. És azalatt az idő alatt az asszony mos, vasal, leckét ír a gyerekkel és közben főzi a vacsorát.......
Meg vagyok róla győződve, hogy a nők is hibásak egy kicsit, igaz engem hóasszony jó rendesen elküld boltba, piacra és egyebek, de rajtuk is áll, hogy mennyire érünk rá félrekacsintgatni.
Ez csak egy pici körcikk volt a problémából, bocs, ha hosszú vagy unalmas vótam.
Hm... Az a gondom, hogy az élet olyan dolgokat produkál, amire igazán értelmeset nem tudok mondani. Pedig voltam már elhagyott, elhagyó és (nem nevető) harmadik is.
Tanulságos lenne meghallgatni a másik felet, hogy mitől ez a villámcsapás, bár gondolom megtetted. Most nem jut eszembe semmi bíztató.:(((((((((((((
Nyuszog! Mi a helyzet akkor, ha nincs előjel. Ha azt mondják szeretnek téged, büszkék rád és biztonságban vagy és jó veled (az ágyban is) és jókat hülyültök mindig és mindenen még igy harmincakárhány évesen is. Nem unatkoztok egymás mellett. És tényleg érzed is hogy ez így van, nemcsak mondják. Aztán egyszer csak derült égből villámcsapás. Egy írországban eltöltött háromnapos céges út után. Minden előjel nélkül...
Persze, segíteni én is segítek, amennyire tudok, és van erőm. CSakhogy ő most nincs velem, elment, és - ahogyan megbeszéltük -, néhány hét múlva jelentkezik személyesen. Addig csak telefonon. De persze azért hétvégén kimostam az összes ruháját, kivasaltam, összepakoltam neki, jó asszony módjára, megfürdettem, és sokat beszélgettünk az ügyről. CSakhát nagyon fáj....nagyon.
És még mindig egészen egyszerűen nem tudom elhinni, ami történt....De megpróbálom.
A lelkiismeret meg sajnos néha azt eredményezi, hogy az illető _sajnálatból_ visszamegy. Ne értsetek félre, nem akarok lebeszélni senkit a visszamenésről, csak meg kell gondolni, hogy ez nem hozza-e elő azokat a gondokat, amiért az egész történt. Egyébként minden elismerésem azoké, akik ki merik mondani, hogy elég. Csak az a baj, hogy néha a másik fél észre sem veszi, hogy baj van.
szia stewe!
Próbálom elképzelni. Nehéz ügy. De TE mit szeretnél elérni ebből a helyzetből kiindulva?
Stewe! Megnyugtattál! Tehát nem vagyok balek, amiért én is segiteni akarok a férjemnek! És mondd: ki lehet ebből lábalni? Nálunk az a felállás, hogy a harmadik is ki akar szállni a kapcsolatból, (már 1 hónapja szakítottak is) csak hát még ő is szerelmes, ráadásul mindig látják egymást (kolleganő) . Ezt a lánytól tudom, mert hogy időnként szoktunk beszélni. De ő "nem akar átgázolni rajtunk, és minden csak a férjemtől függ."
Teljesen igazad van! Ha nem értenék ezzel egyet és tényleg olyan egyszerűen átgázolna az ember a másikon, akkor talán egyszerűbb volna. Sajnos nem így van és nagyon sokan belerokkanak egy ilyen törtnetbe a másik oldalról is, mert hogy van lelkiismeretük...
Én tudom, hogy a megcsalatott sohasem fogja sajnálni a másikat vagy együttérezni vele, bár ilyen is előfordul, pl nálunk...
A feleségem annyira szeret még így is, hogy IGAZÁN aggódik értem és mindent elkövetne, hogy én is kilábaljak a szörnű lelki válságból, amit ez a dolog okozott. Ilyen aszony is van, ő tényleg csodálatos teremtés és ezért se fogok tudni sohse eltávolodni tőle.
Ezzel együtt átérzem a lelkiállapototokat(az ővét is) és VALÓBAN együtt szenvedek!!
El tudjátok ezt képzelni és elfogadni??
hasonló cipőben járok mint Borka, csak van egy kislányom is, ezért én csak egyetlen tanácsot adhatok, ami nálam mindíg bejön: imádkozz! Tudom,hogy aki nem hisz Istenben, az nem igazán értékeli ezt, de...én hiszek benne és tudom,hogy ha most nagyon rossz is minden és úgy érzem, hogy az egész világ ellenem esküdött össze, akkor is jobb lesz, és pár hónap múlva már azt tudom majd mondani, hogy jo, hogy igy történt minden. Persze nem mondom,hogy nekem nem fáj és nem érzem úgy, hogy átgázoltak rajtam, de azért remélek, és bízok Isten szeretetében, hogy Ő biztosan a legjobban akarja nekem.
Remélem nem haragszotok meg ezért a "térítős" szövegért, de én tényleg így gondolom.
Csak úgy mellékesen, mezei római kat. vagyok, csak semmi HIT gyüli!
Lau
Borka kedves!
Én is hajlamos voltam túl bomyolítani a dolgokat. Aztán ahogy kezdtek a tapasztalatok egyre csak gyulni, rájöttem, hogy csak elpocsékolt ido az amit ilyenkor hajlamos az ember lánya rászánni még egy ilyen kapcsolatra.
borka!
Nagy a baj, látom, érzem. Nem próbállak vigasztalni, mert net-en keresztül ez nem könnyű...! Drukkolok Neked, hogy így, vagy úgy rendeződjön az életed.
Off
Ugye azért jössz még "ebédelni"? Egy kis gyümilevi sosem árt...
On
Stewe! Aláírom: bárki bármikor bekattanhat. Tény. Innentől már csak az intelligenciáján múlik, hogy hogyan rendezi le a dolgait. Főleg, ha családja van. Van e joga felhúzni a "Szerelmes vagyok" lobogót és keresztül gázolni mások életén? Hol van ilyenkor a felelősség tudat? A szerelem nem tartós dolog, előbb-utóbb szeretet lesz belőle.(vagy nem) Akkor minden ilyen kapcsolatból ki kell ugrani, ha jön egy újabb "szerelem". Ez tényleg szerelem ilyenkor? Vagy csak szerelembe esés?
Borka! Észrevetted már, milyen lassan telik az idő ilyenkor? Én utálok várakozni, főleg a bizonytalanra. És tényleg azért teszem meg mégis, mert nagyon szeretem a férjem, minden ellenére, amit velem tett. Szeretnék neki megbocsájtani, (felejteni úgysem lehet) szeretném, ha minden menne tovább, mintha nem történt volna semmi. Csak hát a gondolataimat hogyan tudnám szabályozni? És hova tünt a bizalom, visszajön valaha? Te hogyan tudod ezeken a dolgokon túltenni magad? Nem akarok sértődött feleséget alakítani, de megalázni sem szeretném magam! Vagy már megtettem? Én egyébként felkerestem a 'versenytársamat' és elbeszélgettem vele. Nagyon higgadtan és nagyon kúlturáltan.