Csak beköszönök , mert "úgy döntöttem" megyek dolgozni .
....
Kartal Zsuzsa
Hajnali hársak
Arra ébredtem fel, hogy szeretlek. Tudom, nincs ebben semmi meglepő, de engem meglepett, hogy nem hiányzol. Május vége felé járt az idő,
s mintha először ébredne a város, a semmiből csak most keletkezett. Félálomban nyújtóztak a házak, az utcák egymást kereső kezek.
Elsápadt az ég. Nem szürkült, egyre kékült. A búcsúzó tavasz sétált a karcsú nyárral. A Duna felől jött. Akácillatot, s kábító hársat hozva hajában.
Arcodra fújtam e kora nyári széllel. Mélyen beszívtad a hajnali párát. Elmosolyodtál. Betakartalak. Álmodban megsimogattad a párnát
Szép estét, mindenkinek. Kicsit későn, de csak bekkukkantottam és visszaolvastam a szép verseket, amit hoztatok. E vessel kívánok szép álmokat.
Csukás István
Ülj ide mellém
Ülj ide mellém s nézzük együtt az utat, mely hozzád vezetett. Ne törődj most a kitérőkkel, én is úgy jöttem, ahogy lehetett. Hol van már, aki kérdezett, és hol van már az a felelet, leolvasztotta a Nap a hátamra fagyott teleket. Zötyögtette a szívem, de most szeretem az utat, mely hozzád vezetett.
Lassan elköszönök. Kedves 01barátom, Arozika, Jahorka, Jávorfácska, köszönöm, hogy ma is megosztottátok velem hangulataitokat és a sok szépséget, amit hoztatok.
Szép álmokat, nagyon jó pihenést kívánok mindenkinek, topiklakónak és topikolvasónak egyaránt!
Holnap egy új nap, tele új lehetőségekkel, reményekkel, kihívásokkal, szép percekkel!:-)
....
Fodor Ákos Advent
Kit igazán vársz: életedben él – rég itt van, mire megjön.
"Pillantásoddal ne érintsd az alvót álljon meg felette az éjszaka varázsa. Álmában is éberen van ő, kék vitorlákkal száll és énekel örvénylő tengerek felett."
Köszönöm szépen, kedves Jahorka! Ezt pedig neked küldöm sok szeretettel:
Ismeretlen akkád költő Himnusz a Naphoz
Mi Urunk, ki eloszlatod a sötétséget és megvilágosítod az ember arcát, kegyelmes isten vagy te: fölegyenesíted a meghajoltat, véded a gyöngét - a föld fiai mindenütt a te fénylő orcádra tekintenek! Jöttödkor egyugyanazon hang mozdul minden élő torkában, s a fejek is egyféleképpen emelkednek, amikor első sugárkévéid felizzanak - keltedet mindenek örvendezve és ujjongva köszöntik. Te vagy a távoli egek határán kibomló fény, te vagy az föld peremén lobogó égi máglya - ha csak reád pillantunk, halandó szívünk belereszket!
Örülök, hogy tetszik. Nekem viszont a kép, amit hoztál, tetszik nagyon.
Hogy telt a napod?
....
Kassák Lajos Invitálás (részlet)
Te nem vagy kisebb, én nem vagyok nagyobb egyazon fájdalmat sírjuk egyazon boldogság után futunk egyazon titokzatos parázs gyújtja fel agyunk lángját, szívünk szerelmét.
Mint akik értik egymást, induljunk hát tovább e szép hazában melyet földnek neveznek füvekkel, fákkal, szárnyas és patás állatokkal emberekkel és az ő műveikkel gazdagon. Nem ismerem az okot, ami elindít nem ismerem a célt, ahová meg kéne érkezni. De érzem sodrását az örök mozgásnak szólít és magával ragad az ismeretlen partok felé engem éppúgy mint téged.
Kitapinthatatlan mozdulatlanságban lecsapódó leg-énebb suhanások hálózzák arcod szövevényes titok tárát, s e mércévé nemesült lepkeszárny suhogásban mi már nem külön Te és én vagyunk.
A május gyönyörű. Szeretem a zöld kertek remegését az alkonyi keretben, ahogy lépteim igazítom a parkon át, el nem feledve hogy valahol ott vársz rám, túl az Orsó úton, ahol a hortenzia sápadtat lobban a hűvös, föllocsolt aszfalton.
Gyönyörű a május. Nekem a legszebb hónap. A japánbirs halvány vére olykor lábam elé buggyan: lágy bársonyával szebb ez, mint bármely szelíd festék, - ...; szemben egy sárga ház tûzfalához döntve látom az óriás hársfa sötét sziluettjét. Hirtelen a mennybolt kékjét elrejtik a lombok, s hiába próbálom, míg alóluk ki nem bukkanok, nem látom a mesés, büszke égkorongot. Nyár... Álom...
Bárhová nézek, minden robbanó és fiatal, az apró gömb, a csöpp dió boldogan növekszik, ringatja és félti a drága gally; a bokrok megérlelték nedvzöld színüket, gondtalan fröccsennek szét az új levelek, zsenge hajtásuk végtelene a nyár ölébe siet. ...;majd csöndbe szédült illatok zenélnek, mint kényes, mélyhangú fagott, s a Duna fölött halkan megszületnek a május esti csillagok.
Sok-sok örömet kívánok, ebben a gyönyörű topokban!
Szeretettel:
Ima házszentelőkor Babilon/Akkád
Ég s föld ura, Samas! Városaink és házaink építője! Intézed sorsukat, igazítod elrendelésüket. Szavad megáll, számadásod nem változik. E mai napon arra kérlek, áldd meg a házat, melyet építettem! Szabj neki jó sorsot, parancsolj neki boldog elrendelést! Bárcsak békét égettek volna tégláiba, bárcsak béke költöznék falai közé! Bárcsak Teljesség Háza lehetne a házam! Ó, Samas, adj hát jó sorsot nekem is, aki házat építettem! Gyarapodjék a ház, építője gazdagodjék! Örökké tartsa meg Samas ezt a házat -- mi épnek épült, ép maradjon! Lelje a gazda örömét benne, ünnep legyen itt hétköznapja is! Bár verne szíve fészket e falak közt, s ne kívánkoznék el-innen soha!
mélyebben a szeretetnél is alkonyi puha fények játszanak arcodon tenyerem mögül lesem szemedet ki vagyok én s ki vagy te nekem? sokáig tartott míg rád eszméltem végigsimít a sors puha ujja ajkamon időtlen e kor időtlen e kapcsolat máskor és máshová gyökerezik most nem a miénk ez a lét
te nem vagy és én nem vagyok a Párkák fonják e szálakat a bolygók vetik ránk árnyukat az alkonyi fény lassan kihuny eloldódnak a szálak füstöli illata lengi be a szobát talán máskor és máshol még együvé leszünk élve és érezve (valahol) mélyebben a szeretetnél is...
Kellemes és szépséges délutánt neked, kedves Jahorka!
Örülök, hogy idetaláltál:-)
Úgy alakult, hogy rámtalált ez a topik, a topikom, s én örömmel és hatalmas lelkesedéssel teszek eleget a kérésének:-)
Ha van kedved, nagyon szívesen látlak itt, bármikor jössz is. Köszönöm a kedves szavaidat.
...
Szeitz János Visszafelé az úton
Elindulok, visszafelé az úton. Lassú léptekkel, az egyszer már volt bizonyosságba. Lassú léptekkel, hogy felfedhetetlenül takarja az elhagyottat feledésbe, visszafelé az úton. Így, csak így sötétül a halál jöttéig a felejtés: az élet felejtése. Visszafelé az úton: a fájdalmakból vissza a reménybe, az elutasításokból vissza a bizakodásba, a lettből vissza az örömvárásba. Visszafelé az úton, A nyár világfelejtő aranyába, a nyár világakaró zöldjébe. Vissza a kamasz éjszakákba, a tücsökzenébe, a sejtekbe szivárgott harmóniákba, színekkel, szavakkal, zenékkel. Visszafelé az úton, a szavak rejtekébe, a sejtésbe és a jelentésbe: feltárt mélységükbe, a láthatatlan lélek világba, és fel a horizont fölé, eloszlani benne a fénnyel, együvé válni bűvöletével. Visszafelé az úton az egyszer volt rétekre, erdőkbe, a gyöngyszirmot hullató akácok lombja alá, a gyermekláncfű bóbitái közé. A dél csendjébe suttogó kalászok hullámzásába. A mezei utak csillámló szekérnyomába. Visszafelé az úton, A nyárba, a nyárba, a nyárba, Ahol először megálmodtalak. És tovább, a születés előtti nem-létbe.
Boldog volt éjszakám, derűs napom, felujjongott rá népem hangja nyomban, ha lantot vertem. Kedv s tűz volt dalomban, sikerült sok szép lángot szítanom.
Nyaram virágban áll, de asztagom begyűjtve mind, a csűrt már telehordtam - s most mindannak, mi drága volt s valóban szép e földön, búcsút kell mondanom!
Lantom lehanyatlik. A diadalmi pohár, a földre hullva, tört cserép lett, bár öntelt ajkamhoz emeltem éppen.
Istenem, mily rőt, keserű meghalni! Istenem, mily édes, meghitt az élet az édes földi fészek rejtekében!
"Te nem hiszel a csodában, tagadod? Nézd csak, nem győzhetlek meg, mert a csoda legfőbb ismertetőjele, hogy csodálatos – nem lehet bizonyítani, mint egy élettani tényt, nem lehet fényképezni, sem előre, mennyiségtani törvények szerint megjósolni és kiszámítani. A csoda megnyilatkozási formáit sem könnyű mindig érzékelni: nem jár mindig két lábon, nem lehet fényképezni, nincsenek telekkönyvi, sem anyakönyvi adatai. A csoda, egészen egyszerűen, megnyilatkozik – s néha csak sokkal később értjük meg, mi volt a csoda, hogyan avatkozott életünkbe, s mi volt e beavatkozásban a természetfölötti és csodálatos. "
Én már minden pillanatomra éber lélekkel vigyázok, örömre int ez a szerelem a lélegzetvétel fáradhatatlan ritmusa szerint, ahogy törekvő sorsom újra s újra szívemhez új és új magányt csatol, ahogy szívem a dobogást nem unja, s rólam másképp nem álmodozhatol,
csak hogy nagyon szeretsz. Nincs más viszonylat, fogcsikorgatva vagyok rá tanú, s elképzelni sem tudok én már jobbat, és örömömben is már szűkszavú lettem, hallgatok csak s tűnődve nézem: fejem fölé az ég, közönnyel áld, küldi a tél hangáraiból, kéken villogva, a fagy fémszárnyú raját.
Én nem hadakozhatok már más módon, érted se, csak sorsommal (pillanat sugallta harcok kis cselét megoldom), hozom kiéheztetett ifjúságomat, mely országot, álmot hódítni indult, s az örömért a szívednél kiköt - felkönyökölve nézem éjbe fordult hajad homlokod félholdja fölött.
