Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
"De Lennonnak a bandából Stu volt a lelki társa, később Harrison állt hozzá a legközelebb"
Na és akkor most hallgassuk meg erről az érintettet ;).. Lennon 72-ben: "Is [Paul] your best friend?" "I guess in the male sex he was, I don't know about now, because I don't see much of him."
Azt hiszem ennél egyértelműbb választ aligha kaphatunk, bár szerintem a két főszereplőnk viselkedése és beszámolói a napnál is világosabbak. Ha barátság, ha szakmai kapcsolat oldaláról nézzük (ha a bandázás a mennyisége a mérce, ott is elég jól állnak: Nerk Twins, Párizs 61-ben ill 66-ban, Lennon a Pepper alatt félig McCartney-nál lakott stb, meg hát nekik a dalszerzés is hobbi volt, és az együtt lógással volt egyenlő. Viszont azt is tudjuk, hogy Macca a belvárosban élt, és egészen új baráti körre is szert tett. Ez pedig Johnnak nagyon nem esett jól.), nyomába sem ért se Stu, de Harrison meg pláne nem. Abszurd állítások, de tényleg. Az egyetlen ember akivel párhuzamot lehetne vonni, és ezt maga Lennon tette nem egyszer, az Yoko. Habár ez is megér egy misét. George Martin, még a Let it Be forgatása alatt mondta, John és Paul egy csapat, annak ellenére(!), hogy már nem igazán írnak együtt úgy, mint régen. Ha valaki pedig testközelből látta milyenek is voltak ők egymással, az az öreg Martin.
Központi eleme volt a kapcsolatuknak a dalszerzés, és valóban ez tette őket tényleg különlegessé, de ha valakivel csupán szakmai alapon működtök együtt, az egyáltalán nem így néz ki. (Biztosan ezért fontolgatta Lennon 74-ben a Paullal való írást megint, mert hiányzott neki az az igazi, színtiszta szakmaiság, az, hogy ismét fogcsikorgatva üljön le vele dalokat írni. Mert amúgy ki nem állhatja, meg végre felbomlottak és nem kell vele írni, de amúgy May-től meg Art Garfunkel-től kérdezgette, hogy na de mégis, szerintük mi lenne ha... de persze csak a közjó érdekében.) Ésatöbbi ésatöbbi
Igen mert McCartney zenéje a szomszédbácsiból jött nem? :D Paul elég sokat megmutat magából, viszont ezt általában nem a Lennon-féle szájbarágós, mindenkiidenézzen módon teszi, ezért tudni kell olvasni a sorok között. Pl egy nyilvánvaló kontraszt, Yesterday vs Mother. Macca egy rendkívül privát ember mind a médiában mind a magánéletben, ezért kiváltképp érdekes a helyzete mint szövegíró és a dalaiban réteg rakódik rétegre. (A másik meg, hogy nem csak szövegben lehet érzéseket kommunikálni...) De ettől egyáltalán nem kevésbé autentikus a munkássága. Igen, elmondtad hogy egyik módszer sem jobb a másiknál, de annyira jó lenne, ha ez a "Lennon volt az őszinte művész, McCartney meg mindig csak a közönségnek játszott" nonszensz kikopna végre a köztudatból.
Emellett had említsem meg, hogy ha valaki ennyi karaktert, történetet tud kitalálni, ennyi empátiát és kíváncsiságot tud megjeleníteni mások iránt, az is egy ritka és értékes tulajdonság. McCartney olyan dalai mint a Rigby, Ob-La-Di, Another Day, Temporary Secretary, Average Person, She's Given Up Talking, Mr Bellamy stb, mind arról tesznek tanúbizonyságot, hogy milyen jó fantáziája és érzéke van a történetmeséléshez. Plusz ilyenkor is általában utat tör a dalban az író személysége, vagy egyenesen az egész egy metafora egy saját életében megtörtént esetről. De ha valaki az olyan dalokat szereti, hogy "ilyen voltam és azért mert XY így meg úgy éreztem", az is megvan nála, pl Scared... Viszont időben még jobban is visszamehetünk, és olyanokat találunk mint a Maybe I'm Amazed, For No One, amelyekben nem kevés sebezhetőség lelhető fel. És még órákon keresztül sorolhatnánk őket. Hagyjuk már, hogy valami közönségnek játszó, fake, sekélyes emberről lenne szó a személyében, aki eladja saját magát és az érzéseit, csak hogy a közönségnek tetszelegjen 60 évig. Ez egyszerűen félelmetes.
És abból a projektből mi lesz, hogy McCartney kiadatlan dalokat rendez albumra?
Még egy gondolat. Lennon sokkal impulzívabb és intuitívabb, ha úgy tetszik, őszintébb a zenéje, valóban belőle jött, természetesen mindig az aktuális állapotai és érdeklődése függvényében. McCartney 60 éve a közönségnek játszik, ebből a szempontból tudatosabb, viszont hajlamos beleragadni a szerepeibe, és igazából keveset mutat meg a valódi arcából. Ez egyik se negatívum vagy pozitívum: két eltérő személyiség- és művésztípus.
Én kicsit valahol amúgy sajnálom is azt, aki überképzett zenében, mert gyakran látom, hogy az ilyen arcok csak azt a zenét tudják már élvezni, ami bonyolult, technikás, amiből egyből kihallják a tudást és a belefektetett melót.
És az ilyen nem tudja élvezni mondjuk az In My Life-ot (legfeljebb a szólóját), az I Need You-t vagy a Here, There and Everywhere-t, ami szerintem szomorú.
Egyszerűen a zene (vagy bármilyen művészet) nem sport és nem a technika alapján kéne elismerni, hanem amiatt, ad-e neked valamit, megszólít-e vagy sem. És külön szomorú, hogy ezt pont egy művész (Charlie) nem érti.
Igaz, különösen okosnak soha nem tartottam.
Érdekes, Pressernek is a kisujjában van a zene, felteszem, jobban is, mint Charlie-nak, mégis odavolt, amikor May Pang a Lennon által használt hangszereket mutogatta neki - nem azon gondolkozott közben, "én mennyivel technikásabban meg tudnám szólaltatni ezt a zongorát, mint a Lennon!"
Engem a hideg kiráz a (ny)álprogresszív zenéjétől jégduplaviszkiveltől nyújorknyújorkig. "37 lemezt csináltam, a Beatles például sokkal kevesebbet" És? Szerintem Dieter Bohlennek is több lemeze van mint a Beatlesnek.
Annyira vicces, amikor a képzett csávó, aki előadja a mások által írt szöveget a mások által írt zenére, beszól a képzetlen zseniknek, akik megoldották az egészet ők maguk szövegestül-zenéstül (oké, egy képzett zenész, George Martin segítségével, de mégis).
Én többre tartok egy kreatív képzetlen zenészt, mint egy agyonképzettet, aki vagy dögunalmas vagy eleve mások által írt anyagot interpretál - de nem alkot.
Keith Richardsról mondta egyszer valaki, hogy lehet, hogy tíz akkordot használ összesen, de azokkal varázsol.
"... a Beatles sem azért jutott fel a csúcsra, mert nem volt náluk jobb zenekar, hanem mert volt egy csávó, aki öntötte bele a pénzt, és mindenhol megjelentek. Nem azt mondom, hogy rossz zenekar volt, de nem voltak képzett zenészek. ..."
Ebben is ő lesz az első, mint élete során már annyi mindenben? Mármint hogy a covid bezártság alatt home officeban készített és ki is ad egy komplett új albumot.
Harrison sokat lógott Lennonnal, már a korai időkben is, aztán meg feleségestül, együtt LSD-eztek először stb. Ugye van az a híres fotó is, amikor ketten együtt meglátogatják Stu kiürült szobáját Hamburban, és Harrison Lennon vállára teszi a kezét. Aztán részt vett pár Lennon-sessionban is, Instant Karma, Imagine album stb. A Banglades-koncertnél lett feszült a viszony, amire Harrison meghívta Lennont, de ő Yoko Ono nélkül nem volt hajlandó föllépni, amibe meg GH nem ment bele. Később Lennon azt nyilatkozta, hogy GH nem írta bele őt az I, Me, Mine c. önéletrajzába, ami f@szság, beleírta. Meg amikor GH-nak volt a Shirelles-pere, Lennon akkor is tett valami pikírt megjegyzést, hogy a kis George ezt jól benézte. De a Beatles-ben szerintem ők ketten voltak a legszorosabb személyes kapcsolatban. Indiában is ők maradtak a legtovább. Kicsit olyan báty-öcsi viszony volt.
Nekem úgy rémlik, Lennon nem bevenni akarta Claptont a Beatlesbe, csak amikor Harrison megsértődve lelépett pár napra, azt javasolta, hogy addig vegyenek fel pár szólót Claptonnal (mint a WMGGW-ben).
McCartney és Lennon 1974-ben találkoztak újra, L.A.-ben, majdnem öt év után, egy éjszakát jameltek, utána McCartney valóban párszor felugrott Lennonhoz nosztalgiázni, de miután Lennon egyszer a kaputelefonban azt mondta neki, hogy ne essen be hívatlanul, többet nem ment. Előtte még volt az a híres eset, amikor együtt tévéztek, és egy show-műsorban elhangzott, hogy ha most bejönne a Beatles a stúdióba, mekkora összeget fizetnének nekik, akkor majdnem taxit hívtak, de végül mégse. Talán '77-ben találkoztak utoljára, egy étteremben, de Lennonnak tele volt a töke azzal, hogy McCartney a Wings sikereit szajkózza.
Ő egyébként, ha jól tudom, utoljára Ringóval találkozott a Beatlesből, sőt talán egész szólókarrierje alatt vele töltötte a legtöbb időt, beleértve a Lost Weekendet is, amikor heteket piáltak együtt.
Ha már felhoztad, tisztelettel kérnék 1-2 mondatos megfogalmazást a Lennon-Harrison kapcsolatról. Ugyanis a '70-es évek elején jóban voltak nem? Közös felvételek stb. De talán Lennon uccsó interjúiban azért kiviláglik, h talán a Harrison önéletrajz miatt, összerúgták a port. Vagy nem? Hogy is volt ez?
Állítólag McCartney is átjárt Lennonhoz a 70-es években (gondolom inkább közepe táján).. tehát emberileg vagy a nosztalgia miatt, de kötődtek egymáshoz.
Később Harrison állt hozzá a legközelebb,bár George "ideiglenes" távoztakor képes volt pillanatokon belül Claptonban gondolkodni.A zökkenőmentes továbblépés érdekében tette,vagy simán dühbe gurult,később meg megbánta,visszavonta
volna?
Egy nagy művész,aki megalkotta és elénekelte a Yer Blues-t,és elalélt a Here There and Everywhere-től.Lenyűgöző.
To the toppermost of the poppermost. Mindketten sikerre és hírnévre vágytak, ezért jártak át egymáshoz már kamaszkorukban számokat írni, mert tudták, hogy a másikkal közösen ez nagyon megy. De Lennonnak a bandából Stu volt a lelki társa, később Harrison állt hozzá a legközelebb, feleségestül is egy csomót lógtak együtt, az első LSD stb. Lennon és Ringo is csináltak együtt közös programokat, nyaralás stb, viszont túl azon, hogy Lennon és McCartney egyszer, még a Cavern-időkben kettesben megjárták Párizst, a dalszerzésen kívül nemigen bandáztak együtt.
Az A Hard Day's Night c. film azzal indul, hogy Lennon föltesz egy kérdést McCartney-nak, utána viszont közös jelenetük nemigen van, a Help!-ben sem. Lehet, hogy forgatókönyv adta véletlen szülte ezt, de azért valahol mégis beszédes. Ez egy bonyolult kapcsolat volt, nyilván sok volt benne az emberi vonás, ugyanakkor szerintem alapvetően - nagyon profánul mondva - a szakmai együttműködésről szólt.
"Arról nem is beszélve, ha Lennon tényleg álszent lett volna, ma már nem lenne ekkora rajongótábora, mert átlátnánk a szitán."
Szerintem a legújabb generációkat kifejezetten inspirálja a Lennon által folytatott életmód:
Hiszen melyik fiatal nem szeretne elvben egyenlőséget, gyakorlatban milliókat? Ki ne akarná megmondani az ágyból, hogy mit kéne csinálni a világgal? Melyik húszéves ne akarná megtalálni élete párját, és közben mások felé is kacsingatni (May Pang)?
(Yokot mindig is tiszteltem, hogy megmerte lépni a különválást.)
Számomra nagyon nehéz az egész ügy megítélése, mert pontosan a személyisége miatt lett ennyire zseniális dalszerző.
Ezért van az,hogy szívesen olvasok a teenager korszakukról,amikor például elzarándokoltak,azaz elbuszoztak valahová
Liverpoolon túlra,mert hírét vették,hogy él ott egy "bölcs guru",egy hozzájuk képest sokat látott,tapasztalt "öregember",
aki megmutatta nekik a hiányzó láncszemet,ami már nagyon fúrta az oldalukat,hisz' megvolt nekik az E-dúr,meg az A-dúr,
de nem ismerték azt a rendkívül fontos ötödik fokot,ami a skiffle zenében is szinte nélkülözhetetlen,a híres-nevezetes
B hetest első fekvésben.Ez közvetlenül a Forthlin Road-os dalírásos korszak előtt lehetett.(She Loves You,I Saw Her Standing There,stb.)Amint az Paultól tudjuk,ennek a council house-nak,önkormányzati lakásnak a WC helyisége kíváló
visszhang kamra is volt.Ki is használták a fiúk ezt a lehetőséget,amikor csak tehették.Nagyon fel tudja dobni az ember
hangszeres játékát és énekét egy jó kis természetes visszhang. :-))
Nagyon jó kapcsolatban lehettek ekkor,és még utána is egy jó ideig.
Sztem egyébként mikor elmúltak a turnés dolgok, akkor kezdődött a szétesés.
Addig úgy be voltak fogva (turné-kislemez-nagylemez körforgás) hogy széthúzásra "gondolni" esélyük se volt.
Érdekes, hogy hozzám mégis a stúdiós korszakuk (67-69) áll a legközelebb, amikor pedig még csak azért nem szaladtak szerteszét, mert Paul le tudta kötni őket újabb és újabb ötleteivel.
Nem kérem számon, mert nem lenne sok értelme, más kérdés mennyire szavahihető egy ember, aki bort iszik, de...
Elképzelhette, mint ahogy sok minden mást is elképzelt, amit aztán készpénznek vesznek, hogy lám. Aztán nem biztos, h az a jó. Mellesleg ki tudja, Lennon mit gondolt komolyan, és mit nem.
Ugyanakkor a véleményeddel nagyjából tudok azonosulni. Csak egy ilyen összevissza embert megtenni kiinduló pontnak, hogy "a Lennon is megmondta", erősen rossz, ha a mindennapi életet vesszük.
Sztem egyébként mikor elmúltak a turnés dolgok, akkor kezdődött a szétesés. Ringo és a sakk példának okáért. Már nem együtt voltak, hanem Macca, Lennon és kisebb részben néha a többiek. Addig odáig voltak egymásért.
"akik a közjó érdekében leginkább elviselik egymást"
Öö, ez még viccnek is rossz. Eközött a két fickó között végtelen sok szeretet volt és ők lennének az elsők, akik ezt tévhitet helyretennék. :) (Elképzelem, ahogy a tinédzser Lennon-McCartney minden délután fogcsikorgatva ül össze a Forthlin Road-on hobbiból dalokat írogatni - a közjó érdekében.)
Persze, hogy ne. De ne is kérjük számon a magánemberen, amit a művész általános érvénnyel megfogalmazott egy dalban. Nem tudott közel sem olyan tökéletes lenni a magánéletben, mint a művészetben.
Úgy is mondhatnám, amilyennek a dalai alapján tűnik, olyan szeretett volna lenni, amilyen a magánéletben volt, olyanvolt valójában. De attól még Lennont, a művészt nem tartom őszintétlennek, hogy Lennon, a magánember nem tudott felnőni hozzá (mondhatni a saját nagyságához).
Attól, hogy milliomos volt, még "elképzelhette, hogy nincs tulajdon".
Attól, hogy nem tudott hűséges lenni, még hihetett a szerelemben és attól, hogy erőszakos ember (is) volt, még hihetett őszintén a békében. Mert hinni valamiben egy dolog, megvalósítani meg egy másik - ha utóbbi nem sikerül, attól még maga a hit lehet őszintén megélt.
Arról nem is beszélve, ha Lennon tényleg álszent lett volna, ma már nem lenne ekkora rajongótábora, mert "átlátnánk a szitán." Mindenki megírta már a maga könyvét róla, ha ez nem elég a mítoszromboláshoz, mi kell még?
És minden lehúzó cikk és könyv ellenére a Lennon iránti szimpátia a tömegek részéről töretlen és ennek az az oka, amit művészként létrehozott (illetve az "átlagember" felületes ismeretei róla, tehetném hozzá cinikusan).
Pont a dalai megkapó őszintesége, bensőséges hangja miatt van még ma is ekkora kultusza (szerintem).
Jolly joker "neménkezdtem". :) Ha objektívek akarunk lenni, akkor a Too Many People Lennon 69-70 közötti, egyrészt McCartney felé mutatott magatartására (legyen az üzlettel, barátsággal, bandával kapcsolatos), másrészt a nyilvános akciózásaira volt válasz. Ha jól emlékszem a dal a Lennon Remembers előtt lett felvéve, de ja.. ilyenekre volt válasz a TMP. A lényeg meg az, hogy a Ram-en lévő "üzenetek" full személyes szinten vannak, és sokkal kreatívabb módon lettek kivitelezve. Ezzel szemben a HDYS valakinek az emberként és művészként való kimért, szándékos lealázása a nagyközönség előtt. Nem mellesleg Lennon imidzsére nulla hatással volt a Ram, míg McCartney karrierjének megítélését évtizedeken keresztül sikerült bemocskolni ezzel a dallal.
Bennem már párszor megfogalmazódott az a gondolat, hogy nekem nem John-nal van "problémám". Egy imádnivaló, szeretetteljes, fura alak volt, akinek tudjuk, hogy voltak hibái, kisebbek és nagyobbak is, és tudott úgy viselkedni mint egy igazi barom, de azt is tudjuk, hogy egy szíve mélyén végtelenül kedves emberről van szó, akinek nagyon, nagyon jól jött volna egy pszichológus segítsége. Amikor nem voltak fent körülötte a falak, egy angyal volt. Nem lehet nem kedvelni. Nekem a branddel van a bajom, a "John Lennon"-nal, ami a végtelenségig súlykolt, eltorzult mártír mítoszt hozza magával plusz mindenki másnak - még Beatle Johnnak is, a lealacsonyításával jár, és ami a mai napig uralja Lennonék megnyilvánulásit és Norman-ek, Wenner-ek meg Lewisohn-ok adják alá a lovat. "John Lennon"-t branded ki nem állhatom. De hát valahogy képesnek kell lenni szétválasztani a kettőt.
Szerintem a személyiségének ezeket az ellentmondásait elég tökösen beismerte az I Don't Wanna Face It (mivel nem így tervezte, tekintsünk el attól, hogy posztumusz megjelent) szövegében - miközben magának a dalnak is az a címe, hogy Nem akarok szembenézni ezzel - hiszen már önmagában az is egy nagy ellentmondás, hogy miközben beismeri ezeket a dolgokat, azt énekli, hogy nem akar szembenézni velük.
papolás világbékéről, de saját életében ezt aligha tartotta be
LENNON: "All that 'I used to be cruel to my woman, I beat her and kept her apart from the things that she loved' was me. I used to be cruel to my woman, and physically... any woman. I was a hitter. I couldn't express myself and I hit. I fought men and I hit women. That is why I am always on about peace, you see. It is the most violent people who go for love and peace. Everything's the opposite. But I sincerely believe in love and peace. I am a violent man who has learned not to be violent and regrets his violence. I will have to be a lot older before I can face in public how I treated women as a youngster."
élete (egyik) nagy fájdalma, hogy apja elhagyta, miközben Julian is tudna mesélni...
Igen. Viszont ot van az is, hogy Sean születésekor kivett öt év alkotói szabadságot, hogy ott lehessen a fia első éveinél - magyarán nem akarta elkövetni újra ugyanazt a hibát, hogy nincs ott amikor a fia felnő.
Nem volt ott Julian első éveinél, mert a Beatles turnézott vagy lemezeket vett fel - utána pedig nem volt ott, mert lelépett Yokoval. Ehhez képest: ott volt Sean első éveinél - utána pedig nem rajta múlt, hogy nem tudott ott lenni.
harmadik az osztályharcok elleni küzdelem, ám a pénzt erősen fogalmazva sem veti meg
LENNON: "In England, there are only two things to be, basically: You are either for the labor movement or for the capitalist movement. Either you become a right-wing Archie Bunker if you are in the class I am in, or you become an instinctive socialist, which I was. That meant I think people should get their false teeth and their health looked after, all the rest of it. But apart from that, I worked for money and I wanted to be rich. So what the hell... if that's a paradox, then I'm a socialist. But I am not anything. What I used to be is guilty about money. That's why I lost it, either by giving it away or by allowing myself to be screwed by so-called managers."
PLAYBOY: "Why does anyone need $150,000,000? Couldn't you be perfectly content with $100,000,000? Or $1,000,000?"
LENNON: "What would you suggest I do? Give everything away and walk the streets? The Buddhist says, 'Get rid of the possessions of the mind.' Walking away from all the money would not accomplish that. It's like the Beatles. I couldn't walk away from the Beatles. That's one possession that's still tagging along, right? If I walk away from one house or 400 houses, I'm not gonna escape it."
Én úgy látom, hogy igyekezett jobb emberré válni, illetve a dalaiban őszintén önmagát adta.
(Lásd Jealous Guy, mondjuk: abban hol az álszentség?)
Az 1980 őszén, öt év után "előkerülő" John Lennon számomra nagyon szimpatikus az interjúiban és az alapján, ami mások visszaemlékezéseiből kiolvasható róla.
Nem tűnik se rossz, se álszent embernek, sokkal inkább olyannak, aki végre békében volt önmagával és a világgal.
(Az az igazság, hogy személyesen ismerek olyanokat, akik pont ugyanennyire ellentmondásosak vagy akár álszentek bizonyos dolgokban, de nekik még annyi mentségük sincs, hogy milliók életét gazdagítják a dalaikkal 40 év távlatából is...)
Nálunk még mindig erősen él a békeharcos Lennon-imázs, amit az előző rendszerben sulykoltak belénk, de valójában csak egy állomás volt az ő pályájában a többi mellett, ugyanakkor Közép- és Kelet-Európában sokat lendített Lennon és a Beatles reputációján az, hogy lehetett énekelni Zánkán és Csillebércen azt, hogy "Őrizd a békét". De ez mifelénk tényleg túl volt tolva, a Lajtán túl nem föltétlen a békeharcos figura jut Lennonról elsőként az emberek eszébe. Az a periódus amúgy se tartott sokáig, amikor meg a zöld kártyáért tepert, végképp le is állt az efféle dolgokról. Egyes visszaemlékezések amúgy kifejezetten szar alakként festik le.
Én amúgy mindentől független szeretem a How Do You Sleep-et, szerintem erős rockos dal, és Harrison is nagyot alakít gitáron benne.
Azt is tulajdonképpen érteni vélem, hogy miközben tíz-tizenöt éven át a banda érdekeinek megfelelően elnyomták az egymással szemben meglévő ellenérzéseiket, a feloszlás után mind Lennonnak, mind McCartney-nak jólesett hirtelenjében kiengedni ezt a gőzt és ennek hangot is adtak. Az egy dolog, hogy ketten együtt csodákra voltak képesek a dalszerzés meg az együttzenélés terén. De ha figyelmesen nézzük a Beatles-filmeket meg az -interjúkat, kiviláglik, hogy két mennyire ellentétes habitusú arcról van szó, akik a közjó érdekében leginkább elviselik egymást. Le a kalappal előttük, hogy ennyi ideig kibírták egymás mellett, és hatalmas respekt nekik, amiért a Beatles érdekében lenyeltek mindent, ami nem tetszett a másikban.
