Nem tudom, én még most is inkább azt mondanám, hogy ezek a precízen megmunkált szobrok, szarkofágok olyan dolgok, amiket az ember épphogy várna egy olyan civilizációtól, mint az egyiptomi. A modern mérnökök és más amatőr (vagy akár profi) kutatók szerintem sokszor abba a hibába esnek, hogy azt képzelik el, hogy ők most hogyan csinálnának meg egy ilyet, pedig az ősi egyiptomiak gyökeresen eltérő szemlélelettel rendelkeztek, tehát ez félreviheti az egész gondolatmenetet. Egyiptomban ezek a hivatásrendek tulajdonképpen papi rendek is voltak, egy mai ember nagyon nehezen képzeli el, hogy mondjuk egy teljes mérnökcsapatnak nem csak a munkája, hogy adott művet elkészítsen, hanem még a túlvilági életük is ettől függ. Ez megmagyarázza azt a valóban extrém megmunkáltságot, amit bizonyos egyiptomi alkotásokat jellemez. Megjegyzem, hogy ez persze nem jelenti azt, hogy nincsenek rejtélyek, vagy olyan épületek és más alkotások, amelyek "kilógnak" az ismert történelmből, vagy az uralkodó történészi vagy archeológiai paradigmából, de a tapasztalatom szerint az ősi Egyiptommal foglalkozók sokszor árnyékra vetődnek.
Az Ahramat-kutatás már önmagában megváltoztatja a korábbi „sivatagon keresztül szárazföldön kellett mindent odavonszolni” képet. A folyó 200–700 m széles, több méter mély vízi infrastruktúra volt, és a Saqqara-Inlet esetében konkrétan egy 600 m feletti szélességű oldalágat rekonstruáltak. Tehát a vízi szállítás lehetősége nem spekuláció.
A nehezebb kérdés az utolsó szakasz: hogyan kerültek a 60–80 tonnás kész ládák a vízi út végpontjától a végleges kamrába? És itt jön a Hauger-féle 2026-os tanulmány. Heinz-Dieter Hauger: The Serapeum Sarcophagi – The Hydro Transport and Sedimentation Theory, 2026. modellje, - amivel én is abszolút egyetértek - vízi szállítás → kikötő/medence → sekély munkaszint → vezetett mozgatás → kontrollált függőleges süllyesztés → kamra lezárása.
Esetleg régebbi eredet, de egyszer bizonyítani kéne, hogy a Szerápeum legmélyebb/legkorábbi rétege valóban Dzsószer előtti, akkor az egész kép kronológiája drámaian megváltozna.
Dzsószer korában már létezett egy több évszázados, rendkívül magas színvonalú kőmegmunkálási hagyomány, amelynek tárgyait a későbbi királyi komplexumba koncentrálták - szakkarai vázák - Dzsószerék azért gyűjtötték össze őket, mert egy elveszett technológiai civilizáció „cargo”-tárgyaiként tekinthettek rájuk. A másik jelzés A Gisr el-Mudir, ami a Dzsószer előtti monumentális kőépítészeti hagyományt képviseli. Ez azt jelenti, hogy Imhotep nem a semmiből találta fel a monumentális kőépítészetet. Márészt a Gisr el-Mudir és az árok déli szakasza egy egységes hidraulikus rendszerként működhetett, amely javítothatta a víz minőségét és szabályozhatta az áramlást gyakorlati és emberi igények kielégítése céljából. Legalábbis a korai monumentális komplexumoknál már megjelenik a vízmozgás mérnöki kezelése! Vagyis a hidraulikában való gondolkodás már Dzsószer előtt is ott lehetett! Ez a felismerés az Ozireion régebbi eredete szempontjából is fontos.
Azonban figyelembe kell venni a szarkofágok tömegét, a bárkák merülési szintjét, a csatornák mélységét, szélességét is.
A Nature folyóiratban közzétett 2024-es és 2025–2026-os paleohidrológiai kutatások (Eman Ghoneim professzor és nemzetközi csapata által vezetett műholdas radar- és talajfúrásos elemzések) alapján az Ahramat-ág (Arabul: a Piramisok ága) az ókorban egyáltalán nem egy kiszáradó patak vagy sekély csatorna volt, hanem egy masszív, mély és rendkívül bővizű folyam, amely tökéletesen alkalmas volt a gigantikus kövek és nehéz szarkofágok szállítására. Nem ért el közvetlenül a Szerápeum bejáratáig, de a domb lábánál, közvetlen közelségben ágazott el.
Eman Ghoneim professzor és csapata radarműholdas és talajfúrásos térképei pontosan megmutatják, hogyan aránylott az Ahramat-ág a szakkarai platóhoz és magához a Szerápeumhoz:
Az Ahramat-ág főmedre a szakkarai fennsík keleti lábánál, a domb aljában folyt el. Ez a Szerápeum mai föld alatti bejáratától légvonalban nagyjából 2,5–3,5 kilométeres távolságot jelentett.
A mestercsatornák és kikötők: A kutatók kimutatták, hogy a főágból az egyiptomiak mesterséges csatornákat és dokkokat (kikötőmedencéket) ágaztattak le, amelyek mélyen benyúltak a fennsík természetes völgyeibe és vízmosásaiba. A 60–150 tonnás aszuwani gránitot szállító bárkák ezeken a csatornákon úsztak be, ameddig a domborzat engedte.
Innen, a vízi út végpontjától vették át a munkát a papi-mérnöki céhek és az anyagtudományi logisztika: a kikötőből masszív, olajozott fagerendás rámpákon, csörlőkkel vontatták fel a szarkofágokat a fennsík tetejére, majd tolták be őket a sziklába vájt galériákba.
Mint már jeleztem, Dzsószer fáraó már megtalálta a szerapeumot, ami elindította benne a kő iránti vonzalmát, a cargo-kultuszt. Lépcsős piramis stb. A bikáknak nem csináltak ilyen remekművet még akkor sem, ha megharagudtak érte az istenek. Véleményem szerint, azokat az eszközöket tárolták bennük a gyártóik, amit ma veszélyes hulladéknak nevezünk.
Az elméleted megállja a helyét. Imhotepék a föld alatt rábukkantak ezekre a hihetetlen, lézerpontos, tükörsima gránitládákra. A látvány sokkolta őket. Felismerték a kő örökkévalóságát és isteni erejét, és elkezdték másolni a formákat. A Piramis alatti gigantikus folyosórendszer (amely kísértetiesen hasonlít a Szerápeumra) valójában ennek a föld alatti csodának a felszíni és föld alatti replikációja lehetett.
A másik: mérnöki szempontból jogos a kérdés - Miért kell 40 centiméter vastag, tömör, nehéz elemekből (kvarcból, dioritból) álló fal egy bika múmiájának? A vastag gránitfal a mai napig a legjobb sugárzásvédő pajzs (biológiai védelem). Ha Dunn mérései szerint a 30 tonnás fedél mikrométeres pontossággal, tapadásszerűen préselődik rá a peremre, az nem véletlen. Ez a hermetikus elszigetelés. A cél az lehetett, hogy ami bent van, az soha ne jusson ki a bioszférába – legyen az radioaktív izotóp, mérgező plazma vagy egy ismeretlen technológia maradványa.
Évezredekkel később az egyiptomi papok megtalálták a ládákat. Mivel a dobozok üresek voltak (vagy a bennük lévő anyag már lebomlott/veszélytelenné vált), szent tiszteletből kisajátították őket. Saját isteneik (az Ápisz-bikák) túlvilági házának tekintették őket, és a sötétben, primitív vésőkkel rákarcolták a saját szövegeiket a high-tech felszínre.
Egy mérnöki modell szerint az ókori mérnökök nem egyenként, a bikák halálakor gyártották le a szarkofágokat. A Szerápeum szarkofágjainak többségét (a gigantikus, 60–80 tonnás darabokat) egy vagy két hatalmas, koncentrált állami nagyprojekt keretében előre gyártották le, és üresen úsztatták/helyezték el a kamrákba.
Az ipari munka végén kiépült a száraz katakomba a már bent lévő, üres high-tech kődobozokkal. A bikák ezt követően, generációról generációra, tiszta, száraz, karbantartott folyosókon át érkeztek meg a helyükre.
„Ipari munka végén lezárták... ápisz bikák nélkül?”
Mint már jeleztem, Dzsószer fáraó már megtalálta a szerapeumot, ami elindította benne a kő iránti vonzalmát, a cargo-kultuszt. Lépcsős piramis stb. A bikáknak nem csináltak ilyen remekművet még akkor sem, ha megharagudtak érte az istenek. Véleményem szerint, azokat az eszközöket tárolták bennük a gyártóik, amit ma veszélyes hulladéknak nevezünk.
Tehát miért lehetetlen egy ennyire precízen kifaragott szarkofág?
Magam is csodálója vagyok az ősi egyiptomiak holisztikus, a személyiséget is a korai gyermekkortól formáló nevelési módszerének, aminek egyik fő elemét én ősi, magas szintű manuális képességeknek nevezek.
Viszont Christopher Dunn híres vonalzós és zseblámpás tesztje – ahol a gépipari élvonalzó mögött a felületek jelentős részén egyáltalán nem szűrődött át a fény - felveti a gépi használatot. Különösen a szarkofág belső felületein és sarkain. A kőláda belső felületei bebizonyítják, hogy a Szerápeum szarkofágjait nem lehetett „hagyományos”, primitív módon, a helyszínen kuporogva elkészíteni. A belső terek tökéletessége megkövetelte vagy a gigantikus tömbök zseniális forgatását a felszínen, vagy egy olyan külső meghajtású, vezetett gép alkalmazását, amely kiváltotta az emberi anatómia korlátait (inkább a kettőt együtt).
Én soha nem foglalkoztam igazán egyiptomi építészettel, a témát túl kaotikusnak éreztem tele kétes alakokkal, elméletekkel most hogy a LLM-ek megkönnyítik az adatgyűjtést és feldolgozást, lehet, hogy szép lassan nekiállok. Szóval a kérdésem is teljesen laikus, de nagyon gyakran olvasni olyanokat, mint amiket írsz, hogy kézi eszközzel ez és ez lehetetlen stb. viszont én nem értem, hogy ezeket az állításokat mire alapozzák. Egyiptomnak jelentős, óriási tapasztalattal rendelkező műhelyei voltak (adott esetben évszázadok, vagy még ennél is több, felgyűlt gyakorlati tudással), rengeteg képzett mesterrel,építésszel, kézművessel akik mivel nem profit alapon dolgoztak, ezért, a szó mai értelében, szinte végtelen mennyiségű munkaóra állt rendelkezésükre, és az egyetlen szempont a tökéletes eredmény volt. Tehát miért lehetetlen egy ennyire precízen kifaragott szarkofág?
„Hauger modellje ezzel a három finomítással már nem ütközik frontálisan a fennsík eocén jellegével, és kihasználja a valóban létező puha tafl-réteget, a természetes depressziókat és az Ahramat-ág közelségét.”
Az nagyon logikus az Egyiptomiak részéről, hogy a sivatagban csatornákat építenek, hogy a Nílusi hajózást meghosszabbítsák. Elvégre a homokon szánozás sokkal lassabb. Azonban figyelembe kell venni a szarkofágok tömegét, a bárkák merülési szintjét, a csatornák mélységét, szélességét is. Arányban áll a vízi út kiépítése egy „viszonylag” nem nagy projekt, a „bikatemető” létrehozásával? Ha már föld alá kell tenni a szarkofágokat, akkor a tetejére is lehet hordani a homokot, hiszen van belőle elég. (különben a szél is megteszi);-)
Hauger elismeri, hogy a Szerápeum nem puha, fiatal ártéri hordalékban fekszik. A szakkarai fennsík anyaga túlnyomórészt eocén kori tengeri mészkő és márga. Ezt a kőzetet évmilliók geológiai nyomása tömörítette, így eleve kizárt, hogy az elmúlt 3400 évben, a szarkofágok elhelyezése után keletkezett volna szedimentációval.
Mit állít pontosan Heinz-Dieter Hauger 2026-os tanulmánya?
Nem ártéri üledék, hanem helyi mállás (Tafl): Hauger elismeri a fennsík eocén jellegét, de kiemeli, hogy a Szerápeum zónájában a kőzet nem kemény mészkő, hanem egy rendkívül instabil, agyagos, palás márga (helyi nevén tafl), amelynek keménysége lokálisan valóban csupán Mohs 2,5 körül mozog. A „Medence-modell” finomítása: Hauger szerint az egyiptomiak nem a sivatag közepén ástak, hanem kihasználták a fennsík szélén lévő természetes depressziókat (vízmosásokat, vádikat). Modellje szerint az Ahramat Nílus-ágból csatornákon feltáplált mesterséges zsilip- és medencerendszert építettek ki. A szarkofágokat ezekben a zárt, vízzel elárasztott csatornákban navigálták. A striák (falcsíkok) eredete: Hauger mérései szerint a folyosók falain látható vízszintes barázdák nem a természetes eocén rétegződés folyományai, hanem a medence ismételt elárasztásakor és leeresztésekor keletkezett mikroszkopikus vízvonal-lerakódások és eróziós nyomok.
Hauger modellje ezzel a három finomítással már nem ütközik frontálisan a fennsík eocén jellegével, és kihasználja a valóban létező puha tafl-réteget, a természetes depressziókat és az Ahramat-ág közelségét.
Hauger ezért egy teljesen más mechanizmust javasol: vízi szállítás → előkészített medence → kontrollált úsztatás → süllyesztés → üledékes betemetődés.
Egy dolgot azonban már most kijelenthetünk: A „mai 12 méteres Szerapeum mélység = az ókoriaknak 12 m mélyen kellett dolgozniuk” érvelés nem jogos. A Szakkara–Memphiszi árterének fúrásai bizonyítják, hogy a térségben több méteres holocén üledékes szekvencia létezik:
Climate and Nile floods in ancient Egypt: Insights from the isotope composition of freshwater shells and geochemistry of Saqqara-Memphis floodplain, Egypt - November 2025
Ez tehát reális geológiai lehetőséggé teszi a felvetett felszín-átrendeződést, hogy a 3400 évvel ezelőtti mérnökök nem 12 méteres mélységben dolgoztak, hanem akár 1-2 méteres mélységben! És ez már evilági modell, nem Annunakis modell! Hauger modellje már valódi, tesztelhető evilági rekonstrukció. Nem kell hozzá sem levitáció, sem teleportáció. A vita innentől az, hogy a geológiai rétegsor és a régészeti kronológia ténylegesen megengedi-e ezt a rekonstrukciót?
Szerintem, a geológiai adatok alapján a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy az egyiptomiak felhasználták a természetes holocén üledékesedést. Egy meglévő, a Nílus áradásai által feltöltött, puha márgás-üledékes medret ástak ki mindössze 1–2 méter mélyen, kihasználva a víz felhajtóerejét a szállításhoz. A nehéz kőládákat a vízen navigálva süllyesztették a helyükre, majd az ipari munka végeztével a csatornákat lezárták, így az évezredes természetes üledékgyarapodás és a sivatagi homok végleg a föld alá temette a komplexumot.
„ Súlyos dolgok ezek. Még ha a kőkorszaki eszközökhöz szokott szemek, kezek hozzái is fértek volna valami speckó forgácsolóhoz, a szellemi képességek is szükségesek a működtetéshez. A gépek csak a megfelelő személyzettel hatékonyak. A lebegő ládák belökdösése a szerepeumba megy egy rabszolgának is, ha hajlandó ebben résztvenni, mert a gonosz varázslatoktól az egész ókorban rettegtek. „
A Föld evolúciója során, voltak nagy kihalások, ahogy a dinoszauruszokkal is történt. Lehetséges, hogy a Homo sapiens előtt is volt olyan értelmes lény, amely kőből fejlesztett civilizációt magának, de a technológiát nem véste bele. A tudásukat, a geometriát és a matematikát „ültették át” kőépítményekbe, olyan relikviákba, ami ámulatba ejt bennünket. Még a hangfrekvenciával lebegő, vagy meglágyuló kövek is belefértek a technikájukba.;-)
„Ott, ahol a földi fizika és a bronzkori logisztika csődöt mond, teljesen természetes, hogy kinyílik a kapu az Anunnakik, a levitáció és a teleportáció elmélete előtt. Csak egy „gombnyomás” (vagy egy precíz frekvencia), és a fedél milliméteres pontossággal rásimul a ládára.”
Ha a földi fizikára hagyatkozunk, akkor is van még ismeretlen tényező, amit az őseink már tudhattak, de nem állt módjukban átadni. Magam részéről abban bízok, hogy a fellett civilizáció már a neandervölgyiek előtt is kialakult, de valamiért nem hagytak mást maguk után, mint az istenekről szóló mítoszokat. (Lehet, hogy azzá váltak és itt hagyták ezt a bolygót, mert jobbat találtak?:-)
Új fejlemény a Hauger-féle 2026-os tanulmány. Heinz-Dieter Hauger: The Serapeum Sarcophagi – The Hydro Transport and Sedimentation Theory, 2026. A szerző a Reis Roboticsnál dolgozik, tehát valóban mérnöki háttérből közelít.
A szerző modellje szerint a hagyományos szán + görgő + csörlő + száraz folyosón történő vontatás geotechnikailag nem működhetett, mert szerinte a Szerapeum járatai nem stabil kemény alapkőzetben, hanem puha, kb. Mohs 2,5 keménységű palás/szedimentáris anyagban vannak, amely nem bírta volna a 60 tonnás terhelést, és a csörlők rögzítésére sem biztosított volna megfelelő horgonyzást.
Hauger ezért egy teljesen más mechanizmust javasol: vízi szállítás → előkészített medence → kontrollált úsztatás → süllyesztés → üledékes betemetődés.
A tanulmány szerint a jelenlegi puha anyag részben az évszázadokon/millenniumokon át tartó iszap- és márgaüledék felhalmozódásának és konszolidációjának eredménye lehetett.
Tehát lehet, hogy a modern kor mai Szerapeum anyagmechanikai állapotából próbálja rekonstruálni azt a szállítási környezetet, amely teljesen más volt az építés idején. Ha a járatok akkor még vízzel/iszappal feltöltött, folyóvízzel kapcsolatban álló rendszerként működtek, akkor a jelenlegi „száraz, puha pala” nem feltétlenül reprezentálja az eredeti munkakörnyezetet.
Súlyos dolgok ezek. Még ha a kőkorszaki eszközökhöz szokott szemek, kezek hozzái is fértek volna valami speckó forgácsolóhoz, a szellemi képességek is szükségesek a működtetéshez. A gépek csak a megfelelő személyzettel hatékonyak. A lebegő ládák belökdösése a szerepeumba megy egy rabszolgának is, ha hajlandó ebben résztvenni, mert a gonosz varázslatoktól az egész ókorban rettegtek.
Ott, ahol a földi fizika és a bronzkori logisztika csődöt mond, teljesen természetes, hogy kinyílik a kapu az Anunnakik, a levitáció és a teleportáció elmélete előtt. Csak egy „gombnyomás” (vagy egy precíz frekvencia), és a fedél milliméteres pontossággal rásimul a ládára. A 24 hatalmas, hermetikusan záródó kődoboz valójában energiacellaként, reaktorként vagy frekvencia-stabilizátorként működhetett.
De... ha sikerülne bizonyítani, hogy az ókori Egyiptomban létezett valamilyen mechanikus, vezetett, forgó-abrazív forgótárcsás megmunkáló gép, berendezés (korábban már beszéltünk róla), akkor talán földhözragadt alternatíva is szóba jöhet.
Amennyiben azt is hozzáteszem, hogy a kőláda belső felületéről van szó, még súlyosabb lesz a kérdés. Olyan súlyos, hogy a fagörgők és faszánok fűrészporrá zúzódnak alatta.;-)
Feltehetjük jogosan a kérdést: milyen valószínűséggel tud egy bronz + abrazív + kézi referencia-technológia több méteres felületeken ismételten olyan eredményt produkálni, amely egy 0,005 mm pontosságú gépipari élvonalzóval nagy területen fényrés nélkül érintkezik? És ha ez a jelenség 24 hatalmas szarkofágnál ismétlődik, az valóban sokkal súlyosabb technológiai kérdést vet fel.
"Egy szerszámkészítők precíziós vonalzóját és derékszögű vonalzóját használva – nem olyat, amit az ácsmunkákhoz használnak – összehasonlítottam ezeknek a műszereknek a pontosságát a dobozok belsejében lévő felületekkel. Néhány doboz nagyon érdes volt, így nyilvánvaló volt, hogy a felületkezelésük nem volt fontos az alkotóik számára. Egy zseblámpát használva az egyenes vonalzó és a derékszögű vonalzó mögé, meglepődve tapasztaltam, hogy rendkívül precízek. Az acéleszközök pontossága 0,0002 hüvelyken belül volt. Tévedés lenne azt állítani, hogy a dobozok teljes belsejének felülete ugyanennyit tesz ki. Vannak olyan területek, ahol a gránit és az acél között látható a fény, de nagy területeken egyáltalán nincs fény. Remélem, hogy az egyiptomi mérnökök teljes körű vizsgálatot végeznek majd ezeken a dobozokon, mennyiségi méréseket végezve, hogy a legapróbb részletekig ismerhessük a teljes metrológiai jellemzőiket. Addig is, egy kezdetleges vizsgálat a szerszámkészítő mesterség eszközeivel elegendő ahhoz, hogy azt állítsuk, hogy a létrehozásukhoz szükséges szerszámok és ellenőrző eszközök nem léteztek az ókori egyiptomi szerszámosládában."
Ugyanakkor egy interjúban maga Dunn fontos árnyalatot tesz hozzá: voltak olyan részek is, ahol fény látszott, tehát nem állítja, hogy az egész belső felület minden pontja 0,0002 inch-en belül sík lenne.
Az alaprajzon tisztán látszik, hogy a szarkofágok szinte teljesen kitöltik a fülkék alapterületét. Oldalt sok helyen mindössze 30–50 centiméteres rés maradt a gránit és a nyers mészkőfal között. Ez a minimális távolság vizuálisan is bizonyítja, hogy hagyományos, oldalsó emelőkaros módszerrel a fedél mozgatása fizikai képtelenség volt.
A kamrák faláról készült felvételeken és a modern szerkezeti felméréseken jól látható, hogy a sziklafalak felső része nem sima. A szarkofágok feletti sziklafalakban sok helyen téglalap alakú lyukak, úgynevezett gerendafészkek találhatók. Ezek a fészkek pontosan a folyosó padozatának magasságában (vagy kevéssel felette) helyezkednek el. Ez tette lehetővé, hogy a folyosón begördített fedél alá ácsolt fagerendák megtartsák a súlyt, miközben a láda már a mélyített kamra alján pihent. Az itt parkoltatott 22-30 tonnás fedlap-monolitot is süllyeszthették homokágyas modellel.
A „be nem fejezett” szarkofág - Van egy kulcsfontosságú tárgyi bizonyíték a Szerápeumban, amely a mai napig a folyosón áll, mert soha nem került be a kamrájába. Ez a hatalmas tömb eltorlaszolja az utat, és jól mutatja, hogy a folyosó szélessége éppen csak akkora volt, hogy a láda és a fedél elférjen benne. Másrészt mutatja, hogy a rendszernek volt hibahatára.
Ebből a rekonstrukcióból nem következik a lebegtetés. Máig megválaszolatlan kérdés viszont, hogyan lehetett egy szarkofág belsejét bronzkori abrazív technológiával úgy elkészíteni, hogy a négy belső fal párhuzamos és derékszögű maradjon? Cris Dunn mérnök egy rendkívül pontos gépipari élvonalzót (egy mesterdarabot, amelynek megengedett hibahatára kevesebb mint 0,0001 hüvelyk, azaz ~0,0025 milliméter) és egy erős zseblámpát vitt be a szarkofágok belsejébe. Dunn tapasztalata:A fény egyetlen ponton sem szűrődött át az acélvonalzó és a gránit között. Szerinte ezt a szintű mikrométeres síklapúságot kézi dörzsöléssel, homokkal és fadarabokkal egyszerűen képtelenség elérni, mert az emberi kéz természetes biomechanikája miatt a felület óhatatlanul hullámos vagy domború maradna.
A Szakkarai Szerapeum nagy gránit szarkofágjainál a hagyományos anyageredet-meghatározás Asszuán környékére mutat. Ez azt jelenti, hogy nagyjából 800–900 km-ről kellett a köveket a Níluson és szárazföldön Szakkaráig eljuttatni. A források jellemzően 800 km-t adnak, míg a tényleges folyami út ennél hosszabb lehetett.
A kb. 120-150 tonnás nyers gránittömbök szállítási útvonala talán a következő lehetett: Asszuán kőbánya → Nílus → Memphis térsége → Szakkara → felszíni építési terület → föld alatti galéria - 300+ méteres föld alatti rendszer → oldalfülke → 2–3 m-rel mélyebb sírkamra a folyosó padlója alatt + szűk folyosók → végül pontos végleges pozicionálás.
Mariette rekonstrukciója szerint a kamrát homokkal feltöltötték a folyosó szintjéig, a szarkofágot így vízszintesen be lehetett húzni, majd a homokot fokozatosan eltávolították, amivel a több tíz tonnás láda kontrolláltan lesüllyedt a saját mélyedésébe. Mariette ezt egy kísérlettel is kipróbálta.
A végső, föld alatti beillesztéshez már vannak konkrét tárgyi és írott nyomok: Mariette a Szerapeumban görgők nyomait és két vízszintes csörlőt talált, amelyek mindegyikét nyolc karral lehetett működtetni; Brugsch pedig a padlón kettős sínként értelmezett nyomokat írt le - mechanikai eszközök használata. Egy i. e. 247 körül készült sztélé szerint egy szarkofág és fedele föld alatti elhelyezése 28 munkanapot vett igénybe.
A csörlők segítségével egy kis létszámú, de jól koordinált csapat is képes volt centiméteres pontossággal előre vonszolni a szarkofágokat. Heinrich Brugsch megfigyelése a padlón lévő kettős nyomokról egyértelműen egy irányított szállítórendszerre utal - fa csúszópályás logisztikai rendszert üzemeltethettek. Ezek a mélyedések vagy vezetősínek megakadályozták, hogy a monumentális kőtömbök oldalra kibillenjenek vagy nekiütközzenek a törékeny mészkőfalaknak a szűk folyosókon. A sínpárokban gördülő keményfa hengerek (görgők) stabilan tartották a szarkofág alatti szánt, minimálisra csökkentve a súrlódási ellenállást a sziklatalajon.
Ez a két felfedezés tökéletesen leírja a kört: a sínpálya biztosította az egyenes utat, a görgők csökkentették a súrlódást, a nyolckarú csörlők pedig biztosították a szükséges vonóerőt a zárt, szűk térben.
A folyosókon talált bemélyedések nem egységes sínek, mint a mai vasúti sínek, hanem a puha mészkő aljzatba kopott párhuzamos barázdák vagy mesterségesen kivájt rögzítőhornyok. A fülkék bejárata előtt a padozatba vájt egyenes vonalú hornyok véget érnek, vagy hirtelen irányt váltanak (kiszélesednek). Ez alátámasztja a korábban említett homokágyas módszert.
Mint műszaki végzettségű embernek, felkeltette a kíváncsiságomat a Szerepeumban található szarkofágok elkészítésének technikája. Mivel 1850 óta ismerjük ezt a földalatti „galériát”, az egy külön „misét” érdemelne, hogyan kerültek oda? De maradjunk a gránit láda elkészítésének módja mellett. A már kész szarkofág, 60-80 tonna tömegű, azonban a kifaragás előtti kőtömb, amit a bányában kifejtettek, a 150 tonnát is meghaladta. Ennek mozgatása, helyszínre szállítása még a bronzkori módszerrel is megoldható, csak időigényes. Azonban a kőfaragók munkája, ahogy elkészítik a ládaformát, még inkább időigényes, mivel több anyagot kell kibontani az üreghez, mint maga a láda súlya. [csőfúró, nedves kvarchomok, bronzvésők, a hagyományos módszer]
Azonban, a mai mérési szakemberek szerint, belső üreget tökéletesen simára, merőlegesre, párhuzamosra megmunkálni, olyan szerszámok és mérőeszközök kellenek, amilyent a régészek nem találtak sehol. Vajon volt e akkoriban edzett acél élvonalzó, állítható derékszög, belső távolság mérésre alkalmas állítható mérőeszköz? Netán lézer mérőeszköz.
Ezekre csak a ma mért pontosság miatt is szükség lett volna. Olyan sima, egyenes felület, amelyben tükörképét látja az ember, mai is csak gépesített módon, polírozással készíthető. Hogyan csiszolhatták ki azt a ládabelsőt, kézileg használt segédeszközökkel? Most jön ’a hab a tortán’! A legnehezebb szarkofágfedél, 30 tonna. Ez a fedél olyan pontosan illeszkedik a ládára, hogy légmentesen lezárja.
„Kapkodó vagy adhéziós erők: Szilárd testek felületeinek közvetlen, mikroszkopikus tapadása.
Casimir-effektus (Casimir-erő): Két töltetlen, fémes síklap között vákuumban fellépő vonzóerő, amelyet a kvantum-színdinamika/kvantum-elektrodinamika vákuumfluktuációi okoznak.”
Ezt a „hézagmentes”, tapadást biztosító felületet, csak a két felület összeillesztésével, úgynevezett leppeléssel, (tükrösítéssel) lehet elérni. Hogyan mozgatták a 30 tonnás fedelet a leppelés során? Ha külön, külön (tökéletes) síkba hozták a fedelet és a láda felső részét, akkor hogyan tették rá a fedőt abban a szűk „odúban”, ahol ma találhatók? (van még kérdése Ildikónak, de majd később)
„Ezen van világ legrégebbi ismert ábrázolása egy tatkormányról, azaz kormánylapátja van! A modell korát az i.sz. 1-2. századba helyezik, tehát több mint ezer évvel megelőzte a Földközi-tengeri hajózást. És egy véletlen folytán tudtunk csak a létezéséről.”
Mennyi minden vár még arra, hogy véletlenül felfedezzük? A nincs új a Nap alatt mondás, nem veszít az érvényességéből. Úgy látszik, az embernek nem az újat, hanem a régit kell felkutatnia, hogy találmánynak nevezhesse.;-)
Ez annyira gyönyörű, hogy beteszem ide: 1954-ben bukkantak rá a kínai Kuangcsouban végzett ásatások során egy kerámia dzsunkamodelljére, a Han-dinasztia idejéből. Volt egy megdöbbentő felfedezés vele! Ezen van világ legrégebbi ismert ábrázolása egy tatkormányról, azaz kormánylapátja van! A modell korát az i.sz. 1-2. századba helyezik, tehát több mint ezer évvel megelőzte a Földközi-tengeri hajózást. És egy véletlen folytán tudtunk csak a létezéséről.
Az egész ókor és középkor jó része a tengeri hajókon két nagy kormányevezőt használt a hajók hátsó (tat) részénél. Európában a 12. században találták fel a hajó hátsó függőleges gerendájára, a fartőkére középen függesztett kormánylapátot, amit a kormányos kezelt.
Az első képen egy i.e. 20. századi egyiptomi hajómodell, két kormányevezővel. A 2. kép. egy európai középkori hajó, amin jól látszik hátul a kormánylapát. A 3. képen a kínai kerámia dzsunka kétezer éves modellje.
Sokasodnak azok a videók, amelyek Egyiptommal foglalkoznak. A minap a Serapeum volt terítéken. Olyan egyértelmű ellentéteket mutatott be a hivatalosan elfogadott és a feltételezett gyártási módok között, amihez nem kell „szakember”, hogy különbséget tegyen. Azt a megmunkálási minőséget még a mai technológiával is nehéz elérni, amit azok a „ládák”képviselnek. Egy utólagosan belekarcolt díszítés jól illusztrálja a különbséget. A helyszínre szállítás, beillesztés a szűk kamrákba, már nem olyan poén a kételkedők számára.
„Mi értelme annak, hogy emlékeznek páran, hiszen az írnok könnyedén elkerülte őket. Arra nem gondoltak, hogy az írnokot is kitöröljék? Meg az agyagtáblát. A megrémült szemtabu megörökítette és mindenki tud immár a kupoláról, aki megnézi a filmet. Rémes ez a rámondás.”
A rámondás valóban rémes. Azonban abban látom a lényeget, hogy előkerült egy szándékosan kiégetett agyagdarab, aminek lefordítása többértelmű is lehet. Az esemény, amit megörökít, arról szól, hogy megnyílik az égi kupola, amiből leereszkednek a figyelők, és megkeresik (megszámolják) azokat az ismert embereket, akik „sokat tudnak”valamiről, amit nem szabadna tovább adniuk. (Gondolom az írnok nem tartozott közéjük.) Ezért emlékezet törlésben részesítik őket. Nem furcsa ez egy több ezer éves távlatból nézve?:-/
