Keresés

Kiss Benedek

 

 

BESZÉLGETÉS EGY HALOTT BARÁTTAL

 

                                            Rózsa Endre emlékének

 

Sugárzó arcoddal beszélgetek.

Komoly, nyárvégi sugárzás ez.

Szigorún fordul felém szemed,

s vonz, vonz magához, akár a mágnes.

 

Mi újság azóta veled, barátom,

hogy kihűlt ez a bűvös sugárzás?

Kerülgeti lelked a Földet, s a láthatáron

magasan te vagy az a csillag-bogárzás?

 

Azt mondtad egyszer egy szüretelő lánynak,

hogy szőlőszem-szeme van, ingerkedő.

A tiéd szelídgesztenye volt, alvó tüze a nyárnak,

s alvó tűz azóta is, hogy elnyelt az idő.

 

Köszönöm, megvagyunk, rosszabbul bár,

mint mikor elváltál tőlünk.

Hetvenkedésünk bíz sok bajjal jár,

lassúdik, poshad a vérünk.

 

A világ nem lett szebb, sem jobb azóta,

örülj, hogy idején leléphettél.

Kopottak lettünk, mint a bakanóta,

Te élőbb vagy, érvényesebb ennél.

 

Látjuk még egymást vajh valaha?

Gesztenye-szemed nem adhat választ.

Nagy úr a most, de nagyobb a soha,

Barátom, Isten veled és Isten velünk,

szívünkből sajgó áldott káprázat!

 

 

Az év versei, 2012. [89.]

Kiss Benedek

 

 

AZ ÉN FÖLDEM

 

Magyar föld! suhogó jegenyék ostorhegyét

szallagozó szelek hazája! milyen szépek

meggyfa-menyasszonyaid, rózsaszín virágos

kajszibarack-koszorúslányaid a torlódó

sudár tavaszokban! mikor a csitri

őszibarackok is kart karba fonva

lakodalmasdit játszanak, s hajcsattjaik

méhek, szitakötők és lepkék! mikor

nem kormítja le rügyeiket s a zárt szárnyú

virágbimbókat a serénykedő gazda hajából

reájuk rettenő dér-ezüst, s fogai közül

a dermedt káromkodás.

Szőlők rekenyői kapaszkodnak a napba

savanykás, kecses kacsokkal, s szüreti bálok

csőszlegényei: nyargalásznak karikást kieresztve

a felhők... Ez az én földem, ez az álmom,

az okos, termő fáradozás, amely égig

emeli sátrát, hogy beleférjen egy ország:

a násznép! Haj, fiatalság,

ne halj ki belőlünk, mint egy ritka madárfaj,

ne szűnjek soha gyönyörködni

meggyfa-menyasszonyaidban, tavasz,

ne szűnjék bennem soha a zokogás

a fagy-gyalázta kajszi-koszorúslányok

meddő sorsa fölött!

 

 

Szabadság, szerelem! [58.]

Kiss Benedek

 

 

VALAMIT ADNI

 

Én már csak elfogadni

tudok s tán valamit adni.

 

Mit adok? Mit adhatok?

Amit az Isten adott.

 

Mert adott nekem is, nem keveset.

Kincseimnek áldozókövet keresek.

 

Az vegye el, kinek kincs valóban.

Nem sajnálom. Nekem még sok van.

 

Örömök szőlője. Bánatok aranya.

Tudni, hogy miért, meddig és hova.

 

Merengés áfonyája, furcsa szavak.

Éltető sók, életerős savak.

 

Vigasz is: kudarcok után szivárvány.

Testvér-érzés, hogy ne maradj árván.

 

Nyugalmat és termő nyugtalanságot.

Csillag-szabadságot – boldog rabságot.

 

Van benne álmélkodás, rátalálás.

S az ember sokszor egy szóért is hálás.

 

Hűség serlege nekem már minek?

Vigyétek s töltsetek bele mindenkinek.

 

Sors ezer karátja, esőcsepp gyöngye.

Ezt mind ráteszem az áldozókőre,

 

s nektek hagyom – már aki kéri.

Van közte földi, s nem kevés égi.

 

 

Az év versei, 2010. [91-92.]

Kiss Benedek

 

 

MEZEY KATINAK

 

Kati, amíg a buszra vártunk,

a világ mellettünk elfutott.

Vajon kellene ezt sajnálnunk,

és siratnunk a tegnapot?

 

Ne sirassunk mi semmit, magunkat

végképp, nékünk ez adatott.

Azt mondják, szegények, kik elmúlnak,

de mi nem múlunk, csak a napok.

 

Isten minket is örökké tett,

nem harcmezei levlapok:

hiszem, utánunk örök élet

nyúvasztja majd a holnapot.

 

Vagy a honlapot, honlapjainkat.

Nem ugrottunk bár világcsúcsot,

de anyáinknak, apáinknak

még ennyi békesség sem jutott.

 

Mi gondunk, hogy a Mindenséget

szitává luggatják a gazok?

Mi fürkészünk, de a fűrészek

darabolnak holdat, napot.

 

Maguk alatt is vágják – kaján

vigasz, de kajánok a vigaszok.

A világ mind a négy fertályán

az ártatlan, ki fizetni fog.

 

De most végre azok sem ússzák

meg, kiktől a balhé csak nagyobb!

Ki termelt, termel eztán is búzát,

s rőzselángnál is élni fog.

 

S köztük leszünk mi, kik jó étvággyal

ettünk zöldséget, lencsét, babot,

s nem töltekeztünk délibáb-vággyal,

s álmunkban sem voltunk gazdagok.

 

Kati, várjunk mi csak a buszra,

vagy még inkább – menjünk gyalog.

Mi elérhető, az egyszuszra,

mint csillag, így is fölragyog!

 

 

Az év versei, 2009 [97-99.]

Kiss Benedek

 

 

BÍZTATÓ

 

Ég vörösen a vadszőlő levele,

édesen csordul

az érett szőlő leve,

kapatos darázs a Nap, már nem szúr,

sugár-lábakkal markolja az eget,

míg aláfordul.

 

Hidegek jönnek, kedves, de ne félj,

kívül-belül ha csonkol is a tél,

lesz még erőnk ragyogni

kimájusultan,

mint valamikor,

egymásra hulltan.

 

Láttuk már az eget

elpernyehedni,

aztán meg a Napot

kipenderedni,

 

s mit kellett, tettük,

megtettük együtt,

mi kellett, időn túl,

de mindig megjött.

 

Most már ti, gyerekek,

repüljetek,

de előbb egyet

körözzetek

megperzselődött

fejünk felett

hullámzó, fiatal remegéssel!

 

Ne gondolj,

ne gondolj még,

kedves,

a téllel!

 

 

Az idő bal-

ján [56.]

Kiss Benedek

 

 

ISTEN SZABAD EGE ALATT

 

Ismét itt,

Isten szabad ege alatt,

ahol a légben

balettozgatnak a madarak,

ahol fellegek

paravánjai magaslanak –

hát ismét Szent György-hegyen.

 

Szőlő virágzik,

illatként leng életem,

szőlővirág-illatot hordoz a szél,

hogy kormos szívem beléremeg,

bozsgatja lebírhatatlan vágy

s szerelem.

 

Ó, Istenem,

aki vagy s nyilvánvaló vagy most

mint a fény:

érezlek, s érzem magamat is –

én vagyok – én.

 

Érzek és gondolkodom,

s feléd lök most minden áram,

bár hiúság vásárán

nyalókát árulok,

s nem több, mint por,

mi marad utánam.

 

Ám azt szeretném,

ha ez a pillanat is

megmaradna,

amikor boldog voltam

megpernyésedetten is,

s hittem, hogy nem hagytál –

nem hagysz magamra!

Kiss Benedek

 

 

APOKRIF PRÉDIKÁCIÓ

 

A napok, amik szembejönnek,

köszönnek nekünk.

Vagy talán múlt napjainknak?

Mire elmegyünk,

semmi sem idegen.

S az új napok mögött is

emberek laknak.

 

Üzenem nekik: hogy szerethessünk,

legelőbb

magunkat kell tudnunk szeretni.

Különben a világot és

Istent kell megvetnünk,

és sehol sem tudunk otthon lenni.

 

Mert magunk: mindig minden együtt.

Magunk: az élet mindensége!

Ha szívünk dobban:

a mindenség is belerezdül.

S ha már nem dobban:

függő csak – akkor sincs vége.

 

Éneklem hát szentséges voltát

minden élt s élendő megszületettnek.

Magukat úgy óják, hogy ne óják,

s döngessék

kapuit

a gyorsan záródó önszeretetnek!

 

Az Isten is úgy becsül bennünket,

ha magunkban őt tudjuk szeretni.

Így jutunk az alázathoz,

tudatához a bűnnek,

s merünk

tiszták és boldogok lenni.

 

 

Isten csavargója, (2007) [105.]

Kiss Benedek

 

 

KÉSŐ-INDIÁN-NYÁR

 

Gesztenye gurul, mint a nevetés:

puttó-hasát csiklandozza a fény.

Levelek cseppje sárgáll, mint a méz.

Darazsak dongnak rakott venyigén.

 

Szüreti idő, késő-indián-nyár.

Ha ki most nem szed, bort másnál iszik.

Méz hulló cseppje – akácfalevél sárgáll.

Langy sugár: tarts meg, tarts ki tavaszig!

 

Tengerek hava szakad ránk nemsokára,

jég-fog őröl majd, zabál a fehér.

De most még késő-indián-nyár van.

Darazsak dongnak rakott venyigén.

 

S gesztenye gurul, mint a nevetés.

Kiss Benedek

 

 

ENGESZTELŐ

 

Az elapadhatatlan édes dallam

szám sarkában – te vagy. A hajdani

szilvalekváríz, ami ínyemnek mennyei

manna – te vagy. Boromnak szeszfoka,

amitől megrészegednem oly jó – te vagy.

Éjszakámban a hold pirulája, hogy

kibírható legyen az álmom – te vagy.

Hajnalom pintyőkéje, aki hangjával

ájulatom pókhálóit tépdesi –

te vagy. Termő szamócabokrom, málnabokrom

kietlen sívó homokban – te vagy. Nevem

aláírásjoggal felruházott egyetlen viselője –

te vagy. Ki szóra bírja egyaránt

a lélek legmélyebb üregeiben

cseleit szövő fondor magányt és a

mindenséget – te vagy…

 

Hát mit akarsz még?!

 

 

Az év versei, 2003. [121-122.]

Kiss Benedek

 

 

NYÁRESTI DELÍRIUM

 

Ülök a bazalthegy alatt,

behúzva vitorláimat,

elnézvén sárkányrepülők röptét,

a világ most távoli ködkép,

messze esik, messze marad,

nem érdekel a forgatag,

a körém harmatozó estét

szívja tüdőm – pernyéll a nap,

valami elefánt-nagy békesség

toronylik fölém hallgatag,

hallgatom nagy diófák csendjét,

s mint merengő, halk muralovak

ha súlyosakat dobbantanak,

úgy ver a szívem: a végtelenség

tömbjei tompán visszhangzanak.

 

Nincs nem-lehet, nincs nem-szabad,

behúzván vitorláimat

s elnézvén sárkányrepülők röptét

felbolydulnak mind a szavak,

s körülcikáznak, mint a fecskék,

mi sosem volt, az is lehet még,

most úgy remegem ezt az estét,

hogy kocódnak tőle a poharak,

most olyan távoli az öregség

– pedig nyúvaszt már, rám szakad –,

hogy borzongom a levegő testét

ahogy súrolja vállamat,

ölem megfeszül és szeretnék

elvágódni a füvön hanyatt:

a bozontba mi csapást vernék,

míg rám terpeszt az alkonyat!

 

Ülök a bazalthegy alatt,

a szőlőkacsok meginganak,

elnézem sárkányrepülők röptét,

fölhajtok egy-egy poharat,

csapkodván a szúnyogokat,

s körülbozsog a végtelen lét,

lepkék, muslincák rajzanak,

leszáll a csillaggal kivert ég,

s mint merengő muralovakat

ha súlyosakat dobbantanak,

hallgatom nagy diófák csendjét –

hallgatom szívdobogásomat.

 

 

Egyetlen verseink [191-192.]

Kiss Benedek

 

 

TÉLI ALKONYON

 

Ilyenkor, ködös, téli alkonyon,

olyan, mint mikor szemem lehunyom,

ahogy nézek az ablakon kifele,

s a köd úgy fog körül, mint halk zene,

mint gomolygó, tej-színű illatok,

mint mikor, rég, mezőkről állatok –

tehenek billegtek hazafelé,

port gomolydítva az utcák fölé…

Nézem, nézem az utca tej-ködét

az ablakon át – szitál már a sötét –,

a közben hallgatom azt a halk zenét,

mi bennem zajdul – ó, régi nyarak!

elhagytatok, s én is elhagytalak

titeket! mégis, tüzetek olvasztgatja

– miként majd kint: – bennem, most, a havat!

 

De szép is voltál, én gyermekkorom!

Nem emeletre zártan – szabadon,

szabadon és szilajon nőttem én,

s mi köd most: fény volt minden, csupa fény.

Mi hatalmas volt, akkor, ott, az ég!

Nem hinni – megélni lehetett Istenét:

naponta Benne éltem, oktalan

kölyök-állat, de kinek értelme van;

mint Ádám és Éva a bűnbeesés előtt:

nem szégyelltem a meztelen Időt,

mely végtelen volt, mint a Szeretet,

amiben fogantattak mindenek.

 

Igen, ily naív az Éden lehetett.

Naív, s boldog… Vagy csak most gondolom,

érett fővel már, sok-sok fájdalom

kráterétől hegyvidékké válva,

innen nézve vissza a sík tájra?

 

Meglehet. Mert még átkoztam is.

Az a kép mégsem torz, mégsem hamis:

minden idegem úgy rezdül ma is,

hogy perli vissza, perli örökét,

ami övé volt: a való mesét,

hol föltámadni lehet, sőt muszáj,

s a munka – játék, s a csoda – szabály. 

 

 

Elérhetetlen föld, 1994. [37-38.]

 

 

Kiss Benedek

 

 

SZERELMED CSENDES HATALMA

 

Hisz tudod: lelkemben élek.

S tudhatod: tágas lakás.

Holtomig tartó bérlet.

Addig nem bírhatja más.

És örülök most, mert benne

(mintha központi fűtésem lenne

az idegeimben surranó láz:)

itt vagy te is, bár messze,

s lassúdan

föl-le jársz.

 

Lassúdan föl-le jársz,

vagy leülsz egy zugolyban,

hallod a szívdobbanást

s arcomat keresed: hol van;

hol van? nézel riadtan,

arcomra mert nem találsz,

arcomra mert nem láthatsz rá

onnan.

 

Jó az, hogy itt is velem vagy,

jó az, hogy itt vagy velem,

s míg e mágikus erő el nem hagy,

hadd mondjam, mit sose mondtam:

Mi ez, ha nem szerelem?

Szerelmed csendes hatalma

szerelmem növeli, látod,

távolból lobog föl nagyra

– s hány év is már ez a távol?!

S mennyi még?… Engem a vadság

mind szelídebb vizeken visz…

 

Hordozzam csendes hatalmát

létednek, kívánom, ott is!

 

 

Napok és szemek, 1985 [110-111.]

Kiss Benedek

 

 

VIRRASZTÓ

 

Tenyerébe vett a langyos este,

mint szeplős lány

szőke kiscsibét.

 

Rajzik körém kerítő seregben

léptek emlékeként

a sötét.

 

Cipőkoppanások – szívverések!

Messze guruló

üveggolyók!

 

Az ég kaptárát ellepik a méhek –

most rebbennek szét

a csillagok.

 

De aki virraszt, bújhat az magába,

dúrhatja szárny alá

busa fejét!

 

Rajzik körém cipőknek koppanása,

kiket imént nyelt el

a messzeség.

 

 

Napok és sze-

mek, 1985 [67.]

Kiss Benedek

 

 

TALÁLKOZÁS

 

Isteni rózsabarackom,

anyámon túlra rándító asszony,

benned magamat nézem,

keserű magodat érzem.

 

Fölérzem, milyen keserű!

Cseppköves bánat, só-szerű!

Sókristály már, apadt a könnyed,

vagy bár csevegő patakár, könnyed.

 

S fölérzem: ötezer év

mögött vagy néném, vagyok öcséd,

hol atyánk mered a lángba:

zöld mezők, zöld-zöld Mezopotámia!

 

Ringat rengeteg térdén

rege, rög. Századok rétjén

csatakos ménem el-vissza vágtat,

sírsz te, vársz, álmot szősz, lepedőt, fátylat.

 

Mennyi év, hány kidőlt szép mén!

De élek, te is élsz, néném:

isteni rózsabarackom,

anyámon túlra rándító asszony.

 

Nyihog a mozdony, döccen

kerék, váll, emlő időtlen,

s a messze hangzó csöndben

fölöttünk lebeg az Isten.

 

 

Szemem parazsa mellett, 1982 [108.]

Kiss Benedek

 

 

LÉTEM, TEMETŐM!

 

Fejemet, ím, már fölemelem –

néztem lefelé soká, soká!

Néztem földemet, földem porát,

el amivel majd keveredem,

naponta fölhúrozott életem

rezgése hogyha végképp szűnik.

 

Láttam mécsvirág-gyúlást, búzavirágos

tengerszemeket, földalattjáró csont

zöld periszkóp-csápjait,

s éreztem: sütnek a vadrózsalángok,

pipacsos mezőtüzek,

mert alájuk vér

feketedett,

mert valaki

lakik a gyökerek lábujjhegyénél,

liftezve szárak szűk kürtőiben

ki föl-le jár.

 

Tépdess szél! hazám ez,

viharok-nyilazta Duna-Tisza-táj,

lépteim esőjét itt issza be

a mindig szomjas homok,

ahol a rózsából is betyár

szomorodik, hol a szőlők fájdalom-feketén

boronganak,

de méz-sárga jáspist ragyogtat már

szomszédos tőkéken a remény.

 

Itt lengek lobogó jelképeimmel,

élek fönt, lentiek magvas szívén,

s nem futhatok már el soha innen.

Kócolok sörényes, buksi mezőt:

Ide zúg,

ide lejt,

ide tér minden –

munkám ez, szerelmem,

létem, temetőm!

 

Fejemet lassan fölemelem.

 

 

Szemem parazsa mel-

lett, 1982 [115-116.]

Kiss Benedek

 

 

ŐSZELŐ

 

Ó, szülőföld!

Őszülő homoktengerben

kopár nyárfa,

messziről,

akár egy delfin csontváza,

lassú szélverésben lebeg.

 

Koldúsodnak lassan a szemek,

fölmagánylanak

az éjszakák.

 

És karácsonyra

fölmagzik, akár a

vénhedt hagyma,

csillag-pártában

a világ!

 

 

Szemem

parazsa

mellett,

1982 [82.]

Kiss Benedek

 

 

AKINEK MÁZATLAN-CSERÉP VOLT MARKA

 

Kazal tövében, új szalmában,

ha csupa-rojt-suba ege alatt

csitult a férgek offenzívája,

hallgattam a rezsgő csillagokat.

 

Mellettem horkolt a bajnétbajszú ősz,

tanyák veteránja, kit rossz kocsiján,

lefosztva csontig, most vitt el az ősz,

nyáresti zivatart, nyers ragyogást.

 

Sárgája nyerített – zuhant utána.

Kutyája sem vonít a hant alól már.

De nem fakul kese mosolygása:

ringatja szél: búza! s a holddal fölszáll.

 

Süt a hold, útmenti sárgarózsa,

nagy keze érte nyúl, kalapjához

tűzi s hogy csodát tett, sumákol zordan:

letépett mosolya kalapján fodroz.

 

S legény már, lépked legényes csínnel

csendőrök előtt a nagy csíny után,

s félholtra zuholja puskatusuk, mert:

„Üss, kutya, bírom én!” – szája be nem áll.

 

Elúnván, a holdat visszaakasztja

– el is virít már, telivér hajnal

szórja be porral, csattog patkója –

s ébresztget érett búza-mosollyal.

 

Harmatos dinnye vár ránk, incselegve

forog a fiatal, piros gyümölcsös,

futok a fák derekát veregetve,

s követ az égben egy sárgarigó, a

legjobb füttyös!

 

…Bátyám, bátyám, dérverte ősz,

mázatlan-cserép markú tanyás:

elvitt? hát elvitt? elvitt az ősz,

villámló derű te! nyers ragyogás!

 

Samott-markodban, mondd, mit találsz?

 

Hol éltél, mélyen, homokkal már szádban,

fekszel csillag-rojtos suba alatt,

s hallgatod, szűntén a féregtorozásnak,

sok bajos dobajunk s a halk csontokat.

 

…S én?

             veled, kazladnál, öreg szalmában,

mindig –

most –

soha már –

                         rigók – – –       nyarak – – –

 

 

Szemem parazsa mellett, 1982 [70-71.]

Kiss Benedek

 

 

MOSOLYODBÓL ÁRNYÉK

 

Tudok még boldogan mosolyogni!

Nem csak úgy, mint kinek ott maradt

arcán, mint maszat, kenyérmorzsa!

Tudok még boldogan mosolyogni

asszonyra, gyermekre, sorsra!

 

Mert kibántak velünk,

kivel így,

kivel másképp.

Veled – gyümölcsként,

velem – virágként.

S a nincs tovább, a netovább,

tudod-e, mi a netovább,

hol lefonnyad a kéz s le a láb?

Odébb van az, bizony, odább,

s míg mosolyodból árnyék

nem terül, lombnyi legalább,

ne ordíts addig,

várj még!

 

Kérdezd a régi lányokat,

kik már rég asszonyok lettek,

s mint a csecsemő-szoptatást,

téged is elfeledtek,

kérdezd, s azt válaszolják:

Harminc éve, hogy

nem volt eső…

Gyógyszeren élnek,

lábaik fájnak,

lábaikat,

a régi csinosakat

húzza már, szopja már be

a salak,

a temető.

 

Hogy a fény elhagy?

Csak te ne hagyd el!

Beteg vagy? reménytelen vagy?

Fazék-nagy reggeli nap kel

hűvös kompóttal, erőlevessel.

 

Dolgodat végezd, s mi nem a dolgod,

mi erőd szívja csak, attól boldog,

vesd el!

 

S dolgod – az egész világ.

S mint férges ág:

ha kegyetlen is,

ha reménytelen is olykor,

végezd te kérges reménnyel,

kacor-kegyelemmel!

 

 

Szemem parazsa mel-

lett, 1982 [52-53.]

Kiss Benedek

 

 

SZÁMBAN A TAVASZ JÓÍZÉVEL

 

Járok fekete januárban

tavasz jóízével a számban.

 

Kiköpöm a telet – rágógumija

bele ne ragadjon fogaimba soha.

 

Kiköpöm? ropog a csontom mint a hó.

De íme, lányok nyílnak,

asszonycseresznye pirkad,

és az is ropogó.

 

S most nincs is hó. Kopasz kappan:

toprongyol csak januárunk az utcaszélen.

Szökne már, meglépne valami stoppal.

S nézd: hóvirágot szedek neked

koponyám avar ligetében.

 

S a Déli Pályaudvar is, nézd,

mint a kivénhedt lárva.

Szállna már, szitakötővé válna,

s nem gondol avval, rá mi jöhet még.

 

Tudom én, tudom: a lélek telében

csont ropog, nem a hó,

ha jön a fagy – és jön még értem.

De bennem akkor is cseresznye érjen,

fütyüljön sárgarigó!

 

Járjak a gyászban, januárban

tavaszok jóízével a számban –

világ és lélek januárjában

hóvirág, hóvirág: viríts szobámban!

 

 

Szemem parazsa mellett, 1982 [48-49.]

Kiss Benedek

 

 

PÖRGETVÉN NAPOK KEREPLŐJÉT

 

Pörgetvén napok kereplőjét

nagyböjtjén annyi tékozló tűznek,

várom, hogy jöjjön értem

az ünnep.

 

        Hó-zsana,

        hó-zsana,

        zsana, zsana, hó!

 

Ittam már ecetet is, epét is,

hánytam vért rengeteget.

Engedj már nyílni, Uram, fölöttem

új eget, fellegeket!

 

        Hó-zsana,

        hó-zsana,

        zsana, zsana, hó!

 

Engedd, állhassak tavaszi tűzben

újólag, talpig, ünnepien!

Ötvözd szavamba csengők ezüstjét,

lombosítsd ki énekem:

 

        Hó-zsana,

        hó-zsana,

        zsana, zsana, hó!

 

Tűnik, betelvén, minden a földön,

csak te nem múlsz el, Uram!

Betölti számat hűen az ének:

hűen: szomorúan:

 

        Hó-zsana,

        hó-zsana,

        zsana, zsana, hó!

 

 

Szemem parazsa mel-

lett, 1982 [50-51.]

Kiss Benedek

 

 

EGY SZIVÁRVÁNY ÍVELÉSE

 

Ha ez a napsütés gabona volna,

pergetném,

azt mondanám:

arany!

 

Ha az a gabona malomba menne,

kövek közt világ lisztje lenne,

vallanám kövek közt is:

arany.

 

Ha ez a délután kaptár volna,

mézet pergetnék,

tán émelyegnék,

mégis aranynak kiáltanám –

 

de ha az a kaptár képtárrá válna

s a kép mind szememből szállna falára:

hogy remegnél ott,

édesanyám!

 

 

Szemem parazsa

mellett, 1982 [36.]

Kiss Benedek

 

 

ÚTON

 

Ázik az éjszaka kemény

csillagfény-záporában

a kövesút.

 

Ázik egy arc is – az enyém.

 

(Enyém? csak együtt baktatunk.)

 

Pallóként duhhan le árnyam

        – mintha a villanypóznák dőlnének,

        járnék nagy, imbolygó, asszonyi lápban –

s kuvaszként hátra-hátrafut.

 

S a kövesút

s arcom meg én,

kik így egymáshoz tartozunk

        – míg dől elém s fut vissza árnyam –,

sodródunk fényes éjszakában.

 

 

Szemem parazsa mellett, 1982 [34.]

Kiss Benedek

 

 

ÁLLOK VIRÁGBAN

 

Bodzafaillatos szeleket érzek,

        bodzavirágos nyarat várok,

                hajolok jobbra:

                leányra nézek,

                hajolok balra:

                asszonyra látok.

 

                Őszből tavaszba,

                tavaszból őszbe,

                jégről vizekre,

                vizekről sárra:

                vetem szememet

                fergeteg égbe:

                        váltson

                        pipacsba,

                búzavirágba.

 

                Micsoda forgás!

                (hajolok balra:)

                teremtő isten!

                (hajolok jobbra:)

                        tetőtől talpig

                        tajték a bodza,

                             verejték

                                  csordul:

                        bodzafa habja.

 

Bodzavirágos szeleket érzek,

bodzafaillatos nyarat várok –

                te boldog isten:

                        alig hogy élek

                s teremtő isten:

                virágban állok!

 

 

Forrás antológia, 1971 [50.]

Kiss Benedek

 

 

ŐSZI ESTE

 

Klasszikus ősz, kellékeivel.

Fosztott ágak letargiája.

A balkáni gerle egy darab homály

a gutaütötte cseresznyefán,

rátaplózódva, mered magába

félig húnyt, fénytelen szemeivel.

Fogatlan satrafa-vigyor a napfény,

kicsalt mégis a balkonra, nézni,

hogy tenyereit szemközt a repkény

a tűzfalon már vörösre vérzi:

ipiapacsot ver rászedetten,

mert a ragyogás,

akivel játszott,

faképnél hagyta ám,

elbóklászott,

ring delfin-izmú tenger-ölben.

 

Ring

delfin-izmú tenger-ölben már

a délutáni nap – este lesz, szürkül.

A magasban fönt lökhajtásos száll,

megvillan, mint egy fehér cérnás tű.

Hangja se hallszik.

 

Az iskola

elcsendesül s el

az óvoda.

Öltöznek át az óvónénik,

sietnek: ez randevúra,

az meg haza.

 

Megjött a szomszéd,

zengeti

zenegépét,

fújja az orrát, tüsszög,

mintha mindig december lenne.

Kalapács csattog: egy szög

szalad deszkába és

szívedbe.

Aztán

csuparánc csönd.

 

Az utcán

monoton

nyammogással

motorok

őrölnek

szürke lisztet.

 

Mint begyújtott kocsi motorháza,

az este

olajos-kéken reszket.

Neonvirág nyit.

Fékcsikorgás.

Villany világít.

 

Villanyoltás.

 

S száll a Föld,

szállunk a tág végtelenbe.

 

Tér-nagy magányú szívemen

átsistereg most egy motorkerékpár,

s nyomában kín terem.

 

Asszonyszagú párnára dől már

ím, fejem,

ájultan, emléktelen,

s bent

fölhólyagzik a csend –

ám fölfakad kint az estévé gyűlt nyár,

szétfreccsen

időtelen:

tér-nagy magányú szívemen

tiprat, tiprat a motorkerékpár.

 

Csillag pulzál

nem szűnik,

bár áll,

pulzál a történelem.

 

Asszonyszagú párnára dől már

fáradt fejem,

míg eggyéfolyik tavasz, tél, ősz, nyár,

s tágul, hogy szállhassunk benne,

a végtelen.

 

 

Az elmúlástól

tettenérten

[314-316.]

Kiss Anna

 

 

„Ó, HA MEGLENNE A POSZTÓM!”

 

Azt írja egyszer

Dürer Pirckheimernek

ezerötszázhatban Velencéből:

„Ó, ha meglenne a posztóm!

Attól félek, hogy a

köpönyegem is odaégett.

Eszemet is vesztem.

Szerencsétlen vagyok.

Három hete sincs, hogy

egy adósom

megszökött nyolc dukáttal.”

 

Ha ez így volt,

sóhajt sem érdemel, hogy

ősz hajszál villog a tükörben,

és az

erszényem, mint az újhold!

 

Az erszények szokásos árapályát

egykedvűen viselni

nagy művészet,

nagyobb, mint a

falikárpit szövése.

A pénz ugyanis

égből hullik, mintha

összefüggés sem volna

közte és a

kárpitszövés között.

 

Más a helyzet a hajszállal.

 

Szokás az

idő múlását figyelembe venni,

utána kapni égen repülő

szüreti tarka rongynak,

gálicos,

fakó kabátnak,

jönnek az idők, mik

hóval lepik be házunkig az utat,

s egyszer csak

semmi lábnyom…!

 

Én meg krumplit sütök

a cserépkályha

porcelángombos ajtóval csukódó

fülkéiben,

dédelgetem a kandurt,

ahelyett, hogy az

eget firtatnám, hogy

merre mik repülnek…!

 

Esni készül a hó tán

halottak estéjére,

a sarkon túl lilára fagyott kézzel

válogatják a krizantémokat,

törlik a régi árat

egyre többen

a nagy virágosvödrök

oldaláról.

Korán sötétedik,

az utcaseprő

leül a kőkerítés peremére,

körmét lehelgeti piros

ujjatlan kesztyűjében,

bakancsa orra

éppen hogy kilátszik

a járdaszélen

surrogó levélből.

 

Megbeszéljük,

ki mit csinál a

hószagú világban,

ahol mindig is voltak

cifra dolgok,

és lesznek is sokáig,

nem legenda!

 

– Ebből söpörtem össze

vagy kilenc

talicskára valót.

Vajjon kinek

hirdeti az Enteroflug

az égből

a jobb riói szambaiskolákat?

Itt a riói utcatérkép hozzá.

 

De hol tudom meg,

hogy a Gödör kocsmát

három évre bezárták?

 

Cérna János! –

emeli meg sapkáját,

s újra kezdi

reménytelen küzdelmét

a felülről

le-lecsapó levélinvázióban.

 

A kandúr egy

könyvkupac tetejéről

üldözi a lepkéket a plafonra,

behúzódnak a szivárgó köd és a

hideg elől,

elidőznek körünkben,

s egy reggel mindet

ott leljük hanyatt

a szőnyeg festett

nagy sötét mezőjén.

 

A kandúr persze

nem tudja, miért van

ez az egész,

az árnyékát pofozza.

 

Én meg kendőt kerítek

a nyakamba,

és igyekszem a

filozófus lelkű

Cérna János elkészítette úton,

hogy a borostyán

sötét leveléhez

letegyem az almákat,

s köldökükbe

gyertyát állítva,

meggyújtsam fölöttük.

 

Némelyik sírnál

hányan összegyűlnek!

Beszélgetnek,

kínálgatják kosárból

egymást, a holtakat,

régen elvarrt

fonalak feslenek fel,

elévült vádak

bolygatják közös

emlékezetüket,

pörölnek, siránkoznak,

mint a búcsún!

 

Itt meg mindig csak

egy.

 

Ahogy Samáel.

 

Ilyen család vagyunk mi,

jön az egyik,

megöleli a másikát,

és elmegy.

 

A régiségbolt

kirakatán mindig

belátni a zsúfolt kis helyiségbe,

igy este is,

és itt mindig találhatsz

valami szépet,

gyógyszeres szekrénykét,

füstölőket,

naiv arányokat,

leheletfinom ábrázolatú

ecsettartókat,

illatszertartókat,

gó játékot, almandin,

tigrisszem gyöngyöket,

régi kelmét,

és fújt üveg

hebroni kígyós kékjét,

síma nagy

kőgyűrűt, sok nomád,

tarka, keleti rongyot,

talizmánt,

kék-fehér

tojáshéjkönnyű csészét,

nem hatot,

nem tizenkettőt!

Egyet.

 

Jó kis bolt ez!

 

Gyöngyházberakott

teknőcfésük is

kellhetnek,

mert azért

semmit nem lehet tudni

igy előre.

 

Átgázolok koszorún,

krizantémon,

szállong a hó,

a járdán

sihederek ülnek

két unottképű,

sárga üstökű lánnyal,

provokálják

a színházba menőket,

akik feltartott orral

menekülnek

előlük egyirányba.

 

 

Az idő [105-111.]

Kiss Anna

 

 

A HOLDIG A SZÖVŐSZÉK KATTOGÁSA (részlet)

 

Nyár van megint,

nyitott ablakok, ajtók

függönye röpdös,

sértődékeny pillék

ébrednek fel visszájukon,

keresnek

nyitva felejtett

mély sublótfiókot,

homályba merült tükörsíkokat.

Halálfejes pillék zúgnak a jázmin

tömör felhőiben,

a rózsa hullik,

leptetések a fényben,

elmosódva,

márványlapon

a citromszeletektől

virul ki a pohár,

kanálezüsttel

játszik a fénytörés.

 

Ez a szövésre alkalmas idő, mert

ragyogóak a színek,

és az álom

megadja az új aspektusokat.

Hajnalban, mikor kelnek a kofák,

akkora kárpitokat megsző,

mit tán az Isten ajtófüggönyének

rendelne meg egy minisztérium.

------------------------------------------

 

 

Az idő [78-79.]

Kisfaludy Sándor

 

 

A SZÉP NEMNEK HATALMA

 

Tinéktek adta volt, Leányok, Asszonyok!

Kezetekbe a Természet a legédesebb,

    S legjobb szerencse kulcsait:

    A legszerencsésb Férjfi sem

    Lehetett egészen boldog a kit egy

    Szép s jó Leány szerelme még

    Nem boldogitott: egy kegyes

    Lelkes tekintet, mellyel egy szép s jó Leány

    Szerelmet int, Mennyet nyit, és az emberi

Létet porából Égbe kapja fel;

S ama nemes szivbéli érzeményt,

    Gyakorta minden Virtusnak kútfejét,

    Annak tudása szerzi többnyire

A Férjfiban, hogy egy derék, lelkes Leány

    Becsülni és szeretni tugya őt.

 

 

Hét évszázad magyar költői, 1822 [515.]

Kisfaludy Sándor

 

 

A BEREKNEK GYORS KASZÁSI…

 

A bereknek gyors kaszási

Már utolsót vágának;

Az árnyékok óriási

Hosszúságra nyúlának;

Mink ott járánk, meg-megállánk

A rét magas füvében:

S hogy a bürün általszállánk

A folyamnak mentében,

A vízbe letekintettünk,

És alattunk és felettünk

És bennünk is a menny volt,

S szívünkben szent tűz lángolt.

 

 

Virágom, virágom [52.]

Kisfaludy Sándor

 

 

BOLDOG SZERELEM V. ÉNEK

 

Szeretek én tébolyogni

   A tavasz szép zöldjében,

Lovag, gyalog csavarogni

   A természet keblében;

Mindennek új életében,

Mindennek új örömében

   Érzelmekbe merülni,

   S én is élni s örülni.

 

S eltikkadván, szeretek én

   A zöld berek szélében

Kipihenni, odadülvén

   A csörgeteg mentében;

Egy fa boltos árnyékában

A rét hímes bársonyában,

   Ott pipára gyújtani,

   S némán látni, hallani:

 

A patak fénytükörében

   Virágokat lengeni,

A levegő tengerében

   Pacsirtákat zengeni;

S ezek dalló örömére,

S fülemilék énekére

   Magam is felborzadni,

   S elmés dalra fakadni.

 

Szeretek én kertészkedni,

   Kikeletkor kertemben;

Öröm, látnom nevelkedni

   Ezt azt kertészségemben:

S minden virág elsőjével,

Minden gyümölcs zsengéjével

   Néki kedveskedhetnem,

   S egy kis kedvét tölthetnem.

 

Szeretek én nyár hevében

   Az erdőben rejtőzni,

És susogó zöld éjében

   Lágy szellőben hűtőzni;

S egy titkos völgy mély ölében,

Egy hűs csermely gyöngyvizében

   Szomjúságom oltani,

   S néha meg is mosdani.

 

Szeretem én, a mezőben,

   Mely áldással terhelve,

Vélni magam egy erdőben,

   Magas rozstól elnyelve;

S látni cifrán tarkállni ott

A cyánát és pipacsot,

   S egy lappangót hallani,

   Pitypalattyot mondani;

 

Látni a szél fuvalmában

   A gabona tengerét

Hányni zörgő tódultában

   Zöld hullámi ezerét:

Látni a föld szőnyegében

A nagy mestert nagy mívében,

   Hallni madárhangzatban,

   Szívni virágillatban.

 

Szeretem a természetet

   Nézni teremtésében,

A tenyészet s érlemetet

   Látni menten mentében:

S mint pacsirták, úgy reppennek

Sugárához az istennek

   Háláim az áldásért,

   Melyet rám is bőven mért.

 

Szeretem én bíborulni

   Látni reggel rózsáját

A hajnalnak, mint pirulni

   Egy szép hölgynek arcáját,

Midőn első reggel kél fel,

Aurorának szemérmével

   Kedvesének karjából,

   Hymen rózsaágyából.

 

S ily hajnalkor szeretek én

   Lizám mellől elszökni,

És magamat, lóra vetvén,

   A szabadba kilökni;

S az illatos levegőben,

Harmatgyöngyös zöld mezőben,

   Örömimből üdülni,

   S meg fészkembe kerülni.

 

Szeretem én pompájában

   Kelni látni a napot,

És jóltévő pályájában

   Minden dombot és lapot

Elönteni világával,

És tüzének hatalmával

   Tenyészteni, érlelni,

   Táplálni és nevelni.

 

Így tesz jót a nemzetekkel

   Egy nagy szív a trónusról;

Így tesz jót az emberekkel

   Egy nagy lélek Pindusról.

Ti, a napként istenkedők,

Uralkodók! bölcselkedők!

   Áldott légyen nevetek

   S boldogító lelketek!

 

Szeretem én látni, mint jön,

   Támadtában néma s rest,

S utóbb, ha több társakat vőn,

   Egy borzasztó fellegtest,

Földet rázó robajokkal

És cikázó villámokkal,

   Egy rémítő szörnyeteg,

   Az égi nagy fergeteg;

 

Mint jön zúgva és ordítva

   A bús szélvész szárnyain,

Erdő mező megindítva

   Alig áll helyt inain;

Mint okádja ki tüzeit,

Miként önti le vizeit,

   Melyek víttak keblében,

   S meg mint szakad testében.

 

Hűves ősszel szeretek én

   Lovag gyalog vadászni,

Régi szittyák faja lévén,

   A vadakkal csatázni:

A rónákon száguldani,

A sűrűkben lappangani,

   S Lehel szittya módjára

   Kürtöt fúni nótára.

 

Látni: a nyúl mint ugrik el,

   Mint hány füttyöt farával,

Hajsza! s Cicke mint nyúlik el,

   S penderíti fogával.

S ha kopóim harangoznak,

Hogy az erdők riadoznak,

   S vadat látok illantni,

   Néki puskát durrantni.

 

Badacsonynak szüretjében

   Öröm nékem mulatnom,

S ízes édes gerezdjében

   Kényre válogathatnom;

S a szép hegynek pompájával

Eltelvén, egy sas szárnyával,

   Mely ott lebeg tetején,

   Szeretek fellengni én.

 

Szeretek ott merengeni

   Azon évben elmémmel,

Melyben szívem kifejleni

   Édes kín közt kezdett el.

Hogy előbbi lételembe,

Szilaj, s rideg kebelembe

   Új szebb élet villámlott,

   Ezt gondolnom, öröm ott.

 

Szeretem a szittya lantot

   Szittya hangon hangzani,

Hol a lantos jól szippantott

   Kőltőszeszből, hallani.

A zengő vers muzsikája,

Érzett s gondolt tárgyak bája

   Visszhangozván keblemben,

   Édes kényem lelem benn.

 

Szeretem én, ha szívemben

   Bizonytalan fakadoz

Az érzemény, s kebelemben

   Mégis széljel áradoz,

Azt hangokba kiönteni,

S hegedűmön elzengeni;

   Édes így elmerülnöm

   Lethébe, s megenyhülnöm.

 

Szerettemmel szeretek én

   Kandallómnak tüzénél,

Mikor kinn fagy, melegedvén,

   Vitnyédinek füstjénél

Erről arról beszélgetni,

Múlt időket emlegetni;

   Vagy ujjait hallani

   Hayden után hangzani.

 

Szeretek egy jó baráttal,

   Ki érzékeny s értelmes,

És sorsomban, ha jó, ha bal,

   Részesülni figyelmes,

Gondolkodva és érezve,

Egyről, másról értekezve,

   Egy-két órát tölteni,

   És kedvekkel telleni.

 

Ezek kényi és kedvei

   Szívemnek és lelkemnek;

Ezek gyönyörűségei

   Az én boldog éltemnek;

De leginkább szeretem én,

Hüvelyemet félre vetvén,

   Ölelgetni kincsemet,

   S élni Himfy-létemet.

 

 

Magyar költők 18.

század [725-731.]

Kisfaludy Sándor

 

 

BOLDOG SZERELEM II. ÉNEK

 

A kelő nap lövelli már

   Az ő tűz-súgárait,

S önti a kinyúgodt földre

   Az életnek árjait:

Tünnek fénye s lángja elől

   Az éj setét kormai,

Az ég tenger csillagai

   S a fél holdnak szarvai.

 

Eloszlott a bús borúlat

   Ama terhes felleggel,

Mely záporral fenyegetett –

   Mely gyönyörű a reggel!

A sok hangzat, mely elnémúlt

   A napnak elhúnytával,

Ébredvén a nagy természet,

  Megtér kedves zajával.

 

Új erővel ébred minden

   A nyúgalom öléből;

Új életet merít minden

   A kelő nap tüzéből.

Az éj sűrű homályában

   Nem lévén most már magok,

Csendesebben, de vígabban,

   Csörögnek a patakok.

 

A susogó erdők s berkek,

   A békes völgy- s ligetek,

A zöld mezők, hímes rétek,

   Egres, füzes szigetek,

A harmatnak gyöngyeivel

   Sűrűen felékülve,

Szelíd fény-folyamban úsznak,

   Egészen megüdülve.

 

A kert tarka virágai

   Új zománczczal kérkednek;

A rózsák nyílt lángaiból

   Új illatok terjednek:

Mert a lengő, csélcsap szellő,

   Rendre járván ezeket,

Éjjel meggyűlt illatjoktól

   Fosztogatja kebleket.

 

Vígan dongva oda hagyják

   A méhek köpűjöket,

S a szellővel versent vájják

   A nyílt virág-öblöket.

A feléledt tarka lepkék

   A réteken bolyongnak;

Karikázva űzik egymást

   S virágokra szállongnak.

 

A tollas nép felborzasztván

   És megrázván tollait,

Repűlésre tisztogatja

   S egyengeti szárnyait;

S megköszöntvén nyugvó helyén

   A szép reggelt szavával,

Egymás után el-elrepűl

   Eledelre párjával.

 

Amott egy hím fülemile

   Mesterséges gégével

Sziszeg, cseng és fütyöl s csattog –

   S szerelmet űz nőjével.

A pacsirták csicseregve

   Az egekben lebegnek;

A verebek a sövényen

   Ugrándoznak, csevegnek.

 

A madarak Atilája,

   A hatalmas, kevély sas,

Egy majd égig nyúlt kőszálon

   Merőn állva, mint a vas,

Nyakát s szemét büszke hittel

   A nap felé mereszti,

S világához sovárogván,

   Szárnyait kiterjeszti; –

 

S most – büszkén felemelkedik, –

   S ég s föld közt mintegy kötél,

A felhőben kereng s lebeg; –

   A tollas nép látja s fél.

Mint ama nagy s erős lélek,

   Kit érzelmi szívének

S elméjének gondolati

   Az egekbe vivének.

 

Lúdak, réczék seregesen

   A tó felé totyognak,

S a víz édes reményében

   Gágognak és sápognak.

S bele érvén elmerűlnek

   S a vizet lapátolják,

És csapkodó szárnyaikkal

   Magok öszvelocsolják.

 

A gömbölyű, pofás Vicza,

   Félig nyitva kebele,

Fejdegéli már a Vellást,

   Elterűlve pendelye.

Látván ezt az éhes borjú

   S féltvén kövér ételét,

Néz, bőg, topog, rúg s azon van,

   Hogy lerázza kötelét.

 

A nagyfejű, zömök bika

   Bömbölve jár alá s fel,

A csapásban, merre már majd

   A csordának jönni kell;

Dúl, fúl, szikrát hányó szemmel

   És kalapál lábával,

S maga körül porfelleget

   Indít mérges szarvával.

 

Talpon van a borzas kocsis,

   És csudálván álmait,

Vakargatja s kefélgeti

   Prüsszögő pej lovait.

A negédes, pajkos lovász

   Az abrakot rostálja,

S almás szürke paripáját

   Fütyörészve kínálja.

 

Néz a tüzes, délczeg Ráró,

   Topog, hortyog és nyerít; –

Kútra megy most a két legény

   S gyors kézzel vizet merít; –

Erős, széles vállaikon

   Most a csöbröt béviszik,

S ott, egygyik a másik után,

   Rendre minden ló iszik.

 

Rezzegetik az akolban,

   Kezeikben a sajtár,

A heverő s kérődző nyájt

   A juhász és a bojtár;

S mire minden homályt elver

   A nap a mély völgyekből,

A téj is mind ki lesz fejve

   A feszes júh-tölgyekből.

 

A rideg nyáj kinn legel már

   S a mező nyers füveit

Mohón falja s nyalogatja

   A hajnalnak könnyeit.

Két nagyfejü s nagyszarvú kos

   A gyöpös domboldalon

Kiválik a sereg közűl –

   Mit akarnak ott, vajjon? –

 

Hegyes füllel figyelmez s néz

   Reájok az egész nyáj,

Hogy felkapott falatját is

   Elfelejti némely száj:

Most a kosok öszveütnek, –

   S csapásaik oly nagyok,

Hogy a föld is reng alattok,

   S majd bészakad az agyok;

 

Míg a pásztor, ki a dombról

   Fújja-le bús nótáját,

Megharagszik, s ajakától

   Félrekapván dudáját,

Olyant rikkant a kosoknak,

   Hogy ezek megrettennek,

S félbe hagyván a viadalt,

   Jobbra balra szélyt-mennek.

 

A szorgalmas földmívelő,

   Költögetvén ökreit,

Melyek éjjel kipihegék

   A tegnapnak terheit,

Őket az ekéhez hajtja,

   S befogván az igába,

Szól és belé kapaszkodik

   Ekéjének szarvába;

 

Suhogtatván, durrogtatván

   Sudaras ostorával,

A vonókat ösztönözi

   Esméretes szavával;

Tudván azt, hogy kenyér s élet

   Terem ezen munkában,

Vidám kedvvel ballagdogál

   Ökreinek nyomában.

 

Kezdi már ott a kaszások

   Csoportja is munkáját:

Emez szemét törölgetvén,

   Amaz fenvén kaszáját;

Most mindnyájan bele vágnak

   A rét tömött füvébe,

S vastag rendek dűlnek hosszan

   A fénylő vas élébe.

 

A tegnap elfáradt útas,

   Ki egy széllyelterjedett

Vén tölgyfának árnyékában

   Álomra telepedett,

Most öszve s felszedi magát

   S a feléledt vidékbe

Útnak indúl, forró hálát

   Repítvén-fel az égbe.

 

A galambok seregesen

   Oda hagyván fészkeket,

Szárnycsattogva repűlnek el,

   Teli szedni begyeket:

Hol most a hím nője körül

   Addig enyelg s forgódik,

Míg szerelmes kivánatja

   Csókban el nem oltódik.

 

Amott a kevély kan polyka,

   Tollai felborzadva,

S mérges-vörös leffentyője

   Rút fején megolvadva,

Dölffel csoszog az udvarban,

   Szidalmakat ökrendez;

Mint ama felfújt criticus, –

   De – kit senki fel nem vesz.

 

A harmatnak gyöngyeitől

   Csillog amott a máva.

Hah! s közte mint hivalkodik

   A ragyogó kan páva! –

Fennáll búbos kigyófeje,

   Kiterjesztve bő farka,

Mely temérdek színeitől

   S szemeitől oly tarka;

 

Kedvetelve nézi magát, –

   Mint asszonyok s leányok,

Kiknek testek ilyen czifrák, –

   Szívök, lelkek silányok; –

Szép farkának zöld selymével

   A szél játszik s ingatja;

Látván ezt az agárkölyök,

   Csudálja és ugatja.

 

Oh természet! Mely becsesek

   Kellemeid és áldásid!

Szeresd, tápláld és boldogítsd

   Kedvellőid s munkásid! –

Végy kebledbe! – Lovász! – nyergelj!

   Kaszásim megkeresem. –

Cziczke! Lepke! Fecske! hajsza! –

   Nyúgodjál még, kedvesem!

 

 

Kisfaludy Sándor munkái 1. [219-227.]