Valamikor hogy tudtam én muzsikálni! Hogy tudtam muzsikálni én valamikor! Muzsikálni hogy tudtam valamikor én!
Valamikor az isteni hajdankorban, az itteni dombok karéján; elrévedtem az átható levegőben a látható magasban cikcakk fecskén, héján, felhőn és nyíl sason s alant a nyárfasor öblén a hallgatag parton a halk patak ölén az évek és érzés, emlékezés csúcsán az önfeledt múlt és jövő felett, a lélek éje és elfáradt érverés, felhők mögé sodort, kóborló, röpke hold és tünde délibáb között – - és így tovább.
Muzsikálni hogy tudtam valamikor én! Hogy tudtam muzsikálni én valamikor! Valamikor hogy tudtam én muzsikálni!
1. befejezés:
Hova tűnt el a hajdali dallam? Tovaszállt egy hajnali dalban.
2. befejezés:
Elhallgatok. Ti játsszatok. Én majd őrzöm a látszatot.
Amikor a függöny felgördül, a térben az ember eltörpül, figyelmes nézések több száza behatol a színpad odvába. Ott benn tünemények suhognak, lámpás éjszakában ragyognak, a színek fémessé szépülnek, szavakból paloták épülnek. Nem szűnik a játék vonzása, távozóban nézünk egymásra: mert egymásban látjuk a jámbort, aki a játékban király volt.
Midőn az est, e lágyan takaró fekete, síma bársonytakaró, melyet terít egy óriási dajka, a féltett földet lassan eltakarja s oly óvatossan, hogy minden füszál lágy leple alatt egyenessen áll és nem kap a virágok szirma ráncot s a hímes lepke kényes, dupla szárnyán nem veszti a szivárványos zománcot és úgy pihennek e lepelnek árnyán, e könnyü, síma, bársonyos lepelnek, hogy nem is érzik e lepelt tehernek: olyankor bárhol járj a nagyvilágban, vagy otthon ülhetsz barna, bús szobádban, vagy kávéházban bámészan vigyázd, hogy gyujtják sorban a napfényü gázt; vagy fáradtan, domb oldalán, ebeddel nézzed a lombon át a lusta holdat; vagy országúton, melyet por lepett el, álmos kocsisod bóbiskolva hajthat; vagy a hajónak ingó padlatán szédülj, vagy a vonatnak pamlagán; vagy idegen várost bolygván keresztül állj meg a sarkokon csodálni restül a távol utcák hosszú fonalát, az utcalángok kettős vonalát; vagy épp a vízi városban, a Riván hol lángot apróz matt opáltükör, merengj a messze multba visszaríván, melynek emléke édesen gyötör, elmúlt korodba, mely miként a bűvös lámpának képe van is már, de nincs is, melynek emléke sohse lehet hűvös, melynek emléke teher is, de kincs is: ott emlékektől terhes fejedet a márványföldnek elcsüggesztheted: csupa szépség közt és gyönyörben járván mégis csak arra fogsz gondolni gyáván: ez a sok szépség mind mire való? mégis arra fogsz gondolni árván: minek a selymes víz, a tarka márvány? minek az est, e szárnyas takaró? miért a dombok és miért a lombok s a tenger, melybe nem vet magvető? minek az árok, minek az apályok s a felhők, e bús Danaida-lányok s a nap, ez égő szizifuszi kő? miért az emlékek, miért a multak? miért a lámpák és miért a holdak? miért a végét nem lelő idő? vagy vedd példának a piciny füszálat: miért nő a fü, hogyha majd leszárad? miért szárad le, hogyha újra nő?
A hídon álltam a minap a barna éjben. Ének zendült messziről: arany cseppek esője futott végig a remegő vizen. Gondolák, fények, zene – részeg ringás vitt ki a homályba…
azértsem igaz, sose volt, hogy az élet megdöglik, és nem igaz, hogy halott a holt, nem igaz, nem, nem, sose volt, hogy csupasz seb vagy, vakított szem, lefogott kéz, szótlan szolga, ki sután tűri sótlan sorsát; mutasd meg: nem igaz, hogy kutyakorbácsra születtél, s hogy beléd marjon a veszett tél, s a felhő higanyt záporozzon fejedre, s hogy sose maradjon estére annyi csöpp erőd, hogy lerúgd a rongy facipőt; hát mutasd meg, hogy nem igaz, hogy elintézhet egy süket legyintés; hogy nem számítasz annyit, mint a tetű, az eb. a félrelökött csizmatalp; mutasd meg, hogy a kínt, a jajt torkon tudod ragadni, és, ha egyebet nem, hát merész, szabad halált vívhatsz e rab életre, melyben mindened elorozták, s szíven harap, mint a macska a madarat, a kivetkőzött indulat; döntsd le vérgőzös istenek sziszegő-szuronyú szobrait, mutasd, mutasd meg, hogy amíg ereidben vér vánszorog, idegeiden fájdalom, nem hagyod, azértsem hagyod az ezerfejű gyalázatot sértetlen trónolni a rom- halmazon, melyet épített; mutasd, mutasd meg, hogy tied az erő, bátorság, az ész, hogy a jövő magad vagy, és a jövő nem hal meg soha, mutasd meg hát, hogy te vagy a gyilkos szolgák kemény ura s bírája: ítélj! – intenek a vérben pácolt tetemek, a falhoz vágott csecsemők, a meddővé tett, drága nők és a kiherélt férfiak s hány vértől végtelen pillanat – – mennyi halott, mennyi halott szellemhangja üvölt, susog – - – acél bátorítást (s vigaszt, ha kell), ez ad, hogy megmutasd – – hát mutasd meg, hogy nem igaz, azértsem igaz, sose volt, hogy az élet megdöglik, és nem igaz, hogy halott a holt –
Forgott a nyárfavatta, nem volt kitáblázva az égető, aztán feltűnt a műút végén a csavart kéményű pléhtető, és tudtam, hogy az az, valaki mobilozott az udvaron, a kapu tárva-nyitva állt, köszöntem, gondoltam, úgy hagyom, megállított egy férfi, kérdeztem, hogy jutok az irodába, szóval maga jött egyre, akkor a maga nagymamája, éppen időben, mondta, már be van kezelve a néni, nem mertem rákérdezni, hogy ezt pontosan hogy is érti, de még igazolnom kellett, hogy a magyar állam polgára, s az elhunyt ily módon jogosult a hamvasztásra. A papírokat az asztalra tettem, egy nő meg a gépen babrált: az útlevél a fűzésnél, pont középen kinyílt a levegőtlen szobában, mint egy ablak, pecséttel tanúsítva, hogy birtokosa
a világ minden országába utazhat. A világ minden országának csarnokában egy szürke, zúgó monitor előtt álltam, és figyeltem a nagyanyám útra felöltött arcát, ahogy a sínen lehunyt szemmel haladt át, és még hasonlított magára, csak hegyesebb volt az orra, e már jobban hasonlított az összes földi halottra, májfoltos, sárga tokká változott, puszta testté, ez hamis világ timnüce belől menté, amikor becsúsztatták, hirtelen elnéztem máshová, és odutta vala neki paradicsumut hazoá, és széket toltak alám, üljön le, ha kivárja, de menni kellett a gyerekért az iskolába, nyomogatták a gombokat, zúgni kezdett az áram, egy óra negyvenhat volt. Nem hiszek az örvénylő test feltámadásában.
Nyár turbinája, száraz esőt hadart az égbolt, hunyorogtam, odakint meleg szél volt, karcos felhőt kavart, vitte, besodorta középre, nem őt sirattam, nem beszéltünk már vagy öt éve, nem azt az arcot, kezet, nem a sápadt gyerekkort, hanem a testet, a testet, a testet, hogy csak ez volt, hogy ennyi az egész, leváló bőr, lila körmök, hogy ennyi, hogy üres test vagyok és hogy nem bírlak nem szeretni, hogy a világ minden országa egyetlen test maga, hogy mégsincs otthona, hogy másban sohase ér a test haza, autók dudáltak és jött egy biciklis, kikerült, a por a bőrön át lassan a szikkadt szívre ült, két óra múlhatott, mikor tudtam, még mindig égett – Mentem valahol az Auchan mögött, hogy megtaláljam a HÉV-et.
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága s remélem, testem is majd e földbe süpped el. Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom, tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton, s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom. Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály, annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát, de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát, az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket, míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg, erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat, a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat, s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, az bakterház s a bakter előtte áll s üzen, piros zászló kezében, körötte sok gyerek, s a gyárak udvarában komondor hempereg; és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én, ím itt e kő, de föntről e kő se látható, nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép, s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép, de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem, világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva, míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja, s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Fekete országot álmodtam én, ahol minden fekete volt, minden fekete, de nem csak kívül: csontig, velőig fekete, fekete, fekete, fekete, fekete. Fekete ég és fekete tenger, fekete fák és fekete ház, fekete állat, fekete ember, fekete öröm, fekete gyász, fekete érc és fekete kő és fekete föld és fekete fák, fekete férfi, fekete nő és fekete, fekete, fekete világ. Áshatod íme, vághatod egyre az anyagot, mely lusta, tömör, fekete földbe, fekete hegybe csap csak a csáklyád, fúr be furód: s mélyre merítsd bár tintapatakját még feketébben árad, ömöl nézd a fü magját, nézd a fa makkját, gerle tojását, csíragolyót, fekete, fekete, fekete fekete kelme s fekete elme, fekete arc és fekete gond, fekete ér és fekete vér és fekete velő és fekete csont. Más szin a napfény vendég-máza, a nap a színek piktora mind: fekete bellül a földnek váza, nem a fény festi a fekete szint karcsu sugárecsetével nem: fekete az anyag rejtett lelke, jaj, fekete, fekete, fekete.
Elevenen a csillagok alá, az éjszakák sarában eltemetve, hallod a némaságomat? Mintha egy égbolt madár közeledne. Így hívogatlak szótalan: az örök hallgatásból, idegen egeid alól valaha is kiásol? Eljut hozzád a panaszom? Hiába ostromollak? Köröskörűl a félelem zátonyai ragyognak. Számíthatok rád istenem? Úgy vágyom közeledre, dideregve csak hevesebb a szerelmek szerelme! Temess a karjaid közé, ne adj oda a fagynak, ha elfogy is a levegőm, hívásom sose lankad. Légy reszketésem öröme, mint lombjai a fának: adj nevet, gyönyörű nevet, párnát a pusztulásnak.
Szervusztok!:-) Kedves AnnKa, szép napot kívánok!:-)
Remélem, más is kedvet kap majd "Kedvesch"-t hozni!:)
*******
Juhász Ferenc
Himnusztöredék
Emeld fel fejedet büszke nép, Viselted a világ szégyenét Emelkedj magasba, kis haza Te, az elnyomatás iszonya Emeld föl szívedet, nemzetem, Lángoljon a világegyetem!
Itt volna hát a szent, a várt Szélvész, Tespedt tavat mely fenékig zavar? Alázását ki oly bűnösen tűrte, Lázad hát már az Élet alágyűrtje, A tanitó, a legrababb magyar?
Gyújtatott lelkek víg mécsesének, Ott, hol Sötét ül várost és falut S hol eped fényért cellák milliója, Magyar sivatag magyar tanitója Rabok között rabként senyvedt, aludt.
Bús ébredők! a naphoz az arccal, Pusztul ez ország s az idő repül S kik hivattatok vezérül a népnek, Ne maradjatok gyáva csőcseléknek: Úri gazságok jobbágy őreül.
Ha itt a Szélvész, szivet elébe, Ha itt az óra, verjen hangosan: Szélvész verte, szép, nagy szivekre vár itt Egy sötét ország, melynek páriáit Nem mentheti már, csak szélvész-roham.
S ha itt van már a szent, a várt Szélvész, Köszöntjük ezt a zárka-nyitót. Lelkünknek fényét ezer éve orzák, Kapja meg végtén szegény Magyarország A szabaditó magyar tanitót.
Méhedben hány tavasz rügyei élnek! Hány letört gally és tépett virágok! Mások, ha halálodról beszélnek, Vidámak. Én veled gyászolok.
Tartottad koronád annyi éven át... Otthonomat óvtad az esőtől, széltől. Kibírtad a téli uzsorát, Hisz magad mesélsz a letűnt időkről.
Hány reggel láttalak harmatos szemekkel, Csodáltam langyos könnyeidet, S hány reggel láttalak hervadt levelekkel, Csodálnálak, de már nem lehet.
Hány délben adott enyhet hűs árnyékod, ha megfáradva alattad jöttem el. Hány délben játszottam új és új játékot a félve hulló, sárguló, tarka levelekkel.
S hány este álltam itt meg! Szeretni bátorságot sötét árnyad adott. Elhervadt egy. Más jött helyébe. Szeretek megint, de veled gyászolok.
Csak álltál ablakodban némán mozdulatlan Az őszi fák lenn esőcseppet sírtak Hideg kék szemeid, tudom, visszahívtak De már elbúcsúztál tőlem gondolatban
És éreztem, hogy már nem engem nézel Csak a gondolatomat kereste szemed Búcsút integetni nehezebb lett kezed A benne maradt néhány öleléssel
Át sem gondoltam még mi lesz most a sorsom Mennyi öleléssel maradtál adósom Törleszthetnél simogató kézzel
Te csak állsz ott némán, mozdulatlan Rég elbúcsúztál tőlem gondolatban Már nem rám, csupán utánam nézel.
Ő is fordította, de nem ez a fordítás volt fölrakva, hanem egy teljesen más.
William Henry Davies :Nincs időnkTaposómalom életünk:Egy percet nem pihenhetünk.Nem érünk rá, mint rét ölénMélázó bárány és tehén.Dióval mókus hempereg -Nem pazarlunk rá perceket.Tavon szikrázó napsugár -Nem nézzük meg régóta már...Tánc közben egy nő ránk nevet,Lábát se láttuk -, ellebeg.Hiába gyúl ki mosolya,Időnk - csodára - nincs soha.Éljük a hajszás éveket -S elszalasztjuk az életet.
