Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
To the toppermost of the poppermost. Mindketten sikerre és hírnévre vágytak, ezért jártak át egymáshoz már kamaszkorukban számokat írni, mert tudták, hogy a másikkal közösen ez nagyon megy. De Lennonnak a bandából Stu volt a lelki társa, később Harrison állt hozzá a legközelebb, feleségestül is egy csomót lógtak együtt, az első LSD stb. Lennon és Ringo is csináltak együtt közös programokat, nyaralás stb, viszont túl azon, hogy Lennon és McCartney egyszer, még a Cavern-időkben kettesben megjárták Párizst, a dalszerzésen kívül nemigen bandáztak együtt.
Az A Hard Day's Night c. film azzal indul, hogy Lennon föltesz egy kérdést McCartney-nak, utána viszont közös jelenetük nemigen van, a Help!-ben sem. Lehet, hogy forgatókönyv adta véletlen szülte ezt, de azért valahol mégis beszédes. Ez egy bonyolult kapcsolat volt, nyilván sok volt benne az emberi vonás, ugyanakkor szerintem alapvetően - nagyon profánul mondva - a szakmai együttműködésről szólt.
"Arról nem is beszélve, ha Lennon tényleg álszent lett volna, ma már nem lenne ekkora rajongótábora, mert átlátnánk a szitán."
Szerintem a legújabb generációkat kifejezetten inspirálja a Lennon által folytatott életmód:
Hiszen melyik fiatal nem szeretne elvben egyenlőséget, gyakorlatban milliókat? Ki ne akarná megmondani az ágyból, hogy mit kéne csinálni a világgal? Melyik húszéves ne akarná megtalálni élete párját, és közben mások felé is kacsingatni (May Pang)?
(Yokot mindig is tiszteltem, hogy megmerte lépni a különválást.)
Számomra nagyon nehéz az egész ügy megítélése, mert pontosan a személyisége miatt lett ennyire zseniális dalszerző.
Ezért van az,hogy szívesen olvasok a teenager korszakukról,amikor például elzarándokoltak,azaz elbuszoztak valahová
Liverpoolon túlra,mert hírét vették,hogy él ott egy "bölcs guru",egy hozzájuk képest sokat látott,tapasztalt "öregember",
aki megmutatta nekik a hiányzó láncszemet,ami már nagyon fúrta az oldalukat,hisz' megvolt nekik az E-dúr,meg az A-dúr,
de nem ismerték azt a rendkívül fontos ötödik fokot,ami a skiffle zenében is szinte nélkülözhetetlen,a híres-nevezetes
B hetest első fekvésben.Ez közvetlenül a Forthlin Road-os dalírásos korszak előtt lehetett.(She Loves You,I Saw Her Standing There,stb.)Amint az Paultól tudjuk,ennek a council house-nak,önkormányzati lakásnak a WC helyisége kíváló
visszhang kamra is volt.Ki is használták a fiúk ezt a lehetőséget,amikor csak tehették.Nagyon fel tudja dobni az ember
hangszeres játékát és énekét egy jó kis természetes visszhang. :-))
Nagyon jó kapcsolatban lehettek ekkor,és még utána is egy jó ideig.
Sztem egyébként mikor elmúltak a turnés dolgok, akkor kezdődött a szétesés.
Addig úgy be voltak fogva (turné-kislemez-nagylemez körforgás) hogy széthúzásra "gondolni" esélyük se volt.
Érdekes, hogy hozzám mégis a stúdiós korszakuk (67-69) áll a legközelebb, amikor pedig még csak azért nem szaladtak szerteszét, mert Paul le tudta kötni őket újabb és újabb ötleteivel.
Nem kérem számon, mert nem lenne sok értelme, más kérdés mennyire szavahihető egy ember, aki bort iszik, de...
Elképzelhette, mint ahogy sok minden mást is elképzelt, amit aztán készpénznek vesznek, hogy lám. Aztán nem biztos, h az a jó. Mellesleg ki tudja, Lennon mit gondolt komolyan, és mit nem.
Ugyanakkor a véleményeddel nagyjából tudok azonosulni. Csak egy ilyen összevissza embert megtenni kiinduló pontnak, hogy "a Lennon is megmondta", erősen rossz, ha a mindennapi életet vesszük.
Sztem egyébként mikor elmúltak a turnés dolgok, akkor kezdődött a szétesés. Ringo és a sakk példának okáért. Már nem együtt voltak, hanem Macca, Lennon és kisebb részben néha a többiek. Addig odáig voltak egymásért.
"akik a közjó érdekében leginkább elviselik egymást"
Öö, ez még viccnek is rossz. Eközött a két fickó között végtelen sok szeretet volt és ők lennének az elsők, akik ezt tévhitet helyretennék. :) (Elképzelem, ahogy a tinédzser Lennon-McCartney minden délután fogcsikorgatva ül össze a Forthlin Road-on hobbiból dalokat írogatni - a közjó érdekében.)
Persze, hogy ne. De ne is kérjük számon a magánemberen, amit a művész általános érvénnyel megfogalmazott egy dalban. Nem tudott közel sem olyan tökéletes lenni a magánéletben, mint a művészetben.
Úgy is mondhatnám, amilyennek a dalai alapján tűnik, olyan szeretett volna lenni, amilyen a magánéletben volt, olyanvolt valójában. De attól még Lennont, a művészt nem tartom őszintétlennek, hogy Lennon, a magánember nem tudott felnőni hozzá (mondhatni a saját nagyságához).
Attól, hogy milliomos volt, még "elképzelhette, hogy nincs tulajdon".
Attól, hogy nem tudott hűséges lenni, még hihetett a szerelemben és attól, hogy erőszakos ember (is) volt, még hihetett őszintén a békében. Mert hinni valamiben egy dolog, megvalósítani meg egy másik - ha utóbbi nem sikerül, attól még maga a hit lehet őszintén megélt.
Arról nem is beszélve, ha Lennon tényleg álszent lett volna, ma már nem lenne ekkora rajongótábora, mert "átlátnánk a szitán." Mindenki megírta már a maga könyvét róla, ha ez nem elég a mítoszromboláshoz, mi kell még?
És minden lehúzó cikk és könyv ellenére a Lennon iránti szimpátia a tömegek részéről töretlen és ennek az az oka, amit művészként létrehozott (illetve az "átlagember" felületes ismeretei róla, tehetném hozzá cinikusan).
Pont a dalai megkapó őszintesége, bensőséges hangja miatt van még ma is ekkora kultusza (szerintem).
Jolly joker "neménkezdtem". :) Ha objektívek akarunk lenni, akkor a Too Many People Lennon 69-70 közötti, egyrészt McCartney felé mutatott magatartására (legyen az üzlettel, barátsággal, bandával kapcsolatos), másrészt a nyilvános akciózásaira volt válasz. Ha jól emlékszem a dal a Lennon Remembers előtt lett felvéve, de ja.. ilyenekre volt válasz a TMP. A lényeg meg az, hogy a Ram-en lévő "üzenetek" full személyes szinten vannak, és sokkal kreatívabb módon lettek kivitelezve. Ezzel szemben a HDYS valakinek az emberként és művészként való kimért, szándékos lealázása a nagyközönség előtt. Nem mellesleg Lennon imidzsére nulla hatással volt a Ram, míg McCartney karrierjének megítélését évtizedeken keresztül sikerült bemocskolni ezzel a dallal.
Bennem már párszor megfogalmazódott az a gondolat, hogy nekem nem John-nal van "problémám". Egy imádnivaló, szeretetteljes, fura alak volt, akinek tudjuk, hogy voltak hibái, kisebbek és nagyobbak is, és tudott úgy viselkedni mint egy igazi barom, de azt is tudjuk, hogy egy szíve mélyén végtelenül kedves emberről van szó, akinek nagyon, nagyon jól jött volna egy pszichológus segítsége. Amikor nem voltak fent körülötte a falak, egy angyal volt. Nem lehet nem kedvelni. Nekem a branddel van a bajom, a "John Lennon"-nal, ami a végtelenségig súlykolt, eltorzult mártír mítoszt hozza magával plusz mindenki másnak - még Beatle Johnnak is, a lealacsonyításával jár, és ami a mai napig uralja Lennonék megnyilvánulásit és Norman-ek, Wenner-ek meg Lewisohn-ok adják alá a lovat. "John Lennon"-t branded ki nem állhatom. De hát valahogy képesnek kell lenni szétválasztani a kettőt.
Szerintem a személyiségének ezeket az ellentmondásait elég tökösen beismerte az I Don't Wanna Face It (mivel nem így tervezte, tekintsünk el attól, hogy posztumusz megjelent) szövegében - miközben magának a dalnak is az a címe, hogy Nem akarok szembenézni ezzel - hiszen már önmagában az is egy nagy ellentmondás, hogy miközben beismeri ezeket a dolgokat, azt énekli, hogy nem akar szembenézni velük.
papolás világbékéről, de saját életében ezt aligha tartotta be
LENNON: "All that 'I used to be cruel to my woman, I beat her and kept her apart from the things that she loved' was me. I used to be cruel to my woman, and physically... any woman. I was a hitter. I couldn't express myself and I hit. I fought men and I hit women. That is why I am always on about peace, you see. It is the most violent people who go for love and peace. Everything's the opposite. But I sincerely believe in love and peace. I am a violent man who has learned not to be violent and regrets his violence. I will have to be a lot older before I can face in public how I treated women as a youngster."
élete (egyik) nagy fájdalma, hogy apja elhagyta, miközben Julian is tudna mesélni...
Igen. Viszont ot van az is, hogy Sean születésekor kivett öt év alkotói szabadságot, hogy ott lehessen a fia első éveinél - magyarán nem akarta elkövetni újra ugyanazt a hibát, hogy nincs ott amikor a fia felnő.
Nem volt ott Julian első éveinél, mert a Beatles turnézott vagy lemezeket vett fel - utána pedig nem volt ott, mert lelépett Yokoval. Ehhez képest: ott volt Sean első éveinél - utána pedig nem rajta múlt, hogy nem tudott ott lenni.
harmadik az osztályharcok elleni küzdelem, ám a pénzt erősen fogalmazva sem veti meg
LENNON: "In England, there are only two things to be, basically: You are either for the labor movement or for the capitalist movement. Either you become a right-wing Archie Bunker if you are in the class I am in, or you become an instinctive socialist, which I was. That meant I think people should get their false teeth and their health looked after, all the rest of it. But apart from that, I worked for money and I wanted to be rich. So what the hell... if that's a paradox, then I'm a socialist. But I am not anything. What I used to be is guilty about money. That's why I lost it, either by giving it away or by allowing myself to be screwed by so-called managers."
PLAYBOY: "Why does anyone need $150,000,000? Couldn't you be perfectly content with $100,000,000? Or $1,000,000?"
LENNON: "What would you suggest I do? Give everything away and walk the streets? The Buddhist says, 'Get rid of the possessions of the mind.' Walking away from all the money would not accomplish that. It's like the Beatles. I couldn't walk away from the Beatles. That's one possession that's still tagging along, right? If I walk away from one house or 400 houses, I'm not gonna escape it."
Én úgy látom, hogy igyekezett jobb emberré válni, illetve a dalaiban őszintén önmagát adta.
(Lásd Jealous Guy, mondjuk: abban hol az álszentség?)
Az 1980 őszén, öt év után "előkerülő" John Lennon számomra nagyon szimpatikus az interjúiban és az alapján, ami mások visszaemlékezéseiből kiolvasható róla.
Nem tűnik se rossz, se álszent embernek, sokkal inkább olyannak, aki végre békében volt önmagával és a világgal.
(Az az igazság, hogy személyesen ismerek olyanokat, akik pont ugyanennyire ellentmondásosak vagy akár álszentek bizonyos dolgokban, de nekik még annyi mentségük sincs, hogy milliók életét gazdagítják a dalaikkal 40 év távlatából is...)
Nálunk még mindig erősen él a békeharcos Lennon-imázs, amit az előző rendszerben sulykoltak belénk, de valójában csak egy állomás volt az ő pályájában a többi mellett, ugyanakkor Közép- és Kelet-Európában sokat lendített Lennon és a Beatles reputációján az, hogy lehetett énekelni Zánkán és Csillebércen azt, hogy "Őrizd a békét". De ez mifelénk tényleg túl volt tolva, a Lajtán túl nem föltétlen a békeharcos figura jut Lennonról elsőként az emberek eszébe. Az a periódus amúgy se tartott sokáig, amikor meg a zöld kártyáért tepert, végképp le is állt az efféle dolgokról. Egyes visszaemlékezések amúgy kifejezetten szar alakként festik le.
Én amúgy mindentől független szeretem a How Do You Sleep-et, szerintem erős rockos dal, és Harrison is nagyot alakít gitáron benne.
Azt is tulajdonképpen érteni vélem, hogy miközben tíz-tizenöt éven át a banda érdekeinek megfelelően elnyomták az egymással szemben meglévő ellenérzéseiket, a feloszlás után mind Lennonnak, mind McCartney-nak jólesett hirtelenjében kiengedni ezt a gőzt és ennek hangot is adtak. Az egy dolog, hogy ketten együtt csodákra voltak képesek a dalszerzés meg az együttzenélés terén. De ha figyelmesen nézzük a Beatles-filmeket meg az -interjúkat, kiviláglik, hogy két mennyire ellentétes habitusú arcról van szó, akik a közjó érdekében leginkább elviselik egymást. Le a kalappal előttük, hogy ennyi ideig kibírták egymás mellett, és hatalmas respekt nekik, amiért a Beatles érdekében lenyeltek mindent, ami nem tetszett a másikban.
Na ezt nagyon jól látod. Kissé következetlen volt. Ugyanígy dobálózott az ideológiákkal, vallásokkal, kutyulta őket. Nyilván ennek is megvan az alapja, neveltetés, alap és műveltség hiánya (és az a durva, hogy ennek ellenére miket tudott írni... uhhh).
Ezzel persze nincs baj, amivel annál inkább, ha a rá, vagy a hozzá hasonló emberekre úgy tekintünk mint hivatkozási alap... nanemár.
Ha objektívek akarunk lenni, meg kell jegyeznünk, hogy McCartney is feltette a Pure McCartney legbővebb változatára a Too Many People-t, ami tulajdonképpen elindította annak idején az üzengetést. Közben persze azt is el kell ismerni, hogy a How Do You Sleep? sokkal kegyetlenebb és egyértelműbb mint az, amire válaszként született. ráadásul pont egy olyan lemezen kapott helyet aminek a címadó dala a világbékét és azt hirdeti, hogy mindenki szeressen mindenkit.
Én hosszú ideig Lennon munkásságát mindenestül zseniálisnak tartottam, de mióta mélységében és kívülről ismerem, arra jutottam, hogy a JL/POB és az Imagine olyan csúcsforma, amit később nem tudott tartani: a következő három albumból egylemeznyi olyan anyag rakható össze, ami felér az első kettőhöz.
A RNR album nem sajátdalos, amiatt mégis meg kell említeni, milyen jó nyers és lelkes rajta az ének (néha egyenesen úgy gondolom, itt énekelt legjobban a szólólemezei közül).
A DF/MH Lennon-dalaiból egy tök jó lemez barkácsolható, néhány töltelékkel - illetve nem tudhatjuk, a MH dalai végleges formájukban hogy hangzanának (erőteljesebb lenne-e a Nobody Told Me refrénje ahelyett a kis lötyögés helyett? Ugyanígy egy befejezett Borrowed Time is másképp hatna nyilván). Újra energikus Lennon, de még épp csak kezd belelendülni, ha kiírja magából a "háziasszonyi" éveket, jó eséllyel másodvirágzásnak indul a karrierje...
Sosem tudjuk meg sajnos, hogy így lett volna-e. :(
Mindenesetre én így látom a szólóéveit mai fejjel (és füllel).
Ha őszinte akarok lenni, zeneileg nem tudom hány nagy eresztés jött Lennontól a 70-es években, de nekem ez ilyen szempontból még a jobbak közé tartozik (persze ez személyes ízlés kérdése is). Viszont szöveg és kontextus alapján még mindig a Lennon életmű legalja, ami meg annál inkább objektív dolog. Akárhányszor előhozzák csak arra tudok gondolni - tényleg nincs más?
Ami elég kínos, az az, hogy a Lennon estate még mindig úgy érzi a How Do You Sleep-nek helye van egy Lennon válogatás albumon. Mondjuk ez csak rájuk nézve kínos. (De hát a legjobb Lennon-Ono-Klein szerzemény, ebben igazuk van. Érdekes azért, Yoko-nak itt nem olyan sürgős, hogy társszerzőként tüntessék fel úgy mint az Imagine-nél.)
Igen, és nem is úgy tekintettek ám Rá, hogy én vagyok a sztár, ő meg a kisegítő... Christmasban harangokon is játszott, és A Stones legjobb éveiben is tekert rendesen zongorán... vhogy akkoriban a "másodvonalban" is hatalmas arcok voltak, akik jó érzékkel tették oda ami pont oda illett. Ez is megváltozott.
Nagyon kemény dolog lehet Beatle-gyerekként létezni. Szerintem egyedül Zak Starkey-nak sikerült valódi, objektív szempontok szerint is értékelhető teljesítményt nyújtania a zeneiparban. Persze mint hangszeres muzsikus és nem szerző. A többiek (Julian, Sean, James, Dhani) valamiért mindenáron késztetést éreztek vagy éreznek a jelenben is, hogy saját szerzeményekkel próbálkozzanak. De ez egyszerűen egy lehetetlen feladat. A hallgatóság (99%-ban Beatles rajongók, akik egyáltalán figyelmet fordítanak rá) önkéntelenül az apjuk munkásságával veti össze a produkciót, az meg fényévekkel marad el tőle. Mert hát mégiscsak a Beatles tagjairól van szó...
Egyébként az, hogy Sean elpönget 1-2 dalt az apjától egy tribute koncerten, meg néha közreműködik más előadókkal egy-egy feldolgozásnál, vagy hogy remixelgeti a Lennon albumokat szerintem még bocsánatos bűn. Lehetne rosszabb is. Ha én születtem volna John Lennon fiaként, eszembe se jutna, hogy saját szerzeményekkel fárasszam a nagyérdeműt. Gátlástalanul kimaxolnám a zenei örökségben rejlő lehetőségeket: John Lennon tribute műsorokkal hakniznék világszerte, évente adnék ki lemezeket az apám szerzeményeivel és duettben énekelném az eredetivel a Jealous Guy-t, a közönség meg visítva zokogna, mint Keresztes Ildi az X-faktorban. A Beatles rajongók (amilyenek mi is vagyunk), meg feltétel nélkül vennék... Szóval tiszta szerencse, hogy nem így van.
