Keresés

2. A 2Mózes 24 nem azt mondja, hogy mostantól lehet Istenről képet gyártani

A legnagyobb bakugrásod az, hogy a 2Mózes 24 látomásából rögtön bálványtani következtetést akarsz gyártani. "

Én ilyet nem állítottam. Egyszerűen csak helyre raktam állításodat.

Attól, hogy a népnek nem volt alkalma látni Izrael Istenét, Mózes és ,akik vele együtt megszenteltettek látták Izrael Istenét. Tehát nem alaktalan az Isten, mint a Róma Főpapja által 

képviselt, de a valóságban nem létező háromságisten.

Mózes és a vele együtt megszenteltek  - összesen 74 Isten által megszentelt, megláthatta Izrael Istenét. Egymagában látták őt. Nem háromságistent láttak, ahogyan a Róma Főpapja által vezetett egyház ábrázolta nem létező istenét három arccal évszázadokon keresztül egészen a 18. századig.

A Róma mindenkori főpapjai készítettek képmást a háromarcú istenükről.

Mózes és a vele együtt megszenteltek nem készítettek képmást Izrael Istenéről, akit láttak.

Ettől fügetlenül az Isten Szavából egyértelmű, hogy mindenféle képmás, akár emberekről, akár az éguiekről, akár állatokról, madarakról, halakról készültek azok, amelyeket arra a célra készítettek, hogy majd leróják előttük tiszteletüket, sőt szolgálnak is nekik, az mind egytől egyig bálványnak minősült. Az ember teszi bálvánnyá a képet, szobrot tárgyat azzal, hogy Isten tiltó parancsa ellenére meghajol azok előtt, csókkal tiszteli azokat, illetve tömjénfüstel szolgál azok előtt, könyörög hozzájuk.

Az élőket vagy élettelen dolgokat ábrázoló képek, tárgyak egytől egyig bálványok, ha azzal a célal készítettek, hogy azok előtt majd meghajolnak, letérdelknekcsókolják azokat.

Nem Róma Főpapja  -  akinek a nevében is benen van, hogy bálványimádó - dönti el, hogy mi a bálvány és mi nem az, hanem az Istenek Istene döntötte azt el, előre figyelmeztetve erre a bálványok megrendelőit, készítőit és az azokat tisztelőket, az azoknak szolgálókat.

A Róma mindenkori főpapjai és az általuk képviselt egyház nem kerülheti el az Istenek Istene ítéletét, amikor annak eljön az ideje.

1. Már megint az történik, hogy egy látomásból bálványtilalmi bunkósbotot faragsz

Kezdjük azzal, hogy a 2Mózes 24-et most úgy rángatod elő, mintha az hirtelen megsemmisítené az 5Mózes 4 képtilalmi logikáját. Nem semmisíti meg. Csak azt mutatja meg, hogy megint a saját rendszeredhez igazítod a szöveget, és ahol a Szentírás finom különbséget tesz, ott te baltával mész neki.

Azt mondod: a nép nem látott alakot, mert Isten nem engedte közel a hegyhez; de Mózes, Áron, Nádáb, Abihu és a hetven vén látták Izrael Istenét. Ebből te azt próbálod kikanyarítani, hogy az 5Mózes 4 nem arról szólhat, hogy Izrael ne készítsen Istenről képmást. Csakhogy ez az érvelésed lyukas, mint egy szúette fakupa.

Az 5Mózes 4-ben Mózes a nép egészéhez beszél a sínai szövetségi kinyilatkoztatás alapélményéről: „semmi alakot nem láttatok”. Vagyis Izrael nem kapott olyan látható formát, amely alapján Istent képmásba zárhatná. A 2Mózes 24-ben pedig kiválasztott személyek részesülnek rendkívüli teofanikus látomásban. Ez nem azonos kategória. Az egyik a népnek adott képtilalmi alapelv, a másik a választottaknak adott rendkívüli isteni megjelenés. Te pedig a kettőt úgy kevered össze, mintha a szakácskönyv és a gyógyszerrecept ugyanaz volna, csak mert mindkettőn betűk vannak.

2. A 2Mózes 24 nem azt mondja, hogy mostantól lehet Istenről képet gyártani

A legnagyobb bakugrásod az, hogy a 2Mózes 24 látomásából rögtön bálványtani következtetést akarsz gyártani. Az, hogy a választott vének „látták Izrael Istenét”, nem jelenti azt, hogy parancsot kaptak volna: „most pedig faragjatok rólam szobrot, tegyétek ki a szentélybe, és kultikusan kezeljétek.”

Hol van ez a parancs? Sehol. Hol olvasod, hogy Mózes a látomás alapján képmást készített Istenről? Sehol. Hol olvasod, hogy Áron, Nádáb, Abihu vagy a hetven vén képi ábrázolást alkotott a látottakról? Sehol. Hol olvasod, hogy Isten azt mondta volna: „mivel most láttatok valamit belőlem, a képtilalom tárgytalan”? Sehol.

Tehát a 2Mózes 24 nem a te képromboló elméletedet igazolja, hanem éppen az ellenkezőjét: még azok is, akik rendkívüli módon részesültek isteni látomásban, nem kaptak engedélyt arra, hogy az Istent képmásban birtokolják. A látomás látomás maradt, nem bálványtervrajz.

3. A szöveg maga is jelzi, hogy nem Isten lényegének teljes látásáról van szó

A 2Mózes 24 szövegét olvasd el pontosan. Azt mondja, hogy látták Izrael Istenét, majd rögtön ezt emeli ki: „annak lábai alatt” valami zafírfényű volt. Vagyis a leírás nem Isten lényegének, arcának, teljes látható alakjának részletes ábrázolása. A hangsúly éppen az isteni jelenlét fenségén, távolságán és megközelíthetetlenségén van.

A Szentírás másutt világosan mondja: „orcámat nem láthatod, mert nem láthat engem ember úgy, hogy életben maradjon” (2Mózes 33,20). János evangéliuma szerint „Istent soha senki nem látta” úgy, ahogyan az egyszülött Fiú nyilatkoztatja ki őt. Pál szerint Isten „megközelíthetetlen világosságban lakik”. Tehát a Szentírás egyszerre beszél valós teofániákról és Isten lényegének megközelíthetetlenségéről. Ezt a kettőt a katolikus teológia nem összezavarja, hanem megkülönbözteti.

Te viszont úgy teszel, mintha ha valaki teofániát lát, akkor Isten teljesen lefényképezhetővé válik. Ez gyermeteg. A teofánia nem igazolványkép. A látomás nem engedély bálványszobrászatra. Az isteni megjelenés nem azt jelenti, hogy a végtelen Isten mostantól emberi kézművesipari tárggyá préselhető.

4. Az 5Mózes 4 lényege továbbra is áll: Izrael nem kapott képi formát Isten birtokbavételére

Az 5Mózes 4 érve nem az, hogy Isten soha, senkinek, semmilyen módon nem jelent meg. Az érve az, hogy a sínai szövetségi kinyilatkoztatásban Izrael nem látott olyan formát, amely alapján képmást készíthetett volna. A nép hangot hallott, tüzet látott, de nem kapott alakot.

Ez azért fontos, mert a pogány vallásokban a láthatatlan isteni hatalmat képmásba, szoborba, kultikus objektumba zárták. Izrael Istene azonban nem engedte, hogy népe így bánjon vele. Nem fogható meg bikában, csillagban, madárban, férfialakban, nőalakban, halban vagy égitestben. Nem azonosítható a teremtett renddel.

Ez a képtilalom magva. Nem az, hogy minden ábrázolás ördögi. Nem az, hogy minden vallási tárgy automatikusan bálvány. Nem az, hogy ha valaki egy szent jel előtt térdet hajt, akkor máris anyagot imád. Hanem az, hogy Istent nem lehet teremtményi képmásként isteníteni és szolgálni.

5. A te szabályod szerint maga a bibliai kultusz is bálványimádás volna

Azt állítod: minden olyan képmás bálvány, amelyet égiekről vagy földiekről készítettek azzal a céllal, hogy előtte meghajoljanak, leboruljanak, csókolják vagy hozzá könyörögjenek. Ezt nagyon magabiztosan mondod, de megint nem veszed észre, hogy ezzel nem a katolikus Egyházat, hanem a bibliai vallási gesztusokat is kerékbe töröd.

Izrael imádkozott a templom felé fordulva. A zsoltáros azt mondja, hogy leborul az Úr szent temploma felé. Dániel Jeruzsálem felé fordulva imádkozott. Józsué és Izrael vénei arcra borultak a frigyláda előtt. Salamon térdre esett az oltár előtt. A nép leborult, amikor látta az Úr dicsőségét a templomon. Ezekben a jelenetekben van hely, tárgy, irány, szent jel, kultikus környezet, testi gesztus. Mégsem mondja a Szentírás, hogy ezek bálványimádók.

Miért nem? Mert a gesztus nem a tárgynak mint istennek szól, hanem Istennek, akinek jelenléte, ígérete, neve vagy szövetsége kapcsolódik ahhoz a helyhez vagy jelhez. Pontosan ez az, amit te nem akarsz megérteni. Mert ha megértenéd, összeomlana az egész „minden térdhajtás bálványimádás” nevű kis papírkastélyod.

6. A katolikus képtisztelet nem a képhez könyörög úgy, mint istenhez

Azt írod: „azokhoz könyörögjenek.” Itt is csúsztatsz. A katolikus ember nem a faanyaghoz, festékhez, gipszhez, márványhoz vagy vászonhoz könyörög. Nem a szobortól vár üdvösséget. Nem a képet tartja teremtőnek, megváltónak, mindenhatónak. A kép, ikon, feszület vagy szobor a személyre irányítja a figyelmet.

Ha valaki Krisztus keresztje előtt imádkozik, Krisztushoz imádkozik. Ha Mária képe előtt kéri Mária közbenjárását, nem a festékkel társalog, hanem azt a szent személyt szólítja meg, akit a kép ábrázol. Ha egy vértanú szobra előtt kér közbenjárást, nem követ imád, hanem a megdicsőült szentet tiszteli, akiben Isten kegyelme győzött.

Ez a különbség világos minden normális emberi jelhasználatban. Ha valaki egy elhunyt édesanyja fényképe előtt sír és beszél hozzá, nem azt gondolja, hogy a fotópapír anya lett. Ha valaki egy zászlót megcsókol, nem textilt imád. Ha valaki egy sír előtt letérdel, nem földet istenít. Csak az antikatolikus megszállottság tesz úgy, mintha a jel és a jelzett valóság megkülönböztetése hirtelen lehetetlenné válna, amikor katolikus templomba lépünk.

7. A „megszenteltek látták Istent” érved nem cáfolja a képtisztelet katolikus védelmét

Azt mondod, hogy akik meg voltak szentelve, láthatták Izrael Istenének alakját. Rendben, tegyük fel, hogy a lehető legerősebb olvasatot vesszük: a választottak valóságos isteni megjelenésben részesültek. És akkor mi van? Ebből sem következik az, amit bizonyítani próbálsz.

Még ha látták is Izrael Istenét, nem készítettek róla képet. Még ha rendkívüli látomásban részesültek is, nem vezettek be képkultuszt. Még ha Isten megengedte is nekik a látást, nem adott általános engedélyt arra, hogy a nép képmást készítsen róla. Sőt, az egész mózesi törvény továbbra is óv attól, hogy Izrael a láthatatlan Istent teremtményi alakba zárja.

Vagyis a te érved legfeljebb annyit bizonyít, hogy Isten szabadon megjelenhet, akinek akar, ahogyan akar. Ezt a katolikus hit mindig vallotta. De nem bizonyítja, hogy minden képi tisztelet bálványimádás volna. Nem bizonyítja, hogy a katolikus feszület bálvány. Nem bizonyítja, hogy Krisztus megtestesült emberségét tilos ábrázolni. Nem bizonyítja, hogy a szentek képei pogány kultusztárgyak.

8. A katolikus álláspont éppen azért erős, mert nem mossa össze az Ószövetség előtti és utáni helyzetet

A te érvelésed egyik legnagyobb hibája, hogy úgy beszélsz a képtilalomról, mintha a megtestesülés nem történt volna meg. Mintha a kereszténység nem azt vallaná, hogy az örök Ige valóságos emberi természetet vett föl. Mintha Krisztus nem lett volna látható, érinthető, hallható ember.

Az Ószövetségben Izrael nem látta Isten alakját a Hóreben, ezért nem készíthetett róla képmást. Az Újszövetségben viszont az Ige testté lett. A láthatatlan Isten képmása Krisztusban jelent meg. Nem úgy, hogy mi kitaláltunk Istennek egy alakot, hanem úgy, hogy maga a Fiú vett föl emberi természetet. Ez a különbség döntő.

A katolikus Krisztus-kép tehát nem az Ószövetség által tiltott bálványkép. Nem arról van szó, hogy egy bikát, csillagot vagy emberalakot nevezünk ki istennek. Arról van szó, hogy a megtestesült Fiút ábrázoljuk emberi természete szerint. Ha ezt nem fogadod el, akkor nemcsak a katolikus képtisztelet ellen beszélsz, hanem a megtestesülés látható történetisége ellen is.

9. A Róma elleni szónoklatod nem bizonyítja a bálványimádás vádját

A végén bedobod a megszokott nagyágyút: „A Róma főpapja által vezetett egyház a bálványimádás minden cselekményét beteljesíti.” Ez nem érv, hanem indulati pecsét. Ráütöd mindenre, amit nem értesz vagy nem akarsz érteni.

A katolikus tanítás világosan különbséget tesz az Istent egyedül megillető imádás és a teremtményeknek adható tisztelet között. A képnek adott tisztelet nem áll meg a képben, hanem az ábrázolt személyre irányul. A szentek tisztelete nem istenítés. Mária tisztelete nem istennő-kultusz. A feszület tisztelete nem faanyag-imádás. Krisztus képe nem idegen férfi bálványa, hanem a megtestesült Úr emberi természetének hitvalló ábrázolása.

Ezt lehet vitatni, lehet félreérteni, lehet elutasítani. De bálványimádásnak nevezni csak úgy lehet, ha előbb megcsonkítod a katolikus tanítást, majd a csonkot megvered. Ez ügyes szektás retorika, de gyenge teológia.

10. A valódi kérdés: kinek szól a tisztelet?

Az egész vitában a döntő kérdés nem az, hogy van-e kép, van-e térdhajtás, van-e csók, van-e meghajlás. A döntő kérdés az: kinek szól? Mi a tárgya? Mi a szándéka? Milyen teológiai jelentése van?

Ha a kép maga az isten, akkor bálvány. Ha a szobor maga a megváltó, akkor bálvány. Ha a tárgytól várod az üdvösséget, akkor bálvány. Ha a teremtményt Teremtőként szolgálod, akkor bálványimádás.

De ha a kép Krisztusra mutat, ha a feszület a keresztáldozatra emlékeztet, ha az ikon az ábrázolt személyre irányítja a tiszteletet, ha a szentkép Isten kegyelmének győzelmét idézi fel, akkor nem bálványimádásról beszélünk, hanem keresztény jelhasználatról. Ezt a különbséget te makacsul nem akarod elfogadni, mert akkor el kellene engedned az egész „Róma bálványtemploma” című kis vándorcirkuszodat.

11. A 2Mózes 24-ben látott Isten nem a te henoteista rendszered igazolása

Még egy fontos pont: te „Felkent Istenről”, „Istenek Istenéről” és hasonló, bibliai kifejezéseket szétfeszítő kategóriákról beszélsz, mintha a 2Mózes 24 valami többistenhívő mennyei hierarchiát tanítana. Nem tanít. A szöveg Izrael Istenéről beszél, az Úrról, aki szövetséget köt népével. Nem arról, hogy egy isteni lény a sok közül felhatalmazást kapott egy még magasabb istentől.

A katolikus hit nem tagadja, hogy a Biblia olykor „istenekről” beszél angyalok, bírák, hamis istenek vagy mennyei hatalmasságok összefüggésében. De ebből nem következik a te furcsa henoteista létrád. A Szentírás végső tanúsága az egyetlen Teremtő Istenről szól, aki nem egy kozmikus istenklub elnöke, hanem az ég és föld alkotója. Krisztus pedig nem egy emberi edény, amelyben egy másik isten lakott egy ideig, hanem az örök Ige, aki testté lett.

Ezt azért fontos kimondani, mert a képtisztelet elleni érvelésed mögött nem pusztán képromboló indulat van, hanem egy teljesen eltorzított istenkép és krisztológia is. Innen nézve érthető, miért zavar Krisztus képe: mert ha Krisztus valóban az örök Fiú megtestesülése, akkor az egész rendszered roskadozni kezd.

12. Zárszó: a 2Mózes 24 nem ment meg, hanem még jobban leleplezi a csúsztatásodat

Összefoglalva: a 2Mózes 24 valóban beszél arról, hogy Mózes, Áron, Nádáb, Abihu és a hetven vén látták Izrael Istenét. De ebből nem következik, hogy a képtilalom nem a bálványként kezelt képmás ellen szól. Nem következik, hogy Isten képmásban birtokba vehető. Nem következik, hogy minden szent jel bálvány. Nem következik, hogy a katolikus feszület, ikon vagy szentkép pogány kultusztárgy.

A 2Mózes 24 teofánia. Az 5Mózes 4 bálványtilalom. A megtestesülés pedig új szövetségi tény: az Ige testté lett. A katolikus képtisztelet ebből a három igazságból indul ki, és világosan megkülönbözteti az imádást a tisztelettől, a képet az ábrázolttól, a jelet a jelzett személytől, a bálványt a szent emlékeztetőtől.

Te viszont mindent egyetlen fekete üstbe dobsz: kép, szobor, kereszt, ikon, tisztelet, imádság, térdhajtás, megtestesülés, szentek, templom — és mindent leöntesz a „bálványimádás” címkével. Ez nem bibliahűség, hanem fogalmi vandalizmus. Hangos, harcias, látványos — csak éppen nem igaz.

Izraelnek: amikor az Úr kinyilatkoztatta magát, nem láttatok alakot, ezért ne próbáljátok az Urat férfi, nő, állat, madár, csúszómászó, hal vagy égitest alakjában rögzíteni és kultikus tárggyá tenni."

A nép nem látott alakot, mert az Isten nem akarta hogy lássa a nép az alakját, ezért nem engedte őket közel a hegyhez.

Ellenben azok, akik már meg voltak Szentelve a Megszentőlő Isten által, ők igenis láthatták, látták Izrael Istenének az alakját. Maga az Őket megszentelő Isten küldte fel őket, hogy menjenek fel a hegyhez, és hajtsák meg magukat a Felkent Istenük az Úr előtt:

2. Mózes 24:6 Mózes pedig vevé a vérnek felét, és tölté a medencékbe: a vérnek másik felét pedig az oltárra hinté. 7 Azután vevé a szövetség könyvét, és elolvasá a nép hallatára; azok pedig mondák: Mindent megteszünk, amit az Úr parancsolt, és engedelmeskedünk. 8 Mózes pedig vevé a vért, és ráhinté a népre, és monda: Ímé, a szövetségnek vére, melyet az Úr kötött tiveletek, mindama beszédek szerint. 9 Azután felméne Mózes és Áron, Nádáb és Abihu, és az Izrael vénei közül hetvenen; 10 És láták az Izrael Istenét, és annak lábai alatt valami zafir fényű tárgy volt, és olyan tiszta, mint maga az ég. 11 És Izrael fiainak e választottjaira nem bocsátá kezét: jóllehet látták az Istent, mindazáltal ettek és ittak is. 12 És szóla az Úr Mózesnek: Jöjj fel hozzám a hegyre és maradj ott. És átadom néked a kőtáblákat, és a törvényt és a parancsolatot, amelyeket írtam, hogy azokra megtaníttassanak.

Az Isten Szava szerint nemcsak azoka a képek szobrok lesznek bálványok amelyeket isteneknek neveznek, az azok előtt leborulók, és a hozzájuk könyörülők, hanem minden olyan képmás,amelyet akár égiekről, akár földiekről készítettek azzal a céllal, hogy azok előtt meghajoljanak, leboruljanak, azokat csókolják ,azokhoz könyörögjenek.

A Róma főpapja által vezetett egyház a bálványimádás minden cselekményét beteljesíti.

1. Az első hibád: úgy idézed az 5Mózes 4-et, mintha nem volna előzménye

Megint ott tartunk, hogy kiragadsz három verset, köréjük építesz egy egész képromboló várat, aztán felháborodsz, ha valaki megmutatja, hogy az alap alatt homok van. Azt mondod: „Az nincs benne a szövegben, hogy Istent férfi, asszony, állat, madár képében ábrázolja.” Ez csak akkor hangzik erősnek, ha valaki nem olvasta el az egész fejezetet, hanem a te kis ollóddal kivágott szövegcsíkot nézi.

Az 5Mózes 4,15 közvetlenül a te idézeted előtt ezt mondja: „Őrizzétek meg azért jól a ti lelketeket, mert semmi alakot nem láttatok akkor, mikor az Úr szólt hozzátok a Hóreben, a tűz közepéből.” Ez a kulcs. Mózes nem általában minden vallásos művészet ellen tart művészettörténeti előadást, hanem azt mondja Izraelnek: amikor az Úr kinyilatkoztatta magát, nem láttatok alakot, ezért ne próbáljátok az Urat férfi, nő, állat, madár, csúszómászó, hal vagy égitest alakjában rögzíteni és kultikus tárggyá tenni.

Vagyis igen: a szöveg összefüggése szerint pontosan arról van szó, hogy Izrael ne készítsen magának olyan képmást, amelyben az isteni valóságot testi alakban akarja birtokba venni, és amely előtt bálványkultuszt végez. Ezt a közvetlen előzmény miatt tudjuk. Te viszont kihagyod a 15. verset, majd diadalittasan közlöd, hogy „nincs benne”. Ez olyan, mintha valaki levágná a mondat elejét, és utána kikérné magának, hogy miért beszélünk az alanyról.

2. Az 5Mózes 4 nem minden kép ellen beszél, hanem a bálvánnyá tett képmás ellen

A te olvasatod szerint Mózes azt tiltja, hogy bármilyen férfi, nő, állat, madár, csúszómászó vagy hal ábrázolása létezzen, amely előtt valaki vallási környezetben testi tiszteleti gesztust tesz. Csakhogy ha ez volna az értelme, akkor maga a mózesi vallás sértené meg Mózest.

Isten ugyanis parancsot ad a frigyláda kerubjainak elkészítésére. A szent sátorban kerubok díszítik a kárpitokat. Salamon templomában kerubok, pálmák, virágok, faragott és aranyozott alakok vannak. Ezékiel templomlátomásában is képi díszítés jelenik meg. Ezek nem pogány melléktermékek, nem római császári hamisítások, nem későbbi „képtisztelő” betoldások, hanem a bibliai kultusz részei.

Ha a te magyarázatod igaz volna, akkor Isten előbb kategorikusan megtiltana minden vallási képi formát, majd maga rendelne el vallási képi formákat. Ez nem Isten ellentmondása, hanem a te értelmezésed csikorgó fogaskereke. A helyes különbség világos: tilos a bálványként kezelt képmás; nem tilos minden szent célú ábrázolás.

3. A „ne borulj le előttük” nem azt jelenti, hogy minden testmozdulat minden kép közelében bálványimádás

Azt mondod: „Az viszont benne van, hogy ne boruljon le ezek előtt a képek előtt.” Igen, benne van, de nem úgy, ahogy te használod. A szöveg nem mechanikus testtartás-rendőrséget állít fel, hanem a bálványkultuszt tiltja. Az 5Mózes 4,19 kifejezetten arról beszél, hogy Izrael ne tántorodjon meg, ne boruljon le az ég seregei előtt, és ne szolgálja azokat. Vagyis nem pusztán testhelyzetről van szó, hanem vallási elfordulásról, szolgálatról, kultikus hódolatról.

A meghajlás önmagában a Bibliában nem mindig istenimádás. Ábrahám meghajol a föld népe előtt. Jákob meghajol Ézsau előtt. József testvérei meghajolnak József előtt. Betsabé és Nátán meghajolnak Dávid előtt. Ezek nem bálványimádások. A gesztus jelentését a címzett, a szándék és az összefüggés dönti el. Te viszont úgy bánsz a testmozdulattal, mintha a térdhajlítás automatikusan istenítést jelentene. Ez nem exegézis, hanem térdízületi dogmatika.

Amikor a katolikus hívő letérdel a feszület előtt, nem azt mondja: „ó, faanyag, te vagy az én istenem”. Amikor egy kereszt előtt fejet hajt, nem azt vallja, hogy két egymást metsző anyagdarab teremtette az eget és a földet. A gesztus Krisztusra irányul, akit a jel ábrázol. Ha ezt nem vagy hajlandó felfogni, az nem a katolikus tanítás hibája, hanem a te szándékos leegyszerűsítésedé.

4. A kereszt nem attól lesz bálvány, hogy keresztény ember Krisztusra gondolva meghajol előtte

Azt írod: „A kereszt előtti meghajlás is bálvánnyá teszi a keresztet.” Ez szép kis mondat volna egy képromboló plakátra, de teológiai állításként gyenge, mint a vizes ostya.

A kereszt nem bálvány, mert a keresztény nem a kereszt anyagát imádja. A kereszt jel. Annak a történelmi, üdvtörténeti valóságnak a jele, hogy Krisztus a kereszten megváltotta a világot. Pál apostol nem szégyelli a keresztet, hanem azt mondja: „Távol legyen tőlem, hogy mással dicsekedjem, mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjével.” A kereszt tehát nem pogány bálvány, hanem a megváltás jele.

Ha valaki a kereszt előtt meghajol, a meghajlás nem a fának, fémnek vagy kőnek szól, hanem Krisztus keresztáldozatának. Ugyanúgy, ahogyan ha valaki zászló előtt tiszteleg, nem textilszálakat imád; ha valaki sírnál fejet hajt, nem földkupacot istenít; ha valaki Bibliát csókol, nem cellulóznak mutat be kultuszt. Ezeket a különbségeket a normális emberi értelem pillanatok alatt felfogja. Csak az antikatolikus rögeszme tesz úgy, mintha minden jelhasználat bálvány volna.

5. A katolikus Krisztus-kép nem „idegen férfi istenként tisztelése”, hanem a megtestesülés következménye

Azt mondod: „Jézust férfiúként ábrázolják, és ezeket az ábrázolásokat istenábrázolásnak nevezik.” Igen, Krisztust férfiként ábrázolják, mert Krisztus valóságosan férfiként testesült meg. Ez az egész keresztény hit egyik központi állítása: az Ige testté lett. Nem látszattestté, nem jelképes emberré, nem prófétai maszkká, hanem valóságos emberi természetté.

A katolikus Egyház nem azt állítja, hogy a láthatatlan isteni természetet önmagában festékkel, kővel vagy arannyal ki lehet ábrázolni. Azt állítja, hogy az örök Fiú valóságos emberi természetet vett föl, és ebben az emberi természetben láthatóvá lett. Ezért lehet Krisztust emberi alakban ábrázolni. Nem azért, mert a festmény befogja az istenség lényegét, hanem azért, mert Krisztus valóságosan látható emberként élt.

A te vádad itt már nem egyszerűen katolikusellenes, hanem a megtestesülés ellen fordul. Mert ha Krisztust nem lehet emberi alakban ábrázolni, akkor a megtestesülés láthatóságát kezded szégyellni. A kereszténység azonban nem az a vallás, amelyben Isten örökre képtelen és testetlen távolságban marad. A kereszténység azt hirdeti, hogy az Ige testté lett, emberi arcot kapott, emberi kézzel érintett, emberi hangon beszélt, emberi testben szenvedett, meghalt és feltámadt.

6. A képmás nem azonos az ábrázolttal, ezt pedig te is tudod, csak itt nem akarod tudni

Azt írod, hogy azzal, hogy egy képre vagy szoborra Jézus nevét adják, „ezeknek a képeknek és szobroknak istenként való tisztelete” valósul meg. Ez megint a megszokott csúsztatásod: összekevered az ábrázolást az ábrázolttal.

Ha valaki azt mondja egy családi fényképre: „ez az édesanyám”, akkor nem azt állítja, hogy a papírlap biológiailag megszülte őt. Ha valaki egy király portréjára mutatva azt mondja: „ez a király”, nem azt hiszi, hogy a vászon uralkodik. Ha valaki egy térképre mutatva azt mondja: „ez Magyarország”, nem gondolja, hogy a papír maga az ország. A nyelv így működik. A kép az ábrázoltra utal.

Amikor egy katolikus azt mondja egy Krisztus-képre: „ez Jézus”, nem azt állítja, hogy a festék isteni személy. Azt mondja: ez Jézust ábrázolja. A tisztelet nem a festékben áll meg, hanem az ábrázoltra irányul. Ezt a második niceai zsinat klasszikus elve így foglalja össze: a képnek adott tisztelet az ősképre száll át. Magyarul: a kép nem végállomás, hanem irányjelző.

Te viszont úgy teszel, mintha a katolikus hívő egy ikon előtt állva azonnal elfelejtené, mi a különbség jel és valóság között. Ez nem katolikus tanítás, hanem a te karikatúrád.

7. A „nem tudjuk, hogyan nézett ki Jézus” érv sem ér semmit

Azt is írod, hogy „idegen, ismeretlen férfiúról” készült képre adják Jézus nevét. Ezzel nyilván arra célzol, hogy nincs fényképünk Jézusról, tehát minden Krisztus-ábrázolás hamis. Ez az érv olyan, mint egy rosszul megfaragott bot: első ütésre eltörik.

A keresztény művészet nem rendőrségi fantomképet készít. Nem azt állítja, hogy minden ikon és szobor centiméterre pontos arcrekonstrukció. A képmás liturgikus, hitvalló, tanító és emlékeztető ábrázolás. Krisztus valóságos emberségét, szenvedését, királyságát, irgalmát, tanítását vagy dicsőségét jeleníti meg. Nem fotóigazolvány, hanem teológiai kép.

Ha a pontos arcvonás hiánya miatt tilos volna ábrázolni egy történeti személyt, akkor a világ összes történelmi festménye, szobra, emlékműve gyanús lenne. De persze ezt te sem gondolod komolyan. Csak Krisztus ábrázolásánál hirtelen hiperfilológiai arcrendőrré változol.

8. Az 5Mózes 4 éppen a katolikus álláspontot védi, nem a te képrombolásodat

A helyzet iróniája az, hogy az általad idézett 5Mózes 4 valójában nem a katolikus álláspontot cáfolja, hanem a pogány és szektás bálványgyártást. Izrael azért nem készíthetett képmást Istenről, mert a Hóreben nem látott alakot. Isten nem adott látható formát, amely alapján őt ábrázolhatták volna. Ezért tilos volt az Urat bikaként, férfiként, csillagként, madárként vagy bármely teremtményként megragadni.

De a megtestesülés után új helyzet áll fenn: Isten Fia nem teremtményi alak mögé bújt, hanem valóságos emberi természetet vett föl. Nem mi találtunk ki neki alakot; ő maga vett föl emberi alakot. Nem mi húztuk le Istent képmásba; ő maga jött el testben. Ezért mondja a keresztény hagyomány, hogy Krisztus ábrázolhatósága a megtestesülés igazságából következik.

Ha ezt tagadod, akkor a keresztény képvitában nem Mózes oldalán állsz, hanem azok oldalán, akik nem veszik elég komolyan, hogy az Ige valóban testté lett. A katolikus képvédelem nem pogány maradvány, hanem krisztológiai következmény.

9. A bálványimádás az, amikor a teremtmény Isten helyére kerül; a katolikus Krisztus-kép éppen Krisztusra mutat

A bálvány lényege az, hogy a teremtményt vagy emberkéz alkotását Isten helyére állítják. A katolikus Krisztus-kép azonban nem Isten helyére állított teremtmény, hanem a megtestesült Istenre mutató jel. A feszület nem Krisztus vetélytársa, hanem Krisztus keresztáldozatának emlékeztetője. Az ikon nem másik megváltó, hanem a Megváltóra irányító ablak.

Te úgy állítod be, mintha a katolikus ember választana Krisztus és a kép között, majd a képet választaná. Valójában a katolikus ember a képen keresztül Krisztusra emeli értelmét és szívét. Ezért a vádad célt téveszt. A katolikus képtisztelet nem helyettesíti Istent, hanem a láthatón keresztül a láthatatlanra irányít.

A bálvány elzár Istentől. A szentkép emlékeztet Istenre. A bálvány önmagához köti a kultuszt. A kereszt Krisztushoz vezet. A bálvány hamis istent állít. A Krisztus-kép a megtestesült igaz Istent vallja. Ha ezt nem különbözteted meg, akkor nem a bálványimádást cáfolod, hanem a keresztény jelhasználatot vered szét egy rozsdás kalapáccsal.

10. A férfi- és asszonyábrázolások elleni érved a saját bibliaolvasatod ellen fordul

Azt mondod, hogy a Róma Főpapja által vezetett Egyház „férfi és asszonyábrázolásokkal” büszkélkedhet. Igen, vannak férfiakat és nőket ábrázoló képek: Krisztus, Mária, apostolok, vértanúk, szentek. És ebből mi következik? Semmi abból, amit te akarsz.

Az 5Mózes 4 nem azt tiltja, hogy valaha bármilyen férfi vagy nő képi ábrázolása létezzen. Azt tiltja, hogy Izrael bálványként készítsen magának képmást és kultuszt adjon neki. Ha minden férfi- vagy nőábrázolás önmagában bűn volna, akkor minden történelmi, családi, oktatási, emlékezeti és művészeti ábrázolás bűn volna. Ezt még te sem tudod következetesen vallani, különben minden igazolványkép, családi fotó, tankönyvi illusztráció és szoborpark ellen szent háborút kellene indítanod.

A különbség ismét az: bálványként kezelik-e, vagy jelként használják? A katolikus képek jelként működnek. A szentek képei nem azt mondják: „imádj engem istenként”, hanem azt: „nézd, mit művel Isten kegyelme az emberben”. Ezt bálványimádásnak nevezni nem buzgóság, hanem fogalmi rendetlenség.

11. A „háromságisten-ábrázolás” kérdését sem lehet összemosni Krisztus képeivel

Azt is odavetetted, hogy léteznek „háromságisten-ábrák”. Ezzel most nem tudsz nyerni, mert a katolikus tanításban is megvan a maga óvatossága annak, hogyan szabad és hogyan nem szabad a Szentháromságot ábrázolni. A láthatatlan isteni lényeg önmagában nem ábrázolható. Az Atyát senki sem látta úgy, mint az egyszülött Fiú. A Szentlélek sem emberi testben testesült meg. A Fiú viszont igen.

Ezért a legerősebb, legtisztább katolikus érv mindig Krisztus ábrázolhatóságából indul ki: az Ige testté lett. Krisztus emberi alakban ábrázolható, mert emberi természetet vett föl. Ezt nem tudod az 5Mózes 4-gyel cáfolni, mert az 5Mózes 4 a megtestesülés előtti helyzetben tiltja Isten láthatatlan dicsőségének teremtményi bálványalakba zárását.

Ha egyes történeti ábrázolások teológiailag kevésbé szerencsések vagy félreérthetők, az nem cáfolja a Krisztus-képek és szentképek elvi jogosultságát. Egy rossz ábrázolás nem bizonyítja, hogy minden ábrázolás bálvány. Ahogy egy rossz prédikáció sem bizonyítja, hogy minden igehirdetés hamis.

12. Te nem az 5Mózes 4-et véded, hanem a saját képromboló előítéletedet

A végén megint azzal vádolsz, hogy „illene egyszer elolvasni” Mózes írását. Kedves barátom, itt éppen az a baj, hogy te nem olvasod, hanem szeleteled. Nem a teljes szöveget nézed, hanem azt a három verset, amelyet alkalmasnak tartasz arra, hogy katolikusellenes bunkósbotot faragj belőle.

A teljes összefüggés ezt mondja: Izrael nem látott alakot a Hóreben; ezért ne készítsen magának istenképet teremtményi alakban; ne boruljon le és ne szolgáljon teremtményeket vagy égitesteket; ne cserélje fel az Urat a teremtett világgal. Ez a bálványimádás tilalma.

A katolikus hit ezt teljesen elfogadja. Nem imád teremtményt Isten helyett. Nem tartja a képet istennek. Nem szolgálja a festéket, fát, követ vagy fémet. Krisztust imádja, a szenteket tiszteli, a képeket pedig jelként használja. Te ezt nevezed bálványimádásnak, mert a különbségtétel kellemetlen volna az érvednek.

13. A te állításod végső soron ezt mondja: Krisztus látható embersége nem ábrázolható

Ha a Krisztus-kép bálvány, akkor a megtestesült Krisztus látható emberségének ábrázolása tilos. Ha Krisztus emberségének ábrázolása tilos, akkor a megtestesülés láthatósága valahogy veszélyessé válik. Ha pedig a megtestesülés láthatósága veszélyes, akkor már nem a bibliai hitnél vagy, hanem egy testtől és anyagtól rettegő vallási reflexnél.

A katolikus álláspont ezzel szemben józan és krisztusi: az isteni természet önmagában nem ábrázolható, de az Ige emberi természete igen, mert valóságosan láthatóvá lett. A kép nem meríti ki Krisztust, nem zárja be Krisztust, nem birtokolja Krisztust, hanem emlékeztet rá. A kereszt nem maga az isteni lényeg, hanem Krisztus keresztáldozatának jele.

Ezt te bálványnak nevezed. A keresztény hagyomány ezt hitvallásnak nevezi.

14. Zárszó: nem a katolikus képtisztelet sérti Mózest, hanem a te csonka olvasatod

Összefoglalva: az 5Mózes 4 nem azt mondja, hogy minden kép, minden ábrázolás, minden kereszt, minden Krisztus-kép, minden szentkép és minden tiszteleti gesztus bálványimádás. Azt mondja, hogy Izrael ne készítsen magának bálványképet, ne azonosítsa Istent teremtményi formával, ne boruljon le teremtmények előtt istenként, és ne szolgálja azokat.

A katolikus Egyház pontosan ezt vallja. Istennek egyedül imádás jár. A képet nem imádjuk. A keresztet nem istenítjük. A szobrot nem szolgáljuk. Krisztust imádjuk, és a képek csak őrá mutatnak. Mária és a szentek tisztelete sem istenítés, hanem Isten kegyelmének tisztelete az ő megdicsőült szolgáiban.

Te pedig hiába ismételgeted, hogy „bálvány, bálvány, bálvány”, ettől még nem lesz igaz. Ez nem exegézis, hanem antikatolikus dobszó. Hangos, monoton, fárasztó — és a végén ugyanott tart: nem tudod bizonyítani, hogy a katolikus kép tisztelete azonos volna a bálványimádással. Csak azt bizonyítod, hogy nem akarod megérteni a különbséget bálvány és szent jel, imádás és tisztelet, anyag és ábrázolt személy, pogány kultusz és keresztény megtestesüléshit között.

Az 5Mózes 4 nem azt mondja, amit beleképzelsz

Az 5Mózes 4,16–19 lényege világos: Izrael ne romoljon meg azzal, hogy Istent férfi, asszony, állat, madár, csúszómászó, hal vagy égitest alakjában ábrázolja, és ne boruljon le ezek előtt istenként."

Az nincs benne  a szövegben, hogy "Istent" férfi, asszony, állat, madár képében ábrázolja.

Az viszont benne van a szövegben, hogy ne boruljon el ezek előtt a képek előtt, amelyek emberekről, állatokról , halakról készültek.

Illene egyszer el is olvasni azt, ami Mózes írásában le van írva ahelyett, hogy saját elképzelésed szerint átfogalmazott formában utalsz az íráshelyre.

Nos akkor én most megteszem:

5.Mózes 4:16 Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak férfi vagy asszony képére; 17 Képére valamely baromnak, amely van a földön; képére valamely repdeső madárnak, amely röpköd a levegőben; 18 Képére valamely földön csúszómászó állatnak; képére valamely halnak, amely van a föld alatt lévő vizekben. 19 Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteld azokat, amelyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött, az egész ég alatt. 

 Nem feltétel, hogy ezekre az ábrázolások istenként tekintsenek és ezért boruljanak le előtte ahhoz, hogy bálványoknak minősüljenek. És az sem feltétel, hogy férfiak asszonyok vagy állatok ábrái legyenek. A kereszt előtti meghajlás is bálvánnyá teszi a keresztet.

Mellesleg a Róma Főpapja által vezetett egyház büszkélkedhet olyan férfi és asszonyábrázolásokkal, sőt háromságisten ábrákkal is, amelyekre úgy tekintenek,

hogy azok istenek.

Ilyen például a Jétzus nevet viselő képek és szobrok esete.

Jézust férfiúként ábrázolják és ezeket az ábrázolásokat istenábrázolásnak nevezik.

Azzal, hogy a Jézus nevet  adták egy idegen, ismeretlen férfiúról készített szobornak, vagy képnek, és azt állítják, hogy Jézus isten, tulajdonképen ezeknek a képeknek és szobroknak istenként való tiszteletének a bűnesete valósult meg.

1. A „Biblia” és a „Szentírás” szétválasztásával nem érveltél, hanem füstgépet kapcsoltál

Kezdjük az első menekülőkapuddal: „A Szentírás valóban különbözik a Biblia néven forgalmazott könyvektől.” Szép kis mondat, csak éppen úgy használod, mint aki a sakkjátszmában, amikor mattot kap, hirtelen kijelenti, hogy ő valójában malmozni akart.

A katolikus álláspont soha nem az volt, hogy minden emberi fordítás ugyanolyan módon sugalmazott, mint a prófétai és apostoli eredeti írás. Ebben nem lepleztél le semmit. A fordítás fordítás. Lehet pontosabb, pontatlanabb, jobb, rosszabb, elegánsabb, esetlenebb. Csakhogy ebből nem következik, hogy egy hűséges bibliafordítás ne volna jogosan nevezhető Bibliának vagy Szentírásnak abban az értelemben, hogy az Isten sugalmazott igéjét közvetíti.

Ha a te elvedet követnénk, akkor a görög nyelvű Ószövetség sem volna Szentírás, mert fordítás. Márpedig az apostoli korban a görög nyelvű zsidó szent iratokat széles körben használták. Az Újszövetség szerzői sem úgy viselkednek, mintha egy fordítás érintése után rituális zuhanyt kellene venniük. A te „csak az autográf szent, minden fordítás gyanús” típusú okoskodásod nem apostoli szemlélet, hanem modern szektás gyanakvás.

A „Szent Biblia” felirat tehát nem azt jelenti, hogy a nyomdafesték önmagában sugalmazott, vagy hogy minden fordítói döntés tévedhetetlen. Azt jelenti, hogy a könyv tárgya és tartalma a Szentírás. Ez ennyire egyszerű. Te viszont ebből is azt próbálod kifőzni, hogy a katolikusok bűvészmutatvánnyal megszentelnek papírt, festéket, fát, követ, majd leborulnak előtte. Ez már nem teológia, hanem antikatolikus bábszínház.

2. A fordítás nem lesz prófétai autográf, de ettől még nem lesz szemét

Azt írod: „A Bibliákat bibliafordítók készítik. A Szentírást az Isten szent prófétái készítették.” Ez részben igaz, részben félrevezető. Igaz abban az értelemben, hogy a sugalmazott szerzők nem azonosak a későbbi fordítókkal. De félrevezető, mert úgy teszel, mintha a fordítás szükségképpen elszakítana az isteni kinyilatkoztatástól.

Ez az állítás saját magát falja fel. Hiszen te is magyar fordításokból idézed Mózest, a prófétákat, az evangéliumokat és Pál apostolt. Akkor most a magyar szöveg Szentírásként használható vagy nem? Ha nem, akkor miért idézed ítélőbíróként? Ha igen, akkor máris elismerted, hogy egy fordítás részesedhet a Szentírás tekintélyéből, amennyiben hűségesen közvetíti az eredetit.

Ezért nevetséges az a póz, amelyben te „Szentírásra” hivatkozol a „Biblia” ellen, miközben a vitában magad is bibliafordításokat használsz. Olyan vagy, mint aki hangosan szidja a hidakat, miközben éppen egy hídon állva integet.

3. A megszentelésről szóló hasonlatod félremegy, mert nem érted, mit jelent a szent használatra való elkülönítés

Azt mondod: „Ahogyan egy kép vagy szobor, vagy tárgy soha sem lesz szentté attól, ha egy pap azt állítja, hogy megszentelte…” Ezzel megint úgy csinálsz, mintha a katolikus tanítás szerint a pap a fadarabot kisistenként felpumpálná valami mágikus energiával. Ez hamis.

A katolikus áldás vagy szentelés nem azt jelenti, hogy a tárgy istenné válik. Nem azt jelenti, hogy a kő, festék, vászon, fa vagy fém önmagában természetfölötti személy lesz. Azt jelenti, hogy a tárgyat elkülönítik szent használatra, vagyis Istenre irányuló, imádságos, liturgikus vagy áhítati célra.

És most kapaszkodj meg: ilyen elkülönítés a Bibliában is van. Voltak szent edények, szent ruhák, szent olaj, szent oltár, szent sátor, szent templomi tárgyak. Ezek nem lettek istenek. Nem lettek bálványok. Nem lettek élő személyek. Szent használatra voltak rendelve. A te gondolkodásodban viszont minden szent tárgy automatikusan bálványgyanús. Ezzel nem a katolicizmust cáfolod, hanem a bibliai kultusz jelentős részét vágod ki a saját kis papírollóddal.

4. A bálvány definícióját nem te találod ki egy dühös kommentben

Azt írod: „egy kép, szobor vagy tárgy csak akkor válik bálvánnyá, ha azzal a céllal készítették, hogy majd meg fognak hajolni előtte, illetve különféle dolgokért könyörögni fognak majd hozzá.” Ez a mondat félig igaznak álcázott egész tévedés.

A bálvány nem egyszerűen olyan tárgy, amelynek közelében valaki meghajol. A bálvány olyan tárgy, amelyet istenként vagy isteni erő hordozójaként kezelnek, amelynek önálló kultikus hatalmat tulajdonítanak, amelyet Isten helyére vagy Isten mellé állítanak. Ha ezt kihagyod, akkor az egész definíciód használhatatlan.

A katolikus ember nem úgy tekint egy feszületre, hogy „te fa vagy az én istenem”. Nem úgy tekint Mária képére, hogy „te festék és vászon, könyörülj rajtam”. Nem úgy tekint egy szent szobrára, hogy „te kődarab, add meg nekem a kegyelmet”. A katolikus ember az ábrázolton keresztül Krisztushoz, Istenhez, vagy a Krisztusban élő szentek közbenjárásához fordul. A tárgy jel. Nem isten. Nem személypótlék. Nem kultikus rivális.

Te viszont szándékosan úgy fogalmazol: „könyörögni fognak majd hozzá”, mintha a katolikus ember a gipsznek, fának vagy márványnak könyörögne. Ez nem vitapartneri pontosság, hanem szalmabábgyártás. Nem a katolikus tanítást támadod, hanem a saját bálványkarikatúrádat.

5. Először is tanuld meg: amit idézel, az nem „2Mózes 26,1”, hanem 3Mózes 26,1

Már az idézetmegjelölésed is árulkodó. A szöveg, amelyet idézel, nem a 2Mózes 26,1, hanem a 3Mózes 26,1. Persze lehet elütés, de amikor valaki ilyen dölyfösen osztja az észt a „Szentírás ismeretéről”, akkor legalább az alapvető helymegjelölést ne ejtse el, mint kezdő ministráns a gyertyatartót.

De nézzük a lényeget. A 3Mózes 26,1 valóban tiltja a bálványokat, faragott képeket, oszlopokat és kőképeket, amelyek előtt Izrael bálványkultuszt végezne. A kulcs nem az, hogy „van anyag”, „van kép”, „van forma”, hanem az, hogy az adott tárgy bálványként van felállítva. A szöveg nem minden képi jel, minden vallási ábrázolás és minden tiszteleti gesztus abszolút tilalma. Ha az volna, akkor Isten saját parancsai a kerubokról, a szent sátor díszítéséről és a templomi művészetről értelmetlenek lennének.

A te olvasatod szerint Isten egyik oldalon azt mondja: „semmiféle vallási képi ábrázolás nem lehet”, a másik oldalon pedig azt parancsolja: „készítsetek kerubokat”. Ez nem Isten ellentmondása, hanem a te értelmezésed csődje.

6. A katolikus képtisztelet nem „hozzájuk” könyörög, hanem az általuk jelzett személyhez fordul

A kérdésed így hangzik: készítenek-e képeket, szobrokat, tárgyakat azzal a céllal, hogy ezek előtt meghajoljanak, leboruljanak, csókolják őket, vagy rájuk tekintve könyörögjenek?

A pontos válasz: készítenek képeket és szobrokat azzal a céllal, hogy azok a hívőt Krisztusra, a szentek példájára és az üdvösség misztériumaira emlékeztessék; a hívő testi tiszteleti gesztusai pedig nem a fa, kő, fém, festék vagy vászon istenítésére irányulnak, hanem arra a valóságra, amelyet a kép jelez. Ez az a különbség, amelyet te makacsul eltörölsz.

Amikor valaki egy feszület előtt térdel, nem „a feszülethez” imádkozik mint istenhez, hanem Krisztushoz, akit a feszület ábrázol. Amikor valaki egy szent képe előtt kér közbenjárást, nem a képet szólítja meg mint bálványt, hanem azt a szentet, aki Krisztusban él. Amikor valaki megcsókol egy evangéliumos könyvet vagy feszületet, nem papírt, bőrt, fémet vagy fát imád, hanem tiszteleti gesztussal fejezi ki szeretetét az isteni Ige és Krisztus keresztje iránt.

Ezt minden józan ember érti a hétköznapi életben is. Ha valaki megcsókolja meghalt édesanyja fényképét, nem cellulózt csókol érzelmi kultuszban. Ha valaki fejet hajt egy hősi emlékmű előtt, nem követ imád. Ha valaki tiszteletből megérinti egy családi Biblia borítóját, nem bőrt és ragasztót istenít. Csak amikor katolikus képről van szó, akkor vesztitek el hirtelen a jel és jelzett valóság közötti különbségtétel képességét.

7. A „meghajlás” önmagában nem imádás, és ezt a Szentírás is tudja

A teljes érvelésed azon a durva leegyszerűsítésen áll, hogy ha valaki meghajol egy tárgy előtt, akkor imádja azt. Csakhogy a Szentírásban a meghajlás, leborulás, hódolat nem mindig istenimádás. A gesztus jelentését a szándék, a címzett és a kontextus dönti el.

Van imádó leborulás, amely egyedül Istent illeti. Van tiszteleti meghajlás ember előtt. Van királyi hódolat. Van prófétai vagy társadalmi tiszteletadás. Van liturgikus testtartás. A test mozdulata önmagában még nem mondja el az egész teológiai tartalmat. Aki ezt nem érti, az a bibliai nyelvet úgy kezeli, mint egy darabos szótári robot.

A katolikus tanítás éppen ezért különböztet. Istennek imádás jár. A szenteknek tisztelet. Máriának különleges, de még mindig teremtményi tisztelet. A képeknek pedig nem önálló személyi kultusz, hanem az ábrázoltra átmenő tisztelet. Te mindezt összemaszatolod, aztán felháborodsz a saját maszatodon.

8. Nem a kép teszi bálvánnyá a tárgyat, hanem az istenként való kezelése

Egy tárgy nem attól bálvány, hogy látható. Nem attól bálvány, hogy vallási környezetben van. Nem attól bálvány, hogy valaki előtte imádkozik Istenhez. Nem attól bálvány, hogy megcsókolják tiszteletből. A bálvány attól bálvány, hogy Isten helyére kerül, vagy isteni hatalmat tulajdonítanak neki.

A katolikus templomban a feszület nem Isten helyére kerül, hanem Krisztus keresztáldozatára mutat. Mária képe nem Isten helyére kerül, hanem Isten kegyelmének legszebb teremtményi művére mutat. A szentek szobrai nem Isten helyére kerülnek, hanem a megváltott emberi élet példáira mutatnak. A szent tárgyak nem önálló istenek, hanem az imádság és emlékezés eszközei.

Te az egész jelrendszert úgy olvasod, mint egy ellenségesen beállított gyerek, aki belép egy templomba, lát egy festményt, és azonnal kiabálni kezd: „bálvány!”. Igen, ez látványos. Csak éppen nem felnőtt exegézis.

9. A „220 ezer bálványtemplom” állításod számháború, nem érv

Azt mondod, a katolikus Egyháznak „legalább 220 ezer bálványtemploma” van a világon. Először is: ezt a számot nem bizonyítod. Másodszor: ha bizonyítanád is, semmit nem bizonyítana. Ha egy állítás elvileg hamis, akkor egyetlen példa is hamis. Ha elvileg igaz, akkor százezer példa sem cáfolja.

Ha a katolikus templomokban lévő képek bálványok, akkor egyetlen falusi kápolna is bűn volna. Ha viszont nem bálványok, hanem Krisztusra és a szentekre mutató jelek, akkor százezer templom sem lesz „bálványtemplom”. A mennyiség nem változtatja meg a teológiai minőséget.

Ez olyan, mintha azt mondanád: „rengeteg kereszténynek van Bibliája otthon, tehát papírkultuszban élnek.” Vagy: „sok templomban van szószék, tehát fából készült bálványt tisztelnek.” Nevetséges volna. Pontosan ilyen a „millió bálvány” típusú számmisztikád is.

10. A katolikus templom nem bálványtemplom, hanem Krisztus háza

A katolikus templom célja nem az, hogy szobrokat lakoltasson. A templom központja nem a mellékoltár, nem a szobor, nem a festmény, nem a gyertyatartó, nem a virág, nem a kegytárgy. A templom központja Krisztus: az igehirdetésben, az oltár áldozatában, az Eucharisztiában, az imádságban, a szentségekben.

Te a templomba belépve nem Krisztust akarod látni, hanem bálványokat akarsz találni. Ezért aztán találsz is, mert aki kalapáccsal jár, annak minden szögnek látszik. Csakhogy a katolikus templom képei és szobrai nem elfedik Krisztust, hanem rá mutatnak. Nem a liturgia középpontjai, hanem a hit látható környezetei.

Az Egyház képi világa a megtestesülés logikájából fakad. Az Ige testté lett. Látható lett. Emberi arca lett. A kereszténység nem testetlen filozófia, hanem a megtestesült Isten vallása. A templom ezért nem üres előadóterem, hanem szent tér, ahol a látható is szolgálja a láthatatlant.

11. Az otthoni szentképek sem „házi bálványok”

Azt is felhozod, hogy az Egyház képeket és tárgyakat ad otthoni használatra. És? Egy keresztény család otthonában lehet feszület, lehet szentkép, lehet rózsafüzér, lehet Biblia, lehet gyertya. Ezek nem háziistenek. Nem családi démonok. Nem mágikus szerkezetek. A keresztény élet emlékeztetői.

A család falán lévő feszület azt hirdeti: Krisztus halt meg értünk. Egy Mária-kép azt hirdeti: „legyen nekem a te igéd szerint”. Egy szent képe azt hirdeti: a kegyelem valóban át tudja formálni az embert. Ezek pedagógiai, áhítati és emlékeztető jelek. Ha ezt te bálványimádásnak nevezed, akkor nem a katolikus tárgyhasználatot értetted meg, hanem a saját ikonofób szemüvegedet tetted meg dogmává.

12. A közterületi keresztek és szobrok sem változtatják pogánnyá a világot

Közterületi kereszteket és szobrokat is említesz. Igen, vannak keresztek utak mentén, temetőkben, tereken, templomok előtt. És ezek mit hirdetnek? Azt, hogy a fa vagy kő isten? Nem. Azt, hogy Krisztus keresztje az üdvösség jele. Azt, hogy a közösség történetében a keresztény hit jelen volt. Azt, hogy az emberi tér nem pusztán gazdasági, politikai és reklámfelület, hanem Istenre is irányulhat.

A közterületi kereszt éppen ellenkezője a bálványnak: nem hamis istent állít, hanem Krisztus keresztjére emlékeztet. Te ezt is bálványnak nevezed, mert a rendszeredben minden látható keresztény jel bűnös. Ez már nem bibliai képtilalom, hanem vallási sterilizálóprogram.

13. A kerubokat nem tudod eltüntetni a saját elméleted útjából

Hiába próbálod a vitát kizárólag a 3Mózes 26-ra szűkíteni, a teljes bibliai kép ott áll előtted. Isten parancsolt képi ábrázolásokat. A frigyláda kerubjai nem ateista modern műtárgyak voltak, hanem a legszentebb ószövetségi kultikus tárgy részei. A templom sem fehérre meszelt üres doboz volt. A bibliai vallásban volt szent tér, szent tárgy, szent ruha, szent gesztus, szent jel.

Ezért mondom: a tilalom nem a kép mint kép ellen irányul, hanem a bálvány ellen. Ha nem így volna, akkor a Biblia önellentmondó lenne. De nem a Biblia önellentmondó. A te olvasatod az.

A katolikus Egyház pontosan ezt a bibliai különbséget őrzi: tilos bálványt imádni; nem tilos szent jelekkel Istenre emlékezni. Tilos teremtményt Isten helyére állítani; nem tilos Isten kegyelmét tisztelni a szentekben. Tilos a tárgyat isteníteni; nem tilos a tárgy által jelzett isteni valóságra irányulni.

14. A „csókolás” sem mágikus tárgyimádás

A csókolás említése megint hatásvadász. Te úgy mondod: „csókolgatják azokat”, mintha a katolikus ember szerelmi viszonyban állna egy festett deszkával. Valójában a csók lehet tiszteleti gesztus, szeretet jele, megbecsülés kifejezése. Az evangéliumos könyv megcsókolása nem könyvimádás. A feszület megcsókolása nem faimádás. Egy ereklyetartó megcsókolása nem fémkultusz.

A csók a jelzett személyre vagy valóságra irányul. Ha ezt nem érted, akkor a hétköznapi élet legtöbb szimbolikus gesztusát sem érted. De valójában érted te ezt. Csak a katolikusoknál nem akarod érteni.

15. A „reájuk tekintve könyörögnek” vádad megint pontatlan

Azt mondod, hogy a hívők a képekre tekintve könyörögnek. Igen, előfordul, hogy valaki egy feszületre nézve imádkozik. De kit szólít meg? Krisztust. Előfordul, hogy valaki Mária képe előtt imádkozik. Kit kér? Máriát, mint élő mennyei közbenjárót, nem a festményt. Előfordul, hogy valaki egy szent szobra előtt kér közbenjárást. Kit kér? A szentet, nem a vakolatot.

A te vádad ott csal, hogy a fizikai irányt összekeveri a szellemi címzettel. Ha valaki az ég felé emeli szemét és Istenhez imádkozik, akkor nem a felhőkhöz imádkozik. Ha valaki Jeruzsálem felé fordulva imádkozott, nem a földrajzi irányt imádta. Ha valaki a templom felé fordult, nem kövekhez beszélt. Ha valaki feszület előtt imádkozik, nem faanyaghoz könyörög.

Ez ennyire egyszerű. Csak neked bonyolult, mert ha elfogadnád, összeomlana az egész „millió bálvány” című rémhistóriád.

16. A katolikus tanítás nem propaganda, hanem megkülönböztetés; a te vádad nem prófécia, hanem összemosás

Azt írod, hogy minden más „szócséplés” és „megtévesztő propaganda”. Nem, barátom, amit te szócséplésnek nevezel, azt a normális teológia fogalmi megkülönböztetésnek hívja. Imádás és tisztelet. Jel és jelzett valóság. Kép és bálvány. Anyagi hordozó és isteni címzett. Relatív tisztelet és abszolút kultusz. Ezek nélkül a különbségek nélkül nem exegézist kapsz, hanem vallási baltát.

Te azért utasítod el ezeket a különbségeket, mert a vádad csak addig működik, amíg mindent egybeöntesz. Ha egyszer elismered, hogy a katolikus nem a szobrot imádja, hanem Krisztusra vagy a szentre irányul, akkor a vádad elveszíti a fogait. Ezért kapaszkodsz görcsösen abba, hogy „előtte van, tehát hozzá szól; hozzá szól, tehát tárgyat imád; tárgyat imád, tehát bálvány”. Ez nem logika, hanem lépcsőzetes félremagyarázás.

17. A végső kérdésedre a válasz: igen, vannak képek; nem, nem bálványok

Tehát válaszolok nyíltan, nehogy megint úgy tegyél, mintha a kérdést kerülgetném. Igen, a katolikus Egyházban vannak képek, szobrok, feszületek, szent tárgyak. Igen, a hívők ezek előtt olykor térdet hajtanak, fejet hajtanak, csókot adnak, imádkoznak. Nem, ebből nem következik, hogy a tárgyakat istenként imádják. Nem, ebből nem következik, hogy bálványok volnának. Nem, ebből nem következik, hogy a 3Mózes 26 megszegése történik.

A döntő kérdés nem az, hogy van-e kép, hanem az, hogy mi a kép vallási jelentése. A pogány bálvány hamis istenség tárgya. A katolikus szentkép Krisztusra és az ő kegyelmére mutató jel. A pogány bálványt istenként szolgálják. A katolikus képet nem istenként szolgálják. A pogány bálvány Isten helyére kerül. A katolikus kép Istenhez vezető emlékeztető.

Ha ezt továbbra is összekevered, akkor nem azért, mert a katolikus tan homályos, hanem mert te ragaszkodsz a homályhoz.

18. Zárás: nem a katolikus templom van tele bálványokkal, hanem az érvelésed van tele torz tükrökkel

A katolikus templom nem „bálványtemplom”. A feszület nem bálvány. Mária képe nem istennőszobor. A szentek ábrázolása nem pogány panteon. A rózsafüzér nem varázslánc. A szentkép nem démonlakás. Ezek a te fantáziádban ilyenek, nem a katolikus hitben.

A te érvelésed egyetlen nagy csúsztatáson nyugszik: minden látható vallási jelet bálványként kezelsz, ha katolikus használja. De a Biblia maga is használ látható jeleket, szent tárgyakat, rituális gesztusokat és anyagi hordozókat. Isten nem ellensége az anyagnak. A megtestesült Krisztus vallása nem lehet képromboló spiritualizmus. Az Ige testté lett, ezért a keresztény hit nem fél attól, hogy a test, az anyag, a kép, a gesztus és a szépség Istenre mutasson.

Te nem a bálványimádást cáfolod, hanem a megtestesülés következményeitől rettegsz. Ezért látsz bálványt ott, ahol Krisztus keresztje áll; ezért látsz pogányságot ott, ahol a szentek Isten kegyelmét hirdetik; ezért látsz démoni templomot ott, ahol az Egyház az élő Krisztushoz imádkozik.

A katolikus Egyház nem képeket imád. Krisztust imádja. A képek, szobrok és szent jelek pedig nem Krisztus helyére állnak, hanem Krisztusra mutatnak. Ezt lehet gyűlölni, lehet karikírozni, lehet „bálványtemplomozni” napestig, de cáfolni nem tudtad. Csak hangosabb lettél, nem igazabb.

Már megint összekevered a képet a bálvánnyal, a tiszteletet a kultusszal, és a tilalmat a karikatúráddal

Kezdjük azzal, hogy amikor azt írod: „Pedig azt írja. A Biblia ha nem is a Szentírás biztosan”, akkor már az első mondatban elárulod, hogy nem exegézist végzel, hanem menekülőutat keresel. Ha valami nem illik a rögtönzött rendszeredbe, akkor egyszerűen kettévágod: „Biblia” és „Szentírás”.

Az a Szentírás valóban különbözik a Biblai néven forgalmazott könyvektől.

A Bibliákat bibliafordítók készítik.

A Szentírást az Isten szent prófétái készítették.

Ahogyan egy kép vagy szobor ,vagy tárgy soha sem lesz szentté attól, ha egy a Róma főpapja által vezetett egyház papja, vagy akár a főpap azt állítja, hogy megszentelte, tehát szent. Úgy a Bibliafordítások sem lesznek szentté attól, hogy a készítőik ráírják, hogy Szent Biblia.

Eddig gondolom még érthető.

Ami ami a Róma Főpapja által vezetett egyház templomaiban használt képeket szobrokat és kegytárgyakat illeti azokat enm lehet összekeverni, más képekkel tárgyakkal, hisz egy kép szobor, vagy tárgy csak akkor válik bálvánnyá, ha azzal a céllal készítették, hogy majd meg fognak hajolni előtte illetve különféle dolgokért könyörögni fognak majd hozzá.

Ezt Mózes Istene egyértelművé tette.

2. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.

A kérdés az, ha csináltatnak-e a Róma Főpapja által vezetett egyházban képeket, szobrokat tárgyakat azzal a céllal, hogy majd ezek előtt meg fognak hajolni, vagy le fognak borulni,vagy csókolgatni fogják azokat, vagy kéréseikkel fognak hozzájuk fordulva reájuk tekintve könyörögni?

Nos erre válaszolj , mert a többi csak szócséplés a részedről és megtévesztő propaganda.

A Szentírást ismerő és az Isten tiltó parancsát félő embereket nem tudod megetetni,

akkor sem, ha hárométer hosszú hozzászólásokkal bizonygatod a valótlant, illetve tagadod a tényeket.

A helyzet az, hogy a Róma Főpapja által vezetett egyháznak legalább 220 ezer bálványtemploma van a világon. Ezekben a templomokban több bálványt is használnak 

arra a célra, hogy leboruljanak előtük, letérdeljenek előtük, csókolgassák azokat, 

vagy reájuk tekintve könyörögjenek hozzájuk. Ezenkívül árusítanbak a Róma Főpapja által vezetett egyház által bálványképeket és tárgyakat otthoni használatra is,

Ezen kivül közrterületeken is helyeznek el bálványokat világszerte.

Elmondható hát hogy a Róma Főpapja által vezetett egyház "jóakaratából" az emberek több millió bálvánnyal kerülnek kapcsolatba a világon.

Már megint összekevered a képet a bálvánnyal, a tiszteletet a kultusszal, és a tilalmat a karikatúráddal

Kezdjük azzal, hogy amikor azt írod: „Pedig azt írja. A Biblia ha nem is a Szentírás biztosan”, akkor már az első mondatban elárulod, hogy nem exegézist végzel, hanem menekülőutat keresel. Ha valami nem illik a rögtönzött rendszeredbe, akkor egyszerűen kettévágod: „Biblia” és „Szentírás”. Ez kényelmes kis házi olló, csak éppen nem keresztény hermeneutika. A keresztény ember nem úgy bánik a kinyilatkoztatással, mint egy piaci kofával, aki a romlott almát átteszi a másik ládába, hogy „ez már nem az igazi áru”.

A kérdés nem az, hogy lehet-e idézni az 5Mózes 4-et és a 3Mózes 26-ot. Lehet. Sőt kell. A kérdés az, hogy érted-e, mit tilt ott Isten. És itt bukik el újra az egész mutatványod. Te úgy teszel, mintha az ószövetségi képtilalom azt jelentené: minden képi ábrázolás, minden szobor, minden tárgy, minden liturgikus gesztus, minden térdhajtás, minden keresztvetés, minden szent jel automatikusan bálványimádás vagy bálványtisztelet. Ez nem a törvény olvasása, hanem a törvény szétkalapálása egy antikatolikus bunkósbottá.

Isten nem azt tiltja, hogy az ember anyagi jelek által fejezze ki a hitet. Ha ezt tiltaná, akkor maga Isten mondana ellent önmagának a szent sátor, a frigyláda, a kerubok, a papi ruhák, az oltár, az áldozati szertartások, a vérrel való meghintés, a templomi díszítés és az egész ószövetségi liturgia elrendelésével. A te értelmezésed szerint az Ószövetség jelentős része már a saját törvénye szerint is bűnös volna. Gratulálok: sikerült olyan „bibliahű” elméletet gyártanod, amelyben Isten a saját parancsait szegi meg.

Az 5Mózes 4 nem azt mondja, amit beleképzelsz

Az 5Mózes 4,16–19 lényege világos: Izrael ne romoljon meg azzal, hogy Istent férfi, asszony, állat, madár, csúszómászó, hal vagy égitest alakjában ábrázolja, és ne boruljon le ezek előtt istenként. A szöveg központi gondolata nem a művészettilalom, nem az emlékeztető jel tilalma, nem a szent tér díszítésének tilalma, hanem a bálványkultusz tilalma. Ne csinálj magadnak olyan képmást, amelyet istenként kezelsz, vagy amelyen keresztül Istent pogány módon megragadni, birtokolni, lokalizálni, manipulálni próbálod.

Te ebből azt csinálod, hogy „élettelen dolgok előtt Isten megtiltott minden olyan cselekményt, ami az élő Istent illetve élő embert megillet”. Ez szépen hangzik, csak nem igaz. Már az is baj, hogy te egy kalap alá veszed az élő Istent és az élő embert. Az élő Istent imádás illeti meg. Az élő embert viszont tisztelet, szeretet, udvariasság, hála, esetleg hódolat társadalmi értelemben. A kettő nem ugyanaz. A Szentírásban emberek hajolnak meg emberek előtt anélkül, hogy ezzel istenimádást végeznének. A gesztus jelentését a tárgy, a szándék és a kultikus összefüggés dönti el.

Az 5Mózes 4 azért tiltja az égitestek előtti leborulást is, mert azok pogány vallási kultusz tárgyai voltak. Nem arról van szó, hogy ha valaki egy zászló előtt tiszteleg, egy sírnál fejet hajt, egy királyi trón előtt meghajol, egy bíró előtt feláll, egy könyvre kezet tesz, vagy egy feszület előtt térdet hajt Krisztusra gondolva, akkor automatikusan ugyanazt teszi, mint aki a napot, a holdat vagy egy bálványszobrot istenként tisztel. Ez a te gondolkodásodban ugyanaz, de a Szentírásban nem.

A 3Mózes 26 pontosan ellened tanúskodik, nem melletted

Idézed a 3Mózes 26,1-et: „Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.”

Nagyon jó. Most olvasd el végre úgy, ahogy le van írva. A vers nem azt mondja: „semmilyen képet, semmilyen faragott dolgot, semmilyen szent tárgyat, semmilyen vallási jelet soha ne készítsetek”. A vers azt mondja: ne készítsetek magatoknak bálványokat, kultikus oszlopokat és olyan képeket, amelyek előtt bálványkultuszt végeztek. A célhatározó döntő: „hogy meghajoljatok előtte”. Nem minden képre vonatkozik, hanem arra a képre, amelyet bálványként állítanak fel, és amely előtt bálványhódolat történik.

A katolikus feszület nem ilyen. A katolikus szentkép nem ilyen. A katolikus oltárkép nem ilyen. A katolikus szobor nem ilyen. A katolikus ember nem azt mondja: „ez a fa az én istenem”, „ez a festék üdvözít”, „ez a kőszobor hallgat meg”, „ez a bronzöntvény bocsátja meg bűneimet”. A katolikus ember Krisztusra, a megtestesült Igére, a szentekben működő kegyelemre, Isten üdvözítő művére irányítja figyelmét. A tárgy jel, nem istenség. Ezt te nem cáfolod, csak makacsul úgy teszel, mintha nem hallottad volna.

A különbség tehát nem apró betűs katolikus mentegetőzés, hanem bibliai különbség: bálványként készített és kultikusan istenített kép egészen más, mint az Istenre utaló, tanító, emlékeztető, liturgikus vagy áhítati jel.

Ha minden kép előtti tiszteleti gesztus bűn volna, a frigyláda is botrány lenne

A legnagyobb gondod az, hogy a saját képromboló logikád nem fér össze azzal a Bibliával, amelyre hivatkozol. Isten maga parancsolta a kerubok elkészítését a frigyládán. A kerubok nem puszta „belső gondolatok” voltak, hanem látható, anyagi, vallási ábrázolások a legszentebb kultikus tárgyon. Ha a te értelmezésed igaz volna, akkor Isten a Szentek Szentjébe helyeztetett volna olyasmit, amit ugyanakkor abszolút módon tilt. Ez képtelenség.

Ne menekülj azzal, hogy „de a kerubok előtt nem hajoltak meg”. A lényeg most az, hogy Isten nem tiltott minden vallási ábrázolást. Már ez önmagában romba dönti az elméleted felét. A másik fele pedig ott dől romba, hogy a frigyláda előtt, amelyen kerubok voltak, Izrael kultikus tiszteletet tanúsított Isten jelenléte iránt. Nem a kerubokat imádta, hanem Istent. Nem a tárgy volt Isten, hanem a tárgy Isten rendelése szerint jelezte a szent jelenlét helyét.

Pontosan ezt mondja a katolikus képtisztelet is. Ha valaki letérdel a feszület előtt, nem a fadarabot imádja, hanem a megfeszített Krisztust. Ha valaki egy Mária-kép előtt imádkozik, nem a vászonnal társalog, hanem Isten Anyjának közbenjárását kéri. Ha valaki egy szent sírjánál vagy ereklyéjénél fejet hajt, nem csontot istenít, hanem Isten kegyelmének diadalát tiszteli az adott szentben. Ezt nem megérteni lehet tudatlanság; nem akarni megérteni már makacs rögeszme.

A keresztvetés előtti pánikod különösen árulkodó

Azt is belekevered, hogy a katolikusok „keresztet vetnek” képek, szobrok vagy tárgyak előtt. Itt megint látványosan nem érted a gesztust. A keresztvetés nem a tárgynak szóló imádás, hanem a keresztény ember saját magára alkalmazott hitvallása: az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében megvallja a Szentháromságot és Krisztus keresztjét. A keresztvetés nem azt mondja: „te tárgy, légy az én istenem”, hanem azt: „Krisztus keresztje az én üdvösségem jele”.

Ha valaki templomba lépve keresztet vet, ha egy feszület előtt keresztet vet, ha egy sírnál keresztet vet, akkor nem a falat, követ, fát, festményt vagy szobrot isteníti. A saját testén rajzolja meg Krisztus keresztjének jelét. Ez a megtestesülés vallásának természetes testi gesztusa. Te ettől úgy riadozol, mint akit megijesztett egy árnyék a falon. De a keresztény ember nem árnyékot lát benne, hanem Krisztus győzelmének jelét.

A keresztvetés elleni hadakozásod tulajdonképpen megmutatja az egész problémád mélyebb gyökerét: nem egyszerűen a bálványimádástól félsz, hanem az anyagban, testben, gesztusban, szertartásban kifejezett hittől. Ez már nem ószövetségi prófétai buzgóság, hanem keresztény köntösbe csomagolt spiritualista szárazság.

Az élettelen tárgy nem bálvány attól, hogy jelként használják

Azt állítod, hogy „élettelen dolgok előtt” tilos minden olyan cselekmény, amely az élő Istent vagy élő embert illeti. De a Szentírás tele van élettelen dolgokkal, amelyeket Isten üdvösségi jelként, szent tárgyként, kultikus eszközként használ. A szövetségláda élettelen tárgy volt. Az oltár élettelen tárgy volt. A templom kövei élettelenek voltak. A papi ruhák élettelen anyagból készültek. A vérrel meghintett oltárszarvak élettelenek voltak. A bronzkígyó élettelen tárgy volt, mégis Isten parancsára készült és Isten gyógyító irgalmának jeleként szolgált, amíg bálvánnyá nem torzították.

Itt van a döntő különbség: amit Isten jelként használ, az nem bálvány. Amit az ember Isten helyére tesz, az bálvány. A katolikus hitben a kép nem Isten helyett áll, hanem Istenre mutat. A szentkép nem önálló kultikus istenség, hanem vizuális emlékeztető. A feszület nem riválisa Krisztusnak, hanem Krisztus szenvedésének látható megjelenítése. A szobor nem kegyelemforrás önmagában, hanem arra a szentre utal, akiben Isten kegyelme működött.

Te ezt nem különbözteted meg, mert az egész rendszerednek az az üzemanyaga, hogy minden különbséget eltörölsz. Jel? Bálvány. Tisztelet? Imádás. Térdhajtás? Pogány kultusz. Kép? Démon. Feszület? Bálvány. Így persze könnyű vitázni: előbb mindent eltorzítasz, aztán a torz képet megvered. Csakhogy ettől még nem a katolikus tanítás dőlt meg, hanem a te karikatúrád recseg.

A megtestesülés vallása nem fél az anyagtól

A kereszténység központi ténye az, hogy az Ige testté lett. Nem gondolattá, nem elvont erkölcsi tanítássá, nem puszta belső élménnyé, hanem testté. Láthatóvá, tapinthatóvá, hallhatóvá lett. Krisztus emberi arca volt. Emberi hangja volt. Emberi teste volt. Vérezett, evett, aludt, sírt, meghalt és testben feltámadt.

Ha Isten a látható világot eleve alkalmatlannak tartotta volna arra, hogy kegyelmét hordozza és jelezze, akkor nem testesült volna meg. A katolikus képtisztelet végső teológiai gyökere éppen ez: mivel Isten láthatóvá lett Krisztusban, a keresztény hit nem ellensége a láthatónak. A kép nem azért lehetséges, mert Isten pogány módon ábrázolható volna isteni lényegében, hanem azért, mert a Fiú valóságosan emberi arcot vett fel.

Ezért bukik el a képromboló vádad. Az Ószövetségben Isten lényegét nem lehetett képmásba zárni, mert Istent nem látták alakban. De az Újszövetségben a Fiú láthatóvá lett. Krisztus ábrázolása nem a láthatatlan Atya pogány megragadása, hanem a megtestesült Fiú történeti valóságának megvallása. Aki minden Krisztus-ábrázolást bálványnak nevez, az akarva-akaratlanul a megtestesülés következményeitől riad vissza.

A katolikus kép nem „arra készül”, hogy bálványként boruljanak elé

Azt írod, hogy a katolikus templomokban olyan képek és szobrok vannak, amelyeket arra készítettek, hogy „leboruljanak, letérdeljenek, vagy keresztet vessenek előtte”. Ez megint csúsztatás. A katolikus kép nem arra készül, hogy őt magát istenként imádják. Arra készül, hogy az ábrázolton keresztül a hívő Istenre, Krisztusra, a megváltás misztériumára, a szentek példájára és a mennyei valóságra irányuljon.

Ha egy családi fénykép előtt megállsz és megcsókolod, nem papírt szeretsz. Ha egy elesett katona emlékműve előtt fejet hajtasz, nem követ imádsz. Ha egy nemzeti zászlót tisztelettel kezelsz, nem textilt istenítesz. Ha egy bírói pulpitus előtt felállsz, nem fát tisztelsz. Minden normális ember érti, hogy a jel tisztelete az általa jelzett valóságra irányulhat. Csak az antikatolikus vitázó veszíti el hirtelen ezt az alapvető emberi értelmet, amikor feszületet lát.

A katolikus tan pontosan ezt mondja: a képnek adott tisztelet relatív tisztelet, amely az ábrázoltra irányul. Istennek imádás jár; a szenteknek tisztelet; a képeknek pedig csak az ábrázoltra átmenő, jellegéből fakadó tisztelet. Ezt összemosni nem bibliahűség, hanem fogalmi vandalizmus.

A te „élettelen dolgok” elleni érved önmagát lövi lábon

Ha komolyan vennéd a saját állításodat, akkor rengeteg bibliai gyakorlatot is el kellene ítélned. Hiszen élettelen volt a pászka vére az ajtófélfán. Élettelen volt a manna edénye. Élettelen volt Áron kivirágzott vesszeje, amikor már jelként őrizték. Élettelen volt a templom oltára. Élettelen volt a Törvény két kőtáblája. Mégis Isten ezekhez anyagi, látható, rituális jelentést kapcsolt.

A kereszténységben ugyanígy anyagi jelek vannak: víz a keresztségben, olaj a betegek kenetében és a bérmálásban, kenyér és bor az Eucharisztiában, kézrátétel a szentelésben. Ezeket sem azért használjuk, mert az anyag önmagában varázserő, hanem mert Isten így rendelte. Az anyag nem riválisa Istennek, hanem Isten rendelése szerint eszköz lehet. Te viszont úgy beszélsz az anyagról, mintha minden élettelen dolog automatikusan gyanús volna. Ez nem bibliai szemlélet, hanem kvázi-gnosztikus fintorgás.

A katolikus hit nem imádja az anyagot. De nem is gyűlöli. Nem bálványozza a tárgyat, de nem is tesz úgy, mintha az anyagi világ alkalmatlan volna Isten dicsőségének jelzésére. Ez a különbség katolikus realizmus és képromboló idegesség között.

A 3Mózes 26-ban szereplő „hogy meghajoljatok előtte” nem minden tiszteleti gesztust tilt

A mondatban az a fontos, hogy bálványként felállított kultikus tárgyról van szó. Te viszont minden meghajlást, minden letérdelést, minden keresztvetést ugyanabba a kategóriába gyömöszölsz. Ez olyan, mintha azt mondanád: mivel tilos hamisan esküdni, ezért tilos minden ünnepélyes ígéret; mivel tilos paráználkodni, ezért tilos a házasság; mivel tilos részegeskedni, ezért tilos a bor az Eucharisztiában is. A tiltott visszaélésből nem következik a helyes használat tilalma.

A katolikus hívő nem azért térdel le a feszület előtt, mert a feszületet istenként kezeli. Azért térdel le, mert Krisztus keresztáldozata előtt hódol. A tárgy irányába forduló testi gesztus végső címzettje nem a tárgy. Ez a legegyszerűbb jel-elméleti különbség, de te úgy kerülgeted, mint ördög a szenteltvizet.

Ha nem tudsz különbséget tenni a bálvány előtt végzett pogány kultusz és a Krisztusra irányuló keresztény tiszteleti gesztus között, akkor nem a katolikusok keverik össze a kategóriákat, hanem te.

Nem az a kérdés, hogy van-e kép, hanem hogy mit jelent

A bibliai tilalom mindig a jelentésre és a vallási funkcióra irányul. A pogány bálvány azért bálvány, mert isteni erőt tulajdonítanak neki, kultikus szolgálatban részesítik, és Isten helyére vagy Isten mellé állítják. A katolikus ikon, szobor, feszület vagy szentkép nem ilyen. Nem Isten helyére áll, hanem Istenre mutat. Nem önálló istenség, hanem emlékeztető és tanító jel. Nem kultikus rivális, hanem a hit látható nyelve.

Ezért nem elég azt mondanod: „kép van, térdhajtás van, tehát bálvány.” Ez gyermeteg logika. Olyan, mintha egy analfabéta a kotta láttán azt mondaná: „ez csak fekete pötty a papíron, tehát semmi köze a zenéhez.” A jel értelmezéséhez érteni kell a jelrendszert. Te pedig úgy támadod a katolikus jeleket, hogy közben szándékosan pogány tartalommal töltöd meg őket.

A katolikus képtiszteletet nem az dönti el, hogy te minek nevezed kívülről, hanem az, hogy az Egyház mit tanít róla és a hívő mit tesz benne. Az Egyház pedig nem tanít képek imádását. Nem tanít szobrok szolgálatát. Nem tanít tárgyak istenítését. Amit te támadsz, az nem a katolikus tanítás, hanem az általad összetákolt bálványszínház.

A „Biblia vagy Szentírás” menekülésed különösen árulkodó

Amikor azt mondod, hogy „a Biblia ha nem is a Szentírás biztosan”, akkor tulajdonképpen bevallod, hogy a saját kánonod és tekintélyfogalmad is ingoványon áll. Amikor neked kell idézni, akkor a Biblia jó. Amikor az idézett Biblia nem támogatja a rendszeredet, akkor már gyanús, nem elég szent, nem elég tiszta, talán nem is Szentírás. Ez nem hit, hanem válogató bíráskodás a kinyilatkoztatás fölött.

A katolikus ember nem azért fogadja el az Írást, mert minden egyes versből kényelmesen ki tudja olvasni a saját rögeszméjét, hanem mert az Egyházban kapta, az Egyház őrizte, az Egyház liturgiájában olvassa, és az apostoli hagyomány fényében érti. Te viszont úgy használod, mint egy fegyverraktárt: ami lő, azt megtartod; ami visszarúg, azt kidobod.

Az 5Mózes 4 és a 3Mózes 26 nem ellenfelei a katolikus képtiszteletnek. Ellenfelei a bálványimádásnak. Ebben a katolikus Egyház teljesen egyetért velük. Csak éppen nem engedi, hogy az élő Isten által megszentelhető anyagi világot, a megtestesült Krisztus ábrázolhatóságát és a szentek tiszteletét egy kalap alá vedd a pogány bálványkultusszal.

Zárás: az érvelésed nem bibliaibb, csak durvább

Összefoglalva: az 5Mózes 4 az Isten pogány, teremtményi alakban való bálványosítását tiltja. A 3Mózes 26 a bálványként felállított kultikus képek, oszlopok és szobrok előtti hódolatot tiltja. Egyik sem tiltja az Isten által rendelt vagy Istenre mutató szent jeleket. Egyik sem cáfolja a kerubokat. Egyik sem teszi bűnné a templomi szimbolikát. Egyik sem mondja, hogy Krisztus keresztjének látható jele bálvány volna. Egyik sem mondja, hogy a megtestesült Ige ábrázolása pogányság.

Te viszont mindent egyetlen rozsdás képromboló kaptafára húzol. Kép? Bálvány. Szobor? Démon. Térdhajtás? Pogány kultusz. Keresztvetés? Élettelen tárgy imádása. Ez nem biblikus finomság, hanem teológiai dorongolás. A dorong pedig lehet nagy, lehet hangos, lehet fenyegető, de attól még nem lesz belőle exegézis.

A katolikus tan nem azt mondja, hogy az anyagot imádjuk. Azt mondja, hogy az anyag Isten teremtése, Krisztus megtestesülése által véglegesen nem megvetendő, és Isten rendelése szerint lehet jel, eszköz, emlékeztető, szentségi hordozó és liturgikus kifejezés. A te álláspontod ezzel szemben nem a bálványimádástól védi a hitet, hanem a kereszténységet próbálja kiszárítani egy testetlen, képtelen, gesztustalan, szertartástalan, gyanakvó vallási absztrakcióvá.

Ezért nem a katolikus képtisztelet áll szemben a Bibliával. A te képromboló túlzásod áll szemben a Biblia egészével.

A tilalom tárgya nem a kép mint kép, hanem a bálványként kezelt kép

Kezdjük ott, ahol megint ugyanazt a zsákutcát próbálod főútnak eladni: azt mondod, hogy a képtisztelet ugyan „nem bálványimádás”, hanem „bálványtisztelés”, de szerinted ugyanúgy halálos bűn. Csakhogy ezzel nem megoldottad a kérdést, hanem csak átnevezted a saját tévedésedet. A bibliai tilalom nem azt mondja, hogy minden képi ábrázolás előtt minden testmozdulat önmagában halálos bűn,

Pedig azt írja. A Biblia ha nem is a Szentírás biztosan.

A képtisztelők, képimádók egyháza templomaiban elhelyezett minden olyan kép szobor, tárgy, amelyet

arra a célra készítettek, hogy majd leboruljanak, letérdeljenek, vagy keresztet vessenek előtte.

Éllettelen dolgok előtt Isten megtiltott minden olyan cselekményt, ami az élő Istent illeltve élő embert megillet. Fügegtlenül attól, hogy a kép valamely istent, embert, állatott vagy szimbólumot ábrázol.

5.Mózes 4:16 Hogy el ne vetemedjetek, és faragott képet, valamely bálványféle alakot ne csináljatok magatoknak férfi vagy asszony képére; 17 Képére valamely baromnak, amely van a földön; képére valamely repdeső madárnak, amely röpköd a levegőben; 18 Képére valamely földön csúszómászó állatnak; képére valamely halnak, amely van a föld alatt lévő vizekben. 19 Se szemeidet fel ne emeld az égre, hogy meglásd a napot, a holdat és a csillagokat, az égnek minden seregét, hogy meg ne tántorodjál, és le ne borulj azok előtt, és ne tiszteld azokat, amelyeket az Úr, a te Istened minden néppel közlött, az egész ég alatt. 

3. Mózes 26:1 Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.

A tilalom tárgya nem a kép mint kép, hanem a bálványként kezelt kép

Kezdjük ott, ahol megint ugyanazt a zsákutcát próbálod főútnak eladni: azt mondod, hogy a képtisztelet ugyan „nem bálványimádás”, hanem „bálványtisztelés”, de szerinted ugyanúgy halálos bűn. Csakhogy ezzel nem megoldottad a kérdést, hanem csak átnevezted a saját tévedésedet. A bibliai tilalom nem azt mondja, hogy minden képi ábrázolás előtt minden testmozdulat önmagában halálos bűn, hanem azt tiltja, hogy az ember bálványt készítsen magának, és azt kultikus tárgyként, isteni hatalommal felruházva tisztelje és szolgálja.

Te úgy olvasod a parancsolatot, mintha az valami mechanikus mozdulatrendészeti szabály volna: ha valaki egy tárgy előtt meghajol, akkor kész, halálos bűn, ügy lezárva. Ez a bibliai gondolkodás karikatúrája. A Szentírásban a meghajlás, leborulás, tiszteletadás önmagában nem mindig istenimádás. Emberek hajolnak meg királyok, atyák, próféták, elöljárók, sőt egymás előtt is. A döntő kérdés nem pusztán a mozdulat, hanem az, hogy kinek, minek, milyen értelemben és milyen kultikus tartalommal történik.

A görög „proszküneo” valóban jelenthet meghajlást, hódolatot, tiszteletadást. De éppen ezért nem lehet úgy használni, ahogy te használod: mintha minden előfordulása automatikusan bálványimádó kultuszt jelentene. A „latreuó” pedig valóban az Istennek járó szolgálat irányába mutató erős kifejezés. De amikor a katolikus tan különbséget tesz Istennek járó imádás és a szentek, képek, ereklyék iránti relatív tisztelet között, akkor pontosan azt a különbségtételt végzi el, amelyet te indulatosan elsöprögetsz, mert különben elfogyna a vádiratod levegője.

A 2Mózes 20 nem a művészetet tiltja, hanem a bálványkultuszt

Idézed a 2Mózes 20 görög szövegét: „ne hajolj meg előttük, és ne szolgáld őket”. Nagyszerű. De a szövegben az „előttük” nem minden létező képre, minden ábrázolásra, minden tárgyra, minden díszítésre vonatkozik, hanem az előző mondatban szereplő bálványokra: azokra a képmásokra, amelyeket az ember istenként vagy isteni erők hordozóiként készít magának. Te elvágod a mondatot a saját összefüggésétől, majd diadalmasan lobogtatod a félbevágott szöveget, mintha a fél mondatból teljes teológiát lehetne gyártani.

A parancs nem azt jelenti, hogy Isten népe soha semmilyen képet nem készíthet. Ha ezt jelentené, akkor maga Isten adott volna önmagának ellentmondó parancsot, amikor a szövetségládára kerubokat készíttetett, amikor a szent sátor és később a templom díszítésében képi és faragott motívumok jelentek meg. Isten nem mondja egyik percben, hogy „semmiféle vallási képet soha”, majd a másik percben, hogy „készítsetek kerubokat”. A te értelmezésed szerint Isten saját törvényét sértette volna meg. Ez nem buzgóság, hanem teológiai rövidzárlat.

A helyes értelmezés egyszerű: bálványként nem szabad képet készíteni, bálványként nem szabad előtte meghajolni, bálványként nem szabad szolgálni. De szent jelként, emlékeztetőként, díszítésként, tanító jelként Isten maga is megengedett, sőt rendelt képi formákat. A különbség annyira világos, hogy csak az nem látja, aki előre elhatározta: ha kép, akkor bálvány, ha szobor, akkor démon, ha katolikus templom, akkor biztosan pogány szentély. Ez nem exegézis, hanem vallási rögeszme.

A 3Mózes 26 sem a katolikus képtiszteletet cáfolja

A 3Mózes 26-ot is úgy idézed, mintha ott Isten minden szent ábrázolás minden tiszteleti gesztusát tiltaná. A szöveg azonban bálványokról, faragott képekről, oszlopokról, kőképekről beszél, amelyek előtt leborulnának. Vagyis megint bálványkultuszról van szó, nem arról, hogy az ember semmiféle képi emlékeztetőt nem használhat Isten dolgaihoz.

Az ókori Izrael környezetében a szent oszlop, faragott kő, kultikus kép valóban pogány bálványkultusz része volt. Ez ellen szól a tilalom. A katolikus templomban azonban egy feszület nem Baál szobra, egy Mária-kép nem istennőszobor, egy szentábrázolás nem önálló istenség lakhelye. Te úgy beszélsz ezekről, mintha a katolikus ember Krisztust, Máriát és a szenteket egy pogány panteon részeként kezelné. Ez hamis. A katolikus tan szerint minden szentség, minden kegyelem, minden üdvösség Istentől jön; a szentek tisztelete Isten művének tisztelete bennük.

Itt jön elő újra a te módszered: először pogány tartalmat tulajdonítasz a katolikus gyakorlatnak, aztán a pogány tartalmat elítélő bibliai versekkel „cáfolod” a katolikus gyakorlatot. Ez olyan, mintha valaki azt állítaná, hogy a keresztények kannibálok, majd az emberhús evésének tilalmával cáfolná az Eucharisztiát. Előbb hamis vádat gyártasz, utána a hamis vádat nagy lendülettel megcáfolod. Szép mutatvány, csak éppen semmi köze a valósághoz.

A kerubokat nem lehet lesöpörni azzal, hogy „de azok előtt nem hajoltak meg”

A kerubokra adott válaszod különösen gyenge. Azt kérdezed: hol olvassuk, hogy Izrael fiai meghajoltak volna a kerubok előtt? De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy a te képtilalmi logikád szerint már a kerubok elkészítése is tilos volna. Ha Isten abszolút értelemben tiltotta volna minden vallásos kép és szobor elkészítését, akkor a kerubok puszta léte is botrány lenne. Csakhogy nem botrány, hanem isteni parancs.

Amikor pedig Izrael imádsága és kultusza a frigyláda előtt zajlott, a frigyláda tetején kerubok voltak. A hívő izraelita nem azért borult le, mert a kerubokat istenítette, hanem mert Isten jelenlétéhez fordult. Pontosan ez a katolikus logika is: ha valaki letérdel a feszület előtt, nem a fának térdel, hanem a megfeszített Krisztusra irányítja tiszteletét és imádságát. Ha valaki egy szent képe előtt imádkozik, nem a festékhez beszél, hanem Istenhez, vagy a szent közbenjárását kéri. Ha ezt nem tudod megkülönböztetni, akkor nem a katolikusok bálványimádók, hanem te olvasod a jeleket úgy, mint aki minden útjelző táblát úticélnak néz.

A bronzkígyó esete különösen tanulságos. Isten parancsára készült, és Isten kegyelmi jelként használta. Később, amikor Izrael bálványként kezdte kezelni, el kellett pusztítani. Ez a történet nem a képek abszolút tilalmát bizonyítja, hanem éppen a katolikus különbségtételt: a szent jel önmagában nem bálvány; akkor válik bálvánnyá, ha Isten helyére kerül. Köszönjük, hogy újabb bibliai példával cáfoltad saját túlzásodat.

A templom díszítése nem „lényegtelen dekoráció”, hanem Isten által elfogadott szent művészet

Azt kérdezed, hol olvassuk, hogy Salamon templomának díszítő elemei azért készültek, hogy azok előtt leboruljanak. Megint félreviszed a kérdést. Nem az állítás az, hogy minden templomi motívum előtt külön leborultak. Az állítás az, hogy az Isten házában szent ábrázolások, faragott alakok, szimbolikus képek voltak. Ez önmagában cáfolja azt a primitív képromboló tételt, hogy a vallási térben minden kép és szobor szükségképpen bűnös.

Salamon templomában kerubok, pálmák, virágmotívumok, bikák, oroszlánok és más képi elemek is megjelentek. Ezek nem önálló istenek voltak, hanem a szent tér szimbolikus rendjének részei. Isten nem úgy viszonyul az anyaghoz és a szépséghez, mint valami puritán rongyrázó képromboló. Az Ószövetség szentélye nem csupasz falú gyűlésterem volt, hanem gazdag, anyagi, jelképes, liturgikus tér. A katolikus templom ennek nem pogány tagadása, hanem keresztény beteljesedése: a szépség, az anyag, a szimbólum és a liturgia Isten szolgálatába áll.

Az, hogy te ezt „démonok otthonának” nevezed, nem érv. Ez csak vádló költészet, méghozzá elég rossz költészet. Ha a templomi szépség és képi jelleg önmagában démoni volna, akkor előbb Salamon templomát kellene démonizálnod. Ezt azonban nem mered nyíltan megtenni, ezért inkább kettős mércével dolgozol: ami az Ószövetségben van, az szent; ami a katolikus templomban van, az démoni. Ez nem következetesség, hanem felekezeti szemellenző.

„Isten nem lakik kézzel csinált templomokban” — de ettől még volt templom

Azt is előveszed, hogy Isten nem lakik kézzel csinált házakban. Igaz. De ebből sem az következik, amit állítasz. Salamon maga is tudta, hogy az egek egei sem fogadhatják be Istent, mégis templomot épített az Úr nevének. Az apostoli tanítás sem azt mondja, hogy minden szent hely értelmetlen, hanem azt, hogy Istent nem lehet pogány módon helyhez kötni, mintha egy épületben volna bezárva. A katolikus Egyház sem tanítja, hogy Isten lényege be van zárva egy templom falai közé.

A keresztény templom nem azért szent, mert Istent fizikailag fogságba ejti, hanem mert Isten tiszteletére van szentelve, ott hirdetik az igét, ott mutatják be az Eucharisztia áldozatát, ott keresztelnek, gyóntatnak, imádkoznak, ott gyűlik össze Krisztus teste. Te úgy teszel, mintha a templom csak akkor lehetne jogos, ha Isten térben korlátozottan benne lakna. Ez teljes félreértés.

A katolikus templomokat „rablott pénzből felépített bálványházaknak” nevezed. Ez megint nem érv, hanem indulati plakát. Voltak történeti bűnök, visszaélések, méltatlan finanszírozások? Voltak. Ettől a templom mint keresztény szent hely nem válik önmagában démoni hellyé. Ha emberi bűn miatt minden istentiszteleti hely érvénytelen volna, akkor már az ószövetségi templom is bajban lett volna, mert Izrael története sem angyali makulátlanság volt, hanem bűnök, bűnbánatok, ítéletek és helyreállítások története.

Az inkvizíció nem bizonyítja, hogy a képtisztelet bálványimádás

Az inkvizícióval megint úgy hadonászol, mintha történeti botrányokból dogmatikai cáfolat következne. Nem következik. Az, hogy egyházi és világi hatóságok bizonyos korokban erőszakkal léptek fel eretnekmozgalmakkal szemben, nem bizonyítja, hogy a képtisztelet bálványimádás. Legfeljebb azt bizonyítja, hogy a középkori társadalom, jog, vallás és államhatalom viszonya egészen más volt, mint a modern vallásszabadsági gondolkodás.

Azt állítod, hogy aki nem fogadta el a képek és szobrok tiszteletét, azt egyszerűen eretneknek nyilvánították és elégették. Ez a szokásos fekete-fehér röpiratszöveg. A középkori eretnekmozgalmak kérdése ennél sokkal összetettebb volt. A katharok például nem egyszerűen „nem hajoltak meg képek előtt”, hanem dualista, teremtésellenes, szentségellenes, egyházellenes tanrendszert képviseltek, amely a keresztény hit alapjait támadta. Ezt lehet történetileg, jogilag, erkölcsileg vitatni, de úgy beállítani, mintha az egész csak arról szólt volna, hogy „nem akartak szobrok előtt meghajolni”, történeti hamisítás.

Az inkvizíció kritikáját nem kell elhallgatni. De a te módszered nem kritika, hanem propaganda: kiválasztasz egy sötét történeti fejezetet, ráöntöd az egész katolikus hitre, majd kijelented, hogy minden dogma démoni. Ez körülbelül olyan, mintha valaki Dávid bűnéből azt bizonyítaná, hogy a zsoltárok hamisak, vagy Péter tagadásából azt, hogy az apostoli igehirdetés érvénytelen. Bűnökből nem következik automatikusan dogmatikai hamisság.

A II. Vatikáni Zsinatot is félreolvasod

Azt írod, hogy csak a II. Vatikáni Zsinat mondta ki, hogy a hitet nem lehet erőszakkal rákényszeríteni senkire. Ezzel úgy teszel, mintha a katolikus Egyház addig elvileg azt tanította volna, hogy hitet lehet gyártani karddal, börtönnel, máglyával. Csakhogy a hit belső aktus, amely természeténél fogva nem kényszeríthető ki. A történelemben voltak kényszerítő egyházi-világi struktúrák, de maga a hit mint szabad beleegyezés nem válik kényszeríthetővé attól, hogy egy adott korban ezt politikailag rosszul kezelték.

A zsinat a vallásszabadság kérdésében a személy méltóságát, a lelkiismeret szabadságát és az állami kényszer korlátait hangsúlyozta. Ez nem azt jelenti, hogy a korábbi hitigazságok hamisak voltak, hanem azt, hogy a modern állami-jogi helyzetben világosan meg kellett fogalmazni: az igazságot hirdetni kell, de a hitet nem lehet erőszakkal előállítani.

A liturgia nyelvének kérdését is karikatúrává teszed. A latin nyelv használata nem azért volt, hogy a hívek semmit ne értsenek, hanem mert a nyugati Egyház egységes, szakrális, hagyományos liturgikus nyelve volt. Lehet vitatni a népnyelv arányát, lehet szeretni vagy nem szeretni a reformokat, de azt állítani, hogy a latin liturgia önmagában az emberek megtévesztésének eszköze volt, megint csak röpiratos túlzás.

Az Eucharisztia nem „varázslás”

Aztán persze megint belerúgsz az Eucharisztiába is, amikor „az istenük varázslás általi hússá és vérré változtatásáról” beszélsz. Ez már nemcsak katolikusellenes gúny, hanem a keresztény hit szívének félreértése. A katolikus tan nem varázslást tanít, hanem szentséget. Nem a pap mágikus hatalma változtatja át a kenyeret és bort, hanem Krisztus szava és a Szentlélek működése az Egyház liturgiájában.

A varázslás lényege az, hogy az ember technikával, rítussal, formulával manipulálni próbálja az isteni vagy szellemi erőket. A szentség ennek ellenkezője: Isten ígérete és rendelése alapján, Krisztus parancsa szerint, az Egyház engedelmesen cselekszik, és Isten adja a kegyelmet. Ha ezt „varázslásnak” nevezed, akkor nem a katolikus dogmát cáfolod, hanem azt mutatod meg, hogy nem érted a szentségi gondolkodás alapját sem.

Krisztus nem azt mondta: „ez jelképez engem úgy, ahogy majd kétezer év múlva egy képromboló fórumvitázó kényelmesnek találja”, hanem azt mondta: „ez az én testem”, „ez az én vérem”. Lehet ezt elutasítani, de ne add elő úgy, mintha a katolikus hit pogány hókuszpókusz lenne. Az Eucharisztia nem pogány mágia, hanem az Újszövetség áldozati és szentségi középpontja.

A 2Kor 6-ot nem lehet katolikusellenes jelszóvá silányítani

A 2Kor 6 idézése önmagában szép, de amit vele csinálsz, az megint szövegbántalmazás. Pál valóban azt mondja, hogy nincs közössége Isten templomának a bálványokkal. Ámen. De ebből csak akkor következne a katolikus Egyház elhagyása, ha előbb bizonyítottad volna, hogy a katolikus Egyház bálványokat imád. Ezt azonban nem bizonyítottad, csak kijelentetted, mégpedig jó hangosan.

Pál szava a bálványkultusz ellen irányul, nem a megtestesülésből fakadó keresztény képi emlékezet ellen. Nem a feszület ellen, nem a szentek tisztelete ellen, nem az ikonok ellen, hanem az ellen, hogy a keresztény ember pogány istenekkel, démoni kultuszokkal, erkölcsi törvénytelenséggel és hitetlenséggel vállaljon közösséget. A katolikus ember, amikor Krisztus keresztje előtt térdel, nem Béliállal köt szövetséget, hanem Krisztus megváltó áldozatára tekint.

A te olvasatodban minden katolikus tárgy automatikusan bálvány. Ez kényelmes, mert így nem kell különbséget tenned. Csakhogy éppen ez a baj: nem gondolkodsz, hanem címkézel. Aki minden képet bálványnak nevez, az nem buzgóbb Mózesnél, hanem értetlenebb a szent sátor építőinél.

A katolikus tanban a kép tisztelete relatív, nem abszolút

A katolikus képtisztelet lényege az, hogy a kép tisztelete nem a tárgynál áll meg. A tisztelet az ábrázoltra irányul. A feszület Krisztusra, Mária képe Máriára, a szent képe a szentre, a szent pedig Isten kegyelmére mutat. Ezért nem bálványimádás. A bálványimádás ott kezdődik, ahol a teremtett dolgot Isten helyére teszik. A katolikus tan ezt kifejezetten tiltja.

A te „bálványtisztelés” kifejezésed azért félrevezető, mert bálványnak nevezel olyat, amit a katolikus ember nem bálványként kezel. Ha egy pogány ember egy szobrot istenének tart, az bálvány. Ha egy keresztény ember egy szentképet emlékeztető és tiszteleti jelként használ, az nem bálvány. Nem a fa és festék anyaga dönti el, hanem a vallási tartalom. Te viszont minden tárgyat ugyanabba a zsákba dobsz, majd ráírod: „bálvány”. Ez nem teológia, hanem zsákolás.

Az Egyház a II. niceai zsinaton éppen ezt a különbséget védte meg: Istennek jár az imádás, a képeknek pedig csak relatív, az ábrázoltra továbbhaladó tisztelet. A képet nem istenítjük, nem áldozunk neki, nem tőle várjuk az üdvösséget. Aki ezt nem érti, az nem a katolikus képtiszteletet cáfolja, hanem saját fogalmi vakságát teszi közszemlére.

A „Jehova Tanúi ezt tudják” nem érv

Azt mondod, hogy Jehova Tanúi ezt jól tudják, és nem fogják elhinni, hogy a képek előtti meghajlás önmagában nem bűn. Ez nem érv, hanem hivatkozás egy másik tévedésre. Attól, hogy Jehova Tanúi valamit „jól tudnak”, még nem lesz igaz. Ők Krisztus istenségéről, a Szentlélekről, az Eucharisztiáról, az Egyházról és a keresztény reményről is rengeteg dolgot „jól tudnak” a saját rendszerük szerint, csak éppen rosszul.

Ha a te mércéd az, hogy „Jehova Tanúi ezt nem fogják elhinni”, akkor már eleve nem a katolikus hit igazságáról beszélünk, hanem arról, hogy mit enged meg az őrtoronyi reflexrendszer. A keresztény tanítást nem az dönti el, hogy egy antikatolikus közösség mit hajlandó elhinni, hanem az apostoli hagyomány, a Szentírás egésze és az Egyház hite.

Ráadásul te magad sem Jehova Tanúi klasszikus tanítását képviseled, hanem egy különös henoteista-nesztoriánus keveréket, amelyben „Istenek Istene”, „felkent isten”, „testében hordozott Isten” és egyéb barkácsolt formulák kavarognak. Tehát még az általad megidézett Jehova Tanúihoz képest is saját mellékösvényen jársz. Különös helyzet: az Őrtorony tévedését akarod kijavítani egy még zavarosabb rendszerrel.

Az „Istenek Istene” nem a te többistenes rendszered bizonyítéka

A végén újra előveszed az „Istenek Istene” formulát, mintha ezzel minden meg volna oldva. Csakhogy ez a bibliai cím nem azt jelenti, hogy sok valódi isten van, akik közül az egyik főistenként uralkodik. A cím polemikus és felsőbbségi: az Úr minden úgynevezett isten, minden hatalom, minden bálvány, minden mennyei és földi erő fölött áll. A Szentírás nem politeista vagy henoteista kézikönyv, hanem az egyetlen igaz Isten kinyilatkoztatása.

Amikor te ebből több istenből álló kozmikus rendszert csinálsz, akkor nem Mózest követed, hanem a saját vallástörténeti fantáziádat. A Biblia ismeri a bálványokat, a hamis isteneket, az angyali hatalmasságokat, a mennyei udvart, a fejedelemségeket és erőket. De mindez nem oldja fel az egyetlen igaz Isten egyedülállóságát. A keresztény hit pedig ebben az egy Istenben vallja az Atyát, a Fiút és a Szentlelket, nem pedig egy főistent és alatta különféle isteni társakat.

Az „Istenek Istene” cím tehát nem a te rendszered diadalzászlaja, hanem annak cáfolata: az Úr nem egy nagyobb isten a kisebb istenek között, hanem az egyetlen igaz Isten, aki előtt minden úgynevezett isten semmi. Te a bibliai felsőbbségi formulából többistenes rangsort fabrikálsz. Ez nem mélyebb olvasat, hanem rosszabb olvasat.

Zárás: a te érvelésed nem a képtiszteletet cáfolja, hanem a saját túlzásaidat leplezi le

Összefoglalva: a 2Mózes 20 és a 3Mózes 26 a bálványkultuszt tiltja, nem minden vallási képet és nem minden relatív tiszteleti gesztust. A kerubok, a szent sátor, a templom díszítése és a bronzkígyó története mind azt mutatja, hogy a Szentírás különbséget tesz szent jel és bálvány között. A katolikus képtisztelet nem imádja az anyagot, nem isteníti a szobrot, nem vár üdvösséget a festéktől, hanem az ábrázolton keresztül Istenre irányítja a figyelmet.

Az inkvizíció, a középkori visszaélések, a latin liturgia, a II. Vatikáni Zsinat és az Eucharisztia elleni gúnyolódásod nem bizonyítja a képtisztelet hamisságát. Ezekkel csak egyre messzebb rohansz az eredeti kérdéstől, mint aki a vita közepén rájött, hogy a fő állítása gyenge, ezért inkább mindent beleönt a kondérba: inkvizíciót, latin misét, pápákat, „varázslást”, démonokat, Hádészt, Thanatoszt és a megszokott háromarcúzást.

A bajod nem az, hogy túl komolyan veszed a Szentírást. A bajod az, hogy a Szentírásból kivágott mondatokkal próbálsz agyonverni egy olyan katolikus tanítást, amelyet előbb szándékosan félreírsz. Nem a katolikus képtisztelet bálványimádás, hanem a te érvelésed bálványozza a saját leegyszerűsített képtilalmi sémáját. És ez a kis házi bálványod most megint eldőlt.

Az inkvizícióval való hadonászásod nem bizonyítja a képtisztelet hamisságát

Azután előrántod az inkvizíciót, mintha ettől a képtisztelet dogmatikailag megcáfolódna."

Azoknak az üldözése, akik nem hajtották meg magukat a Róma Főpapja által képviselt képek és szobrok, kegytárgyak előtt már az inkvízíciő intézményének a bevezetése előtt elkezdődött.

Az inkvizíció intézményének  első formáját 1184-ben hívta életre III. Lucius pápa a katharok elleni fellépésként, de a tulajdonképpeni hivatalos egyházi törvényszéki rendszert IX. Gergely pápa alapította meg 1233-ban.

A veronai zsinaton III. Lucius pápa kötelezte a püspököket, hogy saját egyházmegyéjükben kutassák fel az eretnekeket. A Róma Főpapja által vezetett egyház tanítása szerint mindenki eretneknek számított,aki nem fogadta el a Róma Főpapja által képviselt egyház dogmáit, mert Elelntmodtak az Isrten Szavának. A képek, szobrok tisztelete és szolgálata(imádása) a Róma Főpapja által vezetett egyház dogmái közé tartozott, amelyet ráerőltettek az emberekre. Aki ellenált azt egyszerűen eretneknek nyilvánították és máglyán elégették.

Habár az inkvizíció intézménye 1834-ben megszűnt csak az II. Vatikáni Zsinat(1962–1965) mondta ki,

hogy a hitet nem lehet senkire erőszakkal ráerőlteni. Ugyanezen a zsinaton határoztak arról, hogy a szertartásokat a lakikus hívek számára érthetetlen latin nyelv  helyett, a nemzetek nyelvén kell levezetni.

Ezzel szemben a képek szobrok tiszteletét, mint a Róma Főpapja által vezetett egyház prioritását,

ezen a zsinaton is megerősítették. Sőt az istenük varázslás általi hússá és vérré változtatásának a misztériumát is hangsúlyozták.

Valóban ,ahoygan írod is, az Róma Főpapja által vezetett egyház képek, szobrok tárgyak oiránti tiszteletét és szolgálatát dogmatikailag lehetetlen cáfolni, hisz ezek valós tények, amelyek igazolják a Róma Főpapja által vezetett egyház mindenkori főpapjainak bűnrészességét, illetve halálos bűnre való felbujtás bűnét.

Ezt az Isten Szava által kell elítélni, és a bűnösöket a bűneik elhagyására, az egyháztól való elszakdásra buzdítani.

Nincs az embereknek szüksége olyan egyházra, amelynek mindenkori főpapjai, püspökei, bíborosai, pápái és papjai  az általuk megtévesztett emberek lelkeit a Hádesz irányába terelgetik.

2. Kor. 6:14 Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi köze van a megigazultságnak a törvénytelenséghez? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? 15 És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? 16 Vagy mi egyezése Isten templomának a bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok, amint az Isten mondotta: Bennük lakozom, és bennük tábort járok; és leszek nékik Istenük, és ők én népem lesznek. 17 Annakokáért menjetek ki közülük, és szakadjatok el, azt mondja az Úr, és tisztátalant ne illessetek; és én magamhoz fogadlak titeket, 18 És én Atyátok leszek néktek, és ti fiaimmá és leányaimmá lesztek, azt mondja a mindenható Úr.

DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK,AZ ISTENE ÁLTAL TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK!

A második parancsolat nem tilt minden vallásos képet

A képek és szobrok elleni érvelésed ott bukik el, hogy a Szentírás maga sem úgy érti a képtilalmat, ahogy te. Isten megtiltja a bálványok készítését és imádását, de ugyanabban az ószövetségi vallási világban parancsot ad a frigyládán lévő kerubok elkészítésére, a szent sátor díszítésére, a templomi szimbolika használatára. Salamon temploma tele van faragott, aranyozott, képszerű szent szimbólumokkal."

És te ezzel az unalomig ismételgetett érvelésed által akarod igazolni a Róma Főpapja által vezetett egyház halásos bűnét, mégpedig a képek és szobrok előtti meghajlás cselekményét?

Hol olvastad te, Mózes Írásában, hogy Mózes Istene a kérubokat azért készíttette a szövetségláda fedelére, hogy azok előtt Izrael fiai meghajoljanak?

Hol olvastad te azt ki a Szentírásból,hogy Salamon által felépített Úr házában a diszítő elemek azzal a céllal készültek, hogy azok előtt leboruljanak? Hol olvastad azt a Szentírásban, hogy Isten ezekre az ábrázolásokra úgy utalt volna, hogy azok szentek?

Hol olvastad az a Szentírásban, hogy hogy az Isten oltárára, vagy akár mellé képeket és szobrokat helyeztek, vagy akár élő növényt helyeztek volna?

Másod sorban a Sátor, amelyet Mózes az Úr parancsára készítettett nem Mózesé volt, hanem az Úr sátora volt.

Hasonlóan ház, amelyet Salamon építtetett nem Salamon temploma, hanem az Úr háza volt.

Úr háza csak egy volt, és lesz majd az egész Földön.

Az Úrnak nem voltak házai a Földön, hanem egyetlen Ház volt, amit az Úr neve számára éptetett az Úr.

Az Istenek Istene kézzel csinált házakban nem lakik.

A Ház amit Salamon építtetett, az istenek Istene nevének  a Jelenléte istenének a lakhelye volt.

Nem az Istenek Istene lakozott abban.

A Róma Főpapja által a rablott pénzből felépített több százezer templom, a bálványképek és szobrok elhelyezésére szolgál és az démonszellemek otthonául.

Hogyan merészeled te ezeket a Salamon által felépített házhoz hasonlítani?

A képtisztelet nem bálványimádás, a te vádad pedig nem exegézis, hanem indulati röpirat

Kezdjük a „proszküneo” körüli újabb kanyaroddal. Most végre elismered, hogy a görög szó nem kizárólag istenimádást jelent, hanem hódolatot, tiszteletadást, meghajlást, leborulást is."

Szerinted a kép tisztelet nem bálványimádás.

Valóban a képek tisztelete a bálványtisztelés és nem bálványimádás, de ugyanúgy halálos bűn, mint a képek szobrok kegytárgyak szolgálása.

Az Isten egyértelmű tiltó parancsában a képekkel  és szobrokkal kapcsolatban két kifejezés található.

Az Egyik a προσκυνέω(proszküneo),ami azt jelenti meghajolni,de  tiszteletnek is  fordítanak,

és a  λατρεύω(latreuó) amelynek a jelentése szolgálni, de a amgyar bibliafordítók a vimádolni,

varázsolni jelentésű ősi magyar szavunkból alkotott imádni kifejezésre is fordítanak.

2. Mózes 20:
οὐ προσκυνήσεις αὐτοῖς οὐδὲ μὴ λατρεύσῃς αὐτοῖς· ἐγὼ γάρ εἰμι κύριος ὁ θεός σου, θεὸς ζηλωτὴς ἀποδιδοὺς ἁμαρτίας πατέρων ἐπὶ τέκνα ἕως τρίτης καὶ τετάρτης γενεᾶς τοῖς μισοῦσίν με

A piros színnel jelölt proszküneo kifejezés eredeti jelentése meghajolni.

Nos ez az amit az Úr megtiltott. Meghajlás által tisztelni egy képet, szobrot, vagy tárgyat.

A képek szobrok, kegytárgyak előtti spontán meghajlás, leborulás, letérdelés már önmagában is halálos bűn, még akkor is, ha nem követi azt a görögben a latreuó kifejezéssel meghatározott aktus.

Ennek bizonyítéka a Szentírásban található ,mégpedig az Isten kijelentésének írásba foglalása által:

3. Mózes 26:Ne csináljatok magatoknak bálványokat, se faragott képet, se oszlopot ne emeljetek magatoknak, se kőszobrokat ne állítsatok fel a ti földeteken, hogy meghajoljatok előtte, mert én vagyok az Úr, a ti Istenetek.

Elég egyértelmű, hogy képek és szobrok, tárgyak előtt a meghajlás önmagában halálos bűn.

Ezt jehova tanúi is jól tudják, ezért hiába próbálod itt velük elhitetni, hogy a meghajlás a képek, szobrok és kegytárgyalk előtt önmagában nem bűn. Nem fogják neked elhinni.

És te is jobban tennéd, hogy ahelyett, hogy a Róma Főpapja által vezetett egyház nyilvánvaló bűneit takargatod, illetve letagadod, megtérnél az Istenek Istenéhez, és felhagynál a a képek, szobrok és kegytárygak előtti tisztelgéssel.

A képtisztelet nem bálványimádás, a te vádad pedig nem exegézis, hanem indulati röpirat

Kezdjük a „proszküneo” körüli újabb kanyaroddal. Most végre elismered, hogy a görög szó nem kizárólag istenimádást jelent, hanem hódolatot, tiszteletadást, meghajlást, leborulást is. Ez már haladás. Csakhogy rögtön utána visszazuhansz ugyanabba a leegyszerűsítő logikába: ha van meghajlás vagy tisztelet képek, szentek, ereklyék irányában, akkor szerinted az szükségképpen bálványimádás. Ez nem bibliai gondolkodás, hanem baltával végzett fogalomsebészet.

A Szentírásban a külső testmozdulat önmagában nem dönti el, hogy imádásról van-e szó. Ugyanaz a testmozdulat lehet udvari tisztelet, családi hódolat, királyi meghajlás, próféta előtti tisztelet, vagy valóban Istennek járó imádás. A bűn nem abban áll, hogy az ember testileg kifejez tiszteletet, hanem abban, ha a teremtményt Isten helyére teszi, isteni hatalmat tulajdonít neki, vagy kultuszi imádással szolgálja. Te ezt a különbséget szándékosan eltünteted, mert ha megmaradna, az egész képromboló vádiratod úgy omlana össze, mint rosszul rakott kártyavár egy huzatos sekrestyében.

A katolikus képtisztelet nem azt mondja, hogy a fa, vászon, kő, festék, aranyozás vagy márvány isten. Nem azt mondja, hogy egy szobor teremtett, megváltott, megszentelt vagy ítélni fog. Nem azt mondja, hogy a kép önmagában kegyelmi automataként működik. A kép tisztelete az ábrázolt személyre irányul, az ábrázolt szent tisztelete pedig végső soron Isten kegyelmét dicséri, aki a szentben működött. Ez nem pogány bálványimádás, hanem megtestesülésen alapuló keresztény látásmód: az Isten Fia látható emberi testet vett fel, az apostolok látták, hallották, érintették, és ettől kezdve a keresztény hit nem menekülhet vissza valami képtelen, testetlen, gnosztikus vallásosságba.

Te a képtiszteletet úgy tárgyalod, mintha a katolikus ember reggel felkelne, ránézne egy gipszszoborra, és azt mondaná: „te vagy a világ Teremtője”. Ez egyszerűen hamis. Az ilyen karikatúra ellen könnyű harcolni, csak éppen nem a katolikus tan ellen harcolsz vele, hanem a saját szalmabábod ellen. Ezt a szalmabábot aztán ünnepélyesen ledöföd, és győzelmi kürtöt fújsz fölötte. Csakhogy az ellenfél a sarokban állva nézi, hogy te éppen a saját rongybábodat vered szét.

A második parancsolat nem tilt minden vallásos képet

A képek és szobrok elleni érvelésed ott bukik el, hogy a Szentírás maga sem úgy érti a képtilalmat, ahogy te. Isten megtiltja a bálványok készítését és imádását, de ugyanabban az ószövetségi vallási világban parancsot ad a frigyládán lévő kerubok elkészítésére, a szent sátor díszítésére, a templomi szimbolika használatára. Salamon temploma tele van faragott, aranyozott, képszerű szent szimbólumokkal. Ha a te értelmezésed volna igaz, akkor maga Isten adott volna parancsot arra, amit korábban abszolút módon megtiltott. Ez nyilvánvaló képtelenség.

A tilalom tárgya nem az ábrázolás mint olyan, hanem a bálványként tisztelt kép. A bálvány az, amit istenként kezelnek, amihez az ember isteni hatalmat rendel, amit Teremtő helyett szolgál. Egy kereszt, ikon, szentkép vagy szobor nem ilyen. A katolikus ember nem úgy térdel egy feszület előtt, mintha a fa volna az Isten; hanem Krisztus kereszthalálára irányítja a figyelmét. Ha ezt nem tudod megkülönböztetni, akkor nem a katolikus tan túl bonyolult, hanem a vádiratod túl lapos.

A te érvelésed különösen furcsa attól, hogy egyszerre akarsz „szigorúan bibliai” lenni, közben pedig minden olyan bibliai tényt félresöpörsz, amely nem illik a sémádba. Amikor a Szentírás tiltja a bálványimádást, akkor harsogsz. Amikor a Szentírás szent képi szimbólumok használatát ismeri, akkor hirtelen elnémulsz. Ez nem bibliahűség, hanem bibliai szelektálás: ami ütni látszik Rómán, azt fölnagyítod; ami cáfolja a rögeszmédet, azt besöpröd a szőnyeg alá.

A szentek tisztelete nem teremtményimádás

Azt írod, hogy a Róma püspöke által vezetett Egyház szenteket, képeket, szobrokat tisztel, ezért nincs köze Isten szentjeinek Egyházához. Ez megint ott téved, hogy összekevered a tiszteletet az imádással. A katolikus hagyomány klasszikus különbsége világos: Istennek jár az imádás; a szenteknek tisztelet; a Boldogságos Szűz Máriának különleges, de továbbra sem isteni tisztelet. Ezt lehet nem szeretni, lehet tagadni, lehet félreérteni, de nem lehet becsületesen úgy előadni, mintha a katolikus tan azt mondaná: „a teremtményeket is ugyanúgy imádjuk, mint Istent”.

Az is érdekes, hogy amikor a Szentírásban hódolat történik királyok, próféták, angyali követek, szülők, előkelők vagy Isten emberei előtt, akkor nem következtetsz automatikusan bálványimádásra. De ha egy katolikus ember letérdel egy feszület előtt, máris előkapod a prófétai villámokat. Ez kettős mérce. A mozdulat önmagában nem dönt; a szándék, a tárgy és a teológiai értelmezés dönt. Ezt te is elismerted, amikor a „proszküneo” jelentéséről beszéltél, csak aztán kényelmesen elfelejtetted a saját megállapításodat.

A képtisztelet elutasítása mögött nálad nem egyszerűen bibliai aggodalom van, hanem egy testellenes, megtestesülésellenes reflex is. A katolikus hitben az anyagi világ nem gonosz, nem puszta csapda, nem Isten ellensége. Isten teremtette, Isten jónak mondta, és az Ige testté lett. Ezért a kereszténység nem retteg attól, hogy az érzékeken keresztül is Istenre emlékezzen. A kép nem helyettesíti Istent, hanem rámutat. Aki a mutatóujjat isteníti, az bálványimádó; aki a mutatóujj miatt néz oda, ahová az mutat, az egyszerűen értelmes ember.

Az inkvizícióval való hadonászásod nem bizonyítja a képtisztelet hamisságát

Azután előrántod az inkvizíciót, mintha ettől a képtisztelet dogmatikailag megcáfolódna. Ez tipikus retorikai ködgránát. Lehet és kell is történetileg vizsgálni az inkvizíció intézményeit, visszaéléseit, korabeli jogi és politikai kontextusát, de abból, hogy egy történeti intézményben voltak súlyos problémák vagy akár bűnök, nem következik, hogy a keresztény képtisztelet mint olyan bálványimádás. Különben ugyanilyen logikával minden bibliai igazságot el kellene vetned, amelynek képviselői valaha bűnt követtek el.

A te érvelésed mindig ugyanazt a dramaturgiát követi: először összekevered a dogmát a történeti visszaéléssel, aztán a visszaélést azonosítod az Egyházzal, majd az Egyházat azonosítod a Sátánnal. Ez nem történeti elemzés, hanem vallási pamflet. Egyetlen visszaélés sem igazolja a hamis teológiát, de egyetlen visszaélés sem cáfolja önmagában az igaz tanítást. Ha Péter tagadása nem cáfolta Krisztus ígéretét, ha a korinthusiak botrányai nem cáfolták az apostoli Egyházat, akkor egy középkori egyházi bíróság történeti problémái sem cáfolják a szentek tiszteletének teológiai elvét.

A „Róma Főpapja” fordulatod nem történeti érv, hanem propagandacímke

Most térjünk rá a „Pontifex Maximus” ügyére. Te úgy teszel, mintha azzal, hogy a pápát „Róma Főpapjának” nevezed, már meg is oldottad volna a történeti és teológiai kérdést. Nem oldottad meg. Csak ráakasztottál egy vádló címkét. A „pontifex” latin szó keresztény használatban püspököt is jelenthetett. A „főpap”, „legfőbb pásztor”, „legfőbb püspök” jellegű címek keresztény közegben nem azt jelentik, hogy a pápa pogány római kultuszpapként folytatja Jupiter vallását.

A forrásként idézett plébániai oldal állítása, miszerint Damázt Gratianus után „pontifex maximusnak” választották, önmagában nem döntő történeti bizonyíték. Egy helyi honlap népszerű összefoglalója nem azonos egy kritikai ókortörténeti monográfiával. A történeti kérdés sokkal bonyolultabb annál, mint hogy egyetlen magyar plébániai szövegből dogmatikai vádiratot gyárts. Ráadásul még ha a pápai címhasználatban később meg is jelenik a „legfőbb főpap” jellegű nyelv, abból nem következik, hogy a pápa pogány áldozópap, sem az, hogy a katolikus Egyház bálványkultusz.

A kereszténység számos pogány eredetű vagy világi eredetű szót vett át és keresztelt meg új jelentésben. A „bazilika” sem pogány istentisztelet attól, hogy a szó eredetileg római középületre utal. A „pontifex” sem lesz automatikusan Jupiter papja attól, hogy a szó a római vallási nyelvben is létezett. A nyelv története nem olyan, mint a te vádiratod: nem minden szó hordoz örökké minden korábbi pogány asszociációt. Ha így volna, akkor a keresztény latin, görög és magyar nyelv nagy részét ki kellene dobni az ablakon.

A Damázról idézett oldaladat nem úgy kell olvasni, mint egy vádirati pecsétet

Az általad idézett oldal valóban tartalmaz erős, sőt Damázra nézve kedvezőtlen megfogalmazásokat: választási erőszakról, vádakról, politikai összefonódásokról, fényűzésről, Jeromos bibliai munkájáról. De te úgy használod ezt az oldalt, mint egy furkósbotot: ami üt, azt elfogadod; ami nem illik a vádiratodba, azt figyelmen kívül hagyod. Ez nem forráskritika, hanem forrással való alkalmi hadonászás.

Az oldal maga sem azt mondja, hogy Damáz pogány bálványfőpapként működött, sem azt, hogy Jeromos meghamisította a Bibliát, sem azt, hogy a katolikus hit sátáni eredetű. Azt mondja, hogy Damáz kérésére Jeromos átdolgozta a latin bibliai szöveget, vagyis a korábbi latin változatok helyett korszerűbb és egységesebb latin formát adott. Ebből te azt hozod ki, hogy „meghamisították a Szentírást”. Ez a következtetés nem a forrásból jön, hanem a te előre elkészített összeesküvés-elméletedből.

A Vulgata létrejötte nem úgy történt, hogy Jeromos egy sötét szobában démoni tollal átírta Isten igéjét. A latin Nyugaton többféle ólatin fordítás forgott, eltérő minőségben és eltérő szövegállapotban. Damáz kérésére Jeromos a latin evangéliumi szövegek revízióját végezte el, görög kéziratokkal összevetve. Lehet vitatni részleteket, lehet történetileg elemezni, de „hamisításnak” nevezni pusztán azért, mert nem fér bele a te rendszeredbe, egyszerűen komolytalan.

Jehova Tanúi kritikája jogos lehet, de a te henoteista megoldásod nem keresztény

Most rátérsz Jehova Tanúira, és azt mondod, hogy ők helyesen vetik el a Szentháromságot, de tévednek, mert egy „egyszemélyes istenmodellt” fogadnak el, miközben szerinted a Biblia az „Istenek Istenéről” és több istenről tanúskodik. Itt érkezünk el oda, ahol a te rendszered már nem csupán antikatolikus, hanem a keresztény monoteizmus alapjait is szétfűrészeli.

Az, hogy a Szentírás használ olyan kifejezéseket, mint „istenek Istene” vagy „urak Ura”, nem azt jelenti, hogy sok valódi, természet szerint isteni lény létezik, akik között egy főisten uralkodik. A bibliai nyelv gyakran nevezi „isteneknek” a bálványokat, angyali hatalmasságokat, földi bírákat, népek hamis isteneit, vagy a pogány vallási képzelet tárgyait. De a bibliai hitvallás lényege nem az, hogy sok isten van, és köztük egy legerősebb; hanem az, hogy az Úr az egyetlen igaz Isten, aki minden teremtmény fölött áll. Az „istenek Istene” cím éppen felsőbbségi, polemikus cím: azt mondja, hogy minden úgynevezett isten fölött az Úr az Úr, nem pedig azt, hogy egy isteni családfa egyik tagja.

Te úgy olvasod az Ószövetség magas, királyi, polemikus nyelvét, mintha az egy kozmikus nemesi almanach volna: itt az egyik isten, ott a másik isten, amott a felkent isten, emitt az istenek társasága. Ez nem bibliai teológia, hanem vallástörténeti szójáték, amely a kifejezések ókori környezetéből kiindulva elfelejti a kinyilatkoztatás belső irányát: Izrael hite nem henoteizmusban végződik, hanem radikális monoteizmusban teljesedik ki. Az Újszövetség pedig ezt nem bontja szét, hanem Krisztusban mélyíti el.

A Zsoltár és a Zsidókhoz írt levél nem a te többistenhitedet tanítja

A 45. zsoltárra és a Zsidókhoz írt levélre hivatkozol. Csakhogy ezek a szövegek nem azt tanítják, hogy van egy főisten, aki egy alacsonyabb istent kent föl a többi isten fölé, majd ezt az alacsonyabb istent kellene szolgálni. A Zsidókhoz írt levél éppen ellenkezőleg: a Fiú felsőbbségét hirdeti az angyalokkal szemben, és a Fiút olyan módon kapcsolja Isten dicsőségéhez, trónjához és teremtő művéhez, amely messze túlmegy bármiféle teremtményi vagy másodlagos isteni rangon.

Amikor a Zsidókhoz írt levél azt mondja, hogy Isten elsőszülöttét behozza a világba, és hódoljanak neki Isten angyalai, akkor nem egy mennyei hivatalnok előléptetéséről beszél. Az „elsőszülött” bibliai cím rangot, örökséget, uralkodói méltóságot jelent; nem azt, hogy a Fiú egy teremtett isten a sok között. A levél egész érvelése arról szól, hogy a Fiú nem angyal, nem köztes lény, nem kozmikus alisten, hanem Isten végső önközlése, aki által a világot teremtette, aki dicsőségének kisugárzása és lényének képmása.

Te a szövegnek azt a részét veszed elő, amelyben hódolat szerepel, majd úgy fordítod, mintha az a saját henoteista rendszeredet igazolná. De a levél egésze ellened beszél. A Fiú nem a teremtmények egyik fokozata; nem egy isten a sok közül; nem egy „felkent isten” a mennyei rangsorban. Ő az örök Fiú, akinek embersége szerint van küldetése, felkenetése, szenvedése és megdicsőülése, de isteni személye szerint az Atyával egylényegű.

A Szentháromság nem „háromarcú istenmodell”

A „háromarcú isten” kifejezésed nemcsak sértő karikatúra, hanem teológiailag is pontatlan. A katolikus hit nem háromarcú egyistent tanít, mintha egyetlen személy három maszkot váltogatna. Ez inkább modalizmus volna, amelyet az Egyház elutasított. A katolikus tan egy Istenről beszél három valóságos személyben: Atya, Fiú és Szentlélek. Nem három isten, nem három arc, nem három szerep, nem három rész, hanem egy isteni lényeg három személyben.

Te tehát még azt sem cáfolod, amit a katolikus hit ténylegesen tanít. Egy torzított, színházi maszkos bálványképet támadsz, majd azt hiszed, hogy legyőzted a nikaiai hitet. Nem. Legfeljebb a saját karikatúrádat sikerült összerugdosnod.

A keresztény Szentháromság-tan nem római császári mitológia, hanem annak dogmatikai megfogalmazása, amit az apostoli hit már hordozott: az Atya az egyetlen Isten; a Fiú isteni méltóságban részesül, teremtő és megváltó művel; a Szentlélek isteni módon szentel, éltet, lakik a hívőkben. A dogma azért született meg pontos formában, mert az Egyháznak meg kellett védenie a teljes bibliai tanúságot az egyszerűsítő eretnekségekkel szemben: az arianizmus ellen, a modalizmus ellen, a pneumatomachusok ellen, és igen, az olyan zagyva többistenes rendszerek ellen is, amelyek a bibliai nyelv képeiből panteont próbálnak barkácsolni.

A „Theodosius találta ki” mese történetileg tarthatatlan

Azt állítod, hogy a Szentháromságot a római császárok képzelték ki, különösen Theodosius 380-as ediktuma révén. Ez megint az a történeti mese, amelyet csak akkor lehet komolyan venni, ha az ember az első három keresztény századot ünnepélyesen kitörli az emlékezetéből. A Fiú istenségéről, az Atya-Fiú-Szentlélek keresztségi és liturgikus formulákról, Krisztus imádásáról, az Ige preegzisztenciájáról, a Szentlélek isteni működéséről már jóval Theodosius előtt beszélnek a keresztény források.

A 380-as ediktum nem feltalálta a Szentháromságot. Állami-jogi szinten a nikaiai hitet támogatta. Ezt lehet történetileg bírálni, lehet az állam és Egyház viszonyát vitatni, de a dogma eredetét nem lehet császári ötletbörzére redukálni. A nikaiai zsinat 325-ben már megvallotta a Fiú egylényegűségét az Atyával. És Nikaia sem a semmiből rántotta elő ezt, hanem az apostoli Krisztus-hit védelmében fogalmazott így.

A te logikád olyan, mintha azt mondanád: mivel egy későbbi törvény védi a házasságot, ezért a házasságot a törvényhozó találta ki. Nem. A törvény később szabályozhat, védhet vagy torzíthat valamit, de nem ebből következik az adott valóság eredete. A Szentháromság hite nem Theodosius tollából született; az Egyház imájából, keresztségéből, eucharisztikus életéből és apostoli tanúságából nőtt ki, majd zsinati nyelven tisztázódott.

Jehova Tanúi tévedése nem a te tévedésed igazolása

Abban igazad van, hogy Jehova Tanúi súlyosan tévednek Krisztus személyéről, istenségéről, az Egyházról, a megváltásról, az Eucharisztiáról, a Szentlélekről, és még sok más alapvető kérdésről. De abból, hogy ők rosszul tagadják a Szentháromságot, nem következik, hogy neked jól sikerült megtagadnod. Az egyik szakadékból nem úgy menekül az ember, hogy lendületből átugrik a másikba.

Jehova Tanúi Krisztust teremtménnyé fokozzák le. Te látszólag magasabbra emeled, amikor „felkent istenről” beszélsz, de közben ugyanúgy szétbontod a keresztény hitet: nem az örök Fiú megtestesülését vallod, hanem valami mennyei isten-hierarchiát és egy külön ember Jézust. Ez nem apostoli kereszténység. Ez nem Nikaia. Ez nem Efezus. Ez nem Kalkedón. Ez nem katolikus hit. Ez egy külön gyártott vallási rendszer, amely bibliai szavakkal dekorálja fel a saját mitológiáját.

A keresztény hit szerint Jézus Krisztus nem úgy „Isten”, mint Mózes a fáraó számára, vagy mint egy megbízott hatalmi képviselő. Krisztus örök Fiú, aki emberré lett. Nem egy ember, akiben harmincéves korától halála előtti estéig „lakott” egy másik isteni személy úgy, mint valami mennyei bérlő egy emberi házban. Ez már nem megtestesülés, hanem vallási albérlet-teológia. Az apostoli hit ennél sokkal nagyobb: az Ige testté lett.

A „testében hordozta Istent” rendszered szétrombolja az evangéliumot

Azt ismétled, hogy Jézus „testében hordozta” Istenét és Atyját. Ez első hallásra jámbor kifejezésnek tűnhet, de nálad valójában azt jelenti, hogy Jézus személye nem az örök Fiú személye, hanem egy külön ember, akiben valamilyen módon jelen volt egy isteni lény. Ez klasszikus krisztológiai szétszedés. Nem katolikus, nem apostoli, nem bibliai.

János evangéliuma nem azt mondja, hogy egy emberben később lakást vett az Ige, hanem azt, hogy az Ige testté lett. Nem azt mondja, hogy egy ember hordozta az Istent, mint egy edény, hanem hogy az örök Ige maga vette fel az emberi természetet. Ezért mondhatjuk, hogy ugyanaz a Krisztus valóságos Isten és valóságos ember. Nem két személy, nem két Krisztus, nem egy isten és mellette egy külön emberi Messiás, hanem egyetlen isteni személy két természetben.

Ha ezt elrontod, elrontod a megváltást is. Mert akkor a kereszten nem az Isten Fia adja oda magát emberi természetében, hanem egy külön ember hal meg, akinek valahogy köze volt egy magasabb isteni lényhez. Ez nem keresztény megváltástan, hanem széthullott krisztológiai mozaik.

A „Dicsőség az Istenek Istenének” kiáltásod nem pótolja az apostoli hitet

A végén dobolsz az „Istenek Istene” formulával, mintha ettől mindenki köteles volna elfogadni a többistenes rendszeredet. Csakhogy a bibliai kifejezés nem azt jelenti, amit ráerőltetsz. A Szentírás nem politeista családregény. Nem arról szól, hogy van egy legfőbb isten, aki alatta álló isteneket rendezget, egyiküket felkeni, majd átadja neki a földi programot ezer évre. Ez a te olvasatod, nem az Egyház hite.

Az „urak Ura” sem azt jelenti, hogy több természet szerinti úr van ugyanabban az isteni értelemben, hanem azt, hogy minden hatalom, minden úr, minden fejedelemség fölött Isten az Úr. Ugyanez áll az „istenek Istene” címre is. A cím nem lazítja fel a monoteizmust, hanem megsemmisíti a rivális istenek igényét. Az Úr nem egy a sok közül, hanem az egyetlen igaz Isten, aki fölött nincs más, mellette nincs egyenrangú, és akinek dicsőségében a Fiú és a Szentlélek nem teremtményi részesedésként, hanem isteni személyi valóságként áll.

Te tehát nem Jehova Tanúit vezeted ki a tévedésből, hanem másik tévedésbe hívod őket. Aki Krisztust teremtménnyé alacsonyítja, téved. Aki Krisztust egy felkent alistenként vagy egy külön emberrel összekapcsolt isteni hatalomként magyarázza, szintén téved. Az apostoli hit nem őrtoronyi arianizmus és nem henoteista magánmitológia. Az apostoli hit ez: egy Isten, Atya, Fiú és Szentlélek; egy Úr Jézus Krisztus, valóságos Isten és valóságos ember; egy Egyház, amelyet Krisztus alapított, nem pedig egy fórumteológus újraalapított.

Zárszó: a vitádat nem a Biblia viszi, hanem a rögeszme

A te egész válaszodban ugyanaz a minta ismétlődik. Veszel egy bibliai szót, kiragadod a teljes kánoni és dogmatikai összefüggéséből, ráragasztod a saját elméletedet, majd mindenkit, aki ezt nem fogadja el, „álkereszténynek”, „istentelennek”, „Sátán szellemében állónak” nevezel. Ez nem prófétai bátorság, hanem érvelési pótcselekvés.

A „proszküneo” nem menti a képromboló túlzásaidat. A „Pontifex Maximus” nem bizonyít pogány pápaságot. Damáz vitatható történeti alakja nem cáfolja a katolikus Egyházat. A képtisztelet nem bálványimádás. A Szentháromság nem császári fantázia. Jehova Tanúi tévedése nem teszi igazzá a te henoteizmusodat. A Zsidókhoz írt levél nem alistent hirdet, hanem a Fiú felsőbbségét. A keresztény hit pedig nem a te „Istenek Istene és felkent istenek” rendszered köré épül, hanem az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetlen isteni életére.

Lehet tovább szórni a vádló címkéket. Lehet Rómázni, főpapozni, háromarcúzni, jehovázni, álkeresztényezni. De a sok füst között egy dolog világosan látszik: nem a katolikus tan omlik össze, hanem az a módszer, amely minden különbségtételt eltöröl, minden forrást a saját dühéhez igazít, és minden történeti kérdésre ugyanazzal válaszol: „Róma hamisított.” Ez nem tudomány, nem exegézis, nem apostoli hitvallás. Ez egy rögeszme, amely bibliai szavakat használ üzemanyagként.

MIÉRT NEM HISZNEK JEHOVA TANÚI AZ ISTENEK ISTENÉBEN?

Habár jehova tanúi elvetik a Róma Főpapja által képviselt egyház háromság istenét,amit a rómasi császárok képzelegteg ki a saját mitológiai elképzelésük alapján,és tették azt  a Nagy Theodosius császár   380.-ban kiadott EDIKTUMA által Róma új egyházának istenévé, mégsem fogadják be az Igaz Istent az Istenek Istenét. Jehova tanúi szervezetének vezetői egy egyszemélyes istenr létezéséről szóló misztériumot fogadtak el,amelyet jehova névvel ruháztak fel önmaguknak.

Habár azt állítják jehova tanúi tévtanítói, hogy ez az önmagában létező isten valóságos élő isten,

és ezt jehova tanúu a tévtanítóiknak el is hiszik, az Szentírás  - a próféták könyveitől az apostolok írásáig -  egy az Istene és Atyja által, társai az istenek fölé felkent Istenről tanúskodik.

A megtévesztett jehova tanúinak, ugyanúgy,mint más álkeresztény egyházak megtévesztett tagjainak segítségre van szükségük. Figyelmüket a Szentírásra kell irányítani.

Mózes az Istent,aki először az Égő bokorból szólt hozzá az Istenek Istenének nevezte.

5.Mózes 10: 17 Mert az Úr, a ti Istenetek, Isteneknek Istene, és uraknak Ura; nagy, hatalmas és rettenetes Isten, aki nem személyválogató, sem ajándékot el nem fogad. 

A zsoltárok 45. fejezete tanúskodik egy az Istene által, társai az istenek fölé felkent istenről.

Pál apostol az istenek között az elsőszülöttként azonosította az Istene által társai az istenek fölé felkent Istent.

Zsid. 1:6 Viszont mikor behozza az Ő elsőszülöttét a világba, így szól: És meghajolnak előtte  az Istennek minden angyalai.

A jehova tanúi tévtanítói által képviselt egymagában létező isten modelljét az Isten Szava nem támogatja.

Jehova tanúinak felül kell vizsgálnia tanítói tanítását az Isten Szava fényében.

Meg kell térnie  a tévtanítók által kiképzelgett - de a valóságban nem létező -  egyszemélyű isten szolgálatától az Istenek Istenéhez, az Istene által, társai az istenek fölé felkent Istenhez ,hogy neki szolgáljanak.

DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENEK ISTENÉNEK,AZ ISTENE ÁLTAL,TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK!

 Te minden alkalommal átkereszteled „Róma Főpapja által vezetett egyházzá”, mintha ezzel már meg is cáfoltad volna. Nem cáfoltad meg; csak lecserélted a nevet egy vádló plakátszövegre."

Nem én adtam a Pontifex Maximus elnevezést , hanem azt a Róma császárai ruházták rá a római császárok által létrehozott álkeresztény egyház pápáira.

A Róma Főpapja címmel kapcsolatban ezt írtam neked:

"

Pontifikátusára a fényűző pazarlás is jellemző volt. Hatalmi összefonódásaira jellemző volt az is, hogy 378-ban házasságtöréssel vádolták meg. A súlyos bűnt maga Gratianus császár hárította el a pápa feje felől. Továbbá, noha Gratianus éppen azért vált meg a pontifex maximus címtől, mert Jeromos meggyőzte annak „bálványimádó és Istenkáromló” voltáról, Damázt ezután választották meg pontifex maximusnak. Damáz pápaságáról azért is tudunk ennyit, mert titkárává fogadta Szent Jeromost, egyik legjobb barátját. Szent Jeromos intézte a pápa levelezéseit a keleti és nyugati egyházakkal egyaránt. Ő volt az, aki Damáz kérésére átdolgozta a Bibliát: az idejétmúlt latin szövegről egy modernebb, újabb latin formára váltott. Ez volt a Vulgata."

https://fertoszentmiklosiplebania.hu/hu/unnepek/szent-i-damazusz-papa/

„Proszküneo”: megint egy görög szóval akarsz többet mondani, mint amit jelent

A „proszküneo” lobogtatása sem ment meg. A szó jelenthet hódolatot, tiszteletadást, leborulást, és a kontextus dönti el, hogy imádó kultuszról vagy tiszteletről van-e szó."

Így igaz. A Szentírás szerint a proszküneo jelenthet meghajlást, leborulás, illetve csók által kinyilvánított tiszteletet. 

Nos épp ezeket mind megtiltotta isten gyakorolni képek és szobrok irányában.

A Róma Főpapja által vezetett egyházban pontosan az Isten tiltó parancsa ellen cselekszenek készakarva.

Sőt a Róma Főpapja által kieszközölt törvények másokat is erre az isten által nyilvánvalóan megtiltott 

útálatos cselekményre kényszerítettek legalább is a Róma Főpapja által vezetett egyház keletkezésétől fogva egészen az inkvizició 1834 -ben való megszünéséig.

Soha nem volt és nem is lesz a Róma Főpapja által vezetett egyház az Isten szentjeinek Ekklésziája.

Egyetemes pedig csak abban az értelemben egyetemes,hogy az Isten Ekklésziáján kívül van a hozzá haszonló istentelen és khrisztosz nélkül való egyházakkal. Nem az Élő Istennek a szellemében hanem a Sátán szellemében.

A „Róma Főpapja” szójátékod nem cáfolja a katolicitást

Kezdjük azzal, hogy a „katolikusnak álcázás” fordulatod megint nem érv, hanem címkézési trükk. A „katolikus” szó nem azt jelenti, hogy „ami neked tetszik”, hanem azt az egyetemes, apostoli, szentségi Egyházat, amely történetileg nem a te magánkinyilatkoztatásod jegyzőkönyve szerint működik. Te minden alkalommal átkereszteled „Róma Főpapja által vezetett egyházzá”, mintha ezzel már meg is cáfoltad volna. Nem cáfoltad meg; csak lecserélted a nevet egy vádló plakátszövegre.

A Katolikus Egyház nem azt tanítja, hogy a pápa „gyártja” a szenteket. Ez az első nagy szalmabábod. A szentté avatás nem ontológiai megszentelés, hanem egyházi felismerés és nyilvános ítélet arról, hogy az illető Krisztus kegyelmében élt és üdvözült, ezért az egész Egyház számára tisztelhető példaként és közbenjáróként állítható. A katolikus tan szerint a szentség forrása Isten kegyelme és a Szentlélek működése; ezt még a Vatikán hivatalos tanítása is kifejezetten mondja, amikor a Szentlelket nevezi a kegyelem és megszentelés forrásának. Tehát amikor azt harsogod, hogy „Isten szentel meg, nem ember”, akkor ünnepélyesen felfedezed azt, amit a katolikus tanítás eleve vall.

A szentté avatás nem varázspálca, hanem egyházi tanúságtétel

Azt írod, hogy ha a Szentlélek nem tanúskodik valaki mellett, az nem szent. Rendben. De ebből nem következik, hogy a Szentlélek nem tanúskodhat az Egyház életében, az Egyház emlékezetében, a vértanúságban, a hősies erényekben, a liturgikus tiszteletben és az apostoli hagyományban. A te rendszeredben a Szentlélek mintha kizárólag magánmagyarázók fejében működne, az Egyházban pedig soha. Ez nem biblikus pneumatológia, hanem szektás immunrendszer: amit az Egyház mond, az eleve hamis; amit te mondasz, az eleve „Isten tudománya”.

A katolikus eljárás éppen azért vizsgálódik, mert nem elég valakit kedvelni vagy legendává fújni. A szentté avatási ügyekben tanúvallomások, írásos források, történeti anyagok és az élet egészének mérlegelése játszik szerepet; a Vatikán normái különbséget tesznek friss és régi ügyek között, attól függően, hogy élő tanúk vagy írott források állnak rendelkezésre. Ez nem „álszentséggyártás”, hanem egy intézményes discernment, vagyis megkülönböztetés.

Te tehát két dolgot keversz össze: a megszentelést és a kanonizálást. A megszentelés Isten műve; a kanonizálás az Egyház nyilvános tanúságtétele arról, hogy Isten műve felismerhetően végbement egy ember életében. Ez olyan elemi különbség, hogy aki ezt nem érti, annak nem a pápasággal van először baja, hanem a fogalmi renddel.

A Jób-idézeted mellément, és még az érvedet sem bizonyítja

Azt idézed: „Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.” Csakhogy ez nem Jób 12,4, hanem Jób 14,4 gondolatköre. Apróság? Önmagában igen. De amikor te másokat kioktatsz „az Isten Szavának meghamisításáról”, közben pedig rossz helyre hivatkozol, akkor legalább illene levenni a bírói talárt.

És mit bizonyít ez a vers? Azt, hogy az ember saját természetes erejéből nem teremthet tisztaságot a bűn állapotából. Katolikus tan szerint is igaz. Nem bizonyítja azt, hogy az Egyház ne ismerhetné fel Isten megszentelő művét. Nem bizonyítja azt, hogy a szentek tisztelete bálványimádás. Nem bizonyítja azt, hogy a pápai kanonizáció „halottak Hádészból való adminisztratív kiszabadítása”. Ez már nem exegézis, hanem képzeletbeli bürokrácia az alvilág kapujánál.

Az Apostolok cselekedetei éppen ellened fordul

Péter látomását idézed: „Amit Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalannak.” Nagyszerű. Csakhogy ez a szöveg nem azt tanítja, hogy egy magánvitázó önkényesen tisztátalannak nevezheti az egész Egyházat. Éppen ellenkezőleg: azt mutatja, hogy Isten megtisztító művét Péternek, az apostoli tekintély hordozójának kell felismernie és az Egyház közösségében érvényre juttatnia. A pogányok befogadása nem egy internetes „én jobban tudom” mozgalommal történt, hanem apostoli döntéssel.

Te ezt úgy használod, mintha Péter látomása azt jelentené: „amit én tisztátalannak mondok, azt Róma ne merje tisztának nevezni.” De a szöveg pont fordítva működik: amit Isten az Egyház apostoli életében megtisztít, azt te ne mocskold be saját indulataiddal.

A szentek tisztelete nem azonos Isten imádásával

A szentek, képek és ereklyék kapcsán megint a régi, elhasznált vád jön: „leborulnak a szobrok előtt, tehát bálványimádók.” Ez a vád nagyjából olyan finom különbségtételre képes, mint egy favágóbalta a sebészetben. A katolikus tanítás világosan megkülönbözteti az egyedül Istennek járó imádást és a szentek tiszteletét. A szentek képei nem istenek, nem mágikus tárgyak, nem önálló isteni erők. A hivatalos katolikus tanítás szerint a szentek képei Krisztust hirdetik, aki megdicsőült bennük, és a hitet segítik ébreszteni és táplálni.

Azt állítod, hogy Damáz ünnepén az emberek „valamely képhez vagy szoborhoz járulnak, hogy leboruljanak előtte”. Ez karikatúra. A liturgikus emléknap nem azt jelenti, hogy egy szobrot istenként imádnak. Ha valaki egy vértanú, hitvalló vagy egyháztanító emlékét ünnepli, az nem a Teremtőt cseréli teremtményre. A katolikus liturgikus és népi jámborsági normák kifejezetten úgy értelmezik a szentek tiszteletét, hogy annak végső célja az Atya, Krisztus által, a Szentlélekben; nem önálló „kisistenek” gyűjteménye.

„Proszküneo”: megint egy görög szóval akarsz többet mondani, mint amit jelent

A „proszküneo” lobogtatása sem ment meg. A szó jelenthet hódolatot, tiszteletadást, leborulást, és a kontextus dönti el, hogy imádó kultuszról vagy tiszteletről van-e szó. A Szentírásban is előfordul hódolat emberek előtt olyan értelemben, amely nem jelenti azt, hogy az illetőt Istenként imádják. A katolikus különbségtétel pontosan ezt védi: az imádás Istené; a szentek tisztelete Isten kegyelmének művét dicséri bennük.

Te viszont minden tiszteletet automatikusan bálványimádássá fordítasz, mert különben összeomlana a vádiratod. Ez olyan, mintha valaki a bíró előtt feláll, és te azt kiáltod: „Íme, istentisztelet!” Nem, barátom, ez nem érv, hanem nyelvi túlkapás.

I. Damáz: a linkelt oldal nem dogma, és nem is úgy bizonyít, ahogy gondolod

Az általad belinkelt plébániai oldal valóban erősen, sőt több ponton kedvezőtlenül ír Damázról: említi az Ursinus körüli véres választási konfliktust, a vádakat, a fényűzéssel kapcsolatos kritikát, a Jeromossal való kapcsolatot és azt, hogy Damáz kérésére Jeromos átdolgozta a latin bibliai szöveget. De ez egy internetes plébániai ismertető, nem zsinati határozat, nem kritikai monográfia, és nem dogmatikai definíció. Te úgy bánsz vele, mintha egyetlen vegyes minőségű magyar ismertető mindent eldöntene Damázról, Jeromosról, a Vulgatáról, a pápaságról és a teljes katolikus egyháztanról. Ez nem forráskritika, hanem forráshasználati koldusbot.

Az oldal azt is írja, hogy Damáz kérésére Jeromos átdolgozta a Bibliát, pontosabban az idejétmúlt latin szövegről egy korszerűbb latin formára váltott. Ez viszont pont nem hamisítást bizonyít, hanem azt, hogy a latin egyházban több eltérő ólatin szöveg forgott, és szükség volt egy egységesebb, görög kéziratokkal összevetett latin szövegre. Jeromos saját evangéliumi előszava is erről beszél: Damáz sürgetésére a régi latin változatot a görög példányok alapján vizsgálta felül, és kifejezetten azt állítja, hogy csak ott javított, ahol az értelem a görögtől eltért.

A Damáz elleni vádakból nem következik a Vulgata hamisítása

Damáz választása körül volt erőszakos konfliktus? Igen, a források szerint volt. Voltak ellene vádak? Igen. Hogy ez tetszetős-e? Nem. De ebből még mindig nem következik, hogy Jeromos hamisította a Szentírást, hogy a Vulgata csalás, vagy hogy a katolikus kánon sátáni műhelyben készült. Te minden történeti árnyékból dogmatikai bűnügyi vádat gyártasz.

A belinkelt oldal például maga is azt írja, hogy Damázt házasságtöréssel vádolták, de a császári beavatkozás elhárította a vádat; ez nem azonos azzal, hogy a vád bizonyított lett volna. Egy negyedik századi római egyházi-politikai küzdelemben a vádaskodás nem ritka. A vád nem ítélet. A rágalom nem bizonyíték. A politikai konfliktus nem bibliahamisítás.

A „pontifex maximus” ügyében is túl nagyot akarsz ütni

Azt állítod, hogy Damázra „elsőként ruházták át” a római főpapi címet. Ez történetileg sokkal vitatottabb és gyengébb állítás, mint ahogy előadod. A „pontifex” latinul keresztény kontextusban püspököt is jelenthetett; nem minden „pontifex” szó azonos a pogány római államvallás „pontifex maximus” hivatalával. A 380-as thesszalonikai ediktum Damázt mint római püspököt/pontifexet említi, nem azt bizonyítja, hogy rá szállt volna a pogány főpapi hivatal teljes kultikus tartalma. A kutatás szerint a „pontifex maximus” mint rendszeres pápai cím jóval később, a reneszánszban vált általánosabbá; a Damázra való közvetlen „átadás” inkább népszerű apologetikai vagy polemikus toposz, nem keményen bizonyított történeti tény.

Vagyis miközben te azt hiszed, hogy megtaláltad a katolicizmus elleni nagy történeti bunkósbotot, valójában egy félreértett címhasználatot lengetsz. A „pontifex” szó keresztény latinban püspöki megnevezés is lehet; a „summus pontifex” és a „pontifex maximus” későbbi pápai használata pedig nem azt jelenti, hogy a pápa pogány bálványfőpapként működik. A szavak története bonyolultabb, mint a röplapjaid.

Jeromos nem azért vitázott Órigenésszel, mert „nem imádta a háromarcú istent”

Órigenészt megint úgy állítod be, mint a te rendszered védőszentjét, akit Jeromos azért nem szeretett, mert nem fogadta el a „római császárok háromságistenét”. Ez látványos, csak hamis. Jeromos fiatalabb korában nagyon is használta, fordította és tisztelte Órigenész munkáit. Később az origenista vitákban erősen szembefordult bizonyos origenista tanokkal és követőkkel. Ez nem azt jelenti, hogy a Hexaplát el akarta tüntetni, és nem is azt, hogy Órigenész valamiféle előre gyártott antitrinitárius bajnok volna. A Hexapla használata és Órigenész teológiai megítélése két külön kérdés. Aki ezt összekeveri, az nem történelmet ír, hanem jelmezes pert rendez.

Órigenész teológiájában valóban vannak későbbi szempontból problematikus alárendelő megfogalmazások. De ő nem a te „Istenek Istene és alárendelt istenek” rendszeredet tanította. A Fiú örök eredéséről, a Logosz isteni méltóságáról és az Atya-Fiú viszonyról szóló gondolatai nem férnek bele abba az olcsó dobozba, amelyre ráírtad: „nem háromsághívő, tehát az enyém”. A patrisztikus teológia nem így működik. Nem lehet minden nikaia előtti árnyalatot automatikusan anti-nikaiai zászló alá sorozni.

A Szentháromság nem 380-ban lett „kiképzelve”

Azt ismétled, hogy a Szentháromságot a római császárok „képzelegték ki” 380-ban. Ez a mondat történetileg tarthatatlan. A nikaiai zsinat 325-ben már megvallotta, hogy a Fiú egylényegű az Atyával. A 381-es konstantinápolyi zsinat a nikaiai hitet megerősítette és a Szentlélekre vonatkozó hitvallási kifejezést is tisztázta. A 380-as császári ediktum nem feltalálta a Szentháromságot, hanem a nikaiai hitet jogilag támogatta. A dogma nem a császári pecséttől lett igaz; a császári pecsét egy már folyó egyházi hitvita politikai kontextusába illeszkedett.

Te minden zsinatot úgy kezelsz, mintha császári barkácsműhely volna. Csakhogy a keresztény hitben a Fiú istensége nem Theodosius rendeletéből származik, hanem az apostoli tanúságból: „az Ige Isten volt”, „Én és az Atya egy vagyunk”, Tamás hitvallása: „Én Uram és én Istenem”, Pál krisztológiája, a keresztségi formula, a liturgikus imádság, a vértanúk hite. A császári ediktum ezek után jön, nem ezek helyett.

Damáz, latin nyelv és Vulgata: fordítás nem hamisítás

Azt írod, hogy Damáz „előretolta a latint”, és Jeromos „átírta” a Bibliát. Igen, a latin nyugaton fokozatosan a liturgia és teológia fő nyelve lett, és Jeromos a latin bibliai szöveg egységesítésében döntő szerepet játszott. De a nyelvváltás nem bűn, a fordítás nem hamisítás, a revízió nem automatikus szentségtörés. Ha így volna, akkor minden bibliafordítás bűn volna — beleértve azokat is, amelyekből te idézel.

Jeromos evangéliumi revíziója éppen azért készült, mert a latin kéziratok sokfélék voltak. A kérdés az volt: melyik latin olvasat felel meg jobban a görög szövegnek? Jeromos nem azt mondja, hogy „most átírom a hitet Damáz kedvéért”, hanem azt, hogy a latin szöveget régi görög könyvekkel veti össze, és csak az értelmet érintő eltéréseket javítja. Ez a saját előszavában olvasható.

Ha ezt te „Isten Szavának meghamisításának” nevezed, akkor valójában nem Jeromost cáfolod, hanem a szöveghagyomány egész fogalmát tagadod. Csakhogy akkor a saját kedvenc görög, latin, magyar, arámi vagy bármilyen fordításaid is ugyanabba a gödörbe zuhannak.

Damáz és az ereklyék: már megint összekevered a tiszteletet az imádással

Damáz valóban sokat tett a római vértanúk emlékének ápolásáért, a katakombák és sírhelyek megjelöléséért, feliratok készítéséért. Ezt a történeti összefoglalók is számon tartják. De ebből nem következik bálványimádás. A vértanúk sírjainak tisztelete nem a halottak istenítése, hanem annak megvallása, hogy Krisztus kegyelme győzött bennük, és hogy az Egyház teste nem szakad szét a halállal.

Te viszont minden katakombát bálványtemplommá, minden ereklyét fétissé, minden szentet rivális istenséggé változtatsz, mert csak így tudod fenntartani a saját drámádat. De a keresztény vértanútisztelet már a legkorábbi századokban jelen volt. Nem Damáz találta ki, nem középkori „római babona”, és nem az Isten dicsőségének ellopása. A vértanú tisztelete Krisztus győzelmének tisztelete az ő tagjaiban.

A linkelt cikkre támaszkodsz, amikor ütni akarsz, de eldobod, amikor árnyalni kellene

Érdekes, hogy a plébániai cikket hiteles pörölyként használod, amikor Damáz ellen szóló részleteket idézel. De ha ugyanaz a cikk Damázt jelentős pápaként, Jeromos munkájának ösztönzőjeként, a Vulgata előmozdítójaként és a vértanúk emlékének ápolójaként mutatja be, akkor hirtelen már csak „Róma főpapi propagandája” marad. Ez nem forráskritika, hanem válogatós harag: ami üt, azt elfogadod; ami árnyal, azt kiköpöd.

A cikk maga is vegyes hangvételű: beszél Damáz választási konfliktusáról, vádakról, hatalmi összefonódásokról, ugyanakkor arról is, hogy zsinatokat tartott, eretnekségeket ítélt el, Jeromost munkára ösztönözte, és december 11-én tartják emléknapját. Aki ebből csak annyit olvas ki, hogy „íme, minden katolikus szent bálvány”, az nem olvas, hanem kalapáccsal válogat a sorok között.

Zárás: a vádad nem az Egyházat rombolja, hanem a saját módszeredet leplezi le

A végén ugyanoda jutunk vissza: te nem bizonyítasz, hanem gyanúsítasz. Nem különböztetsz meg megszentelést és kanonizációt, tiszteletet és imádást, fordítást és hamisítást, forráskritikát és összeesküvés-elméletet, címhasználatot és pogány kultuszt, Órigenész bonyolult teológiáját és saját henoteista fantáziádat.

A katolikus válasz egyszerű: Isten szentel meg; az Egyház felismeri és nyilvánosan tanúsítja a szentséget. Istené az imádás; a szenteké a tisztelet, mert bennük Isten kegyelme ragyog. Jeromos fordítói és revíziós munkája vitatható részleteiben, de nem bizonyított hamisítás. Damáz történeti alakja nem makulátlan porcelánszobor, de nem is a te démonológiai karikatúrád. Órigenész nem a te anti-trinitárius szentképed. A Szentháromság pedig nem császári bálvány, hanem az apostoli hit dogmatikai megfogalmazása.

Te mindezt „Róma Főpapja” elleni litániává akarod lapítani. Csakhogy a történelem, a szövegkritika és a teológia nem hajlandó beleférni ebbe a kis füstös dobozba. A doboz recseg, a fogalmak hullanak belőle, és a végén nem a katolikus hit marad romokban, hanem az a rendszer, amely minden bizonyítékhiányt „Róma eltüntette” felkiáltással próbál pótolni.

A Hexapláról is úgy beszélsz, mintha Jeromos egy este köpeny alá csapta volna, majd elégette volna, mert „nem tetszett neki Órigenész”. 

Jeromosnak valóban nem tetszett Origenész, mert nem imádta a római császárok háromságistenét, amelyet a Római egyház évszázadokon keresztül háromarcú istenként ábrázolt.

DE erről Origenész nem tehetett, hisz a római császárok Origenész halála után képzelegték csak ki a háromságistent, amit a Róma Főpapja által vezetett egyház évszázadokon keresztül háromarcú istenként ábrázolt.

Origenész a Szentírásban nem vélte felfedezni a háromságistennek azt a modelljét, amelyet először a római császárok definiáltak, és amelynek Róma mindenkori főpapjai lettek a főpapjai.

Origenész álmában sem gondolta, hogy Róma főpapi tisztségét a római császárok ráruházzák 

állkeresztény istentelenekre és Khrisztosz nélkül valókra, majd azok azzal fognak hencegni, hogy Ők Isten Ekklésziájának a főpapjai.

Ami Jeromosnak az Isten Szavával szembeni ártó tevékenységét illeti, arról maga Jeromos számolt be írásaiban. Az Isten szavának Jeromos által történő meghamisítása pedig I.Damáz utasítására történt ,

annak az I.Damáznak az utasítására, akire elsőként ruházták át a római császárok a Róma Főpapja tisztséget.

I. Damázt és Jeromos haláluk után a Róma Főpapja által vezetett egyház szentként kezdte tisztelni(proszküneo)

I.Damáz halála napját december 11-ét a Róma Főpapja által vezetett egyház kötelező ünnepnappá nyilvánította. Ezen a napon  az őt ünneplők valamely, a nevét viselő képhez vagy szoborhoz járulnak, hogy leboruljanak előtte, ami az Istenek Istene szerint útálatos cselekedet, sőt halálos bűn.

I. Damáz védőszentként is funkcionál.

I.Damáz ötlete volt  a Sedes Apostolica, vagyis Apostoli Szentszék megnevezés.

E fejlődéssel azonos irányban hatott a pápának az a törekvése, hogy előtérbe helyezze a latin nyelvet. A liturgiában kötelezővé tette használatát, s csak a Kyrie maradt meg a korábbi görög nyelv hírmondójának. 

I. Damáz ereklyéit a San Laurentium in Damaso templomban helyezték el.

I. Damáz nevéhez  fűződik az ereklyék  összegyűjtése és katakombákban való elhelyezése.

 Pontifikátusára a fényűző pazarlás is jellemző volt. Hatalmi összefonódásaira jellemző volt az is, hogy 378-ban házasságtöréssel vádolták meg. A súlyos bűnt maga Gratianus császár hárította el a pápa feje felől. Továbbá, noha Gratianus éppen azért vált meg a pontifex maximus címtől, mert Jeromos meggyőzte annak „bálványimádó és Istenkáromló” voltáról, Damázt ezután választották meg pontifex maximusnak. Damáz pápaságáról azért is tudunk ennyit, mert titkárává fogadta Szent Jeromost, egyik legjobb barátját. Szent Jeromos intézte a pápa levelezéseit a keleti és nyugati egyházakkal egyaránt. Ő volt az, aki Damáz kérésére átdolgozta a Bibliát: az idejétmúlt latin szövegről egy modernebb, újabb latin formára váltott. Ez volt a Vulgata.

https://fertoszentmiklosiplebania.hu/hu/unnepek/szent-i-damazusz-papa/

Katolikus szempontból az Egyház nem úgy működik, hogy valakit csak akkor lehet szentként tisztelni, ha életében egy pecsétes mennyei igazolványt kapott. "

Hagyjuk ezt a katolikusnak való álcázást. Pontosítsuk azt az egyházat, amelyet katolikusként 

próbálsz eladni.

A pontos beazonosítás ez. A Róma Főpapja által vezetett egyház.

Azt akartad tehát állítani, hogy a Róma Főpapja által vezetett egyház dönti el, hogy ki a szent és ki nem. 

Én pedig arról írtam, hogy a megszentelő Isten az, aki eldönti, ha valaki szent-e vagy nem.

Én Isten szentjeiről írtam, miközben te álszentekről regélsz.

Amíg  a Megszentelő Isten, a Szent Szellem nem tanúskodik valaki mellett, hogy szent, addig nem tekinthető Istenene által, társai az istenek fölé felkent Isten fiának. Jogtalanul szólítja az Istenek Istenét Atyjának.

Ha pedig Róma Főpapját valaki  szentatyának nevezi,attól még nem lesz szent. 

A Szentírás szerint a szentésget az ember a földi életében nyeri el, és nem halála után.

Attól, hogy Róma mindenkori főpapjai szentté nyilvánítanak valakit, halála után, az illető lelke nem fog megszabadulni a Hádesz és Thanatosz fogságából.

Nem beszélve arról, hogy egy Isten nélkül való egyház főpapjáról van szó.

Az Isten Szava kizárja annak a lehetőségét, hogy valaki aki tisztátalan attól bármi tiszta származna.

Jób 12:4 Ki adhat tisztát a tisztátalanból? Senki.

Ezért nem bízta az Istene által, társai az istenek fölé felkent Isten a megszentelést emberekre, akik 

az öröklött bűn hatása alatt vannak, hanem a Megszentelő Istenre a Szent Szellemre.

Ap. Csel. 10: 15 És ismét szózat lőn hozzá másodszor is: Amiket az Isten megtisztított, te ne mondd tisztátalannak. 16 Ez pedig három ízben történt; és ismét felviteték az edény az égbe. 

Ha a megszentelés hatalma emberek kezébe adatott volna, akkor nem kellene a megszentelésért az Istenhez könyörögni.

1. Tim. 4: 4 Mert Istennek minden teremtett állata jó, és semmi sem megvetendő, ha hálaadással élnek azzal; 5 Mert megszenteltetik Istennek Igéje és könyörgés által.

Az Istenek Istenét és a Szent Szellemet maguktól tudatosan távol tartó mindenkori főpapjai Rómának, és az általuk felszenteltek nem lesznek szentek Isten szempontjából nézve.

Ha egy egyház katolikus(egységes) a bűn gyakorlásában -  beleértve a bálványok tiszteletét, az Isten igazságainak hazugsággá változtatásának bűnét - nem lesz katolikus(egységes) a szentségben.

Az Igaz  Isten akarata pedig nyilvánvaló:

1. Péter 1: 2 Akik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Szellem megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre: kegyelem és békesség adassék néktek bőségesen.

14 Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a korábbi kívánságaitokhoz, amelyek tudatlanságotok idején voltak bennetek;

15 Hanem, mint ahogy szent az, aki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben. 16 Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok. 17 És ha Atyának hívjátok Őt, aki személyválogatás nélkül ítél meg mindenkit tettei szerint, félelemmel töltsétek a ti jövevénységtek idejét: 18 Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; 19 Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen Bárányén, a Krisztusén: 20 Aki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén tiérettetek, 21 Akik általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta Őt a halálból és dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek és reménységetek Istenben legyen. 22 Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre tisztítván meg a Szellem által, egymást tiszta szívből, buzgón szeressétek; 

Ahelyett, hogy egy istentelen és Khrisztosz nélkül való bűnös egyházat próbálsz tisztára mosni, 

inkább törödnél lelked üdvösségével.

A római császárok által kiképzelgett háromságisten ugyanis nem fogja megszabadítani lelkedet a Hádesz és Thanatosz hatalmából.

Isten Ekklésziájának pedig nicsen köze Róma főpapjához és az általa vezetett egyházhoz.

DICSŐSÉG AZ ÚRNAK,AZ ISTENE ÁLTAL TÁRSAI AZ ISTENEK FÖLÉ FELKENT ISTENNEK!

A gyanú nem bizonyíték, a rágalom nem szövegkritika

Te most megint ugyanazt csinálod: ahol hiányzik egy adat, oda beteszed Rómát; ahol elveszett egy kézirat, oda beteszed Jeromost; ahol a történelem bonyolult, oda beteszed a „háromarcú isten” frázisodat, és azt hiszed, ettől a mondatod bizonyítássá változik. Nem változik. Attól, hogy egy vádat nagy hangon, sok indulattal és sokszor ismételsz, az még nem lesz történeti tény. Legfeljebb hangosabb tévedés lesz.

Azt mondod: Jeromos „belenyúlt” a Szentírásba, tehát hamisított. Csakhogy Jeromos evangéliumi revíziójának saját előszava nem titkos hamisításról beszél, hanem arról, hogy a régi latin evangéliumszöveget régi görög könyvek alapján javította, és csak ott nyúlt hozzá, ahol az értelem a görög alapján változást kívánt. Ez nem bűnügyi jegyzőkönyv, hanem fordítói-szövegkritikai program. Ha ezt te „halálos bűnnek” nevezed, akkor a Septuaginta fordítóitól Károliig minden fordító és revizor bűnös volna. Csakhogy akkor már a saját kedvenc fordításaidra is rágyújtod a házat.

Jeromos szentségéről: nem te vagy az utolsó ítélet jegyzőkönyvvezetője

Az, hogy Jeromos lelke „mit tapasztalt” halála után, nem történeti érv, hanem magánítéletnek álcázott teológiai szitok. Katolikus szempontból az Egyház nem úgy működik, hogy valakit csak akkor lehet szentként tisztelni, ha életében egy pecsétes mennyei igazolványt kapott. A szentség nyilvános egyházi elismerése gyakran halál után történik, mert az Egyház az egész életet, a tanítást, a hitvallást, a kultuszt és az utólagos tanúságot mérlegeli. A te szabályod — „akit halála előtt nem nyilvánított szentnek a Szentlélek, az halála után sem lehet az” — nem apostoli kánon, hanem saját készítésű vitafegyver.

Ráadásul VIII. Bonifác nem „szentté tette” Jeromost, hanem a négy nagy nyugati egyházatya — Ambrus, Ágoston, Jeromos és Nagy Gergely — liturgikus rangját erősítette meg, amikor 1298-ban egyháztanítóként kiemelte őket. Ez nem azt jelenti, hogy Jeromost addig senki nem tartotta szentnek, és egyszer csak Bonifác varázsütésére az lett. A „négy doktor” tisztelete már a középkori latin egyházban kialakult valóság volt; Bonifác ennek adott egyetemes liturgikus formát.

A Jeromos elleni „asszonyokkal utazgató kicsapongó” célzásod pedig alantas sejtetés bizonyítás nélkül. Igen, Jeromos kapcsolatban állt római aszkéta nőkkel, köztük Paulával és Eusztokhiummal; igen, Rómában ellenségei támadták; igen, Damáz halála után távoznia kellett Rómából, részben a római klérus és a társadalmi körök ellenszenve miatt. De ebből nem következik kicsapongás. Az, hogy egy pap vagy szerzetes művelt keresztény nőket tanít, levelez velük, zarándoklatra indul velük, majd Betlehemben aszketikus közösségek közelében él, nem bizonyít erkölcstelenséget. A rágalom régi mesterség, de ettől még nem lett történettudomány.

A Hexapla: nem Jeromos kemencéje nyelte el

A Hexapláról is úgy beszélsz, mintha Jeromos egy este köpeny alá csapta volna, majd elégette volna, mert „nem tetszett neki Órigenész”. Ez a kép szellemes lenne, ha nem próbálnád történeti érvként eladni. A Hexapla óriási, többoszlopos szövegösszehasonlító mű volt; az ókori világ egyik legnagyobb biblikus vállalkozása. Nem egy könnyen másolható kis kötet volt, hanem rendkívül terjedelmes munka, amelyből teljes másolat aligha terjedt széles körben. A fennmaradt adatok éppen Cézáreához kötik Órigenész könyvtári örökségét és a Hexapla használatát; Jeromos maga is a cézáreai könyvtári hagyományból ismerte és használta Órigenész anyagát.

Te azt mondod: nincs bizonyíték arra, hogy Cézáreában őrizték. De van rá hagyomány és szakirodalmi rekonstrukció. Nem olyan bizonyíték, mint egy modern raktári vonalkód, mert ókori könyvtárakról beszélünk, nem futárszolgálati csomagkövetésről. De az állítás, hogy a Hexapla Cézáreához kötődik, nem légből kapott. A cézáreai könyvtár Órigenész és Pamphilosz örökségéhez kapcsolódott, és a késő ókor egyik jelentős keresztény tudományos könyvtára volt.

Az pedig, hogy Jeromosnak „érdekében állt” volna megsemmisíteni a Hexaplát, puszta pszichologizáló vádirat. Jeromos sokszor vitatkozott Órigenésszel, de sokszor használta is. Aki egy forrást használ, idéz, mérlegel, és arra építi saját tekintélyét, annak nem nyilvánvaló érdeke eltüntetni azt. Ha pedig mégis ezt állítod, akkor bizonyíték kell: kortárs vád, kézirati adat, könyvtári adat, valamilyen történeti nyom. Nálad ebből semmi nincs. Csak az örök refrén: „eltűnt, tehát Róma”. Ez nem oknyomozás, hanem vallási krimiírás.

Órigenész nem a te henoteista díszleted kelléke

Órigenészt is úgy használod, mint egy kényelmes kalapácsot: ha kell, nagy tudós; ha kell, Róma áldozata; ha kell, a te anti-nikaiai rendszered előfutára. Csakhogy Órigenész teológiája nem a te mai henoteista-nestoriánus keveréked. Valóban vannak nála szubordinacionista jellegű megfogalmazások; valóban nem a későbbi nikaiai-konstantinápolyi terminológia szerint beszél. De nála a Fiú örök isteni eredése, az Atyától való örök származása, a Logosz isteni méltósága olyan elemek, amelyeket nem lehet egyszerűen beletolni abba a sablonba, hogy „egy főisten és alárendelt istenek”. A nikaiai dogma nem a semmiből pattant ki 380-ban, hanem a korábbi apostoli, liturgikus és teológiai hagyomány tisztázása volt az ariánus válságra adott válaszként.

A 380-as thesszalonikai ediktumot úgy lobogtatod, mintha ott gyártották volna le először a Szentháromságot. Ez történeti bohóckodás. A nikaiai zsinat 325-ben már vallotta, hogy a Fiú egylényegű az Atyával. A 381-es konstantinápolyi zsinat a Szentlélek istenségének és az egyházi hitvallásnak adott véglegesebb formát. A császári jogi megerősítés nem azonos a dogma feltalálásával. A törvény nem teremtette meg a hitet; politikai-jogi keretbe helyezte azt, amit az Egyház a hitvitákban már védett.

A Vatikáni-kódex: te magad mondod ki, hogy a Vatikán őrizte

A Vatikáni-kódexnél különösen látványos a fogalmi zűrzavarod. Azt mondod: „nem őrizte meg a Vatikán, mert csak a 15. században jelent meg ott.” Már bocsáss meg, de ha egy 4. századi kézirat legalább a 15. századtól a Vatikáni Könyvtárban van, és ma is ott van, akkor a Vatikán igenis megőrizte — legalábbis az ismert modern történetének több mint fél évezredében. Az, hogy nem Rómában készült, teljesen irreleváns. Egy könyvtár nem csak azokat a könyveket „őrzi meg”, amelyeket saját falai között írtak. Ezzel az erővel a British Library sem őrizné az Alexandriai-kódexet, mert nem Londonban készült. Ez nem érv, hanem szómágia.

A Vatikáni Könyvtár digitális katalógusa ma is a Vat. gr. 1209 jelzet alatt tartja nyilván a kódexet, görög Bibliaként, 4. századi kéziratként. A kéziratot a szakirodalom a 4. századra datálja, és a Vatikáni Könyvtárban legalább a 15. századtól ismert; az 1475-ös katalógushoz kötött említés gyakran szerepel a történeti összefoglalókban, a 1481-es katalógusbeli adat pedig különösen biztos pontként jelenik meg.

Te azt is mondod, hogy „onnan is eltűnt”. Ez megint félrevezető. A kódexet a napóleoni zsákmányolások idején Párizsba vitték, majd 1815-ben visszakerült a Vatikáni Könyvtárba. Ezt nem úgy hívják, hogy „a Vatikán elvesztette, és a francia királyok mentették meg”, hanem úgy, hogy a francia hatalom ideiglenesen elhurcolta a Vatikán kincseit, majd azok visszakerültek. Ha valaki elviszi a könyvedet, majd visszaadják, abból nem az következik, hogy őrizni csak a tolvaj tudott, te pedig nem.

A „keresztes zsákmány” meséje: bizonyíték nélkül csak hangulati festés

Azt írod: „valószínűleg a Szent Föld ellen indított keresztes háborúk során zsákmányolták.” Ez a mondat pontosan úgy működik, mint nálad a legtöbb vádpont: nincs bizonyíték, de van hozzá megfelelően sötét háttérzene. A Vatikáni-kódex korai útja vitatott; egyes feltételezések Cézáreához, Egyiptomhoz vagy Konstantinápolyhoz kötik. De a vitatott eredet nem jogosít fel arra, hogy a hiányzó történeti láncszem helyére automatikusan odabiggyeszd: „keresztes rablás”. Ezt nem érvelésnek, hanem gyanúgyártásnak hívják.

A tudományos óvatosság azt mondja: nem tudjuk pontosan, hogyan került a Vatikánba. A te módszered azt mondja: nem tudjuk pontosan, tehát bizonyosan Róma bűne. Ez a különbség a történész és a pamfletíró között.

A hozzáférés korlátozottsága nem azonos pusztítási szándékkal

Azt is sugallod, hogy a Vatikán célja az volt, hogy elzárja a kódexet a világtól. Igen, a Vatikáni-kódexhez való hozzáférés hosszú ideig korlátozott volt, és a 19. századi kiadástörténet sem volt mentes problémáktól. De egy ókori, törékeny pergamenkódex könyvtári védelme, a régi könyvtári hozzáférési gyakorlatok és a modern kutatói nyilvánosság lassú kialakulása nem bizonyítja, hogy a Vatikán el akarta tüntetni a szöveget. Ha el akarta volna tüntetni, nem őrizte volna, nem katalogizálta volna, nem adta volna ki, nem lenne ma digitálisan elérhető.

És ez a pont különösen kellemetlen a számodra: ha a Vatikán valóban a görög bibliai tanúk eltüntetésére törekedett volna, akkor a Vatikáni-kódex nem a Vatikáni Könyvtár egyik legnagyobb kincseként élne tovább. A pusztítási összeesküvésedet maga a fennmaradt kézirat cáfolja. Ez olyan, mintha egy embert azzal vádolnál, hogy megölte a tanút, miközben a tanú ott áll mellette, és integet.

Bartolocci jegyzete nem a kódex fennmaradása

Giulio Bartolocci jegyzeteinek történetét úgy adod elő, mintha ebből az következne, hogy maga a kódex fennmaradása a francia királyok érdeme volna. Ez súlyos kategóriatévesztés. Egy kollációs jegyzet, összehasonlító munka vagy annak másolata nem azonos magával a Vatikáni-kódexszel. Ha egy kéziratról készült jegyzet Párizsban bukkan elő, abból nem következik, hogy a kézirat fennmaradása Párizsnak köszönhető. Ez olyan, mintha azt mondanád: mivel egy festményről készült régi katalóguscédulát egy másik városban találtak meg, ezért maga a festmény is annak a városnak köszönheti a létét.

A Vatikáni-kódex fizikailag a Vatikáni Könyvtárban maradt fenn, Napóleon ideiglenes elhurcolását leszámítva. A jegyzettörténeti részletek legfeljebb a kódex kutathatóságának és kiadástörténetének kérdéséhez tartoznak, nem ahhoz a vádpontodhoz, hogy Róma nem őrizte meg.

A végkövetkeztetés: a vádiratod önmagát rágja szét

Összefoglalva: Jeromost hamisítónak nevezed, de nem bizonyítod a hamisítást. Azt állítod, hogy a Hexaplát Jeromosnak állt érdekében eltüntetni, de nem mutatsz fel sem cselekményt, sem tanút, sem adatot. Azt mondod, a Vatikán nem őrizte meg a Vatikáni-kódexet, miközben elismered, hogy legalább a 15. századtól a Vatikánban volt. Azt mondod, „eltűnt” onnan, de csak a napóleoni elhurcolás és visszatérés történetét sikerül összekuszálnod. Azt mondod, keresztes zsákmány volt, de bizonyítékot nem adsz. Azt mondod, Bartolocci jegyzete miatt a francia királyoknak köszönhető a fennmaradása, de összekevered a kódexet a róla készült kollációval.

Ez így nem történeti érvelés, hanem vádlói képzelőerő. A különbség közted és a filológia között az, hogy a filológia a kéziratokból, tanúkból, katalógusokból, idézetekből, fordításokból és valószínűségi rekonstrukciókból indul ki; te pedig abból, hogy amit nem tudsz bizonyítani, azt annál hangosabban kell állítani.

Katolikus szemszögből a válasz ennyi: Jeromos munkája lehet vitatható részleteiben, de nem bizonyított hamisítás; a Hexapla elveszése nem Jeromos bűne; a Vatikáni-kódex fennmaradása pedig nem Róma ellen, hanem éppen Róma kéziratőrző szerepe mellett tanúskodik. A többi: díszlet, füst, és antikatolikus indulattal befújt történeti üresjárat.

Azt kérdezed, melyik görög kéziratot őrizte meg a római Egyház. A válasz kényelmetlenül egyszerű: a Vatikáni-kódexet."

Nem őrizte meg, hisz csak a 15. században jelent meg Vatikánban, majd onnan is eltűnt.Ráadásul nem is Rómában keletkezett.

A Vatikáni kódexet bizonyítottan csak 1457-től őrzik a Vatikáni Könyvtárban. A kutatók szerint az i. sz. IV. század elején íródott. Korai származási helye vitatott, egyes szakértők Egyiptomot, mások Cezáreát valószínűsítik. Csak  a XIX. század végétől fotokópiák, majd a XX. századtól digitális másolatok formájában vált elérhetővé a nemzetközi bibliatudomány számára. Az őrzés célja az volt, hogy elzárják a világtól, és nem az, hogy a világ hasznára szolgáljon.

Valószínűleg a Szent Föld ellen indított  keresztes háborúk során zsákmányolták, majd Vatikánba vitték.

Giulio Bartolocci, a Vatikáni Könyvtár akkori bibliotekáriusa 1669-ben egy részletes összehasonlító jegyzetet készített a Vatikáni Kódex szövegváltozatairól. Ez a felbecsülhetetlen értékű dokumentum az évszázadok során nyomtalanul eltűnt a Vatikánban, de ez elveszett és csak 1819-ben került újra elő, de nem  Vatikánban hanem a párizsi Királyi Könyvtárban. Négy évvel a kódex Rómába való visszatérése után, 1819-ben  Johann Martin Scholz német bibliakutató rábukkant az eredeti Bartolocci-féle egyeztető munka egy elveszettnek hitt másolatára a párizsi Királyi Könyvtárban.Ez a szövegváltozat szolgáltatta az alapját azoknak a korai kritikai kiadásoknak, amelyek közelebb hozták a szöveget az ókori alexandriai hagyományokhoz.

Ez azt jelenti hogy a kézirat fennmaradása nem Vatikán gondos őrzésének köszönhető, hanem a Francia királyoknak.

A Hexapla nem egy zsebkönyv volt, amit Jeromos hazavitt a köpenye alatt, majd este bedobott a betlehemi kemencébe. Órigenész hatalmas, többoszlopos, tudományos szövegösszehasonlító műve volt, amely a héber szöveget, annak görög átírását és több görög fordítást rendezett egymás mellé. A modern szakirodalom szerint a mű több mint ötven kötetnyi lehetett, aligha másolták teljes egészében, és az eredeti példányt a cézáreai könyvtárhoz kötik; a teljes eredeti elveszését nem Jeromoshoz, hanem a későbbi történeti pusztuláshoz, a cézáreai könyvtár sorsához szokás kapcsolni."

Azt állítod, hogy a Hexaplát a Cézáreai könyvtárban őrizték, annak ellenére, hogy erre semmi bizonyítékot nem tudsz szolgáltatni. Különben ha a Cézáreai Könyvtárban lett volna, akkor ott nem  állt volna érdekében senkinek az megsemmisíteni. Jeromosnak volt ellenszenves Origenész tanítása,

tudniillik Origenés írásai nem támogatták a három az egyben istenmodellben való hitet.

Nem is támogathatta, hisz a három az egyben istenmodell ötlete a római császároktól származik, amit csak 380-ban definiáltak az általuk kiadott Ediktum által.

Origenész azonban már ekkor 127 éve halott volt. Honnan tudhatta előre, hogy a27 év múlva az álkeresztényeknek lesz egy a római császárok által kiképzelgett istene?

Kezdjük ott, ahol a vádad állítólag a legerősebb: Jeromos Damáz pápa megbízásából valóban hozzányúlt a latin evangéliumi szöveghez. De ezt úgy előadni, mintha „belenyúlt volna a Szentírásba” valami sötét hamisítói műhelyben, egyszerűen nevetséges."

Jó lehet, hogy ez neked nevetséges, de nekem nem. Sőt immár Jeromosnak sem az, hisz a Szentírás meghamisítása halálos bűn. Amit Jeromos megtapasztalhatott, miután lelke és szelleme elhagyta a testét.

Ami pedig Jeromos  állítólagos szentségét illeti ,ahhoz annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy akit a Szent Szellem, halála előtt nnem nyilvánít szentnek, azt már halála után sem fogja.

Tudtommal Jeromost csak halála után nyilvánították szentté. Semmi irat nem igazolja, hogy bárki is életében szentté tekintett volna rá.

 VIII. Bonifác pápa emelte őt a legnagyobb nyugati egyházatyák (Szent Ambrus, Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely társaságában) sorába, amikor 1298-ban hivatalosan is egyháztanítóvá (Doctor Ecclesiae) nyilvánította.

Attól, hogy a Róma Főpapja által vezetett egyház valakit szentkén emleget, biztosan nem lesz az Isten Ekklésziájának a szentje. Sőt a Róma Főpapja által vezetett egyházban való jelenlét kizárja, hogy valaki Isten Ekklésziájának a szentje legyen.

Ennyit a nőtlenként állandóan asszonyok társaságában utazgató Jeromosról, akit még saját egyháza is kicsapongó életmódja miatt száműzött a Szent Földre.

A vádiratod megint bizonyíték nélkül ítélkezik

Kezdjük ott, ahol a vádad állítólag a legerősebb: Jeromos Damáz pápa megbízásából valóban hozzányúlt a latin evangéliumi szöveghez. De ezt úgy előadni, mintha „belenyúlt volna a Szentírásba” valami sötét hamisítói műhelyben, egyszerűen nevetséges. A 4. századi latin egyházban többféle régi latin evangéliumszöveg forgott, eltérő olvasatokkal. Damáz nem azt kérte Jeromostól, hogy gyártson új vallást, hanem azt, hogy a szétszórt latin szövegállapotot vesse össze jobb görög tanúkkal, és tegye használhatóbbá. Ez szöveggondozás, nem szövegmegerőszakolás. Ha szerinted minden fordítási revízió „hamisítás”, akkor Károli, Káldi, Komáromi Csipkés, a Septuaginta fordítói és minden valaha élt bibliafordító is bűnös lenne. Csak hát akkor már a saját érveid alatt is beszakad a padló. Jeromos 382-ben Damáz megbízásából a régi latin evangéliumok revíziójába kezdett, később pedig saját kezdeményezésből terjesztette ki munkáját a Biblia többi részére; a Vulgata maga sem egyszerűen „Jeromos egyetlen kézzel gyártott Bibliája”, hanem összetett latin szöveghagyomány.

Az pedig, hogy Jeromosnak „érdekében állt” megsemmisíteni Órigenész Hexapláját, nem érv, hanem krimiszerű fantáziálás. Milyen érdekében? Jeromos épp azzal építette saját tekintélyét, hogy ismerte, használta, idézte, mérlegelte a korábbi szövegtanúkat. Aki tudósként hivatkozik egy forrásra, annak nem az az első érdeke, hogy eltüntesse, hanem hogy saját munkájának tudományos háttereként felmutassa. A te logikád olyan, mintha azt mondanád: mivel egy történész felhasznált egy levéltári forrást, biztosan ő gyújtotta fel a levéltárat, hogy utána senki ne ellenőrizhesse. Ez nem okfejtés, hanem füstgép.

A Hexapla elveszése nem Jeromos bűnjele, hanem kézirattörténeti realitás

A Hexapla nem egy zsebkönyv volt, amit Jeromos hazavitt a köpenye alatt, majd este bedobott a betlehemi kemencébe. Órigenész hatalmas, többoszlopos, tudományos szövegösszehasonlító műve volt, amely a héber szöveget, annak görög átírását és több görög fordítást rendezett egymás mellé. A modern szakirodalom szerint a mű több mint ötven kötetnyi lehetett, aligha másolták teljes egészében, és az eredeti példányt a cézáreai könyvtárhoz kötik; a teljes eredeti elveszését nem Jeromoshoz, hanem a későbbi történeti pusztuláshoz, a cézáreai könyvtár sorsához szokás kapcsolni. A Hexapla azonban nem „nyomtalanul” tűnt el: töredékek, hexaplarikus olvasatok, szír hagyomány, egyházatyai idézetek és későbbi kézirati nyomok maradtak fenn belőle.

Ebből következően a „Jeromos használta, tehát Jeromos eltüntette” állításod pontosan annyira erős, mint egy vizes gyufaszál. Sem tulajdonjogi kapcsolatot nem bizonyítasz, sem alkalmat, sem cselekményt, sem kortárs vádat, sem kézirattörténeti láncot. Csak felállítasz egy vádat, majd a bizonyíték hiányát kinevezed bizonyítéknak. Ez a módszer már nem is körkörös érvelés, hanem filológiai búgócsiga.

A „Jeromos előtti források köddé váltak” állításod hamis

Azt mondod, hogy csak azokra a forrásokra gondolsz, amelyek Jeromos fordítása előtt keletkeztek. Rendben. Akkor a vádad még gyorsabban elbukik. A jeromosi kor előtti és körüli szövegtanúk nem mind tűntek el. A Sínai-kódex 4. századi görög bibliai kézirat, amely több mint 1600 éves, és a teljes Újszövetség egyik legkorábbi nagy tanúja. A Vatikáni-kódex szintén 4. századi görög bibliai kézirat, és a Vatikáni Könyvtár legkorábbi ismert katalógusaiban már szerepel. A Holt-tengeri tekercsek pedig Jeromosnál évszázadokkal korábbi héber és arámi bibliai, illetve vallási szövegtanúkat őriznek. Vagyis nem igaz, hogy a jeromosi fordítás előtti szövegtanúk „köddé váltak”. Csak nem úgy maradtak fenn, ahogyan a te összeesküvés-elméleted dramaturgiája megkívánná.

A Vetus Latina esetében ugyanez a helyzet. Nem igaz, hogy Róma mindent megsemmisített, és ezért nem lehet rekonstruálni semmit. A régi latin újszövetségi kéziratoknak és vegyes szövegű tanúknak külön nyilvántartása van; a Vetus Latina Intézet listázza ezeket, beleértve töredékeket, palimpszeszteket, vegyes Vulgata–régi latin kéziratokat és különböző könyvekre vonatkozó tanúkat. Ha a római Egyház tényleg olyan sikeres szövegirtó gépezet lett volna, amilyennek fested, akkor ma nem volna Vetus Latina-kutatás, nem volna kéziratjegyzék, nem volna összehasonlítható régi latin hagyomány. De van. A valóság megint illetlenül visszabeszél a mesédnek.

A Vatikáni-kódex éppen a te vádadat cáfolja

Azt kérdezed, melyik görög kéziratot őrizte meg a római Egyház. A válasz kényelmetlenül egyszerű: a Vatikáni-kódexet. Ezt a kérdést úgy teszed fel, mintha nyerő ütőkártya volna, pedig inkább olyan, mintha a saját sakktábládon adnál mattot magadnak. A Vatikáni-kódex a Vatikáni Könyvtár egyik legfontosabb görög bibliai kézirata, és a katalógusok szerint legalább a 15. századtól ott ismert. Azt állítani, hogy Róma nem őrzött meg korai görög kéziratot, miközben a Vatikáni-kódex éppen a Vatikánban maradt fenn, olyan vakmerő vállalkozás, mint gyertyával keresni a Napot.

A „valószínűleg keresztes zsákmány volt” mondatod pedig nem bizonyíték, hanem kedélyes rágalom. A kézirat korai története valóban nem minden ponton ismert, de az ismeretlen eredet nem jogosít fel arra, hogy a hiányzó adat helyére rögtön odaragaszd: „Róma lopta”. Ez ugyanaz a módszer, mint minden összeesküvés-elméletnél: ahol lyuk van az adatban, oda beöntöd a gyanút, aztán kijelented, hogy megszilárdult a beton.

Az sem bizonyít szándékos elzárást, hogy a Vatikáni-kódex nem volt a modern értelemben vett nyilvános digitális adatbázis. Egy törékeny, ókori pergamenkódexet évszázadokon át nem úgy kezeltek, mint egy mai nyílt hozzáférésű honlapot. A hozzáférés korlátozottsága, a könyvtári politika, a kéziratvédelem és a korabeli tudományos infrastruktúra nem azonos a szándékos szövegeltüntetéssel. Ráadásul ha Róma célja a megsemmisítés lett volna, akkor a Vatikáni-kódex ma nem volna meg, nem lenne katalogizálva, nem lett volna kiadva és nem volna a modern szövegkritika egyik alapvető tanúja.

Az Alexandriai- és a Sínai-kódex nem Róma ellen bizonyít, hanem a keresztény hagyomány gazdagsága mellett

Az Alexandriai-kódex és a Sínai-kódex történetét úgy próbálod felhasználni, mintha az volna a tanulság: „lám, nem Róma őrizte meg őket, tehát Róma pusztított”. De ez megint hamis következtetés. Abból, hogy egy kéziratot Alexandria, Konstantinápoly, a Sínai-félsziget vagy Anglia őrzött meg, nem következik, hogy Róma minden más kéziratot elpusztított. A kézirathagyomány több központú volt: keleti kolostorok, alexandriai patriarchátus, cézáreai könyvtár, római könyvtár, nyugati kolostorok, később királyi és nemzeti könyvtárak. Ez nem a katolikus vád bizonyítéka, hanem a keresztény kézirati kultúra normális története. Az Alexandriai-kódexet az 5. századra datálják, Alexandriához kapcsolódik, később Konstantinápolyba, majd Angliába került; a Sínai-kódex a 4. századi görög bibliai hagyomány egyik legnagyobb tanúja, amelyet ma több intézmény őriz és digitálisan egyesít.

Az, hogy Kürillosz Lukarisz az Alexandriai-kódexet az angol királynak ajándékozta, nem azt jelenti, hogy „Róma főpapjában nem lehetett megbízni”. Ez politikai, diplomáciai és egyháztörténeti esemény volt egy oszmán uralom alatti, rendkívül bonyolult világban. Te viszont mindent egyetlen, kényelmes magyarázatba gyűrsz: ha valami nem Rómába került, az azért van, mert Róma gonosz; ha valami Rómába került, az azért van, mert Róma el akarta zárni. Ennél ügyesebb már csak az volna, ha a napsütést és az esőt is ugyanazzal vádolnád.

A Nova Vulgata nyílt revízió, nem titkos hamisítás

A Nova Vulgata ügyében megint olyan színpadi dühvel hadonászol, mintha a nyilvános szövegrevízió önmagában erkölcsi bűn volna. II. János Pál 1979-ben hivatalosan promulgálta a Nova Vulgatát mint tipikus latin kiadást, különösen liturgikus használatra. A dokumentum maga világosan elmondja: a régi Vulgata szövegét figyelembe vették, és ahol a modern kritikai eredeti szövegek alapján pontosításra volt szükség, ott javították. Ez nem „zugban átírás”, hanem nyilvános, dokumentált, hivatalos revízió.

A te logikád szerint azonban minden revízió bűn: ha Jeromos összeveti a régi latin szöveget görög kéziratokkal, hamisít; ha a modern Egyház összeveti a Vulgatát modern kritikai kiadásokkal, hamisít; ha a fordítók javítanak egy korábbi magyar szövegen, hamisítanak; ha a kéziratkutató jegyzetel, hamisít; ha a tudós kiad, hamisít. Így persze könnyű nyerni: előre bűnösnek nyilvánítod a teljes szövegtudományt, aztán ünnepélyesen közlöd, hogy mindenki bűnös.

Csakhogy ez nem katolikusellenes érv, hanem tudományellenes póz. A bibliai szöveg története nem úgy működik, hogy egy mennyei nyomdagép lepottyantott egy bőrkötéses kötetet, amelyet aztán mindenki változatlanul fénymásolt. Kéziratok, másolók, fordítók, revíziók, szövegváltozatok, helyi hagyományok, liturgikus használatok és kritikai összehasonlítások vannak. Aki ezt nem bírja elviselni, az nem a Szentírást védi, hanem saját papírmasé bizonyosságát.

Jeromos és a deuterokanonikus könyvek: pontatlanul vádolsz

Azt mondod, Jeromos önkényesen kirekesztett könyveket, és ezzel eltüntette az ihletett iratokat. Valóban ismert, hogy Jeromos több ószövetségi könyv tekintélyével kapcsolatban másképpen beszélt, mint Ágoston vagy a későbbi katolikus kánoni hagyomány. De ebből nem következik, hogy a katolikus Egyház Jeromos magánvéleményét egyszerűen dogmaként átvette volna. Éppen ellenkezőleg: a katolikus kánon megőrizte azokat a könyveket, amelyeket a protestáns hagyomány később apokrifként különített el. Ha Jeromos lett volna a mindent eldöntő „magánpápa”, akkor a katolikus kánon nem úgy nézne ki, ahogy kinéz.

A 4Ezsdrásra hivatkozni pedig itt sem ment meg. Az, hogy egy apokaliptikus irat 94 könyvről beszél, nem azt jelenti, hogy a katolikus Egyház köteles volna 94 könyves ószövetségi kánont vallani, pláne nem azt, hogy a hiányzó hetven könyvet Róma raktárában égette el valaki. Ez olyan, mintha egy apokaliptikus látomás szimbolikus számait könyvtári leltárként kezelnéd. Nagyon drámai, csak éppen nem komoly.

A „Róma pusztított többet, mint a császárok” kijelentésed retorikai túllicitálás

A végén odavágod, hogy a római Egyház több pusztítást végzett a szent könyveken, mint a római császárok üldözései. Ez már nem érvelés, hanem indulati tűzijáték. A valóság az, hogy a keresztény kéziratok fennmaradásában döntő szerepe volt éppen azoknak az egyházi közösségeknek, kolostoroknak, könyvtáraknak, liturgikus használatoknak és tudósoknak, akiket te egyetlen mozdulattal „pusztítóknak” nevezel. Ha a keresztény egyházak — keletiek és nyugatiak — nem másolták volna újra és újra a szent szövegeket, akkor ma nem volna min vitatkoznod.

A te vádad saját magát sem tudja megtartani. Azt mondod, Róma mindent megsemmisített; közben a Vatikáni-kódex Rómában maradt fenn. Azt mondod, a Vetus Latina eltűnt; közben régi latin tanúkat tartanak nyilván és kutatnak. Azt mondod, a Hexapla nyomtalanul eltűnt; közben hexaplarikus töredékek, szír hagyomány és patrisztikus idézetek maradtak fenn. Azt mondod, a Nova Vulgata titkos hamisítás; közben hivatalosan kihirdetett revízióról van szó. Azt mondod, Jeromos mindent önkényesen eldöntött; közben a katolikus kánon nem egyszerűen Jeromos magánvéleményét követi.

Ami tényleg történik: a hiányból bűnöst faragsz

A módszered végig ugyanaz: ahol nincs autográf, oda bűnöst képzelsz; ahol nincs teljes kézirat, oda összeesküvést rajzolsz; ahol szövegváltozat van, ott hamisítót kiáltasz; ahol revízió van, ott romlottságot látsz; ahol a történelem összetett, ott egyetlen gonosz figurát akarsz a színpad közepére állítani. Ez nem bátor igazságkeresés, hanem történeti leegyszerűsítés vallásos dühvel felhabosítva.

A konzervatív katolikus válasz nagyon egyszerű: Jeromos nagy tudós volt, nem tévedhetetlen magánkánon-gyáros; Damáz megbízása nem hamisítási parancs volt, hanem liturgikus-szövegi rendteremtés; a Hexapla elveszése nem bizonyított római bűncselekmény; a Vetus Latina nem semmisült meg teljesen; a görög nagy kódexek fennmaradása nem Róma ellen, hanem a keresztény szöveghagyomány sokközpontú ereje mellett tanúskodik; a Nova Vulgata pedig nem pincében végrehajtott hamisítás, hanem nyílt, dokumentált latin revízió.

Te nem bizonyítottad, hogy Róma eltüntette Jeromos forrásait. Csak sokszor elismételted. A sok ismétlés azonban nem változtatja a vádat bizonyítékká. Legfeljebb hangosabbá teszi a tévedést.

A Codex Alexandrinus története sem azt bizonyítja, hogy Róma mindent el akart pusztítani, hanem azt, hogy a keresztény kézirathagyomány több földrajzi központban élt:"

 Kyrillos Loukaris, az egyiptomi Alexandria pátriárkája híres könyvgyűjtő volt, és 1621-ben, amikor a törökországi Konstantinápoly pátriárkája lett, magával hozta ezt az Alexandriai Kódexet. Tekintettel az akkori közel-keleti zavargásokra, és talán arra is, hogy esetleg megsemmisül ez a kézirat, ha a mohamedánok kezére kerül, Loukaris úgy gondolta a legbiztonságosabbnak, ha a kézirat Angliába kerül. 1624-ben ennek megfelelően felajánlotta a kéziratot a törökországi brit nagykövetnek, hogy vigye el ajándékként I. Jakab angol királynak. A király azonban meghalt, mielőtt átvehette volna az ajándékot, így trónutódja, I. Károly kapta meg három évvel később.

Az, hogy az alexandriai pátriárka nem Róma Főpapjára bízta megőrzésre a codexet, hanem az angol királyra, önmagáért beszél,mennyire lehetett megbízni Róma Főpapjába és az általa vezetett egyházi előjárókba, ami a Szentírás kéziratainak az őrzését illeti.

Ami a kezükbe került az előbb utóbb eltűnt.

A Hexapla a római egyház Főpapja titkárának Jeromosnak a kezében volt, mégis eltűnt.

A zsidó rabbiktól szerzett kéziratok se maradtak meg utána.

Azt is felhozod, hogy „még Jeromos Vulgatáját is átírták, és elnevezték Nova Vulgatának”. Ezt úgy tálalod, mintha valami sötét pincében végrehajtott hamisítás volna. Valójában a Nova Vulgata nyíltan kihirdetett, hivatalos latin bibliai kiadás, amelyet II. János Pál promulgált 1979-ben. "

Hogy Vatikán melyik zugában írták át Jeromos Vulgatáját az nem változtat a tényen, hogy átírták.

Hogy azt II. János Pál promulgálta 1979-ben ezen a tényen semmit nem változtat. Annyit viszont elárul a Róma Főpapjáról, hogy elvetemült volt, hisz Jeromos fordításának hamisított változatát szentesítette. Igaz Már a Vulgata sem volt szent, hisz Jeromos a Vetus Latina kéziratait írta át I.damáz utasítására, hogy az új áttdolgozott változat igazodjon a Róma császárai által alapított egyház Írás ellenes dogmáihoz. 

Ezeket a hamisításokat könnyen lehetne rekonstruálni, hacsak a Vetus Latina kéziratait a Róma Főppaja által vezetett egyház meg nem semmisítette volna.

Több pusztítás idéztek elő a Róma Főpapja által vezette egyházban a Szent Könyveken ,mint a római császárok a legnagyobb üldözések alatt.

3. A „minden köddé vált” érved egyszerűen nem igaz

Azt mondod: Jeromos után minden forrása köddé vált. Ez tényként hangzik, de nem az. A Hexapla töredékesen fennmaradt, a Vetus Latina tanúi fennmaradtak, a görög nagy kódexek fennmaradtak, a patrisztikus idézetek fennmaradtak, a szír, kopt, latin, görög, örmény és más fordítási hagyományok fennmaradtak."

Azokra a forrásokra gondolok, hogy köddé váltak, amelyek a Jeromos fordítása előtti korokban keletkeztek. Ilyen volt a Hexapla is, és azok a könyvek,amelyeket Jeromos a zsidó rabbitól megszerzett és fordításához felhasznált.

                                                                                                                                    Jeromos 383–384  I. Damáz pápa megbízásából átdolgozta az addig létező latin evangéliumokat, majd 390–406: Elkészült az Ószövetség fordítása héberből, valamint az Újszövetség revíziója. 

A mű a középkorra a nyugati kereszténység általánosan elfogadott, hivatalos bibliájává vált. 

Az általad készített görög kódexek már ezek után keletkeztek.

Nem beszélve arról, hogy ezeknek a görög kódexeknek egyikét sem a Róma Főappja által vezetett egyház őrizte.

A Vatikáni kódexet bizonyítottan csak 1457-től őrzik a Vatikáni Könyvtárban. A kutatók szerint az i. sz. IV. század elején íródott. Korai származási helye vitatott, egyes szakértők Egyiptomot, mások Cezáreát valószínűsítik. Csak  a XIX. század végétől fotokópiák, majd a XX. századtól digitális másolatok formájában vált elérhetővé a nemzetközi bibliatudomány számára. Az őrzés célja az volt, hogy elzárják a világtól, és nem az, hogy a világ hasznára szolgáljon.

Valószínűleg a Szent Föld ellen indított  keresztes háborúk során zsákmányolták, majd Vatikánba vitték.

Giulio Bartolocci, a Vatikáni Könyvtár akkori bibliotekáriusa 1669-ben egy részletes összehasonlító jegyzetet készített a Vatikáni Kódex szövegváltozatairól. Ez a felbecsülhetetlen értékű dokumentum az évszázadok során nyomtalanul eltűnt a Vatikánban, de ez elveszett és csak 1819-ben került újra elő, de nem  Vatikánban hanem a párizsi Királyi Könyvtárban. Négy évvel a kódex Rómába való visszatérése után, 1819-ben  Johann Martin Scholz német bibliakutató rábukkant az eredeti Bartolocci-féle egyeztető munka egy elveszettnek hitt másolatára a párizsi Királyi Könyvtárban.Ez a szövegváltozat szolgáltatta az alapját azoknak a korai kritikai kiadásoknak, amelyek közelebb hozták a szöveget az ókori alexandriai hagyományokhoz.

Ez azt jelenti hogy a kézirat fennmaradása nem Vatikán gondos őrzésének köszönhető, hanem a Francia királyoknak.

Ami az Alexandriai Codexet illeti hasonló a helyzet. Nem a Róma Főpapja által vezetett egyház őrizte azt meg az utókor számára.

Codex Alexandrinus B-i, nagybetűkkel írt ( MAIUSCULA) kézirat, 773 oldal, 4 kötetben, ebből 143 az ÚSZ szövege. Az 5. szd.-ból való. Jele: A = 02. további adatai: 2 hasábos, 49 soros, 32×26 cm nagyságú. Valószínűleg Egyiptomban keletkezett. 1098 óta az alexandriai pátriárka tulajdonában volt, 1628-ban I. Károly angol királynak ajándékozták, 1751 óta a British Museumban őrzik.

A Sínai kódex (Codex Sinaiticus) egy i. sz. IV. századból származó, görög nyelven írt, pergamenre jegyzetelt Biblia-kézirat. Ez az egyik legrégebbi és legfontosabb fennmaradt kézirat, amely teljes egészében tartalmazza az Újszövetséget, valamint az Ószövetség egy részét. Egyiptomban, valószínűleg a IV. században készült. Az Újszövetséget a legkorábbi teljes görög szövegként őrzi.

Constantin von Tischendorf német teológus és filológus bukkant rá 1844-ben a Sínai-félszigeten található Szent Katalin-kolostorban.

A kódex eredeti lapjait ma a világ négy különböző intézménye (a British Library, a Lipcsei Egyetemi Könyvtár, a szentpétervári Orosz Nemzeti Könyvtár és a Sínai-hegyi Szent Katalin-kolostor) őrzi.

A görög ortodox  kolostort 550  körül alapították és ez a világ egyik legrégebbi, folyamatosan eredeti feladatkörében működő kolostora.

Akkor melyik az a görög kézirat, ami a Róma Főpapja által vezetett egyház által lett megőrizve?

2. Jeromos nem „magánpápa” volt, aki önkényesen Bibliát gyártott

A következő állításod az, hogy Jeromos önkényesen döntötte el, mely könyvek ihletettek és melyek nem."

Jeromos Róma Első Főpapjának a I.Damáznak az utasítására nyult bele a Szwentírásba, és előbb az Újszövetség írásaihoz nyúlt hozzá. Az Ó szövetség írásait már I.Damáz halála után fordította le, vagy inkább szövegkritikát végzett a már korábban létező Vetus Latina  kéziratainak a szövegén.

Jeromos maga dicsekedett el írásaiban, hogy hogyan szelektálta sugalmazotnak ítélve és nem sugalmazottnak ítélve az Szentírás Könyveit. Azzal si eldicsekedett, hogy Origenész Exapláját is használta a fordításaihoz. Ez azt jelenti, hogy Jeromosnak érdekében ált megsemmisíteni, Origenész Hexapláját, hogy annak alapján ne lehessen rekonstruálni a Szentírás eredeti állapotát.

Mindenesetre azokat a Könyveket, amelyeket Jeromos a zsidó rabbitól szerzett be és a Hexaplát a Róma Főpapja által vezetett egyház nem őrizte meg, pedig már a Róam Főpapja által vezetett egyházat nem üldözték.

1. Már az alapvádad is saját magától roskad össze

Te most nyíltan vállalod azt, amit eddig kerülgetve mondtál: szerinted a római Egyház tudatosan meghamisította a Szentírást, majd Jeromos Vulgatája után eltüntette azokat a kéziratokat, amelyeket Jeromos használt. Ez jól hangzik egy antikatolikus ponyvában, de történeti érvnek sovány, mint a böjti rántás. A „Jeromos használta, ma nincs meg teljes egészében, tehát Róma eltüntette” következtetés nem bizonyítás, hanem gyanúsítgatás. Ugyanezzel az alapon bárkiről bármit lehetne állítani: ha egy ókori mű forrásai nem maradtak fenn teljes egészében, akkor biztosan az a közösség pusztította el őket, amelyik idézte. Ez nem történettudomány, hanem vádirat pókhálóból.

A Hexapla valóban monumentális, többoszlopos ószövetségi szövegösszehasonlító munka volt, és Jeromos ismerte, használta, sőt a cézáreai könyvtárban is konzultálhatta. De éppen ez cáfol téged: ha Jeromos és az egyházi tudósok valóban el akarták volna tüntetni Órigenész munkáját, akkor miért maradt fenn annyi adat róla éppen keresztény szerzők idézeteiben, megjegyzéseiben, széljegyzeteiben és későbbi töredékeiben? A Hexapla elveszésének oka nem egy római bűnügyi akta, hanem az, hogy irgalmatlanul nagy, nehezen másolható, gyakorlati liturgikus használatra alkalmatlan tudományos apparátus volt. A kézirattörténetben az ilyen művek gyakran töredékesen élnek tovább, mert nem prédikációs Biblia, nem zsoltároskönyv, nem misekönyv, hanem filológiai óriásgép. (historyofinformation.com)

A Vetus Latina sem tűnt el úgy, ahogy előadod. Nem egyetlen „ősi latin Biblia” volt, amelyet Jeromos után valaki máglyára dobott, hanem a Vulgata előtti latin fordítások változatos családja: kéziratok, töredékek, idézetek, lectionáriumok, vegyes szövegformák. A mai Vetus Latina-kutatás éppen ezeknek a tanúknak az összegyűjtésével foglalkozik. Vagyis a valóság megint makacsul antikatolikus rémregényed ellen beszél: amit szerinted „eltüntettek”, annak jelentős része töredékekben, kézirati tanúkban és patrisztikus idézetekben tovább él. (itseeweb.cal.bham.ac.uk)

2. Jeromos nem „magánpápa” volt, aki önkényesen Bibliát gyártott

A következő állításod az, hogy Jeromos önkényesen döntötte el, mely könyvek ihletettek és melyek nem. Ez megint féligazságból dagasztott egész hamisság. Jeromosnak valóban volt egy erős, a héber kánonhoz igazodó álláspontja, és több könyv tekintélyével kapcsolatban óvatosabban beszélt, mint például Ágoston. De ebből nem következik, hogy a katolikus Egyház kánonja Jeromos magánkánonja lett volna. Sőt, éppen ellenkezőleg: a katolikus kánon végül nem Jeromos szűkebb nézetét követte, hanem megőrizte a deuterokanonikus könyveket is. A katolikus Ószövetség ma is tartalmazza Tóbiást, Juditot, Bölcsességet, Sirákot, Bárukot, a két Makkabeus-könyvet és Eszter, illetve Dániel görög kiegészítéseit.

Tehát amikor azt mondod, hogy a „római Egyház” Jeromossal eltüntettette a nem tetsző könyveket, akkor saját magad alatt vágod a fát: a katolikus kánon éppen nem a protestáns, szűkebb kánon, hanem bővebb. Ha valaki Nyugaton később valóban leválasztotta ezeket a könyveket a teljes kánonról, az nem Róma volt, hanem a reformáció utáni protestáns kánoni irány. Róma ebben az ügyben inkább túl sok könyvet őrzött meg a protestáns ízlés szerint, nem túl keveset. A vádad tehát olyan, mint amikor valaki lopással vádolja azt, aki éppen visszateszi a pénztárcát az asztalra.

A „94 könyv” érvvel pedig ugyanaz a baj, mint korábban: 4Ezsdrás apokaliptikus elbeszélését úgy használod, mintha az egy hivatalos könyvtári jegyzék volna. A 24 nyilvános és 70 titkos könyv motívuma apokaliptikus tekintélynyelv, nem bizonyíték arra, hogy a katolikus Egyház „a Szentírás felét” eldugta. Ha ezt szó szerint és minden további kritika nélkül történeti tényként használod, akkor nem a Szentírást véded, hanem egy késői apokaliptikus motívumból gyártasz saját külön kánonelméletet.

3. A „minden köddé vált” érved egyszerűen nem igaz

Azt mondod: Jeromos után minden forrása köddé vált. Ez tényként hangzik, de nem az. A Hexapla töredékesen fennmaradt, a Vetus Latina tanúi fennmaradtak, a görög nagy kódexek fennmaradtak, a patrisztikus idézetek fennmaradtak, a szír, kopt, latin, görög, örmény és más fordítási hagyományok fennmaradtak. Nem az történt, hogy Jeromos után fekete lyuk nyelte el a világ bibliáit. Az történt, ami az ókori kézirati kultúrában mindig történik: egyes szövegtanúk elvesztek, mások töredékesen maradtak fenn, megint mások új másolatokban éltek tovább.

Ráadásul a Codex Vaticanus és a Codex Alexandrinus puszta léte is cáfolja a leegyszerűsített összeesküvésedet. A Codex Vaticanus a Vatikáni Könyvtár korai katalógusaiban már a 15. században szerepel, vagyis a római egyházi könyvtári hagyomány megőrzött egy olyan görög bibliai kéziratot, amely a modern szövegkritika egyik legfontosabb tanúja lett. Ha Róma programja valóban minden régi görög tanú eltüntetése lett volna, akkor furcsa módon a vatikáni könyvtár elég rosszul végezte a dolgát: megőrizte az egyik legfontosabbat.

A Codex Alexandrinus története sem azt bizonyítja, hogy Róma mindent el akart pusztítani, hanem azt, hogy a keresztény kézirathagyomány több földrajzi központban élt: Alexandriában, Konstantinápolyban, Rómában, később Angliában. Ez a normális kézirattörténeti kép. Te ebből egy olyan vádat főzöl, amelynek logikája körülbelül ennyi: ami Rómában maradt fenn, az gyanús; ami nem Rómában maradt fenn, az Róma ellen bizonyít. Ezzel nem lehet veszíteni — csak éppen igazat mondani sem.

4. A Nova Vulgata emlegetése itt teljes mellélövés

Azt is felhozod, hogy „még Jeromos Vulgatáját is átírták, és elnevezték Nova Vulgatának”. Ezt úgy tálalod, mintha valami sötét pincében végrehajtott hamisítás volna. Valójában a Nova Vulgata nyíltan kihirdetett, hivatalos latin bibliai kiadás, amelyet II. János Pál promulgált 1979-ben. Nem titkosított merénylet Jeromos ellen, hanem hivatalos egyházi latin szövegkiadás, modern szövegkritikai és liturgikus szempontok alapján. Lehet vele vitatkozni; de a nyilvános revízió nem ugyanaz, mint a hamisítás.

A te szóhasználatodban minden „hamisítás”, ami nem a te előzetes elméletedet igazolja. Fordítás? Hamisítás. Kritikai kiadás? Hamisítás. Kánoni megkülönböztetés? Hamisítás. Egyházi revízió? Hamisítás. Ezzel a módszerrel nem az igazságot találod meg, hanem csak saját gyanakvásod visszhangját hallgatod.

5. Órigenészt úgy használod, mint aki nem olvasta Órigenészt

Most jön a másik nagy torzítás: Órigenészből próbálsz saját henoteista-nesztoriánus tanúdobozt faragni. Csakhogy Órigenész nem azt tanította, amit te ráolvasol. Igen, Órigenésznél van alárendeltségi nyelvezet. Igen, a későbbi niceai-kappadókiai terminológiához képest több megfogalmazása problematikus vagy előzetes. De nem az következik belőle, hogy ő egy puszta ember Jézusra „ráruházott” istenséget tanított volna Mózes istenné tételéhez hasonlóan. Ez már nem Órigenész, hanem a te saját teológiai bábud.

A Stanford Filozófiai Enciklopédia összefoglalása szerint Órigenész az elsők között beszélt három isteni hüposztasziszról, és a Fiú Atyához való viszonyára még az egylényegűség kifejezését is alkalmazta bizonyos analóg értelemben, miközben az Atyát tekintette az istenség forrásának. Ez igen bonyolult, pre-niceai teológiai kép, nem pedig a te primitív sémád: „Atya főisten, Fiú csak ráruházott isten, Jézus emberi edény”. (Stanford Encyclopedia of Philosophy)

Órigenésznél a Logosz örök, a Fiú nem egyszerűen egy ember, akinek később valami isteni megbízatást adtak. Az örök Fiú, az örök Logosz gondolata nála alapvető. Ezért különösen mulatságos, amikor te Órigenészt úgy próbálod beállítani, mintha a saját, szétválasztott „Logosz-Isten” és „ember Jézus” rendszeredet igazolná. Nem igazolja. Órigenész teológiája sok ponton még nincs a későbbi dogmatikai pontosság szintjén, de nem a te tanod előképe. A különbség körülbelül akkora, mint egy nyers márványtömb és egy papírból kivágott bálvány között.

6. A niceai hit nem 380-ban pattant ki császári parancsra

Azt állítod, hogy a „háromtagú egyedül létező istenmodell” 380-ban, római császárok fejében keletkezett. Ez történetileg hamis. A niceai zsinat 325-ben, vagyis az ediktum előtt több mint fél évszázaddal vallotta meg, hogy a Fiú egylényegű az Atyával: született, nem teremtmény, az Atya lényegéből való. A Vatikán Hittani Dikasztériumának 1700 éves niceai évfordulóra kiadott dokumentuma is így foglalja össze Nikaia központi hozzájárulását: a Fiú istenségének egylényegűségi megvallása volt a döntő pont. (Vatikán)

A 380-as thesszalonikai ediktum nem „feltalálta” a Szentháromságot, hanem birodalmi jogi formában a niceai hitet tette támogatott normává. Ezt lehet történetileg kritizálni, lehet a császári valláspolitika erőszakosságáról beszélni, de nem lehet összekeverni a dogma eredetét a dogma állami kikényszerítésével. Ha egy király törvénybe iktatja, hogy a nap keleten kel, attól még nem ő találta fel a napfelkeltét. A 380-as ediktum a niceai hit politikai-jogi támogatása volt, nem a Fiú istenségének születési anyakönyvi kivonata.

Már Tertullianus is jóval 325 előtt beszélt háromságról, és arról, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy isteni valósághoz tartoznak, még ha nála is van olyan alárendeltségi nyelv, amely később pontosítást igényelt. A keresztény hit nem 380-ban kezdte kimondani, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek nem három külön isten. A fogalmak tisztulása hosszú folyamat volt, de a gyökér apostoli: egy Isten, egy Úr Jézus Krisztus, és az isteni Lélek, aki nem teremtményi erőként, hanem Isten Lelkének személyes működéseként jelenik meg. (Stanford Encyclopedia of Philosophy)

7. A „háromarcú isten” kifejezéssel nem a katolikus tant támadod, hanem egy eretnekséget

Folyton „háromarcú istenről” beszélsz. Csakhogy ez nem a katolikus tan, hanem annak karikatúrája. A katolikus Egyház nem egy egyistenű színészt vall három maszkkal. Ez a modalizmus volna, amit az Egyház elutasított. A katolikus tan szerint egyetlen isteni lényeg van, három valóságosan különböző személyben: Atya, Fiú és Szentlélek. Nem három isten, nem három arc, nem három jelmez, nem három szerep. Te olyan bábura lövöldözöl, amelyet te magad állítottál fel.

Ez azért fontos, mert a „háromarcú isten” nyelvezettel valójában nem a Szentháromságot cáfolod, hanem saját félreértésedet. Ez olyan, mintha valaki a katolikus Eucharisztiát úgy cáfolná, hogy „ti lisztbálványt imádtok”. Lehet harsányan mondani, csak nem az a tanítás, amit cáfolni akarsz.

8. A Szentlélekről szóló állításod is összekuszált

Azt írod, hogy az I. Konstantinápolyi Zsinat szerint a Szentlélek „egyedül az Atyától született”. Ez egyszerűen pontatlan. A Fiú „születik” az Atyától; a Szentlélek „származik”. A keresztény teológia nagyon is különbséget tesz a Fiú születése és a Lélek származása között. Ha itt már az alapfogalmakat összekevered, akkor nem csoda, hogy utána a teljes dogmatikai térkép nálad úgy néz ki, mint egy részeg térképész jegyzetfüzete.

Az is hibás következtetés, hogy ha Órigenész a Lélek Fiúhoz való viszonyáról olyan nyelvet használ, amely nem azonos a későbbi hitvallási terminológiával, akkor ezzel „cáfolja” a későbbi szentháromságtant. A dogmatikai fejlődés nem úgy működik, hogy minden korábbi szerző minden mondata azonnal későbbi zsinati terminológiával hangzik. A korai teológusok sokszor próbálták megfogalmazni ugyanazt a hitet még nem teljesen stabil fogalmi készlettel. Ebből nem az következik, hogy a későbbi tisztázás hamis, hanem az, hogy az Egyház a vitákban pontosabban mondta ki, amit hitt.

9. Órigenész alárendeltségi nyelve nem menti a te krisztológiádat

A legnagyobb csúsztatásod mégis az, hogy Órigenész alárendeltségi nyelvezetét összekevered a Fiú teremtményiségével vagy puszta emberi Jézusra ruházott isteni hatalommal. Órigenész nem Áriusz, és végképp nem a te sajátos, többistenes és nesztoriánus rendszered prófétája. Az Atya forrásszerepének hangsúlyozása nem azonos azzal, hogy a Fiú ne volna örök Logosz. Az üdvrendi alárendeltség nem azonos a lényegi teremtményiséggel. A Fiú Atyától való eredése nem azonos azzal, hogy a Fiú „kisebb isten” volna egy mennyei panteonban.

Te azonban mindent egyetlen lapos sémára húzol rá: ha a Fiú az Atyától van, akkor nem lehet egylényegű; ha küldött, akkor teremtmény; ha emberként engedelmes, akkor nem Isten; ha Órigenésznél van alárendeltségi nyelv, akkor igazad van. Ez nem teológia, hanem fogalmi favágás. A keresztény hit pontosan azért beszél megtestesülésről, mert ugyanaz az örök Fiú valóságos emberi természetet vett föl. Nem egy emberre költözött rá egy másik isten, mint albérlő a padlásszobába. Ez a te rendszered, nem az apostoli hit.

10. Az ediktum, Nikaia és Konstantinápoly viszonyát teljesen összekevered

Azt írod, hogy sem Órigenész, sem Nikaia, sem Konstantinápoly nem támogatta a 380-ban „kiképzelt” istenmodellt. Itt egyszerre több tévedés ül egy padon. Nikaia 325-ben kifejezetten a Fiú egylényegűségét vallotta. Konstantinápoly 381-ben a niceai hitet megerősítette és a Szentlélek istenségét világosabban megvallotta. A 380-as ediktum pedig ennek a niceai iránynak a birodalmi jogi támogatását jelentette. Nem három külön dogmáról van szó, amelyek egymást kizárják, hanem egy folyamat különböző állomásairól.

Az, hogy Órigenész korábban élt, és terminológiája nem azonos a későbbi zsinati nyelvvel, nem bizonyítja, hogy a zsinati hit „új istenmodell”. Ha így érvelsz, akkor minden dogmatikai pontosítás hamisítás volna: a „Szentháromság” szó későbbi, tehát nincs Szentháromság; a „személy” és „lényeg” technikai használata fejlődött, tehát nincs személy és lényeg; a „kánon” formális listái későbbiek, tehát nincs Szentírás. Ezzel a módszerrel nemcsak a katolicizmust robbantod fel, hanem a saját Bibliádat is.

11. A végső probléma: te nem forrásokat olvasol, hanem vádlottakat gyártasz

Az egész válaszodban egyetlen mozdulat ismétlődik. Ami nem illik a saját rendszeredbe, azt rögtön erkölcsi bűnként állítod be: Jeromos nem fordít, hanem hamisít; Ziegler nem szerkeszt, hanem fajtalankodik; a Vulgata nem hagyomány, hanem eltüntetés; a Nova Vulgata nem revízió, hanem újabb csalás; a kánon nem felismerés, hanem lopás; Órigenész nem komplex pre-niceai teológus, hanem a te tanod igazolója; Nikaia nem dogmatikai tisztázás, hanem császári istenmodell.

Ez nem konzervatív szentíráshűség, hanem gyanakvásból épített magánvallás. A katolikus álláspont ezzel szemben sokkal józanabb: a kézirathagyomány töredékes, de gazdag; Jeromos nagy, de nem tévedhetetlen tudós; Órigenész zseniális, de nem zsinati norma; a kánon nem egy ember magánlistája; a Szentháromság nem háromarcú bálvány, hanem az egy Isten belső, örök élete; Nikaia és Konstantinápoly nem kitalálta Krisztus istenségét, hanem megvédte azt azoktól, akik Krisztust le akarták fokozni.

És itt van a mondat, amelyet nem tudsz kikerülni: ha a katolikus Egyház valóban olyan szövegpusztító gépezet lett volna, amilyennek fested, akkor ma nem volna Hexapla-tudásunk, nem volna Vetus Latina-kutatásunk, nem volna Vulgata-hagyományunk, nem volna patrisztikus idézetanyagunk, nem volna Codex Vaticanusunk, nem volna deuterokanonikus kánonunk, és nem volna az a kézirati gazdagság sem, amelyből te is csipegetsz, amikor éppen neked kedvezni látszik. Csakhogy van. És éppen ez a kellemetlen tény teszi porrá a nagy antikatolikus mesédet.

A római Egyház tévtanítói fajtalankodtak a Szentírással,majd miután elkészült például Jeromos Vulgatája, minden, amit Jeromos a fordításához felhasznált köddé vált."

A fajtalankodás alatt itt a Szentírás fordítás általi  tudatos meghamisítását, továbbá a a Szentírás könveinek Jeromos általi eltüntetését kell érteni.

A Jeromos által ismert és használt kéziratok akkor tűntek el, amikor már a római császárok

részéről megszűnt az üldözés. Nem kellett a Szentírás könveit a római hatóságnak átadni, mint a korábbi időben,amikor még üldözték a keresztényeket.

Szent Jeromos (Hieronymus) az i. sz. IV. század végén Betlehemben élt és dolgozott, és szöveggondozói munkája során még tanulmányozhatta Órigenész hatalmas bibliatudományi művét, a Hexaplát.

A Hexapla egy monumentális, hat oszlopra (hathasábosra) rendezett Ószövetség-kiadás volt, amely egymás mellett tartalmazta az eredeti héber szöveget, annak görög átírását és négy különböző görög fordítást is.

Jeromos ezt a forrást aktívan felhasználta: 

Órigenész számára ezek a fordítások nem önmagukban „versengő Bibliák” voltak, hanem tanúk: segítségükkel meg lehetett állapítani, hogyan értelmezték a 2–3. századi zsidó fordítók a héber szöveget, és hol tér el a Septuaginta a korabeli héber hagyománytól.

Ezen kívül Jeromos önkényesen állapította meg, hogy melyik könyvek ihletettek, melyek nem.

Az Apokrif megjelölésű írásokat nem tartotta ihletettnek, holott pontosan azok szolgáltak tanítás céljára.

 Jeromos Vulgatája az Ószövetségből 46 könyvet tartalmazott, holott Ezsdrás 94 könyv létezéséről tanúskodik. 

A Róma Főpapja által vezetett egyháznak az volt a célja, hogy eltüntesse azokat az ihletett írásokat,

amelyek leleplezhették volna a fordítás általi meghamisítását a Szent Könyveknek.

Origenész Hexaplája eltűntetésének másik oka az lehetett.

Oigenész nem hitt a szentháromság azon formájában, amit a római császárok a 380-ban kiadott Ediktumban megfogalmaztak.

Origenész hitvallása szerint:

Az Atya (Istenség forrása): Az egyetlen abszolút és legfőbb Isten ((autotheos)). A Fiú: Örökkévaló, de isteni mivoltát az Atyától kapja, így alárendelt ((subordinata)) pozícióban van. A Szentlélek: A Fiú által   származtatott legmagasabb rendű lény, aki még a Fiúnak is alá van rendelve.

Bár a három isteni személyt öröktől fogva létezőnek tartotta, nem tekintette őket egylényegűnek ((homoousios)), ahogy azt a későbbi Nikaiai zsinat (325) dogmaként rögzítette.

Egyszóval Origenész Hitt egy Atya nevű Istenben, akit főistennek(Istenek Istene) tartott.

A Fiúról pontosan azt tanította, amit magáról az Úr Jézus ki is jelentett, hogy ő Embernek fia, tehát nem lehet egylényegű az Atyával. A Fiú istenségét nem az Istenétől aló születéssel magyarázta, hanem azt állította, hogy a fiú istensége csak az Istenétől reá ruházott hatalom által vált nyilvánvólóvá. 

Saját megjegyzésem: Ahogyan Mózest a Fáraó istenévé tette az Istenek Istene, hasonlóan tudta  képzelte Origenész a Fiú istenségét.

Ami a leglényegesebb eltérés volt Origenész és a későbbi Niceai hitvallás között, az az, hogy kizárta az Atya és a Fiú egylényegűségének a lehetőségét.

Ezen kívül Origenész ellentmondott a 381-ben megtartott  I.Konstantinápolyi Zsinat hitvallásának a Szent Szellem származását ileltően. 

Az I. Konstantinápolyi zsinat hitvallása szerint a Szent Szellemet egyedül az Atyától születettnek vallotta. Origenész pedig azt állította, hogy a Szent Szellem a Fiútól származik.

Ebből következik, hogy egy olyan  háromságistenről, amilyen a három császár 380-ban kiadott Ediktumban megfogalmazódott korábban senki,aki kereszténynek vallotta magát enm tanúskodott.

Sem Origenész, sem a Niceai zsinat, sem az I.Konstantinápolyi zsinat nem támogatta a római császárok által 380-ban kiképzelgett új istenmodellt egy háromtagú(három arcú) egyedül létező istenről, amelynek minden tagja, beleértve a Fiú nevet viselő tagot is egylényegű lenne.