Németország, sőt szerintem az egész germán nyelvterület legkiválóbb borai a Mosel-vidéken teremnek.
A Westmitteldeutsch (nyugati középnémet) dialektusok egyik csoportját pedig a moselfrank névvel illetik, Trier és Luxemburg környékének dialektusai is ide tartoznak.
Igazad van, a visszahódítás nem illő kifejezés erre, hisz a Római Birodalom ezeket a területeket nem veszítette el külső hódítóknak, ill. nem a rómaiaktól független új szerzemények voltak. Sokkal helyénvalóbb restauratio/renovatio kifejezésekkel illetni a dolgot. A rómaiak egyszerűen felújították a római uralmat, vagyis helyreállították azt, azaz az elbitangolt jószágot visszaterelték a nyájba. A béres helyett a gazda vette kézbe az gazdálkodást. :)
Nagyon életképesnek tűnik mert még többször megtette és most kell vigyáznunk hogy végleg el ne bukjon az a Birodalom vezetőinek a felelőssége, de nem igazán látom, hogy tudatában lennének?
Úgy gondolom hogy a Birodalom küldetése hogy asimovi dimenziókba terjeszkedjen, de ahhoz most kell megmenteni.
Szászország (Sachsen) és Szász-Anhalt (Sachsen-Anhalt) német tartományok területe 800 előtt nyugati szláv terület volt.
A Karoling- és késő Karoling-kori telepítési politika következtében ide nagyon sok szászt telepítettek be, így ezek a régiók viszonylag gyorsan elszászosodtak.
A szászok eredeti településterülete pedig az Alsó-Szászország (Niedersachsen) megkülönböztető nevet kapta.
Rheinpfalz Mosel-vidék (Moselland) Németország egyik legszebb vidéke, a Mosel folyó völgye fölé magasodó szőlőhegyekkel, a völgyben barátságos kisvárosokkal:
három évvel ezelőtt volt szerencsém végigvonatozni Koblenz és Trier között, onnan pedig átszállással Luxemburgba :-)
A latin palatinus (palotai) szóból alakult ki hangváltozások egész során át a német nyelvben a Pfalz szó, amely végül is két német történelmi régió neve is lett: Rheinpfalz, azaz Rajna-Pfalz a Rajna-Mosel vidéken, ill. Oberpfalz (Felső-Pfalz) Bajorország északkeleti részén.
Biztos, hogy a reconquista a megfelelő kifejezés itt?
Reconquistán általában az Ibériai-félsziget 10-15. századi történelmét értjük, amikor a keresztény államok fokozatosan kiszorították a muszlimokat a félszigetről.
Mindenki felett a saját etnikumára vonatkozó törvénykönyv alapján bíráskodtak. Az utolsó ilyen törvénykönyvek, a szász és fríz a 9.század elején készültek el. Az eljárás eszközei az eskü, az istenítélet és a bajvívás voltak. Az istenítéletet pénzzel megválthatta a gyanúsított. Megváltozott a bíróságok összetétele és a bíráskodás rendje a korban. Előtte a centena minden szabadjának meg kellett jelennie az évi három rendes gyűlésen és gyakran tartott elrendelt gyűlésen. A nyugati területen ez már nem volt betartható, ezért 768-ban az uralkodó felmentette a közszabadokat az elrendelt gyűlésen való kötelező megjelenés alól és csak az évi három rendes gyűlésen kellett megjelenniük.
A 780-as évektől az alkalmilag választott bírók helyébe állandó bírók léptek. Minden grófsági és centena bíróságban minimum 7 maximum 12 bírót nevezett ki a gróf. Ezeket a helyi előkelők közül választották ki. Ezek felesküdtek hogy nem fognak szándékosan igazságtalanul ítélkezni. A 9.századtól a törvénydomb - mallum helyett termekben kezdtek ülésezni, ezek bíróságok a 9.század elején a nyugati területeken terjedtek el, a keleti germán területeken megmaradt a közszabadok régi ítélkezési rendje.
A bíráskodásnak négy szintje volt. A centena kis ügyekben ítélkezett, a komolyabb ügyek a grófi bíróságra kerültek, ezek negyven naponta ítélkeztek. Az egyháziak és királyi tisztviselők felett nem ítélkezhettek a grófi bíróságok. Az immunitást élvező egyházi birtok népe felett csak az egyházi képviselő jelenlétében ítélkezhetett a gróf. A grófi bíróság felett a missi állt, évente egyszer -kétszer ítélkeztek a grófságban, ha ezek nem tudtak dönteni három tárgyalás után, az uralkodóhoz került az ügy. Nagy Károly alatt gyakran a palotagróf ítélkezett az uralkodó nevében. A missik, grófok, őrgrófok, püspökök, apátok, királyi hűbéresek felett az uralkodó ítélkezett. A hdseregből dezertálókat is az uralkodó ítélte el az uvar jelenlétében vagy a birodalmi gyűlésen. Az uralkodó volt a jog forrása, ezért bármely ügyben ítélkezhetett és megváltoztathatta bármely bíróság döntését.
Minden birtokos szabad embernek kötelessége volt a hadba vonulás. Ahogy nőtt a birodalom nőt a katonák száma is. A keleti tartományokban még a 9.században is fennmaradt a katonáskodó germán közszabad katonaság. A galliai területekben viszont csökkent a közszabadok száma. A birodalom megnőtt területe, a nagyobb távolságok akadályozták a hatékony mozgósítást. A közszabadok lesüllyedése miatt nyugaton eltörölték az általános hadkötelezettséget, a 807-es capitulare három, a 808-as négy telek birtoklása után rendelte el a gyalogos, 11 telek után a lovas katonai szolgálatot, egy telek nagyjából 10 - 12 hektár volt. A többi közszabadnak társulnia kellett és négyüknek kiállítani egy gyalogos katonát, egy elment közülük harcolni a többiek 60 dénár hadba szállási járulékot fizettek. Akinek voltak vazallusai, őket is magával kellett vinni harcolni, megfelelően felszerelve.
Általános mozgósítás nem volt, egy grófság fegyvereseinek harmada vonult be ilyenkor nagyjából. A futárok az adott őrgrófnak, grófnak, püspöknek, apátnak átadott parancsa általában a birodalom néhány tartományára vonatkozott csak, ha nem volt szükséges, akkor csak a szomszédos területek szabadjait hívták harcba. A szlávok ellen például csak a szászok, türingek és alemannok harcoltak.
811-ben négy hadsereg harcolt, 52 000 katona. Egy hadsereg 6 - 10 000 könnyű és nehézfegyveres gyalogosból, 3500 - 4000 könnyűlovasból és 800 - 1000 nehézlovasból állt.
A hadba hívó parancs három hónapra szólt, nem számítva a gyülekezés és hazavonulás idejét. Gyakori volt a késés és a távolmaradás, ezért bírságot kellett fizetni. A hadjáratból való szökést a 811-es capitulare halállal büntette. A császár ezek a gondok megoldására 802-től a grófok mellé külön őket ellenőrző fegyverbe hívókat rendelt.
A háború nem került sokba az államnak, a harcosok magukat szerelték fel, az uralkodó csak hűbéreseit szerelte fel fegyverrel. A szállításhoz szükséges szekereket az egyházi vezetők adták.
A legszegényebb szabadok csak íjjal jelentek meg a seregszemlén. Ezenkivül fegyver volt a lándzsa, kopja, szekerce és a kétélű kard. A kerek pajzs kőrisfából készült és lemez borította. A nehézfegyveres gyalogosok sisakot, mellvértet és hosszú fémpajzsot viseltek- A könnyűlovasok fegyvere azonos volt a gyalogosok fegyverével, de nem volt hajítófegyverük.
A nehézlovasság a 730-as években jött létre, volt nekik sisak, lemezes vagy pikkelyes páncéling, hosszú fémpajzs és lábvért. A fegyverük a kopja, kétélű kard és láncos buzogány volt. Ez volt a leghatékonyabb fegyvernem, de költséges volt a felszerelés, 50 -60 tehén ára.
A gyalogság hadrendje a tömör, zárt falanxhoz hasonlított, az ék mögött vonult a tartalék, azok mögött a szekérvár, hogy fedezze a visszavonulást szükség esetén. A támadást a gyalogosok kezdték, ha megtört az ellenség vonala, a szárnyakon elhelyezkedő lovasok támadtak, hogy végső csapást mérjenek az ellenségre. A megvert ellenséget általában nem üldözték, mert lassúak voltak a gyalogosok miatt.
A grófságok pontos száma nem ismert, 814-ben nagyjából 300 grófság lehetett. A grófok gyakorolták a helyi hatalmat: capitulárék kihirdetése, végrehajtása, bíráskodás, bírságok és illetékek beszedése, utak és hidak karbantartása volt a feladatuk. A munkájukat algrófok - vicecomes, vicariusok - kerületi bírák, centenáriusok - századosok, jegyzők és grófi küldöttek segítették. Az algrófot az uralkodó, a többi tisztviselőt a gróf nevezte ki. Egy grófságban nagyjából egy tucat tisztviselő volt. Az egész birodalomban nagyjából 4000 világi tisztviselő volt. A gróf kapta a bírságok, vámok, illetékek harmadát és utazás során éltek a beszállásolás jogával, törvényben szabályozva volt hogy mennyi étel, ital, takarmány jár nekik ilyenkor. Ezenkivül hivatali birtokot kaptak és részesültek a királyi birtok jövedelméből is.
A grófoknak évente kétszer, a tavaszi és őszi birodalmi gyűlésen kellett jelentést tenni. Ez nem volt elég az ellenőrzéshez, ezért 775 után időnként, 802 után rendszeresen királyi küldöttek - missi dominici ellenőrizték őket.
A királyi küldöttek egy egyházi és egy világi főméltóság évente egy 6 -12 grófságból álló körzetet utaztak be, a világi és egyházi hatalmat is ellenőrizték ilyenkor. Minden ügyben eljárhattak, személyük sérthetetlen volt.
A Karoling uralkodók az udvar mellett a birodalmi gyűlést is igénybe vették a törvénykezéshez.
A márciusi mezők mellett 755-től májusi mezőket is tartottak, ezek utóda volt a birodalmi gyűlés. A 8.század végétől a májusi mezőkön már csak a lovas katonáknak és tisztviselőknek kellett megjelenniük. A birodalmi gyűlésnek nem volt jogköre, csak véleményezte a király döntéseit.
Az uralkodó fő bevételi forrása a 600 királyi birtok volt, ezekből fizették a királyi tisztviselőket. Ezenkívül még bevétel volt a bírságok kétharmada, vámok, pénzverés illetéke, előkelők májusi mezőre vett ajándéka, függő államok adója, hadizsákmány, ezek nagyobb bevételt hoztak mint a Meroving korban.
Nagy Károly átalakította a közigazgatást, eltörölte a régi hercegségeket, helyettük alkirályságokat, 800 után királyságokat hozott létre, 781-ben itáliai és aquitaniai, 817-ben a bajor alkirályság, majd később királyság jött létre, az uralkodó fiai kapták ezeket. A három királyság grófságokra volt osztva, de ezek nem voltak elegek a szeparatista erők ellen, ezért jött egy új szint az uralkodó feltétlen bizalmát élvező fiai vezetésével, így garantálták az uralkodói akarat érvényesülését. A három királyságnak saját udvartartása, kancelláriája és a helyi szokások alapján hajtották végre az uralkodói rendeleteket.
Új intézmény volt az őrgrófság, élén az őrgróf - markgraf állt, aki az őrgrófság területén uralkodói utasítás nélkül is kiadhatta a hadba hívó parancsot, hogy megállítsa a külső támadókat. Az újonnan meghódított keleti határterületeken az őrgróf gyakorolta a világi hatalmat, nem léteztek ott grófságok. 814-ben négy őrgrófság volt, a dán a Jütland félsziget déli részén, a vend az Elba mentén, a karintiai Bajorországtól keletre, a friauli Bajorországtól délkeletre.
A birodalom nyugati és déli részén az őrgrófságok a grófságokra épültek, az őrgrófoknak csak katonai feladata volt.
A breton őrgrófság három grófságból állt, az egyik gróf volt az őrgróf. A toulousei grófság egyben őrgrófság is volt. Septimania területén a gothai őrgrófság 12 grófságból állt, a hispán őrgrófság 10 grófságból, a barcelonai gróf volt az őrgróf.
A grófság volt az alapvető közigazgatási egység, Kis Pipin és Nagy Károly újraszervezte őket. A király nevezte ki a grófot, aki esküt tett a királyi udvarban. A kinevezés határozatlan időre szólt és visszavonható volt, bárhova kinevezhették a grófot, nem kellett hogy birtoka legyen ott. A kinevezés szempontjai a hűség, megbízhatóság és rokoni kapcsolat volt. Az austrasiai előkelők domináltak, a 9.század elején az ismert 110 grófból 70 austrasiai volt és közülük 52 a királyi család rokona. A tisztség 877-ig nem volt örökíthető, de a király a kiemelkedő grófok esetén engedélyezte az öröklést.
Az uralkodó hatalma isten kegyelméből fakadt. 800 Nagy Károly megkoronázása után, mint császár a római császárok utódjának tekintették magukat a frank birodalom területén. Az államnak eleinte nem volt székhelye, az uralkodó austrasiai birtokai közt vándorolt udvarával együtt, 794-ben lett Aachen a székhely kedvező fekvése miatt.
Az uralkodói udvar a palatinum volt. A Karoling család körül a 8.században alakult ki egy új uralkodói udvar és kiséret, austrasiaiakból és az őket támogató arisztokratákból. Tagjai voltak az uralkodó család tagjai, egyházi és világi főtisztviselők, a testőrség, a palotaiskola tanulói és ott tartózkodó arisztokraták.
A kormányzat tagjai hűségesküt tettek a királynak és szolgálták, egyháziak és világiak is voltak köztük. Nagy Károly idején már nem létezett a major domus tisztség, mert maga kormányzott, apja Kis Pipin volt az utolsó major domus, mielőtt király lett.
A három legfontosabb tisztség a főkáplán, palotagróf és kancellár volt.
A főkáplán egyházi személy, a királyi kápolna vezetője volt, a király legfontosabb tanácsadója, Kis Pipin idején jött létre a tisztség. A királyi kápolnában imádkozott a király.
A 8.század közepén lett kiemelt tisztség a palotagróf - comes palatinus. A palotagróf és az udvarnagy - senescalcus együtt látták el a major domus régi feladatait. A palótagróf volt az udvar főbírája, az uralkodott távollétében helyettesítette. Az udvarnagy felelt az udvar ellátásáért és felügyelte a királyi birtokokat.
A főistállómester a király után hadsereg második legfontosabb vezetője volt hadjáratok idején, három marsall volt alárendelve.
A királyi kincstárt az uralkodó palotájában helyezték el, a kincstárnok vagy a kamarás felügyelte.
A kancellár a 8.század végére lett az egyik legfontosabb tisztviselő, a pecsétőr a beosztottja lett. A kancellár és beosztottjai a jegyzők, írnokok foglalták írásba a királyi utasításokat, törvényeket. A kancellária tagjai papok voltak, a királyi kápolnából kerültek ki. A kiadott utasítások, rendeletek, törvények neve a capitulare volt.
Nagy Károly 786-ban elfoglalta Bretagne keleti részét, 799-ben és 811-ben is vezetett hadjáratot a bretonok ellen, fia Jámbor Lajos ( 814 - 840 ) idején is voltak hadjáratok a bretonok ellen.
A frízek támogatták a 770-es években a szászokat a frankok ellen, 784-ben pedig nyíltan fellázadtak a frank uralom ellen, 785-ben Károly leverte a lázadást és utána grófságokat hozott létre Frízföldön, amelyek élére frankokat nevezett ki.
amikor leverték a felkelést Nordalbingia területén, 10 000 szászt telepítettek a birodalom más területeire, a helyükre pedig elszegényedett frankokat és szláv obodritokat telepítettek
mármint törzsi hercegségként nem létezett, de területe nem lett felosztva, mint tartományt prefektusok - helytartók vagy a király egyik fia, mint alkirály irányította
