"Egyébként elmagyarázná valaki, mit jelent az Orbán-féle "szolidáris piacgazdaság" a gyakorlatban? Egy vállalkozó megsajnálja a vevőjét és olcsóbban adja a piaci árnál a termékét?"
Nnomost, mielőtt villámgyorsan kihúznék eme fosból... izé... dicső topikból - mer' azér' ilyen faszkalapokkal úriember akkor se helyezkedik egy platformra, ha a fene fenét eszik. Leszögezném, hogy fingom sincs, miről hablatyolt a Kárpátok Hímvesszeje. Eztet majd a seggnyaloncai khmmm... lelkes hívei idővel kifejtik nekünk.
Szóval nemrégiben hallottam valami tévéműsorban egy védjegyről. Valami "Fair trade" volt a neve, és valami olyasmit jelentett, hogy a kereskedelmi lánc egyik eleme sem élt vissza az erőfölényével az ő alá rendelt termelő-feldolgozókon. Azaz féket rakott a mocskos profitmaximalizálási hajlamára, és becsületes áron vásárolta fel a cuccot. (Hogy ezt abból a számításból tette-e, hogy azért mégse menjen már tönkre az a szerencsétlen termelő az ő erőfölényébe, és képes legyen továbbra is - igaz, kevesebb - profitot hajtani neki, vagy az otthoni fogyasztói társadalma szorította-e rá, avagy netán a menedzsmentben hirtelen kitört komcsi szolidaritás-vírusfertőzés, esetleg megtértek kereszténynek, az engem különösebben nem érdekel.)
Azt szeretném tőled megkérdezni, hogy vissza tudsz-e emlékezni, a rendszerváltás óta eltelt időszakban mely kormány vagy kormányok negligálták teljesen a szakszervezetekkel való együttműködést, melyik kormányfő szüntette meg/függesztette fel a velük való egyeztetést bármiféle - természetesen és értelemszerűen a kompetenciájukba tartozó - kérdésében?
Ha ez megvan, akkor ennek fényében hogyan értékeled azt, hogy most Gyurcsány nem ment el Suzukiba, mert ott nem biztosítják a szakszervezet megfelelő szintű működését?
Továbbá:ha elment volna, akkor hogyan gondolkodnál arról, amit utulien beírt?
Szabó G. topictárs után bátorkodom én is megosztani a nagyérdeművel a véleményemet a baloldalról, egyben elnézést kérve a crosspostingért.
("Az MSZP-re szavazok identitasa" topic) Vegtelen naivitasrol tanubizonysagot teve elhiszem, hogy a topic celja valoban ez es nem meg egy kis Gyurcsanyizas meg Lopcsanyozas, ugyhogy megkiserlem roviden osszefoglalni, mi motival arra, hogy a szockokra szavazzak, mt jelent ma nekem "ballibnek" lenni.
bal: azokat, akinek jobban megy a sorsuk, beken kell hagyni es nem nagyon beleugatni a dolgaikba, be kell toluk szedni egy meltanyos adot, amibol finanszirozni lehet a kozfeladatokat es valamennyi szolidaritast, oszt' viszontlatasra. (Nem beleszolni, hogy mire koltom a penzemet! Ha akarom, lakasra, ha akarom borra vagy utazgatasra. Nagy fiu vagyok mar.) Leben und leben lassen. A szegenyebbeket pedig tamogatni kell, tobb okbol is. Egyreszt empatikus fajta vagyok, nem szeretem, ha masoknak rosszul megy, de ha ezt valaki nem hiszi el (amit egyebkent serelmezek), azok szamara tudok "onzo" magyarazatot is adni: nem szeretem, ha hajlektalanokat kell az aluljaroban kerulgetnem, koldusok keregetnek a piros lampanal, kirabol vagy megkesel a ciganybanda, a buszba hugyozik a hajlektalan, ezert aztan inkabb eszszeru mertekben hajlando vagyok aldozni az o felemelesukre is.
lib: a tarsadalom nagyjabol felnottekbol all es orommel vennem, ha nem ugatnank bele egymas dolgaba, csak ha a masik tevekenysege valoban serelmet okoz nekem. Nekem teljesen mindegy, hogy Atlag Janos este borral, kisustivel, spanglival vagy eppen demokrata.hu-val kabitja magat es vegkepp mindegy, hogy a baratnojevel vagy a baratjaval bujik agyba, igy aztan ezekbe kulonosebben beleszolni sem ohajtok. (By the w, paran idekeverik a pedofiliat is, ami csusztatas, leven ez egy koztorvenyes, elfogadhatatlan buncselekmeny.)
Hat roviden ennyi. A fentiekkel lehet vitazni, plane lehet nem egyeterteni, de talan nem tevedek nagyot, ha azt allitom, hogy ez egy konzisztens, emelt fovel vallalhato ertekrend. Az pedig, hogy ezeknek a mai garniturabol leginkabb Gyurcsany tevekenysege felel meg, az gondolom vilagos.
"Az is eszembe juott, hogy azok, akik még anno emlékeztek a régi szociáldemokráciára, nem biztos, hogy az új dolgokhoz, új lehetőségekhez, új módszerekhez is tudtak volna alkalmazkodni."
Ez teljesen igaz, ezert irtam,hogy a szocdemeknek keson jott a rendszervaltas.A 48 elottiek tisztelet a keves kivetelnek gyakorlatilag teljesen alkalmatlanok voltak barmifele politikai munkara ,nekik egy taggyules abbol allt ,hogy serelmeiket hangoztattak es teljesen szetoffoltak a gyules napirendjet.Ha 56 gyoz akkor lett volna a regi szocdempartbol eros part hiszen 48 ota csak 8 ev telt el nem volt generacios szakadek. Vagy tul koran,mert meg eltek a 48 elottiek akiknel meg is allt az ido 48-ban.Masreszzt azert a 48 elottiek tobbsege nem iskolazott ember volt es nem is tartoztak az akkori part meg masodik vonalahoz sem, egyszeru nyugdijas munkasemberek voltak tobbnyire aki frusztralnak ereztek magukat a mi generacionkboll belepettekkel szemben akik tobbnyire egyetemeket vegzett, nyelveket beszelo emberek voltak. Nalunk a megyei elnok az egyetem geometriai tanszekenek a vezetoje volt, ami a rohely a helyi szocik egyik frontemberenek fonoke aki nala volt PhD-es,akkor meg nem igy hivtak, a varosi elnok programtervezo matematikus.En vegyesz egyetemi ember, aztan mezogazdasagi gepeszzmernok, matematikus, bolcsesz,az egyik legnagyobb szegedi vendeglato ceg uzletvezetoje,egy jogasz vegzettsegu vallalkozo,a vasarhelyiek vezetoje gepeszmernok,a masik tanar az ottani gimnaziumban.Vagyis mi is ugyanolyan ertelmisegi tarsasag voltunk az uj generacio,mint a szadi, es tobbi part kemeny magja.Es tanulmanyaikbol sokkal jobban ismertek a regi es uj nyugati szoccdem irodalmat.En pl tudatosan azert iratkoztam be az MSZMP Magyar munkasmozgalom tortenete szakositora,hogy megismerjem jobban es ne csak a csaladi legendariumbol,igaz ez a kadari kor szemszogebol volt ,de azert a kongresszusok anyagait tanitottak, es valojaban fokepp a magyarorszagi szocialdemokracia tortenetet tanitottak ,hiszen az sokkal jelentosebb volt ,mint a magyar kommunista mozgalom,nem lehetett kikerulni.Es a konyvtarban rengeteg anyag volt.Meg a korabeli nyugati baloldali irodalom is elerheto volt.Ez mar a 80-as evek es akkor mar mas szelek fujtak.Akkor mar Peyer nem munkasarulo volt ,a Historia mar 79-ben nagy cikkben rehabilitalta,es az MSZMP is dorgolodzott a nyugati szocdem partokhoz az enyhules szellemeben.
"Az egyenlőség iránti vágy nem pusztán abból az érzésből fakad, hogy látom: a szomszédnak több van, mint nekem, és ez bosszant."
Nem pusztán ebből az érzésből fakad, de elsősorban ezen alapszik. A baloldal azért tudott sikeres lenni, mert ideológiát kínált a kisember alantas ösztöneinek (elsősorban az irigységének) nyílt kifejezéséhez: a gazdagnak több van és ez igazságtalan. Ha szép szóval nem lehet tőle elvenni, akkor elvesszük erővel. Remekül alá is támasztod ezt a megfogalmazásod tartalmi és formai részével egyaránt:
"akinek több van, az ezt a többletet rendszerint arra használja föl, hogy még többet szerezzen, és ezt a még többet azoktól veszi el, akiknek amúgy is kevesebbjük van. Ha pedig valakitől már nincs több elvennivaló, akkor elveszi őt magát: alárendeltjévé, szolgájává, rabjává teszi, arra kényszeríti, hogy egész élete során neki dolgozzék, őt szolgálja."
Ez egy végtelenül kifacsarodott világszemlélet, erős túlzásokkal nyakon öntve. Például itt van az a megfogalmazás, hogy "egész életében" a gazdagnak dolgozik, őt szolgálja. Ezek szerint a kisember már gyerekkorától fogva dolgozik és nyugdíjba sem mehet, igaz? :-) No de nézzük a lényeget: ha az alkalmazott az én cégemben dolgozik, akkor engem szolgál? A túrót. A saját céljait szolgálja. Mint ahogyan én is elsősorban a saját céljaimat követve teremtem meg az alkalmazásának szellemi és tárgyi feltételeit egyaránt. A kettő egybeesik, ha nem így lenne, nem jönne létre köztünk szerződéses jogviszony.
"A baloldal másik nagy áramlata, Nyugat-Európa szociáldemokrata pártjainak közössége a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelem más útját választotta: a jóléti államot."
Hujjujjuj. :-))) Rövidesen eljutunk oda, hogy ebben a "minden jót írjunk a baloldal javára" hevületben nagy baloldali programnak fogjuk Bismarck, Tisza, vagy éppen Horthy társadalombiztosítási, vagy közoktatási intézkedéseit, melyek megalapozták a jóléti államok kialakulását. :-)
"Az adóterhek mérséklésével olcsóbbá, tehát versenyképesebbé teszi a munkaerőt. A szerényebb adóbevételekből nem a szociális juttatások, hanem a versenyképességet megteremtő oktatás, képzés, élethosszig tartó tanulás kiterjesztésére törekszik. Nem gondoskodik, hanem esélyt kínál. Nem halat ad, hanem hálót."
Ugyanez zajlik nálunk (US) is pl. Bush kormányzása alatt, de eszünkbe sem jutna ezt holmi baloldali leleményként feltüntetni. Zoltán, Zoltán, kibújt belőled a politikus? :-)
"Megvonta a családi pótlékot a legmagasabb jövedelmű tíz százaléktól"
És vajon az ellenőrző s rendszer fenntartása nem vitt-e el több pénzt, mint amennyit legmagasabb jövedelmű 10 % családi pótlékának elvételével meg lehetett spórolni? Tartok tőle, hogy megint adtatok a sz@rnak egy pofont. Szokás szerint a társadalmi igazságosság jegyében...
Dicséretedre legyen mondva, önkritikus hangot is sikerült megütnöd, ez a baloldalon ritkán jut ilyen nyíltan kifejezésre.
Igen tudom.De amiket itt írkál, abból az jön át, hogy a nincstelen munkás, az a hiteles baloldali.Ha már jutott neki más is az életben, nem csak az albérlet és a napi robot - akkor már az nem lehet hiteles baloldali ember.
Persze, elhiszem, hogy aki - mint ezek szerint pl. Te - a saját meggyőződése alapján tervezte, szervezte volna a pártot, sőt mi több, a régi hagyományokra támaszkodva, az nehezen éli meg, hogy nem lett belőle nagy és erős tömörülés.
De ha ott is ennyire élt az előítélet, ennyire lekomenyistázták még azt is, aki esetleg tényleg jó szándékkal és tényleg tenni akarással állt a dologhoz, akkor hogyan vészelte volna át az esetleg újjáéledt és erős párt az azóta eltelet időszak eseményeit?
Nézd meg, mindegyik pártban voltak súlyos gondok, az mdf-től az szdsz-en át a fideszig.
Ha emlékezetem nem csal, jelenleg az mszp az egyetlen olyan párt, amelyik belső harcaiból - ha voltak is - nem lett se szakadás, se kilépések tömeges sorozata.
Ha ennek egy ilyen hosszabb, talán öntisztulási folyamatként értelmezhető dolog volt az ára, akkor jó.Gyanítom, ha Gyurcsánynak sikerül újra nyernie, a maradék őskövület - még ha névleg benn is marad -, nagyon messzire kerül akármiféle hatalomtól, azok pedig, akik jönnek, közelebb állnak a szociáldemokráciához, mint jópáran az mszdp-ben.
Az is eszembe juott, hogy azok, akik még anno emlékeztek a régi szociáldemokráciára, nem biztos, hogy az új dolgokhoz, új lehetőségekhez, új módszerekhez is tudtak volna alkalmazkodni.
"AZt hiszi Pannalou, még a Horthy rendszer van, ahol a csóringer munkás volt baloldali.Az olyan szép és megható dolog." A Horthy rendszerben eppenhogy nem a csoro munkasok voltak csak benn a szocdempartban hanem a legszervezettebb munkasarisztokracia is es az volt a meghatarozo,de nagyon sok onallo iparral rendelkezo kisiparos,ma ugy mondanank kisvallalkozo is.
"Ha a mostani feltörekvő mszp-sek most mind ott nyomulnának az mszdp-ben, akkor se lenne más a helyzet.Gondolod, azokat nem anyázná a mostani jobboldal?Dehogynem!"
Persze ,sot meg jobban.Mit gondosz hanyszor kaptam meg en 89-90-ben jobboldaliaktol,hogy mi meg lefekudtunk a kommunistaknak 1948-ban.
Engem akkor leanyaztak amikor egy megyei forumon meg joval a 90-es valasztasok elott azt mondtam ,hogy az MDF rol buzlik a Horthy korszak reinkarnacioja es mi csak a megegyezesig vagyunk veluk az ellenzeki kerekasztalban utana utjaink elvalnak,mert nekunk se a kisgazdakhoz,se a keresztenydemokratakhoz se a madofhoz semmi kozunk,mi veluk az ellentetes oldalon allunk es az altaluk hirdetett politikai nezetekkel mi szemben allunk nagyreszt.Es nekunk masok a politikai celjaink mint nekik.Valojaban teljesen egyedul voltunk , mert ugye a jobboldallal egyutt semmi keresnivalonk, a szocik meghat akkor meg eppenhogy labaltak ki az allamparti dolgokbol,de a szadival sem volt valami jo a viszony.Valojaban a szocialdemokrataknak tul keson jott a rendszervaltas .Rettenetesen nehez megtalalni a helyet amikor eppen az elozo rendszer tagadasa az elsodleges ,amely magat baloldalinak hirdette.A szocdempart legures terben volt.Nem voltak szovetsegesei.En legszivesebben athoztam volna az osszes reformkorost az MSZMP-bol,de melyiknek lett volna kedve vegighallgatni,hogy valami ven fazon allandoan kommunistazza oket.Es gyanitom hogy sok beepitett embert pont azert kuldott a 3/3 hogy az alapszervi uleseken elriassza ezeket.Jott valami ertelmes fazon aki elotte MSZMP tag volt mondjuk egy epitoipari vallalatnal mernokkent ,valamelyik csahos azonnal felallt es azonnal lebudoskommunistazta,nana ,hogy ugy otthagyott bennunket ,mint eb a szaharat,Gasko is kiallt par ilyen beszolast csak o birta.Engem aki sosem voltam MSZMP tag engem is lekommunistaztak,mert jo barati viszonyban voltam a szegedi reformkorosokkel, Geczivel,Katona Peterrel,Lovaszi-val,Basthy Gabival, Szemokkel ,Nemcsokkal, es igen Vastagh Palival is aki egyetemi kollegam volt,es ez a mai napig is megvan es nem voltam hajlando belemenni az utszeli stilusba
Hm....Tulajdonképpen abban igazságod van, hogy az mszp-ben jópár embernek már le kellett volna lépnie a színről.De előbb-utóbb bekövetkezik ez is.(aztán ezek, úgy tűnik, átmennek a másik térfélre játszani tovább).
Ha a mostani feltörekvő mszp-sek most mind ott nyomulnának az mszdp-ben, akkor se lenne más a helyzet.Gondolod, azokat nem anyázná a mostani jobboldal?Dehogynem!
Látod, nem fér össze a balodaliság a vagyonnal.AZt hiszi Pannalou, még a Horthy rendszer van, ahol a csóringer munkás volt baloldali.Az olyan szép és megható dolog.A naccságák meg majd adakoznak nekik, a templomi körök télre vastag sálat kötnek, a méltóságos úr meg évszakonként összerakja a divatjamúlt cuccokat....
Ha a szadi most kiesik a parlamentbol 4-8 ev mulva ugyanilyen part lesz,mint az MSZDP most ,mert a sikertelenseg miatt szet fog esni az alapszervezeteinek tobbsege.
"és van egy hamisítvány, a Kapolyi féle szocdemek."
Nem hamisitvany ,inkabb nem letezo part, alig par alapszervezete van,onalloan listarol csak a szegedi onkormanyzatban vannak ott de legutobb mar a szocikkal es a centrummal kozosen indultak. Szegeden valahogy megmaradtak ugy ahogy talan kis reszem nekem is volt benne 90-92-ben.:-)) Kapolyi csak a 94-es valasztas utan lett elnok noha mar 90 vagy 89 ota tag volt a fovarosi 12. keruleti alapszervezetnel, amikor Kiraly Zoltan lelepett es probalta aztan viszaudvarolni magat a szocikhoz,de nekik meg nem kellett. Mondjuk teljesen ertheto,hogy nem kellett en is elhajtottam volna a helyukben.
Az nem volt erdekes.Ugyanis az MSZMP oszt az MSZP nem keresztenydemokrata part akart lenni,hanem szocialdemokrata,nekik a vetelytars az MSZDP volt. Minden part tele volt rakva ilyenekkel de csak az MSZDP fenyegette leteben a szocikat es viszont,,mert azonos politikai terfelre akart mindketto betorni.
Nem, az MSZDP kb ugyanolyan lenne ma mint az MSZP,ha 90-ben ok erosodtek volna meg, valoszinuleg szindikalistabb ,mint a mostani szocik, sot megkockaztatom, az Ujhelyi, Botka, Gyurcsany felek akkor ott lennenek,eppen ezert az MSZP-nek 90-ben egyetlen ellenfele volt az MSZDP,mert a letuk fuggott tole.Ha az MSZDP 90-ben parlamenti part az MSZP ma sehol nem lenne.Aztan onnantol,hogy 90-ben az MSZDP nem kerult be a parlamentbe a szocik szamara nyitott volt a palya csak varniuk kellett es szep lassan feljottek,az MSZDP meg gyakorlatilag megszunt.Alig maradt par alapszervezetuk.94-ben mar semmi eselye nem volt.De ez mar regebben ki lett targyalva, tavalyi sot tavalyelotti ho.
Ehhez csak annyit, hogy papám tehetségtelen, de elmozdíthatatlan főnökéről, egyszercsak a rendszerváltás környékén kiderült, hogy "BM-es összekötő". Ez a kiváló úriember rendszerváltáskor felfedezte magában a kerszténydemokrata vonzódást és belépet a KDNP-be.
Ha elolvasod amit alant írtam, hogy mi a baloldaliság sztem, akkor nyilvánvaló, hogy képes megférni a nagytőkéssel, ha az törődik a dolgozóival, ügyel a környezetre, zajártalomra a gyártás során, figyelemmel van az ország érdekeire a beruházásoknál, stb...
Azt hogy manapság mit jelent a baloldaliság, azt nem tudom megfogalmazni, csak azt hogy szerintem mit jelent.
A baloldali ember közösségi ember, törődik másokkal, az országgal, a városával, falujával, a munkatársával, beosztottjával, stb... Számomra semmiféle sgyenlősdi nincsen benne. A kommunizmus eszméje szerint mindenki a szükségletei szerint részesül, és képességei szerint dolgozik, és bizony mindenkinek mások a képességei, és természetesen mások a szükségletei is.
Szrintem manapság sem az egyenlőlenség a fő baj, hanem az hogy nem igazán érthető, hogy bizonyos munkák miért érnek sokkal többet másoknál.
Iduka, a bolsevikok már régen eltűntek a balfenéken - aki még megmaradt belőlük, azt éppen az az ember próbálja meg beterelni a közös akolba, akiért a lépcsőházi imaórákat tartod a házban -,a szociáldemokráca meg magamagát bomlasztotta széjjel a rendszerváltáskor.Ahogyan történt ez sok más párt esetében is.
Ma az MSZP a szociáldemokrácia, ezt majd mondd meg özvegy Krapancsáknénak is, két oltárterítőhímzés közben.Bár tulajdonképpen felesleges, hiszen te is, meg a lépcsőházi imakör is csak azt hiszi el, amit a felcsúti csodacsatár belebúg a fületekbe...
A Kapolyi-féle szociáldemokrata párt - gondolom -, abból kér a legkevésbé, hogy véresszájú szentfazekak, zsírjobbos imamalmok aggódjanak létezésükért.Ha valami nem tetszik nekik, majd a tagság tesz róla.Ha meg meg vannak elégedve a vezetőjükkel - tudod, mint a fidesz tagság őJELségével -, akkor meg békén kéne hagyni őket.:-)
Most mondjam azt babiba, hogy a jobboldal és konzervatív nézetek magyarországi megszentségtelenítője imádottad, Orbán Viktor?Nem mondom.Mindenki tudja, aki ért valamicskét a politikához....
(Azonkívül, hogy most minden hozzászólásod ordenáré, tervezel valami más jellegű változtatást is a bábszínházban?)
Sajnos nagyon lejáratódott a társadalmi igazságosság és az ezen alapuló baloldaliság fogalma, mert a bolsevikok azt csinálták, amit mindig szoktak: kisajátították a szocdem jelszavakat, miközben szétbomlasztották a rendszerváltás után csírázó valódi szocdem kezdeményezéseket.
Mit gondolsz, miért nincs egyetlen szocdem párt sem? Azért, hogy a bolsevik hagyományokat leginkább folytató MSZP hazudhassa magát annak!
Az egyik ilyen szétbomlasztott pártocska nyakán is Magyarország egyik leggazdagabb embere, Kapolyi ül! Botrány!
A társadalmi igazságosságot idolod árulja folyamatosan, mégpedig annak, aki többet ígér érte.Most éppen a szélsőjobbnak lebegtette meg, hátha vevő rá....
(...és tévedsz, ma is sokat jelent, csak az a baj, amikor zsírjobboldaliak akarják meghatározni a jelentését!Olyanok, mint te.)
Izgatottan várom. Talán végre valódi vita is lesz ebben a topicban, nem csak az óvodás szintű "De igen!", "De nem!", "De bizony, hogy igen!", "Óvó néni, a Pisti csúnyákat mond rám!" színvonalú huzavona.
"A gazdagok még gazdagabbak lettek! A szegények pedig még szegényebbek!" Bizonyára. Kár, hogy a (baloldali szimpátiával talán nehezen vádolható) Tárki vizsgálata azt mutatta ki, hogy ez a folyamat 2004-gyel megfordult, a jövedelmi különbségek - ha lassan is - de mérséklődni kezdtek.
"Hazudsz nappal, hazudsz éjjel, hazudsz magadnak, hazudsz másoknak, hazudsz mindig! Nagyokat!" Ezt mind bírod válaszolni rá? Színvonalas cáfolat, gratula!
"meghirdette a 100 lépés programját. E program, ha az idő szűkében nem is vállalhatott föl minden szükséges változtatást, sikerrel találta meg azokat a pontokat, ahol a korábbi gyakorlatot módosítva, az említett átfogó reformok nélkül is komolyan el lehetett mozdulni a modern szociáldemokrata kormányzati modell felé. A korábbinál nagyobb ütemben, és kedvezőbb szerkezetben csökkentette az adókat, karcsúsította és ezzel olcsóbbá tette az államigazgatást, "
"éppen az a párt árulta el legrútabbul, amelyik magát baloldalinak határozza meg"
Na, látod, éppen ezt mondták a kommunista (bolsevik) pártok is a revizionista, opportunista, ausztromarxista szocdem pártokról.
Aztán a '70-es évekre elég kézzelfoghatóvá vált, melyik irányzat volt képes hatalomra jutva többet megvalósítani a szocialista mozgalom eredeti céljaiból.
"Mi a túrót jelent manapság a 'baloldaliság' mifelénk és egyáltalán? Van valakinek valamilyen használható definiciója?"
Hát, kérlek. Van már öt éve, hogy lényegében ugyanezt beírtam ide az indexre, azóta kicsit csiszolgattam, talán nem számít floodnak, ha ennyi idő után újra ideírom. Vigyázat, csak edzetteknek, marha hosszú! A többiektől bocs.
A baloldal az én felfogásom szerint a társadalmi egyenlőtlenség elleni küzdelem letéteményese. Baloldali az, akinek számára a társadalmi egyenlőtlenségek elviselhetetlenek, aki társadalmi-politikai tevékenységével az egyenlőtlenségek mérséklését, fölszámolását kívánja szolgálni.
Az egyenlőség iránti vágy egyidős az emberi civilizációval. Helytelen lenne ennek forrását egyszerűen az irigységben látni. Az egyenlőség iránti vágy nem pusztán abból az érzésből fakad, hogy látom: a szomszédnak több van, mint nekem, és ez bosszant. Meghúzódik mögötte az a tapasztalat is, hogy akinek több van, az ezt a többletet rendszerint arra használja föl, hogy még többet szerezzen, és ezt a még többet azoktól veszi el, akiknek amúgy is kevesebbjük van. Ha pedig valakitől már nincs több elvennivaló, akkor elveszi őt magát: alárendeltjévé, szolgájává, rabjává teszi, arra kényszeríti, hogy egész élete során neki dolgozzék, őt szolgálja. Az egyenlőség iránti vágyban tehát a szabadság, az emberi méltóság megőrzésére irányuló vágy, az elnyomás elutasítása is meghúzódik.
A szabadság és az egyenlőség összetartozása régóta megélt történelmi tapasztalat, de a kettő ilyen szoros összekapcsolása, az összetartozás felismerése és teoretikus megalapozása a felvilágosodás szellemi teljesítménye. A társadalmi egyenlőtlenségek elleni korábbi mozgalmak éppen ezért ösztönösek voltak, az egyenlőtlenségből az elnyomó-elnyomott aspektust ragadták meg, és alapvető céljuk nem általában az egyenlőtlenség, az elnyomás felszámolása volt, csak a mozgalomban részt vevő elnyomottak fölszabadítása. A szabadságot és az egyenlőséget, mint általános társadalmi követelést elsőként a felvilágosodás, és nyomában a nagy francia forradalom tűzte zászlajára. Éppen ezért a baloldal – mint modern korunkban oly sok minden más – a nagy francia forradalom terméke. Mint ilyen, határozottan polgári vívmány, akkor is, ha nemrégiban még aktuálpolitikai okokból a jobboldal akarta kisajátítani magának a polgári jelzőt.
Ha általánosságban akarunk föllépni az egyenlőtlenség ellen, fölmerül a kérdés: mi okozza az egyenlőtlenséget? A magántulajdon – válaszolták a felvilágosodás nagyjai, Rousseau-val az élükön elméletben, és próbálta hatalma csúcspontján a francia forradalom jakobinus balszárnya a hatalmi realitásokba átfordítani a gyakorlatban. Vesztére. A párizsi burzsoák ugyanis zokszó nélkül elviselték a csak nemrégiben kihirdetett emberi és politikai szabadságjogokat zárójelbe tévő jakobinus diktatúrát, mert az hatékonyan szállt szembe a kül- és belföldi restaurációs kísérletekkel, ám azonnal megbuktatták Robespierre-t, St. Just –öt és társaikat, mihelyt, mesterük útmutatását követve, a magántulajdon ellen intéztek támadást az egyenlőtlenség elleni harc jegyében.
Fél évszázaddal később egy fiatal német jogász, bizonyos Karl Marx felülvizsgálta ezt az elméletet, és merőben más következtetésre jutott. Rousseau-val és a francia fölvilágosodás, továbbá az általa "kispolgári"-nak és "utópistá"-nak gúnyolt szocializmus sok gondolkodójával ellentétben ugyanis Marx azt vallotta, hogy a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok forrása nem a magántulajdon, hanem a társadalmi munkamegosztás és az árutermelés, továbbá az abból fakadó elidegenedettség. A magántulajdon szerinte nem más, mint az elidegenedettség egyik formája, és mint ilyen, az árutermelés - egyáltalán nem szükségszerű - következménye.
Marx történelmi víziója szerint az emberiség fejlődésének egy fokán meg fogja haladni az árutermelést, és ezáltal megszűnik az elidegenedettség minden formájának - köztük a magántulajdonnak - az alapja. Ennek - figyelmeztet A német ideológiában - előfeltétele többek között a termelőerők nagyarányú fejlődése, "mert nélküle csak a nélkülözést tennék általánossá, tehát az ínséggel szükségképpen ismét megkezdődnék a harc a szükségesért, s ismét előállna az egész régi szar..." (Marx itt tartózkodás nélkül használja a Dreck szót, amit szemérmes fordítók aztán "szemét"-re magyarítanak.). Ha egyszer a magántulajdon alapját, az árutermelést sikerült meghaladni, akkor a magántulajdon már egyetlen forradalmi aktussal kisajátítható, és ezzel a társadalmi egyenlőtlenségek egész rendszere megszüntethető. Nyilvánvaló viszont, hogy ez az összefüggés nem fordítható meg: ha a magántulajdon oka az árutermelés, akkor a magántulajdonnak a megfelelő fejlettségi szint előtti, erőszakos úton történő kisajátítása nem az árutermelés meghaladását jelenti, csupán visszatérést az árutermelés fejletlenebb, magántulajdont nem ismerő formájához.
Marxszal mármost megesett az a csúfság, hogy akik nevét zászlajukra tűzték, pontról pontra megvalósították mindazt, ami ellen ő maga egész életében következetesen küzdött. A „létező szocializmus” nem volt más, mint visszatérés Marxtól Rousseau-hoz. A kelet-európai kommunista, bolsevik pártok váltig Marxra hivatkozva végrehajtották Rousseau programját: az államhatalom birtokában erőszakkal kisajátították a társadalmi bajok okozójának tekintett magántulajdont, anélkül, hogy a társadalomnak az árutermelés meghaladására egyáltalán esélye lett volna. A kelet-európai társadalmak ezzel az árutermelés fejletlenebb szintjére estek vissza; aligha véletlen, hogy oly sok mindent reprodukáltak a magántulajdon előtti árutermelő társadalmakat jellemző jelenségek közül: a stagnálást, a társadalom megmerevedését, kasztosodását, a despotizmust és a többit.
A baloldal másik nagy áramlata, Nyugat-Európa szociáldemokrata pártjainak közössége a társadalmi egyenlőtlenségek elleni küzdelem más útját választotta: a jóléti államot. Nagyon leegyszerűsítve ez nem volt más, mint a nyugati szociáldemokrácia által kidolgozott gyógymód a tőkés termelés okozta, korábban kezelhetetlennek látszó gazdaság- és társadalompolitikai nyavalyákra. Két korai előfutárát az eszmetörténet ebben az összefüggésben nemigen tartja számon. Egyikük, egy Nottingham környéki kisnemes, bizonyos Robin Hood, rezignáltan tudomásul vette, hogy a világ kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra oszlik. A társadalmi igazságtalanságok elleni küzdelme során nem is ennek megváltoztatására törekedett, hanem egyszerűen fosztogatni kezdte a kizsákmányolókat, és a jövedelemből segített a kizsákmányoltakon.
Hasonlóan gondolkodott a XX. századi szociáldemokrácia is, azzal a különbséggel, hogy a gyakorlati megvalósítást nem útonállással képzelte el, hanem – hatalomra jutván – a legitim erőszak monopóliumának felhasználásával. A nyugati szociáldemokrata pártok, noha elvi nyilatkozataikban sokáig – a kommunistákhoz hasonlóan – maguk is a „kisajátítók kisajátítását” hirdették, hatalomra kerülve, gyakorlati politikájukban sokkalta mérsékeltebb koncepciót képviseltek. Az államhatalom birtokában sem akarták szétzúzni az igazságtalan társadalmi berendezkedést; megelégedtek annyival, hogy a tőkejövedelmek megadóztatása és a szociális juttatások kiterjesztése révén mérsékeljék az egyenlőtlenséget és az igazságtalanságot.
Ez a merőben társadalompolitikai fogantatású koncepció kísértetiesen összecsengett egy, a nagy világgazdasági válság után látványos karriert befutott közgazdasági elmélettel, Keynesével. Közhely, hogy a tőkés gazdaság ciklikus ingadozásai során a recessziós szakasz elmélyülésének oka nem más, mint a tőkések egyénileg (saját üzleti érdekeik szempontjából) racionális viselkedése, ami aztán társadalmi méretű irracionalitássá összegződik. A csökkenő keresletre a tőkés logikus válasza a termelés csökkentése és az ezáltal fölöslegessé váló dolgozók elbocsátása. Ily módon kevesebb dolgozónak fizetnek munkabért, ráadásul azoknak is kevesebbet, mert a munkanélküliség növekedése következtében munkaerő-piaci túlkínálat keletkezik, ami leszorítja a munkaerő árát. Nemzetgazdasági szinten tehát csökken a kifizetett munkabérek tömege, ettől tovább csökken a fizetőképes kereslet, ez pedig a termelés további csökkentéséhez vezet: kialakul a „hibás kör”.
A probléma megoldásának receptje ősrégi. Elsőként a jóléti állam másik korai előfutára, József alkalmazta, amikor államhatalmi eszközöket vett igénybe ahhoz, hogy a hét bő esztendő fölöslegéből fedezze a hét szűk esztendő szükségleteit. Keynes ezt korszerűsítette, amikor azt javasolta, hogy az állam vonja el a tőkejövedelmek egy részét, recesszió idején pedig fizesse ki a munkanélkülieknek és a túlzottan alacsony keresetűeknek segély formájában. Az állam így fizetőképes többletkeresletet teremt, amivel megakasztja a recesszió folyamatát.
A jóléti állam koncepciójában mármost József és Robin Hood receptje ötvöződik. A „tax AND spend” politikája jellegzetes szociáldemokrata kompromisszum, ha úgy tetszik, társadalmi szerződés: mindenki hoz valamilyen áldozatot, amivel saját hasznát éppúgy szolgálja, mint a közjót. A munkás tudomásul veszi kizsákmányolását, a tőkés eltűri profitja megcsapolását. Cserében a tőkés biztonságban tudhatja tulajdonát és profitja javát (mégpedig nemcsak a lázadóktól és géprombolóktól, de többnyire a sztrájkvezérektől is); a munkás viszont magasabb munkabért, a munkából való átmeneti vagy végleges kiválása esetére pedig szociális biztonságot remélhet. Végül a társadalom egésze megmenekül a mindenkit egyaránt (bár nem egyenlő mértékben) sújtó recessziótól, vagy legalábbis annak legsúlyosabb formájától. Az eredmény: a korábbinál sokkalta élhetőbb kapitalizmus. Konfrontáció helyett kooperáció. Osztályharc helyett osztálybéke. A kaotikusan egymásnak feszülő érdekek eredőjeként kialakuló, senki által sem kívánt irracionalitás helyett az államilag összerendezett, kompromisszumra kényszerített érdekekből racionálisan kimunkált közjó. A XX. század közepére úgy tűnt, a szociáldemokrácia megtalálta a bölcsek baloldali kövét: a jóléti államot, amely a tőkés társadalom igazságtalan berendezkedését az állampolgári jogon nyújtott jóléttel korrigálja.
A szisztéma azonban a hetvenes évek közepére-végére csődbe jutott. A tőke és a munka történelmi kompromisszumának sírját elvileg a globalizáció ásta meg. Az egységessé váló pénzügyi világrendszer kialakulása, a tőke korlátok nélküli szabad áramlásának megvalósulása után ugyanis a tőkéseket látszólag semmi nem akadályozta meg abban, hogy a közjó érdekében viselendő teher alól egyenként kibújjanak, vagyis kivonják tőkéjüket az egyik országból, és egy másikban fektessék be, ahol a profitjukat kisebb adó terheli. A tőke menekülése nyomán csökken a megadóztatható profit, kevesebb munkahely lesz, ami a személyi jövedelemadó-bevétel jelentős részétől fosztja meg a költségvetést, vagyis rövid idő múlva nem lesz miből fedezni a szociális kiadásokat.
A jóléti államok mindazonáltal egészen a hetvenes évek végéig töretlenül virágzottak. A látszólagos ellentmondás magyarázata az, hogy hiába menekült a tőke egy nagyvonalú szociálpolitikát folytató fejlett országból a harmadik világba, az ottani munkaerő képzettsége, felkészültsége nem volt elegendő még viszonylag egyszerű termelőmunka elvégzésére sem. A nyugati munkaerő minőségénél fogva monopolhelyzetben volt a világpiaci versenyben, és versenytárs hiányában bármilyen magasra föl lehetett srófolni az árát. A tényleges fordulat tehát csak 25-30 éve következett be, amikor a világpiacra berobbant a fejlett világbelitől minőségét tekintve alig elmaradó, de annál összehasonlíthatatlanul olcsóbb (mivel a jóléti rendszer fenntartásának költségeivel nem terhelt) távol-keleti munkaerő. A monopolhelyzet megszűntével pedig értelemszerűen megszűnt a monopolár is, a jóléti állam pénzügyi alapja. A baloldalnak ezzel az egyszerű ténnyel szembenézve meg kellett keresnie az igazságtalanság elleni küzdelem új útjait.
Az új helyzetre a jobboldal reagált elsőként, mégpedig a neokonzervatív recepttel. Ez a terápia valójában két, egymástól független törekvést takart. Csökkentette először is a munkaerő árát (pontosabban az azt terhelő költségeket), ami átmenetileg lendületet adhatott ugyan a gazdaságnak, de hosszú távra szóló, perspektivikus válasznak nem volt tekinthető, hiszen nyilvánvaló volt, hogy az amerikai vagy a német munkás soha többé nem fog annyiért dolgozni, mint a kínai. A neoliberális gazdaságpolitika igazán időtálló, a jobboldali modernizációs stratégia sikerét megalapozó intézkedése az volt, hogy visszahelyezte jogaiba a versenyt.
A tőkés rendet erőszakkal megdönteni kívánó forradalmi baloldal ugyanis kétségkívül helyesen látta, hogy a kapitalizmusban az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok egy elvileg mindenkire érvényes szabályok szerint folyó gazdasági versenyben alakulnak ki. A magántulajdon kisajátításával, a piac fölszámolásával ezt a versenyt iktatta ki a gazdaságból. Az egyenlőtlenségek és igazságtalanságok ettől persze nem szűntek meg – legfeljebb más társadalmi folyamatok révén jöttek létre –, a versennyel viszont a gazdasági fejlődés leghatékonyabb motorját is sikerült a rendszerből kiiktatni.
A jóléti állam koncepcióját valló szociáldemokrácia már nem a versenyt kívánta felszámolni, csak a verseny kényszere alól akart mentesíteni az állampolgári jogon kínált jólét révén. Ez a modell egy darabig működött is, de törvényszerűen csődbe jutott. Az állam ugyanis mentesítheti polgárait a hazai verseny kényszere alól, gazdasága egészét azonban nem vonhatja ki a nemzetközi piaci versenyből. Márpedig a verseny- és teljesítménykényszer nélkül, állampolgári jogon nyújtott jólét egyre több embert kényelmesített el, az állampolgárok tömeges „kiszállása” a versenyből pedig a nemzetgazdaság versenyképességét ásta alá.
A neokonzervatív recept gazdasági értelemben azért bizonyult sikeresnek, mert ismét egyetemessé tette a társadalomban a versenykényszert, és ezzel a korábbinál hatékonyabban ösztönözte a gazdasági növekedést. Társadalmi értelemben azonban megbukott, mert nem törődött azzal, hogy a társadalom különféle rétegei képesek-e, és milyen mértékben képesek megfelelni a kiéleződött verseny támasztotta követelményeknek. A versenyhelyzetből értelemszerűen ki-ki versenyképessége arányában tudott profitálni. A verseny szabadjára engedésével drámai módon növekedtek azok az egyenlőtlenségek, amelyek már a verseny mesterséges visszafogásának idején is kialakultak. Az egyenlőtlenségek kiéleződése újra előhívta az egyenlőség iránti társadalmi igényt, és visszajuttatta a hatalomba a baloldalt.
Ez a baloldal azonban – fölismerve a jóléti állam csődjét – közben új útra tért. Egy szellemes megfogalmazás szerint a liberálisok és a szocialisták egyaránt egyenlőséget akarnak, csak ezt az egyenlőséget a liberálisok a verseny kezdetén akarják megteremteni, a szocialisták viszont a végén. Az új szociáldemokrata koncepció ebben az értelemben valóban „harmadik út” a liberalizmus és a szocializmus között. Egyenlőséget akar a verseny elején, és a versenyt sem akarja értelmetlenné tenni azáltal, hogy az eredményt utólag felülbírálja, de azért fontos számára, hogy igazságtalanul nagy különbségek ne alakulhassanak ki. E különbségek ellen azonban, szakítva a baloldal hagyományos módszereivel, nem a verseny kiiktatása vagy elkerülése, hanem a versenyképesség megteremtése révén küzd. A versenyfeltételek egyenlőségébe tehát nemcsak a rajtvonal és a pályák egyenlőségét érti bele, hanem a kondícióét, a felkészülését és az edzéstervét is. A „jólétet állampolgári jogon!” jelszó helyébe a „versenyképességet állampolgári jogon!” jelszavát állítja azzal, hogy a versenyképesség birtokában az állampolgárok majd megszerzik maguknak a jólétet. Az adóterhek mérséklésével olcsóbbá, tehát versenyképesebbé teszi a munkaerőt. A szerényebb adóbevételekből nem a szociális juttatások, hanem a versenyképességet megteremtő oktatás, képzés, élethosszig tartó tanulás kiterjesztésére törekszik. Nem gondoskodik, hanem esélyt kínál. Nem halat ad, hanem hálót.
Több nyugat-európai országhoz (Spanyolországhoz, Franciaországhoz, Hollandiához) hasonlóan Magyarországon is balközép kormány hajtotta végre a neoliberális fordulatot, helyezte vissza jogaiba a versenyt. Az 1995. március 12-én bejelentett intézkedéscsomag ugyanakkor már a fentebb vázolt modern baloldali gondolkodásmód nyomait mutatta. Fölismerve az oktatás fontosságát a versenyképesség megteremtésében, a nagyobb költségvetési fejezetek közül egyedül a közoktatás előirányzatait nem csökkentette. Számolt a kiéleződő verseny differenciáló hatásával csakúgy, mint az állampolgári jogon járó szociális-jóléti juttatások rendszerének azzal az igazságtalan vonásával, hogy a verseny nyerteseit éppúgy támogatja, mint a veszteseket. Ezért az intézkedések közvetlen pénzügyi kihatásait igyekezett nagyobbrészt a várható verseny valószínű nyerteseire terhelni. Megvonta a családi pótlékot a legmagasabb jövedelmű tíz százaléktól; megszüntette a gyermekek után járó, elsősorban a magas keresetűeknek előnyös adókedvezményt; bevezette a felsőoktatásban a tandíjat, amely alól szociális okokból lehetett kedvezményt vagy mentességet kapni. Lépéseket tett tehát abba az irányba, hogy a kényszerűen szűkösebb jóléti újraelosztás során nagyobb mértékben vegye figyelembe, hogy ki van rászorulva a támogatásra, és ki nincs.
A Fidesz ’98-as választási kampányában a korábbi helyzet visszaállítását ígérte. Hatalomra jutva azonban ennél sokkalta többet tett. Nem egyszerűen visszatért a szociális-jóléti juttatások állampolgári jogon való biztosításához, hanem ellenkező előjelűre fordította a szociálliberális kormány által bevezetett differenciálást. Eltörölte a – felsőoktatási tanulmányok költségei között elenyésző – tandíjat, de a hallgatók ezt jelentősen meghaladó lakhatási, megélhetési és tanszerköltségeihez való hozzájárulást nem növelte, vagyis a rászorulóknak nem tette elérhetőbbé a versenyképes tudást, csak azok számára könnyítette meg a megszerzését, akik ennek költségeit elő tudták teremteni. Visszaadta a családi pótlékot a leggazdagabbaknak, de még csak az infláció mértékében sem emelte, hanem hagyta egységesen elértéktelenedni; a nagy többségnek tehát ezen a címen kevesebb jutott, mint az előző kormány idején. A gyermekek után járó adókedvezményt nemcsak visszaállította, hanem képtelenül meg is emelte, amit persze csak az tudott maradéktalanul kihasználni, aki eleget keresett ahhoz, hogy számított adója elérje ezt a szintet. „Ahhoz – tanítja Murphy –, hogy segélyt kaphass, előbb be kell bizonyítanod, hogy nincs rá szükséged.” A Fidesz vezette kormány szó szerint követte ezt a filozófiát. A rászorultsági elv helyett bevezette „a rá nem szorultságit”; fordított Robin Hoodként a szegényeket fosztogatta, hogy adhasson a jobbmódúaknak.
Nyugaton tehát többnyire a neokonzervatív pártok szabadították rá a társadalomra ismét a versenyt, de megbuktak, mert bár látványos gazdasági eredményeket értek el, nem törődtek a verseny következtében kiéleződő társadalmi egyenlőtlenségekkel. A helyükbe lépő „újbaloldali” pártok megőrizték a verseny gazdaságösztönző szerepét, káros társadalmi hatásait pedig nem a jövedelmek újraelosztásával, hanem a hátrányos helyzetűeknek a versenyre való felkészítésével igyekeztek kivédeni.
Magyarországon viszont a balközép kormány kényszerítette rá ismét a társadalomra a versenyt, az újraelosztás erősen differenciált mérséklésével igyekezvén tompítani annak igazságtalanságait. Az őt fölváltó, baloldali jelszavakkal operáló jobboldal a keletkező egyenlőtlenségeket nemhogy figyelmen kívül hagyta, hanem az újraelosztás átszabásával még növelte is. A Fidesz nem elégedett meg (mint a nyugati konzervatívok) azzal, hogy a spontán gazdasági-társadalmi folyamatok automatikusan a fölül lévőket hozzák jobb helyzetbe, hanem célzatos jövedelempolitikájával még rá is játszott e folyamatokra, tovább növelte a különbségeket, tudatosan a szegények rovására kedvezvén a felső középosztálynak.
Azt mondhatjuk tehát, hogy Nyugaton az egyenlőtlenségek kiéleződése a versenyt rehabilitáló neokonzervatív gazdaságpolitika szükségszerű következménye volt, Magyarországon viszont egy gazdaságpolitikai fordulat gyümölcseit perverz módon újraelosztó társadalompolitikai koncepció eredménye. Ha az előbbi bukást hozott az azt tétlenül szemlélő nyugati jobboldal számára, még inkább bukásra ítélte az utóbbi az azt kiagyaló hazai jobboldalt. Szilárd meggyőződésem, hogy a Fidesz 2002-es választási vereségében komoly szerepe volt az e koncepció által kedvezményezett, ám azt erkölcsi okokból elutasító középosztálybeliek szavazatának.
A hatalomba visszatérő baloldal viszont – ezt sajnálattal kell megállapítani – csak addig vállalta az elődje bukott koncepciójával való szembefordulást, amíg az nem igényelt népszerűtlen intézkedéseket. Jelentősen megemelte és plusz egy hónapra kiterjesztette a családi pótlékot, de nem törölte el a gyermekek után járó adókedvezményt. Kiterjesztette az Orbán-kormány lakástámogatási rendszerét olyanokra is, akiknek a korábbi feltételek mellett nem lett volna esélyük azt igénybe venni, de késlekedett megvonni a támogatást a befektetési célú, és a méltányolhatót meghaladó igényt kielégítő lakásvásárlástól. Radikálisan megemelte a közalkalmazotti béreket, de elmulasztotta ezt összekötni a valóban túlméretezett közszféra karcsúsítását lehetővé tevő minőségi szelekcióval. Csökkentette az adóterheket, de ezt a csökkentést nem koncentrálta eléggé a hátrányos helyzetűekre, és nem mert érdemben hozzányúlni az elsősorban a jobbmódúaknak előnyös adókedvezményekhez. Általánosságban véve elmondható, hogy a szociális igazságosság és a gazdaságosság követelményeinek együttes érvényesítése konfliktusok sorozatának fölvállalását tette volna szükségessé a kormány részéről – ennek hiányában pedig rendre a gazdasági szempontok húzták a rövidebbet. Mindez oda vezetett, hogy 2002 óta a költségvetés kiadási oldala 60%-ot meghaladó mértékben növekedett, ami az inflációt figyelembe véve is jóval 30% fölötti emelkedés, miközben a gazdasági növekedés ez alatt az idő alatt ennek felét is alig érte el. A modern, harmadikutas szociáldemokrácia elveinek érvényesítése helyett a szociálliberális koalíció lényegében a túlhaladott, mert a megváltozott nemzetközi körülmények között fenntarthatatlanná vált klasszikus szociáldemokrata jóléti állam koncepciójához lépett vissza.
A költségvetési-államháztartási folyamatok alakulása nyilvánvalóan mutatta ennek az útnak a járhatatlanságát. Ezt ismerte föl a Gyurcsány Ferenc vezette új kormány, amely – tudomásul véve, hogy a szükséges átfogó reformokra a kormányzati ciklus hátralévő másfél éve már nem elegendő, ez azonban nem menthet föl az érdemi változtatás kényszere alól – meghirdette a 100 lépés programját. E program, ha az idő szűkében nem is vállalhatott föl minden szükséges változtatást, sikerrel találta meg azokat a pontokat, ahol a korábbi gyakorlatot módosítva, az említett átfogó reformok nélkül is komolyan el lehetett mozdulni a modern szociáldemokrata kormányzati modell felé. A korábbinál nagyobb ütemben, és kedvezőbb szerkezetben csökkentette az adókat, karcsúsította és ezzel olcsóbbá tette az államigazgatást, átszabta a családtámogatási rendszert, kiküszöbölve végre az adókedvezmények útján megvalósuló perverz újraelosztást, folytatta a közoktatást igazságosabbá, kevésbé szelektívvé és versenyképesebbé tevő átalakítást, és az új felsőoktatási törvénnyel a XXI. század Európájához igazította a hazai egyetemi szférát.
Az én fogalmaim szerint a baloldaliság, mint eszme, eredetileg pozitív fogalom, és a társadalmi igazságosság képviseletét, az arra való törekvést jelenti.
Manapság már valóban nem sokat jelent, mivel éppen az a párt árulta el legrútabbul, amelyik magát baloldalinak határozza meg!
