Keresés

Részletes keresés

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43940

Leck Gábor

 

 

TÉLI ELÁGAZÁSOK

 

dérrel meghintett szakállának

dús lombozatát omlasztotta a tájra

erre a szelíden megkövülni látszó

őskori világra

 

hóráccsal

telítettek a kerítések szuronyredői

szikrázó áldozati oltárok

a dűnék fénylő párkányai

 

a sík elvegyül

e meddő csendben

önön határain lassan átfolyik

szemhéjam alkonya alatt

távlati vízióm semmissé kopik

 

göcsörtös karjaikkal

az égen kúszó holdtollú dunnákat

szúrnák nyársra a jegenyék

s a zakatoló télidő

ütemre rázza le hódarázs köntösét

 

a szám mint hópelyheket

olvasztó bolyhos tégely

hátamon csiszolatlan hókristályok

váza libabőrt fodrozva folyik széjjel

 

ültő helyemben peregnek

gyereklázas téli képek

érzem

megalkuvó árnykörömből

mozdulatlanul kilépek

 

az elágazásból

indaként tekerednek az utak

mezítlábas nyomok didergő

magányát juttatják eszembe

      – ne hagyj elágazni

      – hagyj még egy kevés gyermekösztönt

      nekem

 

viharkabátok távolodó

szárnya mélán leng a szélben

a dűlőutak fehér habja alatt

kirótt útjaim merre mendegélnek?

 

a megsüppedt feszület

is térdig hóban gázol

ablakok tövében szunnyadó gyerek

bégető bárányfelhőket számol

 

az égi ráktérítőn

túlbaktatott már a nap

kihűlt arcának terhes közönyével

tekint rám

talányként félszó ködös távolából

a miért összeáll

 

 

Versek a tengerhez

és a csillagokhoz

[33-35.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43939

Leck Gábor

 

 

KIK VAGYUNK?

 

kik vagyunk?

feltárnak-e még minket

az anyaöl szorítású szavak?

lelkünk oltárán

a kitépett gyökerek

levelet hajtanak-e újra?

létező és elérhetetlen

egység körvonalazódik bennem.

ez talán nyelvem önálló léte,

éjszakába ágyazódó üzenete,

hol forrássá fakasztja magát

a szellem, anyaggá a csend.

mehetsz a letaposott

ösvény kettős világába,

fél lábbal elsüllyedsz az önzés

csapdájában.

peremjáték az élet.

úgy játssz, hogy mindig

távol essenek a szélek.

ne ignoráljon

sors-közösség-vállalás.

a beszéd fajsúlytalan,

de a szó hasadékába taszított

erőt nem ismerheted.

kibonthatja magát eszköz és mód:

a benne táguló világ

elhagyott árnyékodon nem bukik át.

sejtjeid törtrészében

megmaradsz annak aki voltál.

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [28-29.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43938

Leck Gábor

 

 

A KIS HERCEG BÁNATA

 

a fagyott űrben

                       a kis herceg dudorászva lépked

s szórja szét cifra szirmait

                       a viráglelkű hervadó nyári égnek

 

haja lobog a kavargó

                       bolygóközi szélben

könnyei súlytalanul lebegnek

                       búskomor üvegszemében

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [25.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43937

Leck Gábor

 

 

ALKONY

 

levélkoszorúban foltos cinege

kopaszodó fák égbe tekeredő

indáin sötét eresz lenyugvó

napon kapaszkodó glória

lassan zuhog ránk az este

a folyóparton csend van

a hold elfoglalja égi várát

a tücsökmester hátára veszi hegedűjét

lehervad lassan a háztetők mosolya

öreg halász virraszt kinn

a Latorca-parton

halászcsónak alatt

hullám türemkedik

 

 

Versek a tengerhez és

a csillagokhoz [21.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43936

Leck Gábor

 

 

ESŐ

 

ázott tollú

galambok

libegnek dróthuzalokon

angyalok

sós könnyei

lengő fűzfaágakon

becsukta kelyhét egy didergő virág

víztükörtől fénylenek az utcák

fenékig átázott egy gólyafészek

s ekkor a nagyi elővesz

egy derűs nyári képet

 

 

Versek a tengerhez és

a csillagokhoz [16.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43935

Leck Gábor

 

 

TOLLBA MONDOTT ÉJSZAKA

 

máglyatűz lobog

szálkás csend lapít

mint ijedt bagoly a zizegő bokor korgó gyomrában

ékes madárének kanyarog az alkonyuló tájban

a csituló nappal hirtelen öregszik

terebélyesül éjszakává…

 

betömött szájú elnyesett hangok

mint szenilis zavart tudatú aggok

morognak nyelvzsibbadásig

hogy valami nem jól van

valami hibádzik

hamisan cirreg a tücsök is

mámora elszállt vonóját elejti

akár a részeg prímás…

 

a kert fölé ágaskodó csillagok

akár a fagyott szentjánosbogarak

egy helyben lebegnek

izzanak majd kialusznak

csak egy szomorú szem lábadozik köztük

de végül az is elmerül a többi égi fáklya

gúnyos tűzfészkében…

 

sötét van titokban nő minden

zamatosul a cseresznye

libben a krumplivirág

gurul a szende hold is

csak én virrasztok

hittérítő kitartással

 

örökségem számottevő

sosem adhatom fel

mert pereg az idő

surrogva nekiiramodik

mindig jöhet változás

ha nem is hajnalodik…

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [14-15.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43934

Leck Gábor

 

 

AZ ESŐ NEM ESIK

 

az eső nem esik

csak az eresz kopog

 

a nap nem süt

csak a levegő somolyog

 

a szél nem fúj

csak a holt idő áramlik

 

az ember nem gondolkodik

csak félti szende álmait

 

a szív nem dobog

csak az élet visszhangzik

 

a tenger nem hullámzik

csak rombolja partjait

 

s én sem alszom

csak lelkem eregetem a szótalan álmokig

 

oda hol csend feszül

hol halk zizzenés hallik

s az idő az ég méhéből kinéz

 

 

Versek a tengerhez és a csillagokhoz [12.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43933

Leck Gábor

 

 

ÚTRA KELÉS

 

megül a dér a szikla hátán

éled a tojássárga nap

a sötétség hátrál

úttalan utakra vonz a messziség

nem is a törekvés

inkább a hűtlenség

sodor

végtelen utakon

tűnődik tudatom

az eltévedt idő

zsongó üzenetét

fogom

az irigyen sárguló rét

és a repcekirály

mutatja a szerteszét futó

hamis irányt

 

 

Versek a tenger-

hez és a csilla-

gokhoz [8.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43932

Lázáry René Sándor

 

 

SÓVIDÉKI TRÉFASZÓ

 

Dominak és Lajosnak

 

Fazekaskorongon

Forog körbe Korond:

Madaras mintákon

Fáradozik, borong…

Bokályra festeget

Tulipános cserét –

Pünkösdkor tán elkél

Minden pántos cserép…

Kemencét fűt kiki:

Nézdeli hogy s mint áll…

Népművész közösség

Tálat, kancsót pingál…

Módusságban, Krőzus,

Ne múld felül őket –

Gyúrjanak maguknak

Agyagfütyülőket!

 

 

111 vers a Sóvidék-

ről, 1914 [97.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43931

Lázáry René Sándor

 

 

SZOVÁTAFÜRDŐI EMLÉK

 

Fátyolfelhős az ég: elrebbenő ökörnyál!

Csapong a nyurga nyár... Hány könnyű hő, gyönyör száll,

Süvölt az ősz felé?... Míg fekszem tétován,

Mint súlytalan sugár a Jordán mély taván...

Fátyolfelhős a táj: fénylengető ökörnyál...

Besző a szép idő, a távol sem gyötör már…

Mint fáradt tölgylevél fenyőzöld Medve-tón

Lebegve ringok én, világot megvetőn...

Fátyolfelhős a csönd: magassan ég a nyár még!

Csak úszom czéltalan, magányos néma árnyék...

Testemnek hány öröm, hány szebb halál adós, ó?

S a lét se több... Csupasz... Lelkemre száradó só!

 

 

111 vers a Sóvidékről, Szováta, 1894. szeptember [97-98.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43930

Lázár Tibor

 

 

ANYANYELV

 

Jelentéstartalmad hűség

           szótőgyökérrel földből nőve

jelekkel érdemkereszteket

ragokkal rangot varrni fel

képzőkkel más szófajok ritkás

határain betörni nem bűn

fogalmaim molekulái véres hólyagok

ásó- és kapanyél- tanította szófűzés

rablóháború tolvajút

           a kényes törmelékbeszéd

mondataidban gyermekláncfű-ölelkezés

tehéntej édes bíbor illata

anyánk megkövült szájmozgása

leszálló korok súlyos robaja

           zeng ősi pentatóniát

egyetlen juss-nélküli jussunk

illetékmentes örökhagyás

az egyszerű és bővített mondatok

nyirfavíz-tiszta buggyanása

           kenyérhéj-éles kapavágás

az egy-sarokból indulás ajakmozdulásai

           fakadnak

mint anyanyelv, mint anyánk nyelvünkben

           lüktető szive

 

 

Vallomás [21.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43929

Lázár Tibor

 

 

ESTE

 

Az eső drótszálain függött az este,

s a tócsák színén

         reszkető fény kereste

tükrét, mit mindig összetört a szél.

 

 

A napok arca [24.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43928

Lázár Tibor

 

 

ŐSZI ELÉGIA

 

Elmennek megint a madarak,

mert lábukat a hideg csipkézi már,

és elhallgatnak az éjjeli ciripelők is,

s tagadóan rázzák sárga fejüket a fák:

elmúlt a nyár, a kihűlt strandokon

csak a szél a vendég, s néhányan keresik

az egyre jobban fakuló délutánok sűrűjében

a csendet, a csókok tűzmarta nyomát.

Kereslek én is, de mosolyod felitták mohó sugarak,

szemed az égbe költözött,

derekad íve hullámsírba szállt,

nem maradt semmi belőled

csak egy sál, egy sapka, egy kabát.

 

 

A napok arca [17.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43927

Lázár Tibor

 

 

NYÁRI ZIVATAR

 

A délutáni nap csókolja a szemem,

perzselő aranya szétfolyik testemen,

kaszák hegyén táncol, kévébe hull a fény,

két marokkal szedem, s mezőket gyújtok én.

Emésztő tűz lobog, kocsi nyoma fordul,

lehunyt szemű pipacs szél-szerelmet koldul,

mire észreveszem villant az ég alja,

aki fel sem néz, az csak a dörgést hallja.

Sistereg a felhő, forr a föld alattam,

villám melegéből gyöngyszem-máglyát raktam,

aztán nem esik már, nem hajol a szél sem,

szivárványkör gurul azurkék keréken,

s az ég óceánján, felhő tarajokon

foszló eső-hajból a nap glóriát fon.

 

 

A napok arca [15.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43926

Lázár Tibor

 

 

NYÁR

 

Megérett indulat a nyár,

naponta kitörő kéklő vulkán,

testünk egyenlítőjére szoruló sugár,

mint óriás-lencsék hevítenek

olthatatlan szomjúsággá,

hogy ellobbanjon, s hamuvá égjen

minden évben velünk,

mert csak így lesz jövőre

élet s feltámadás.

 

 

A napok arca [10.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43925

Lázár Tibor

 

 

MÁJUSI ESŐ

 

Nagy széllel jött, és felleghajtó kedvvel

hordta a port, s tépte a fák gyenge virágát,

szaga friss volt, ázott, párás májusi szag,

s a zápor szaporázta millió csepp-szálát;

elpaskolta a földek hátát, hol a mag

dagad, és csírái kibújnak a földből.

Dörgött, villámlott és a tyúkok riadozva

bújtak a bokrok alá, az esőről

álmodozó poros levelek vadonába.

 

 

A napok arca [9.]

Zsonát Creative Commons License 2018.10.15 0 0 43924

Lázár Tibor

 

 

TAVASZHÍVÓ

 

Napsugaras tavasz,

lányos melled feszítsd fölénk,

és ölelj magadhoz mindannyiunkat!

Fütyülj madár, s vonj körénk

madárfütty-glóriát, s ne félj, nem untat

senkit e rég hallott bűvös szimfónia.

Táncoljatok apró fény-füzérek,

s lopjatok pírt a télből gyógyult tájra,

hogy áldott anyaként léphessen majd

az élettől terhes ezerszínű nyárba…

 

 

A napok arca [7.]

Teresa7 Creative Commons License 2018.08.24 0 0 43923

Szép estét kívánok Mindenkinek!:-)

 

******

 

Nemes Nagy Ágnes 

 

A szomj

 

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: 
kimondhatatlan szomj gyötör utánad. 
– Ha húsevő növény lehetne testem, 
belémszívódnál, illatomba esten. 
Enyém lehetne langyos, barna bőröd, 
kényes kezed, amivel magad őrzöd, 
s mely minden omló végső pillanatban 
elmondja: mégis, önmagam maradtam. 
Enyém karod, karom fölé hajolva, 
enyém hajad villó, fekete tolla, 
mely mint a szárny suhan, suhan velem, 
hintázó tájon, fénylőn, végtelen. 
Magamba innám olvadó husod, 
mely sűrű, s édes, mint a trópusok, 
és illatod borzongató varázsát, 
mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. 
És mind magamba lenge lelkedet 
(fejed fölött, mint lampion lebeg), 
magamba mind, mohón, elégitetlen, 
ha húsevő virág lehetne testem. 
– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. 
Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43922

Lázár Balázs

 

 

SZEPTEMBERI VERS

 

kiengedi lassan az ásító fű

a nyárból megőrzött sárga fényt

úgy szívom be a langyos őszt

mint tekintetet a száraz maradék

 

ezer darabban dobban meg a nap

a színes levelek tenyerén

bolygó emlékeket találkoztat

a titkon munkálkodó remény

 

én maradnék még amíg csak lehet

de fáj a fejed estére megjön a szél

most félmeztelen futnak a gyerekek

s kacag ki hamarabb odaér

 

mert így kellene mindig akár e fény

elemi boldogsággal szelni át

a leghidegebb legsötétebb űrt is

s nem veszteni el sosem a lényegét

 

 

2012

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43921

Lázár Balázs

 

 

MARIANNAK

 

megvillan mint egy zöld tó

a cseresznyefa lombja

ahogy a százujjú szél

játszik csiklandozza

 

mint templom belsejében

hűvöse csöndes áhitat

a gyümölcsbe rejtett ős-titok

öntudatlanul átitat

 

forog fenn a napban

egy gyermekkori nyár

álommá omlik a jelen

ahogy kisfiunk lábra áll

 

puha lépésétől a föld

hangtalan-boldog megremeg

s kiárad a végtelen kertben

tengerillatú tekinteted

 

a lassan felkelő hold íve

izzó lábszárad fehére

apályt s dagályt formáz bennem

pórusaid lüktető fénye

 

föld és víz múlt és jelen

keverednek a sűrű légben

értelmet nyer egy percre

miért azt hittem hogy éltem

 

hiába hát ha rothadnék

és megéreznék a legyek

néhány fehér felhőpamacs

tisztára mossa a kék eget

 

 

2010

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43920

Lázár Balázs

 

 

AFTERSZOLNOK

 

kopnak már bennem az utcanevek

a távolság mint üveggolyó

ahogy képzeletben megpörgetem

a gyermekkor vízjel-emlékei

láthatatlanul felfénylenek

 

itt nőttem fel váratlanul

még most sem értem hogy van az

itt lettem hallgatag gyerekből

örök boldogtalan kamasz

 

iskolák család hűs Tisza-part

– fel nem foghattam mit akart

az ötezernégyszáznegyvenhármas

efbedelászló úttörőcsapat

 

egy másik világban éltem

s azt hittem lázadó vagyok

mert birodalmi cirkálóként

fenyegettek a panelok

 

s míg álmomban iker-nap kelt föl

bokor-lelkem végtelen

folytatásaként áradt

szerteszét az Alföld

 

én tényleg szeret(t)em Szolnokot

s szépséghibáknak csúnya foltjait

a városon melyben én már rég nem

de az még rág bennem egy kicsit

 

ahogy az első fénysugár

retinámba itt beleégett

összekötött idővel-térrel

valami titokzatos képlet

 

ahogy az első fénysugár

retinámba itt beleégett

észrevétlenül érezni

a kezdetben kelő véget –

 

ritkán jövök már Mama sem él

s ahogy változik egy-egy utcakép

egyre ritkábban fújja felém

sosemvolt szőke szerelmek

illatát az ismeretlen szél

 

 

2008

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43919

Lázár Balázs

 

 

ITTHON

 

hazafelé az egysávos úton

smaragdzöldrobbanás a mező

majd pollenvarázsigékre

gyermekkori emlékek

ugranak elő az árokból

táncra perdülnek

retinámon a házak emberek

ahogy rombuszba dől és

kifényesedik a sosem

mozduló látóhatár –

mintha csak hosszú álom után

az érzékszervek boldog ébredése

az az összehasonlíthatatlan

remegés a gyomortájékon

ahogy ezer szivárványszínű inger

csap le rám sisteregve

és üzeni kérlelhetetlen szeretettel

itthon vagy

 

 

2008

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43918

Lauka Gusztáv

 

 

NŐMHEZ

 

Van még pásztortűz a réten,

A ligetben dall madár,

A tavak fölött cseregve

Vadrucák csoportja száll.

 

Fonnyadó ágon feledten

Még virágot is találsz,

Hogyha künn a szürke ködben

A mezőkön szerte jársz.

 

Későn kél a nap, de fénye

Még üdítő és meleg,

S ha már ő leszállt nyugodni,

Ragyog a csillagsereg.

 

Az esti szél fuvalma is

Rejt még némi illatot,

S szomjatoltón hint a földre

A derült ég harmatot.

 

Jer tehát, éljük világunk,

Hisz korunk már őszre jár,

S nemsokára megraboltan

Int felénk a szemhatár.

 

Beköszönt a tél fagyával

S pusztulásnak nyit helyet,

Illatot, dalt és virágot

S mindent, mindent eltemet.

 

 

Magyar költők 19. szá-

zad. 1., 1886 [554-555.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43917

Lauka Gusztáv

 

 

DRÁMAI HATÁS VAGY HATÁSOS DRÁMA

 

(ironia)

 

A darab címe: „éjkirály”

Személye van hetvenkilenc.

Öt felvonás és egy Tableaux,

A változás külön kilenc.

 

Esik eső, jég és dara,

Villámlik csuful és dörög,

Többnyire éj van és sötét,

Ezerféle eszköz zörög.

 

Döfés: ,jaj nekem meghalok’

Döfés: „oda vagyok kedves”

Döfés: „,Ezt nem érdemeltem’”

Döfés: „„ingem vértől nedves.””

 

Döfés: ,kiméld meg gyermekem’

Döfés: „Éppen a szívemen”

Döfés: „,Oh jaj, huh, juj nekünk”’

Döfés: „,,halok! él nemzetem.””

 

Négyet a mennykő is megüt,

Tizenkettőt vihar temet;

Vagy tízet megsirathatunk,

Bizon szenvedtek eleget.

 

A darabnak szép vége lesz,

Mind boldog ki el nem hala,

El is felejtém mondani –

Büdös görögtűz is vala.

 

A szerző kitapsoltatik,

Megjelen a költői gőg!

Feje megkoszorúztatik,

A publikum ordít és bőg. –

 

 

Magyar költők 19. század. 1. [547-548.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43916

Lauka Gusztáv

 

 

A VILÁG

 

Állj meg egy május alkonyon

Künn a szabadban egyedűl,

Midőn a fákon dall zeneg,

S a hűs légbe illat vegyül;

 

Állj meg, s tekints a messzeség

Kékellő távolába szét,

Csak alig mérsékelheted

Majd hullámzó kebled hevét.

 

„Oly szép a világ, oly dicső,

Mily boldog ki sok éven át,

Megháboríthatatlanul

Élvezheti minden javát.”

 

Így szólnak majdan ajkaid,

És kivánsz hosszú életet,

Mely a szerencse útain,

Minden gyönyörhöz elvezet.

 

De menj csak emberek közé,

Lássál gazságot és nyomort,

Lássad mint tart erény felett

A rút vétek halotti tort.

 

Lássad állattá mint fajul

Az ember egy kis érdekért,

Mint nyer sok hízelgő ravasz

Igaz felett jutalmi bért.

 

Kebled – miként a tiszta ég

Ha felleg jő rá – elborul,

S a kitörő öröm helyett,

Csendes leszen, – agg és szorul.

 

S fájdalmas hangon szólsz legott,

„Óh szép a világ, jó, s remek,

Kár – mi boldogságát adná:

Nem olyanok az emberek.”

 

 

Magyar költők 19. szá-

zad. 1. [548-549.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43915

Lator László

 

 

KI EGYRE FÉNYESEBB VAGY

 

Olajos vizek hömpölyögnek,

füst ezüst zászlói lobognak.

A folyóparton integetsz,

ki egyre fényesebb vagy.

 

A táj szikrázik, mint a fém,

éles fény részeire bontja.

Átlátszó hűvös szél tapad

viaszszín homlokunkra.

 

Szememben lakozol ragyogó

szomorúsággal övezve.

Haragos hangok zengenek,

ha jön az üveges este.

 

Jóságodra gondolok.

Szikár árnyékom egyre hosszabb.

Olajos vizek hömpölyögnek.

Csillagok esnek. Fák suhognak.

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43914

Lator László

 

 

FA A SZIKLAFALON

 

Vajon a lét hány millió magot

tékozolt el, míg megfoganhatott

a függőleges szikla-szahara

kő-szörnyei közt ez a satnya fa?

Micsoda szeszély börtönözte be

mostoha sorsa kényszereibe,

parancsaival és cseleivel

hogy nyomta, gyűrte, kanyargatta fel

a csökönyös, fortélyos akarat

a puhacsontú vékony sudarat?

Fekete kérgén a mindennapi

küzdelem csontig ható nyomai:

nagy hegek, tarjagos daganatok,

megcsökött, kificamodott tagok,

de a rémület görcs-bogaival

felesel a szökőkút-ívü gally,

szövevényes hasadékokon át

csavarodnak, furakodnak tovább

drótkeménnyé vadult gyökerei,

mohó kínnal-gyönyörrel szívni ki

a nedvet, a sovány sókat a kő

elmeszesült hajszál-csöveiből,

s rostjaiban hangtalan ekrazit

halmozódik, szétvetni rügyeit,

és ága-lombja a forrástalan

ragyogás habzó áramaiban

fürdik, a vad, sistergő sugarak

a pórusain átáramlanak:

nyomorékul is tudja még a lét

tagolatlan tűz-homály örömét,

a kőmarkú pokol s a könnyü űr

közt remegő vezetékül feszül,

melyben pillanatonként összecsap

az üdvözült gyönyör s az iszonyat,

s magával folyvást vitatkozva, a

kettőt egyszerre kell mondania.

Micsoda jel a bibliai szikla

vörhenyes sivatagába hasítva,

zsugori biztatásul belevetve

az özönvíz-utáni döbbenetbe!

Kiált minden gyötrött gyökere-ága,

mondhatatlan szépsége-árvasága!

 

 

Fák könyve [62.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43913

Lator László

 

 

PIAC

 

Forrástalan morajlás, kvarchomok-

permet neszez a lomb közt szakadatlan.

Valami színes bukdos, tántorog,

és elmerül egy mélyebb forgatagban.

Karok, nyakak, mellek mezítlenül,

emberi hangon jajgat egy talicska.

A szemet ez a későnyári hő

káprázó képekkel nyugtalanítja.

 

Ez délies, csak zsírosabb világ,

vastag gyönyörrel habzó földi éden.

Izzadt füstölt, paprikás szalonnák

a súlyos nap kemencemelegében.

Nagy serpenyőkben hajnaltól ebéd-

időig hólyagos poklukra vetve

kövér hurkák, kolbászok, pecsenyék

érnek nagy karéj liha kenyerekre.

 

Káposzta, répa, hagyma, paprika,

a zöld alól világít már a sárga,

paradicsom pirosa omlik a

kék véraláfutásos padlizsánra.

Nyers, édes, csípős, kesernyés szagok,

mélyben, napon más-más tervet betöltő,

versengve sokasodó anyagok

özönlenek elő a sűrü földből.

 

Kertek fényes, testes gyümölcsei,

már viaszosra, ragacsosra érve,

méregzöld dinnye s hókás szentesi,

villog tükrös rózsás vagy sárga béle,

szeplős arany, bíbor, halvány, leves,

savanykás, kásás alma, hagymahajszín

körte, zöld ringló, sárga, véreres

őszibarack és pozsgás héju kajszin.

 

S már érzi is az ujj, a száj, az íny

a pihés, mézgás, édes hám alatti

hús megbolygatott hasadékain

a nedveket hirtelen felfakadni,

már érzi a sóvár, parázna bőr

a fénycsíkos, homályos szoba hűsét,

már érzi, hogy dől rá mindenfelől

a lassú, síkos, ikrás gyönyörűség.

 

 

Jaj be szép az a Pest [70-71.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43912

Lator László

 

 

VALAMI SZÁNDÉK ÉBREDEZ

 

Valami szándék ébredez,

nem mozdulat, csak csöppnyi nesz,

iránytalan, előre-hátra,

indul a nagy, függőleges

sötéttel tele fában.

 

Már gyülekezik, megered,

kitölti az üres teret,

hajszálcsövekben felfelé tör

a formát képzelő meleg

barlangok éjjeléből.

 

Rajzó tervek közt tétovázva

vár, még semmi sem végleges, még

a képlékeny, lágy csontu vázra

csak most mintázza rá a testét.

 

A nyirkos hártyán vérerek

térképe dereng át, alatta

egy bizonytalan lény lebeg,

még gazdátlan, még elhagyatva.

 

Még mérhetetlen ideig

füröszti egy langyos, szelíd,

szívlüktetésü tenger,

mígnem színültig megtelik

paradicsomi szerelemmel.

 

Hosszú, zománckék pillanat,

mikor megjön, s szétcsapja végre

függönyeit a virradat.

 

S kilép a lények seregébe.

 

 

Fellobban, elhomályosul, 1986 [8-9.]

Zsonát Creative Commons License 2018.07.03 0 0 43911

Lator László

 

 

RAGYOGJON HETVEN CSILLAGA

 

Mert benne a forgó homály

megfényesül, formát talál,

mert legsötétebb éjjele

is bolygó lelkekkel tele,

mert benne egy égbolt delel

mozdulatlan jegyeivel,

mert benne százfelé hasad

s megáll a kerek pillanat,

mert benne az anyag tömör

teljességében tündököl,

mert benne az anyagtalan

mennydörgő-villámló folyam,

mert annyi formát meglakott,

kedvére váltott alakot,

mert benne a csend és a szó

egyforma tűzzel lángoló,

mert ha kimondja szavait,

minden hozzákezesedik,

mert szolga s király egymaga –

ragyogjon hetven csillaga!

 

 

Versei és versfordításai, 1983 [95-96.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!