Csak bot és vászon, de nem bot és vászon, hanem zászló.
Mindig beszél. Mindig lobog. Mindig lázas. Mindig önkívületben van az utca fölött, föllengő magasan, egész az égben, s hirdet valamit rajongva. Ha már megszokták, és rá se figyelnek, ha alszanak is, éjjel és nappal, úgyhogy egészen lesoványodott, s áll, mint egy vézna, apostoli szónok a háztető ormán, egyedül, birkózva a csönddel és viharral, haszontalanul és egyre fenségesebben, lobog, beszél.
Lelkem, te is, te is – ne bot és vászon – légy zászló.
Van nekem egy öreg botom, piros botom, meggyfabotom. Kérge itt-ott föl van törve, de én mégis szeretem, s ha leesik a pokolba, még ott is felkeresem.
Bűvös ez a meggyfabot, mindig üde-illatos. A szobámba nem kell virág, ez a bot a virágom. De hogyha ütni kell vele, egykettő végigvágom rakoncátlan fiamon vagy néhány rossz inason. Az ördögöt is kiverném ezzel a meggyfabottal, megküzdenék vele én a hétfejű sárkányokkal! Pedig oly csöndes, szelíd, árasztja illatait… Ő is kicsi fácska volt, hajlékony zöld ága volt, a sötét éj védte őt, mint az alvó csecsemőt.
Sokszor arra gondolok: milyen csúf, fukar dolog itt tartani benn a meggyfát, botcsinálni belőle! Hogyha ver a sűrű éjfél, kiviszem az erdőre, ledugom a nedves földbe, ott, ahol a levelek szenderegnek összehajtva, aztán így esedezek: Szellő, segíts! Táltos, nyeríts! Angyalok, angyalok, halljátok meg az imát s adjatok rá zöld ruhát! Indulj, fácska, előre-hátra! Forogj-pörögj! Kerüld meg börtönöd! Kerek ez a föld, kerek, nőjön hosszú gyökered!
Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten. Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép, tüzes nappalon De háborus éjjel. És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.
Tűnik ez az év is, hűvösen mosdik meg utána a lélek és fagyosan kéklik s már színéről emlékszik az évre, csak mint a gyermek úgy
és újat nem köszönt, mert nem vár semmire, a piros szabadság tán nem jön el soha, számára csak mostoha év lehet ez és tétova táj.
(Éjtszaka)
Ó, felejt a lélek és örömtelen jön veled fiatal év. Fáj csak és nem hős már, mint régente: erős vár volt és kincses város a dombon.
(Hajnal)
Város a dombon és búgó harsonaszó. Igyekezz lélek még, légy újra hatalmas, mert éget, mint hideg vas a sorsod és olyan konok is,
igyekezz lélek és törj föl fiatal év.
(Reggel)
Úgy állok partodon fiatal év, mint egyszer hajón az Ádrián, szigorú hajnal volt és karmos ég, eső tapintott a vízre jó tenyérrel és eltakarta tükrét. Míg lassan indult a nagy hajó s orrán halkan repedt a szürkeség, halászok álltak a parton ott, magányos lelkek, órjás kezekkel.
Úgy állok én is, magányos lélek itt, repedj szürkeség, s törj föl fiatal év.
Hát ennek is, mint minden másnak,- Múlnak az álmok, a boldog percek, Bokron a levél fázósan reszket, - vége lett sajnos az idei nyárnak.
Nincs élvezője a fodros hullámoknak, A vízben csak vadkacsák lubickolnak. A vitorlás is, szerelmünk fészke, Csak emlékszik tüzünk vad ütemére Nevetve mondta: hidd el csak ennyi.
Gyönyörű volt, engem így kell szeretni. Nem akarom látni szomorúságodat, S egy könnyű csókkal zárta le ajkamat. A vonat indul, könnycsepp a szemben utolsó pillantásom sósízű cseppben.
S ha kiszakad ajkam, akkor is, e vad, vad március évadán, izgatva bellül az izgatott fákkal, a harci márciusi inni való sós, vérizü széltől részegen, a felleg alatt, sodrában a szörnyü malomnak: ha szétszakad ajkam, akkor is, ha vérbe lábbad a dallal és magam sem hallva a nagy Malom zugásán át, dalomnak izét a kinnak izén tudnám csak érzeni, akkor is – mennyi a vér! – szakadjon a véres ének! Van most dicsérni hősöket, Istenem! van óriások vak diadalmait zengeni, gépeket, ádáz munkára hülni borogatott ágyuk izzó torkait: de nem győzelmi ének az énekem, érctalpait a tipró diadalnak nem tisztelem én, sem az önkény pokoli malmát: mert rejtek élet száz szele, március friss vérizgalma nem türi géphalált zengeni, malmokat; inkább szerelmet, embert, életeket, meg nem alvadt fürge vért: s ha ajkam ronggyá szétszakad, akkor is ez inni való sós vérizü szélben, a felleg alatt, sodrában a szörnyü Malomnak, mely trónokat őröl, nemzeteket, százados korlátokat roppantva tör szét, érczabolát, multak acél hiteit, s lélekkel a testet, dupla halál vércafatává morzsolva a szüz Hold arcába köpi s egy nemzedéket egy kerék- forgása lejárat: én mégsem a gépet énekelem márciusba, most mikor a levegőn, a szél erején érzeni nedves izét vérünk nedvének, drága magyar vér italának: nekem mikor ittam e sós levegőt, kisebzett szájam és a szók most fájnak e szájnak: de ha szétszakad ajkam, akkor is, magyar dal március évadán, szélnek tör a véres ének! Én nem a győztest énekelem, nem a nép-gépet, a vak hőst, kinek minden lépése halál, tekintetétől ájul a szó, kéznyomása szolgaság, hanem azt, aki lesz, akárki, ki először mondja ki azt a szót, ki először el meri mondani, kiáltani, bátor, bátor, azt a varázsszót, százezerek várta lélekzetadó szent embermegváltó, visszaadó, nemzetmegmentő, kapunyitó, szabadító drága szót, hogy elég! hogy elég! elég volt! hogy béke! béke! béke! béke már! Legyen vége már! Aki alszik, aludjon, aki él az éljen, a szegény hős pihenjen, szegény nép reméljen. Szóljanak a harangok, szóljon allelujja! mire jön uj március, viruljunk ki ujra! egyik rész a munkára, másik temetésre adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre! Ó béke! béke! legyen béke már! Legyen vége már! Aki halott, megbocsát, ragyog az ég sátra, Testvérek, ha tul leszünk, sohse nézünk hátra! Ki a bünös, ne kérdjük, ültessünk virágot, szeressük és megértsük az egész világot: egyik rész a munkára, másik temetésre: adjon Isten bort, buzát, bort a feledésre!
Lágy fényű szavakba bújtatnám a csöndet és megfognám újra nagyapám kezét, hallgatnám tágra nyílt, csillogó szemekkel az ezerszer hallott, élet – szőtt mesét.
Mesét a lüktető, messze hívó vágyról mely időtlen zenélt szíve rejtekén, és újra meg újra más utakra vitte, végig kísérte egész életén.
Mesét az égről, a szőke napsugárról, egy nyárról, amely már régen elveszett, és arról a fénylő kék tollú madárról amit az úton hiába kergetett.
Az élet manapság nem sző új meséket, nagyapám emléke vissza – vissza jár, elveszett nyarakról álmodunk a csöndben tűnődve, hol lehet a fényes kék madár.
A világ vers-millióihoz néhány strófát tettem én csupán. Cseppet se bölcsebbeket a tücsökzenénél. Tudom. Bocsássatok meg érte. Mindjárt itt a vége.
Még csak az első lábnyomok se voltak a Hold porában. Ha olykor mégis fölragyogtak, nem a saját fényüktől tündököltek. Imádtam ezt a nyelvet.
S ha rábírja a néma ajkakat, hogy megrebbenjenek, nyomban csókra csábítja a szerelmeseket, míg alkonyat-országban kóborolnak, hol lassabban száll le a bukó nap, mint a trópusokon.
Velünk a költészet kezdetektől fogva, akár a szeretkezés, az éhség, vagy a pestis, vagy a háború. Verseim néha olyan gyarlók voltak, röstellnivalóak.
De nem mentegetőzöm. Hiszem, hogy szép szavakra lelni különb, mint embert mészárolni, ölni.
egy apró kéz, csecsemő gödrös keze, apák csontos, eres keze, erő, harc, munka van benne, egy lány lágy, érzéki keze, mely simít vigasztalón, s mondja: gyere, éhezőnek remegő keze, mit feléd nyújt könyörögve, öreg embernek reszkető keze, bőre vékony, kilátszik ere, haldokló sápadt erőtlen keze, mint mered üres, múló légbe, egy bűnös kéz, mennyi gyűlölet benne, egy kéz, mi feléd nyúl remegve, s egy másik, mit csókolsz tisztelve
Talán dühömben egyszer építek majd egy házat, amelyben nem terem gond, sem félés, sem alázat. Üvegből lesz palánkja, hogy mindenki belásson és lássa, hogy növök túl a földi elmúláson.
Uj szenteket avatnék boldoggá itt e házban, nem volna benne rejtek, hol a Sátán tanyázna, nem volna zűrzavar sem s nem volna nyugtalanság, sem gyenge, aki lesné az erősebb parancsát.
S nem volna félreértés, nem csapna bele villám, tán nem bimbózna benne könnyet sohsem a pillám. Nem villannának gyilkok szivemen s más szivén át s az áldott csend ölében tán visszahívnám Évát...
Tán visszahívnám Évát, hogy itt megcsöndesüljön és békesóvár szívvel a küszöbömre üljön. És megbékülnék én is, az volna ám az ünnep! Nem volna bűnünk s Isten sem volna, aki büntet.
És visszahívnám Évát és volna nyugtalanság s a Sátán is bedugná a kapun ujra mancsát, és volna zűrzavar, gond, meg félés és alázat... - És elkergetném Évát s lerombolnám a házat.
- - - - - - - - - - - - - - -
S talán dühömben egyszer még uj házat emelnék, ha lankadó erőmből egy uj ház még kitelnék. Üvegpalánkja lenne, nem csapna bele villám s Évának ujra írnék és ujra visszahívnám.
Lásd, elfáradt a nap, és, lásd, az ég is beborult. De nevet a völgyi rét, a fű ragyog, és a sárga margaréta tündöklik, és szerelmi táncra kapnak a fényesszárnyú lepkék. Virágzol, ember földje, akkor is még, mikor egünk reménye már kihamvadt.
A Puskinban sírtam először Pesten, valami buta filmre ültem be, nevetséges vígjátékra, másra nem volt már jegy, másra nem volt már pénzem, és nevetett a moziban ülő másik hat ember. Hosszú könnyeim lecsúsztak arcomon, a nyakamon végig egészen a dekoltázsomba. már sírva kértem a jegyet, a kasszánál a nő nem nézett a szemembe, s ennek először végre örültem, mert akkor még kerestem a tekinteteket Pesten. Szerettem volna, ha bárki megkérdezi az utcán, hogy mégis mi fáj? Vagy ha legalább néznek rám. nekem évek kellettek, hogy rájöjjek itt még csak vendég sem vagyok, hanem csak társadalmi probléma vagy egy nemzeti zűrzavar tartozéka. S egy problémának jobb ha nincsenek könnyei, szemei. Tűrni kell. (?) A villamoson, ha kanyarodik vagy ha finoman fékez, itt nem simulnak a nőkhöz a férfiak, nem érintik a vállukat, nincsenek véletlen egymáshoz hajlások. Pesten nem nézik a férfiak a nőket pont úgy lesnek ránk, mintha szégyellni kéne magukat, mintha a nők nem tudnák, mintha a nőket nem is kéne nézni, s csak a munkások füttyentenek kötelességből a nők után. Pesten furcsák a férfiak és furcsák a nők. Aztán sírtam én szinte mindenütt Pesten: a Várban, a jégpályán, a Hűvösvölgyben a metrón, a Libegőn, a Moszkva téren, a Lánc-hídon, Zuglóban és Kőbányán, az Astoriánál esőben, a Városligetben napsütésben. A tekintetek mindig elsiklottak mellettem. ebben a városban nincsenek tekintetek, ebből a városból nem lehet kitekinteni. Menekülni kéne, de látni sem lehet innét a kiutakat. Aztán lassan a hosszú könnyek egészen rövidek lettek, ma már úgy nézek szemekbe, hogy nem keresek válaszul tekinteteket, már nem nevetek ki „leszerbezéseket”, megelőzendő: nem mondom honnan jöttem, mert nem tudom hová tartsak és hogy kihez tartozzak. ők szeretnek folyton választani, lehet, én mégsem vagyok magyar? Nekem már nincs szép középzárt e betűm, kezd eltűnni az akcentusom, csak pár beékelt szerb szó és káromkodás jelzi, hogy nem vagyok „teljesen magyar”, rajtam már nem látszik, hogy „szakadt júgó” vagyok, rólam nem tudja senki, hogy nem tudok vízum nélkül utazni, s hogy az országhatáron az összehajtogatott alsóneműmet is darabonként átnézik. Már nem tudok belesimulni a szabadkai tájba. a lábnyomaimat a sár is visszadobja, már nem ismerem a főtér minden négyzetméterét, már nem az enyém a kiserdő, a puha levélsusogás, már nem tudom hány dinárba kerül egy vekni kenyér egy liter tej, itthon nem tudok örülni a szerb üvöltözésnek és félek ha férfiak egymást verik az utcán. Már zavar, ha nem tudok hajnalban fél ötkor bárhol sós perecet venni, hogy a városi buszokra több mint 10 percet kell várni, hogy az épületek nem is olyan magasak, engem itthon is bántanak: már egy másik akcentus miatt. Nekem nincs saját hivatalos nyelvem, és csak kevert kultúrám van. itthon már idegen vagyok, odaátmindig szerb maradok. Nekem már mindegy milyen nyelven kérem a kenyeret a boltban, s hogy a szeretőm magyarul mondja-e hogy kellenék neki. Nekem már mindegy, hogy decemberben van-e karácsony, s hogy hanyadikára esik újév. nekem már mindegy, nemzetileg hova sorolnak. Pedig jó lenne végre valahol valóban külföldinek lenni.
Fehér virágok, könnyes álmok dalos leánya volt anyám. Tavaszi napfényért rajongott s megsiratta a hulló lombot késő szeptember alkonyán. Meleg sugár, vonuló felhő szívébe mind nyomot hagyott, könnyeket csalt vagy dalt fakasztott – Apám kacagott, kacagott.
Anyám rajongó lelke hitte, hogy vannak bűbájos csodák, hitt babonában, szellemekben, Istenben és álomképekben és hitte, hogy van túlvilág. Ha egy-egy rejtelmes jelenség lelkére aggasztón hatott, ajkán imával, úgy aludt el – Apám kacagott, kacagott.
Bolyongok búsan a világban kettőjük béna fia, én, itt-ott magát szívembe lopja a dalvarázs, az őszi fény. Az élet véres ostorától imám már szinte fölfakad, anyám dala, anyám imája – s apám kacag, kacag.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked, cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm, itt nem zavar bennünket senki, görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok, ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek, melegben levethetsz nyakkendőt, gallért, ha éhes vagy, tiszta papírt kapsz tányérul, amikor akad más is, hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám, de gondold jól meg, bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
Öregek leszünk, rondák és unalmasak, ismerjük egymás nyavalyáit, mint a régi szerelmek és szakítások részleteit, sorolgatva kiből mi lett és mi nem lett végül, alkoholba menekült-e, idegen országba vagy a magányba, méltatlan házasságát felcserélte-e újabb méltatlanokkal vagy egyszerűen beletörődött, ülünk egy cukrászda teraszán vagy esős napokon múzeumba járunk, a képeket persze alig nézzük, hiszen azt is tudjuk már, melyik keretről pereg az aranyfesték, de megeszünk néhány pogácsát az alagsorban. Elmegyünk az állatkertbe is, kötelességszerűen, mert oda hajdanán, diákkorunkban mindig betévedtünk, később gyerekeinket cipeltük az elefánthoz, még később unokáinkat, s a legvégén titkolt halálfélelmünket, kenyeret aprítva a kacsáknak. Kószálunk minden helyszínen, amelyik számított valaha a mérnöki pontossággal feltérképezett és naponta elfelejtett városban. Öregek leszünk és pokoli unalmasak a világ számára, egymás számára, önmagunk számára, csak az erősödő cinkosság tart össze minket, tiltakozás az elhülyülés ellen – hiába. Mégis, várom a napot, amikor ülünk majd egy cukrászda teraszán, ráncainkkal és utolsó rögeszméinkkel viaskodva, kihűlő feketekávé fölött, a megértő napsütésben.
Minduntalan megsértenek. A villamosok, a legyek, a képzelet, a mozdulat – percenként öl az indulat. S az indulatra, mint a zsák, váratlan hull a bénaság.
Jó volna messze, messze – mindegy. Meg-megbicsaklik a tekintet. Még vágyom. De már hallom olykor, hogy sustorog, mint függönyön üres ablakban éji szél, a közöny.
