Egy másik (korábban már beírt) versemet is megfilmesítettem zenével, képekkel illusztrálva. Valójában ez is a szerelemről szól, ha nem is tűnik egyértelműen szerelmes versnek.
Felnézek rád és látom két csillogó szemed, hozzád bújok és érzem hevesen dobogó szíved. Minden perc egy örökké valóság veled, ha forrón csókolsz és simogat kezed. Mikor ölelésed csak engem vár, mikor karod erősen magába zár. Szívem csak egyet kíván, veled lenni egy életen át!
Ha most felrepülhetnék az égig, Hogy megfogjam a legszebb csillagot Azon nyomban le is hoznám annak, Kire minduntalan, s egyre csak gondolok.
Óvatosan tenném le aranyos üllőmre, S lelkemből vennék ki izzó szerelmet Összekovácsolnám, s neki adnám bátran, Hogy vele magához vehesse egész életemet
semmit nem adtam, csak csendemet vittem áhítattal üres oltárra, hogy reá hullassam cseppenként reszketve, várva, mert neved akartam ott kimondani végre, olyan tisztán, szépen, ahogyan még senki, hogy benne csobogjanak minden vizeknek hangjai, minden tüzeknek lobbanásai e csendben... semmit nem adtam, csak odavittem áhítattal, hogy szó kéljen, s megtartson neked, de addigra százszor szebb szavakkal valaki könnyedén kimondta a neved.
Éjszakai hangok
Eduardo Nicolardi
Hogyha felcseng egy hang a csöndes éjben,
míg hozzád símulva szunnyad már a párod,
hallgasd a hangot, halllgasd félig ébren,
ám tedd, hogy alszol, színlelj tiszta álmot...
Maradj az ágyban, bárhogy hív a balkon,
hisz úgyis jól tudod: e hang a hangom,
e hang ma forrón zeng néked szerenádot,
bár tegnap még oly félénken magázott...
Hogyha hangom elűzi édes álmod
s felkelti férjed - semmi baj nem érhet:
mondd azt, hogy másnak adnak szerenádot,
nyugodtan alhatsz - így nyugtasd a férjed.
Mondd néki: " Lám, ki ott lenn énekelget,
bolond talán, kit őrült vágya kerget,
lehet, nagy bánat űzi-hajtja rég,
magának sírja árva énekét."
/Ford.: Baranyi Ferenc/
Ha minden szó egy könnycsepp volna, két szemem most de sokat mondna. Ha szavak lennének a lélegzetvételek, oly sűrűn vennék levegőt, és csak neked. Ha a szoba csendje mind szó lenne, csak az én hangomat hallanád meg benne. Ha minden porszem halk szó volna, sétálni vinnélek az út-menti porba. Ha nem volna más a szó, mint hulló falevél, nem kívánnék mást, csak hogy ősszel élj! S ha minden szó csak egyetlen ember? Tiéd lennék én egész lényemmel.
Ha vidám vagy, boldog leszek, mert mosolyod az életem. Ha bánatos vagy, szél leszek, hogy felszárítsam könnyedet. Ha folyó vagy, szikla leszek, hogy átöleljem medredet. Ha homok vagy, nap leszek, hogy simogassam felszíned. Ha növény vagy, eső leszek, hogy tápláljam a leveled. Ha bármi vagy, megtalálom mi legyek, mert nélküled üres csak az életem
Egy mosoly többet ér, mint bármi más, Egy pillanat, egy csöndes szemvillanás, Egy kar, mely meleget ad, ha fázol, Valaki, aki befogad, ha az élet elgázol.
Egy ölelés, mely biztos és meleg, Egy szellő, mi suttogja neved, Egy kicsit több szeretet, mint kérted, Valaki, valahol csendben aggódik Érted. / Ism/
Úgy rejtelek Kedves, hangtalan szavamba, mint görög romok rejtik korok vigaszát a szélvert napjaim elporladhatnak de Te őrződ mégis fényünk tavaszát.
Úgy rejtelek Kedves, sorsom vonalába, mint aranymedálban az igaz drágakő a perc megalvadt mozdulatába védlek, vigyázlak, ne rontson el az idő…
Úgy rejtelek Kedves, könnyem gyöngyburkába, mint kozmosz rejti el csillagrendszerét s amennyit a lelkem felfoghat magába annyit őrzök belőled szívem rejtekén.
Úgy rejtelek Kedves, dalos fohászomba, mint emlékünket rejti a sűrű, süket csend összecsuklak szívem vörös szirmába és rólad kapja nevét az oltár odabent...
Olyan a szerelem, mint a gyöngyszemű harmat, amelytől fénylik a szirom, amelyből felszökik, kévéjében a napnak, szivárvány-szikra, miliom.
Ne, ne hajolj reá, bárhogy vonz e merész láng, ez a vízcseppbe zárt, percnyi kis fényözön - mi távolabbról: mint a gyémánt, az közelebbről: mint a könny.
"Miért ragaszkodunk még úgy a csomagunkhoz akkor is, mikor kétségbeesve próbálunk továblépni? Mert mindannyia tudjuk jól, hogy megeshet: túl hamar engedjük el."
Mit bánom én, ha más rúgja és rázza, ha cédaként vetik útszéli rögre; bámulnám remegve, megbabonázva, mint akit kezdettől és mindörökre. Csillogása lankadhat másnak restül, záporozhatnának rá igaz vádak; én várnék rá, szeretném mindenestül, ha más kacagna is mint a lenge nádak. Álljon –minden kincsétől megrabolva- elém, ki másnak színtelen és kopott; ki végül velem roskadna a porba, kivel hitványak lennénk, és boldogok.
Mit bánom én, ha kuncsaftot is itat, ki lába közt találná menedékét; nem irigyelném mocskos táncaikat, hisz érte hamvadnék és érte égnék. Ha betemet a zord és felhős észak, mint akinek nincsen kincse se vadja; úgy borulna rám, akár a szegényszag, ki bánatom lyukas zsebébe rakja. Állhatnának elé férfiak sorban, én vele csak a szépre emlékezném; velem lenne a csókban és a borban, benne élne hatalmas, izzó eszmém.
Mit bánom én, ha utcasarkok rongya, aki fekszik nádban, gazban és sárban; de kísérjen el egész a síromba, és legyen társam a nagy bujdosásban. Egyformán szeressen piszokban, -búban, legyen élet, -élet mely ki nem használ; könnyben, szenvedésben és háborúban, hatalmasabb legyen a hatalmasnál. Holtig kacagnánk, -elnyerve a vigaszt- ezt a bűnös, -ezt a szennyes életet; a halálból is lesz aki felriaszt minket, -tisztákat és hófehéreket.
Gyönyörűséges, napfényes őszi napot kívánok minden Szerelmesnek! :-)
A hűséges hűtlenségről Sík Sándor
A szemem sokszor hűtelen. Sokszor az idegenbe téved. Pedig tudom: Te vagy az Élet, Te vagy a Szerelem.
De lásd, Te messze vagy, Akkor is, mikor beszélek veled, Akkor is, mikor megérintelek, Akkor is, mikor a kezem fogod. És olyan szédítő a forgatag! És látod, szerteszét körültem Olyan sok égő tűz lobog! Ó én erősen tartalak, De hogyha néha megszédülten Megroskadok és megcsuklik a lábam, S megperzselem az ujjamat, Nem, nem az ujjamat, a lelkemet, Úgy-e tudod, hogy az nem én vagyok? Hogy én akkor is, ott, az éjszakában, Amely rámhull és eltemet, Akkor is, mikor elsodornak És visznek haragos habok, Úgy-e Te tudod, hogy mindez hiában, Hogy én akkor is a tied vagyok?
Mert látod, én nagyon, nagyon szeretnék, Én fogom a kezed, De a szemem, a két szemem Még nem egészen a tied, Mert nem egészen enyimek még. Tudod, ha csak egy szemem lenne! És másfelé nem nézne sohasem, Csak befelé, befelé mindig! És mindig a Te arcod égne benne!
De így, látod, százfelől hintik A sugarat rám emésztő tüzek, S két szememben, e két gonosz tükörben Száz csillanó csillagra törten Táncolnak és tündöklenek. És százfelé húznak, cibálnak Sodró szelei a világnak, És én százfelé szakadok, De az nem én vagyok.
És tudom: én vagyok a vétkes, Az én hívságos két szemem. Lásd, épp ez az, ami a lelkemen Ilyenkor marcangolva tépdes. Betegje, rabja én e rossz szemeknek, Tudom, hogy csak téged szeretlek, S tudom, hogy bántalak. Lásd, ez nagyon kegyetlen gondolat. És rám talál a tüzeken keresztül És kemény karmait lelkembe ássa.
És nem tudok gondolni másra: Ilyenkor szüntelen rád gondolok.
Akkor vagyok a tied mindenestül, Amikor hűtelen vagyok.
Ki vagy Te, ki az éj leple alatt belopódzol az álmaim ajtaján? Hogyan szereztél kulcsot a szívemhez? hiszen elrejtettem egy hűvös éjszakán. Bedobtam a kulcsot egy sötét verembe, mert oly sok fájdalmat hozott életembe. Átléptem a bánaton, s a kulcsot elfeledtem, De Te rátaláltál és ez lett a vesztem, Mert beléd szerettem.
Ma úgy néztél rám, mint sápadt hold sötét éjjelen. Ma úgy érintett karod, hogy fáztam, reszketett szívem. Kis szádat nyisd szóra, hogy bánatod értsem én. Kis tested ne remegjen, mint fán a deret ért, megsárgult levél.
Kés szívemnek minden perc, oly lassú ólom teher. Szólj már, törd át a csendet, a meghaló idő felel. Hol a tűz? A pergő dallam? Melytől égve éltünk. Hol a boldog perc, mitől annyi mindent reméltünk?
Ma féltőn nézlek, keresem az utat, vissza hozzád. Ma végre látlak Téged, érzem a csend döntő súlyát. Úgy ölellek, és te úgy ölelj, mint est a csillagot. Te az enyém, én pedig, csak a Tied vagyok!
"A szeretet nem vágyik egyébre, mint beteljesíteni önmagát. De ha szerettek, és a szeretet vágyakat ébreszt, legyenek ezek a ti vágyaitok: Hogy összeolvadjatok, s legyetek olyanná, mint a sebes patak, mely az éjszakában zengi dalát. Hogy megismerjétek a túlságos gyengédség kínját. Hogy a szeretet megértése ejtsen sebet rajtatok; És hogy véreteket akarva, derűsen hullassátok. Hogy hajnalban szárnyra kelt szívvel ébredjetek, és hálát adjatok az új napért, mely szeretetre virrad; Hogy délben megpihenve a szeretet mámoráról elmélkedjetek; Hogy az est leszálltakor hálával menjetek haza; S ha nyugovóra tértek, ajkatok azért mondjon imát, akit szerettek; dalotok őt dicsérje." (Kahlil Gibran)
"Tévedéseink felét azért követjük el, mert érzünk, amikor gondolkoznunk kellene; másik felét pedig azért, mert gondolkozunk, amikor éreznünk kellene." /John Churton Collins/
Én nem tudom miért történt mindez így Melyik volt a döntő pillanat, ami összefűz most két utat Te láttad szívem őrült vágyait Ami annyi fájó éven át láncra verve társra nem talált Minden csillag porrá hullhat szét Jöhet bármi szörnyű vég Érted élni, véled halni, ezért jöttem én Nyughatatlan szívem csak rád várt Túlél hát száz rút halált Érted jöttem, hidd el bármi ér Te értem születtél
Lám kiderült hogy minden így volt jó Elfeledek bánatot, csalást Most hogy tudom, végül rám találsz A Szívemben a dal csak érted szól Szerelmünk egy ezred éve tart Minden vágyam csak te hozzád hajt
Hát vedd kezem Vedd kezem Vedd mindenem Vedd életem Egy perc a végzetünk Ó, hány ölelés, hány csók az életünk
Minden csillag porrá hullhat szét Porrá hullhat szét Jöhet bármi szörnyű vég Érted élni, véled halni, ezért jöttem én Nyughatatatlan szívem csak rád várt Szívem csak rád várt Túlél hát száz rút halált Rád várt Érted jöttem, hidd el bármi ér, te értem születtél Értem születtél Értem születtél Értem születtél Értem születtél Ó értem születtél Értem születtél Értem születtél Te értem születtél...
Azt hiszem, hogy szeretlek; lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz. De láthatod, az istenek, a por, meg az idő mégis oly súlyos buckákat emel közéd-közém, hogy olykor elfog a szeretet tériszonya és kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek, mint a természet éjfél idején, hangtalanul, és jelzés nélkül.
Azután újra hiszem, hogy összetartozunk, hogy kezemet kezedbe tettem.
