AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Emlékszem, nem kicsit dilemmáztam, hogy minden idők egyik legjobb koncertlemezét (Live After Death) tegyem az 1985. évi lista első helyére, vagy ezt. Aztán úgy voltam vele, hogy mégiscsak legyen ez mivel stúdiólemez, minden idők egyik leggonoszabb lemeze, akkor is, ha az ezt követő Under the Sign of Black Mark-ról is elmondható ugyanez és ugyanekkora kedvencem. Nem tudom már mikor hallottam először, de az biztos, hogy a Bathory történetébe a Blood Fire Death volt a belépőm, utána ástam vissza és szippantott be ez a primitív, de sajátos zenei világ. Igaz, hogy anno valamelyik MHH-ban Quorthon azt nyilatkozta, hogy ezt a lemezt szinte teljes egészében részegen vették fel és azt kívánja, hogy bárcsak ne is létezne, nekem azért nagy favorit. Szinte tapintható a gonosz hangulat, a sötétség pedig pont úgy lengi körbe a hallgatót, mint a borítón a Holdat a felhők. A black metal második (meg sokadik) hullámában született anyagok között is figyelemreméltó kvlt alkotás, simán ott van minden idők legjobb black metal lemezei között. 10/10
Megint egy életet megváltoztató lemez. Addig nagyjából Bon Scott hangja, a Ride The Lightning meg mondjuk az Accept számított a legextrémebbnek, amit hallottam zenében, a Slayer és a Hell Awaits csak nem sokkal később jött.
Szóval egy nap a nővérem pasija beállított egy kazettával, és annyit mondott, hogy a legújabb szerzeménye van rajta, de neki nem tetszik, hátha majd nekem, bár nem hiszi. Ez volt a The Return......, és ez az a bizonyos kazetta, amiről azt hittem, hibás, még meg is kérdeztem később a srácot, hogy ennek biztos így kellene-e szólnia. Mivel lemezről vette át, biztosított, hogy igen.
Hetekig csak kerülgettem, nem igazán tudtam, mit kezdjek vele, néha beraktam, és mindig végigment ugyan, valószínűleg tehát már kezdettől vonzott, de tisztán emlékszem, hogy az elején azt próbáltam kibogozni, mi történik itt, vannak-e refrének, ha igen, hol, mi ez a folyamatos zúgás, miért olyan az ének, amilyen, emberi hang ez egyáltalán? A magam szerény kis tudástárával próbáltam értelmezni. Klasszikus zenéket szőrmentén elemezgettünk az iskolai énekkarban, rock/metálnál azonban ez volt az első alkalom, hogy nem csak úgy lárpúrlár hallgattam, hanem nekiültem, és megpróbáltam pontról pontra, dalról dalra átvenni. Valahol a sors fintora, hogy mindezt egy ilyen káoszzenénél kezdtem, aminél esélyem sem volt jutni bármire is, és felesleges is volt a fáradozás. Mert a lényegi kérdés, amit akkor még nem tudtam, nem a "mi ez?", hanem a "milyen a hatása?" Márpedig az pusztító volt az esetemben, újabb falakat döntött le, zenei gondolkodásmódot formált. Egy "mai fülnek" már nehéz elképzelnie, de akkoriban tényleg el kellett, el akartam helyezni valahová a saját térképemen. És hát nemigen volt hová tenni, maradt Sohasemvoltország a világ legvégén.
Gondolom, nem véletlenül van 6 pont a borítón a cím után, a Sátán, a sötétség, a gonosz jelenléte kevés albumon kézzelfoghatóbb, mint ezen (......Of The Darkness And Evil a cím folytatása). Lehet, hogy avatatlan, máshoz szokott fül számára ordenáré az egész, lehet, hogy Quorthon fahangú volt, a zenészek fakezűek, lehet, hogy szegényes lehetőségek álltak rendelkezésre a lemezfelvételnél, lehet, hogy pusztán a első találkozásunk sokkoló élménye hat rám a mai napig, még az is lehet (sőt biztos), hogy már vannak sokkal nagyobb kedvenceim is ebből a stílusból, de ha "Az Egyetlen" black metal lemezt kellene megnevezni, kapásból és mindig a The Return...-t mondanám. Majdnem akkora klasszikus és örök szerelem számomra, mint thrash metalban a Reign In Blood. 10/9
Nagypénteken útra keltünk, hogy megnézzük a Metal Masters turné prágai állomását. Nem tudom itthon ez a turné itthon mennyi embert mozgatott volna, de a cseheknél teljesen megtöltötték az O2 arénát, ami 15000 embert jelent. Mind a három zenekar nagyon erős formát mutatott. De azért valaki felhívhatná a Halford figyelmét, arra, hogy az olyan hangszálgyilkos dalokat, mint a Green Manalishi vagy a Painkiller ha már minden áron énekelni szeretné, akkor inkább a setlist elejébe kerüljenek, akkor még frissebb a hangja. Vagy ne adj' isten olyan dalokkal helyettesíteni, mint a Heading Out to the Highway, Grinder, Touch of Evil, stb.
semmi meglepetés, csak pőre riffek kettőnégyre, acsarkodás a világgal, csodás egyszerűség és minimalizmus, egyben remek szórakozás bő félórában. nagy erénye eme albumnak, hogy nem fárad el; viszont nincsenek kísérletezések lassabb tempókkal, hangulati részekkel mint korábban néha-néha. a megszólalás is természetes pőre metal, a basszus mindig is szerves részét képezte a Khold hangképének. néhol már annyira tresses, hogy felrémlik a jogos kérdés: vajon a Khold a norvég feketemetál mezőny Akelája?
Kerry King-ék is pontosan tudják, hogy ebben a történetben nem ők azok, akik számítanak, nem ők az igazán fontosak személy szerint, hanem a zene, amit közösen létrehoztak, az a pár őrülten kemény album, amit felvettek s ami emberek tíz- és százezreit fanatizálta világszerte.
Innentől kezdve nincs értelme meddő találgatásokba bocsátkozni, hogy miért adnak koncerteket, ha már feloszlottak. Könyörgöm! Miért ne adnának?
Régen is adtak, egész életükben ezt csinálták, érdekes módon akkor senkit nem zavart, nem is volt kérdés, mindenki eszét vesztve rohant a helyszínre, a pénztárba a jegyekért.
Ha csak magamat nézem, az akkori munkahelyemről azért rúgtak ki, mert bejelentettem, hogy holnap nem jövök, mert Slayer koncertre megyek. Még próbaidős voltam, mondták, hogy akkor többet ne is menjek.
Oké, megbeszéltük.
Egyetlen dolgot sajnálok csak ezzel a mostani koncerttel kapcsolatban, hogy nem amerikai vagyok és nem lehetek ott azon a napon, amikor a "Halálangyala" - mégegyszer, ki tudja, talán utoljára - kirobban a Marshallokból és szuperszónikus sebességgel átgázol mindenkin.
Illetve sajnálom, hogy Hanneman nem élhette meg a reunion-t és nem lehet ott a saját helyén.
De Lombardo is hiányzik onnan. Nélkülük ez így csak félig Slayer, de ennek is örülni kéne és nem azt szaglászni, hogy a pénzért csinálják e.
én csak magát a dalt, meg az egész magyar közeget mainstreamestül tartom annyira kisstílűnek, hogy egyszerűen nem látom érdemesnek az ember saját zenei élvezetét ilyesmivel lehúzni. értem, hogy ez ilyen identitásbeli dolog, inkább nem is vitatkoznék vele, csak egy jó tanács a mentális egészség jegyében (amihez lehet, hogy le kell vetkőzni egy identitást.) de ha jól emlékszem, ebben szerepelt az AWS nevű - szerintem hallgathatatlan - metalcore-zenekar (vagy micsoda, mindenesetre nem pop), és nem lett kevesebb hallgatójuk, sőt.
"A kőkemény képet sugárzó, mogorva Kinget nem teszi nevetségessé, hogy két héttel a durcás Rolling Stone interjúja után, megfelelő összeg láttán már csörgeti is Arayát, akivel elvileg évek óta nem beszélt?"
ebben a gondolatban, meg úgy általában ezekben a megfejtésekben, sokkal inkább az zavar, hogy mivel nem voltunk ott, és nem ismerjük ezeket az embereket, fogalmunk sem lehet, hogy mi zajlik köztük. csak azt hisszük, ismerjük őket, és ráprojektáljuk a saját sztorijainkat. még nem jutottam idáig senkivel, de egy ilyen 40 éves emberi kapcsolat esetében nagyjából bármit el tudok képzelni.
ez a gyorsan ítélő underground bíróság, ami nem tetszik nekem.
lehet, hogy valami a pénzért történik, aztán mégis lesz valamiféle integritása. a maident is vádolták ezzel, de nekem pl nagyon tetszett a brave new world, amikor fiatal voltam, pedig próbáltam behozni magam a régi lemezekkel. szóval érted, a fasz tudja. a panterában persze könnyű egyetérteni. de én ilyet esetben egy lemezt egyszerűen az adott kor szülötteként vizsgálok, és az akkori zenekart hallom benne. és nincs olyan elvárásom, hogy ezek legyenek jó emberek, mert phil anselmo az elérhető információk alapján egy fasz, régen is egy fasz volt, szóval az, hogy most is fasz, nem jelent sok mindent a számomra. egyszerűen nincs profit abban, hogy az ember ilyesmiken idegesítse magát.
Hát ez nagyon beragadt, de már napok óta. Azt hiszem, újra le kell tolnom az LA Guns diszkográfiát, vagy legalábbis az első négy albumot, plusz a Riley-féle első lemezt.
2001. szeptember 11-ről elmondható, hogy nemcsak New York városképét meg a világtörténelmet rendezte át, de valószínűleg Schaffer és Barlow fejében is sok mindent megkavart a mai napig tartó hatással... húsz évvel ezelőtt ez azonban még elég volt arra, hogy utóbbi inkább szolgáljon és védjen, előbbinek meg csak még jobban kidomborodjon a hazafias oldala. Igaz, akkoriban még a jelen helyett inkább a múlt foglalkoztatta, és ennek fényében akasztott szögre mindenféle fantasztikus témát, amivel így vagy úgy előtte megtöltött öt jó lemezt - amiből kettőről már volt itt szó - és a régmúlt nagy csatáiról írogasson némi aktualitással megtoldva. Kár, hogy erre három évet kellett várni a Horror Show után, és nem egyszerűen csak Barlow lelépése miatt... a When The Eagle Cries olyan jól telibe kapja a 2001-es közhangulatot, hogy nemcsak metal körökben lehetett volna hatalmas sláger. Ráadásul közben minden különbözősége ellenére sem veri le a lassú számaik folyamatosan magasabbra került lécét... és Ripper már akkor sem volt olyan idegen test itt. Lassúkkal persze most se tudnak hibázni, a Hollow Man ráadásul nem a Melancholy-s kaptafára készült, hanem a szintén Something Wicked-es Consequence mintájára. Barlow után persze egy kicsit sokkoló itt találkozni a Halford-pótló úrral... noha azért Schaffernek most is van érzéke, hogy hozzá igazítsa a dalokat. Viszont fene tudja, itt ez még nem annyira sikerült, mint a Framing Armageddon-on, akármennyi sikoly, csordavokál, meg jó heavy-thrash is előkerül... valahol viszont mégis mind elég egysíkú (illetve túl erős volt a kísértés, hogy jobban odanyúljon a Priest-hez is) egyedül a Attila emelkedik ki belőle minden Maidenes stigma ellenére - persze lehet, hogy magyarként a szövegek is jobban hatnak ránk. A gond ott lehet, hogy minden jó téma unalomba tud fulladni, ha túl sokat ismételgetik, erre kellően elrettentő példa a Waterloo. A Gettysburg-trilógia is lehetett volna valamivel kisebb nagy mű, akármennyire is ebben van még a legtöbb szerethető rész: a harctéri dobtémák mindenfelé, de jó a szimfonikus aláfestés, a narratív illetve a csata konkrét szereplőihez köthető énektémák is. A kevesebb több lett volna most is... ha harmadannyi szám és játékidő került volna rá, több járna ennek a lemeznek is, mint 10/6,75.
Ezt muszáj volt újrahallgatni, nem mintha nem ismerném elég jól. Bár amúgy az Opeth még a fénykorban sem ment sokat nálam. Vannak ilyen zenekarok, kedvelem és/vagy elismerem őket, mégsem vagyok képes mindennap vagy legalábbis nagyon gyakran pörgetni a lemezeiket. Például a My Dying Bride is hasonló.
Na tehát a lényeg, hogy Opeth top 3 nálam: Morningrise, My Arms..., In Cauda Venenum. A hallgatási gyakoriság alapján mindenképpen. A Still Life mondjuk a második háromban lenne. Csendélet - eleve már a címe szimpatikus, megnyugtató, művészi, asszociáltat a festészet klasszikus korára, ami a legközelebb áll hozzám. Biztos defektes dolog, de szeretek elbambulni Caravaggio, vagy pl. a flamandok e tárgyú képein, egy csinos gyümölcskosár, vagy pár szétszórt virág az asztalon, és máris felcsillan a tekintetem.
Ja, igen, Opeth. Jó a zene is. Itt kristályosodott ki az a stílus, amit később elvittek a falig, az akusztikus lágy és a (death) metalosan kemény részek, a tiszta és a hörgős ének váltogatása, ami így leírva ma már nem egy nagy megfejtés, huszonöt éve viszont még nem volt kézenfekvő és túljátszott. Pláne hogy az Opethben volt valami arisztokratikus elegancia, nem felkapaszkodott újgazdag senkiházik arcoskodtak, ők a beleszületett nemeseknek járó alanyi jogon adták elő ezt a zenét. Később én ebben éreztem változást, de erről majd akkor, ha egyszer odaérünk.
Az Opeth pályafutása szerintem eddig három korszakra osztható, a Still Life az első, a kreatív korszak utolsó lemeze, koronaékszere, csúcspontja, eddigre mindent elmondtak, és ezen mindent a legtisztább, legjobb formában mondanak el. Sem a tulajdonképpen általuk kitalált progos, deathes metálból (The Moor, Godhead's..., Moonlapse..., Serenity..., White Cluster), sem lírai dalból (Benighted, Face of Melinda) nem nagyon írtak mívesebbet később. Nekem az elején említett három lemez ilyen-olyan egyéni mihaszna ízlésbeli okok miatt jobban tetszik, a Still Life-ot egy másik szempontrendszer alapján tartom a legjobb lemezüknek. És nem lényegtelen, hogy hosszú időre az utolsó albumuk volt, amire érzelmileg is teljes mértékben rá tudtam kapcsolódni. Azaz nemcsak az agyammal hallom és értem, hogy jó, hanem egy ennél fontosabb síkon is megérint a zene. 10/9
Én elfogult vagyok, de a túlkoros tinédzser énemnek annak idején nagyon beütött az, hogy "Megmondtam már ezerszer, sohasem leszek menedzser, az a kibaszott öltöny nem áll jól és nem akarok többet a világtól!" részlet (és tényleg nem vettem fel öltönyt egyetlen vizsgára sem) vagy az, hogy "Belül én már rég meghaltam, csak a maszkom él". Inkább hallgassanak ilyet a "kölykök", mint hogy "öngyik" legyenek... Biztos lehet elemezni, hogy mennyire egyszerű punkos rock'n'roll-t játszottak, de nekem akkor és ott (és tulajdonképpen azóta is) az az üzenet számított, hogy "Nem vagyok jól", más is lehet nem jól. És persze baromi jó hangulatú koncerteket csináltak annak idején.
Sok-sok évvel ezelőtt nagy topikkedvenc volt itt a zenekar, ezen felbuzdulva meg is vettem az aktuális(?) lemezüket, a "How to measure a planet?"-et. Ami nem is volt rossz, de szerintem az utóbbi 10 évben nem vettem elő. Ezt az albumot hallgatva az akkori élmények jutottak eszembe, hogy "jó, jó, de nincs semmi extra, ami miatt újra elővenném". Bevallom, az sem tűnt fel, hogy más az énekesnő. Olyan liftzene (már elnézést).
Alice In Chains - Dirt
Az aktuális(?), nagyon dicsért AiC album meghallgatása után vettem elő - és ugyan az is jó volt, ez sokkal jobb, igazi klasszikus. Sosem ástam magam mélyen ebbe, de érezhető belőle a fájdalom.
Volt Dissection koncert a 2005-ös Undead Fesztiválon is az A38-on, mellettük többek között a Rotting Christ is fellépett. A setlist persze hasonló volt mint a Kultiban, a Somberlain-es daloknál volt egy kis variáció.
A Nihilnek nem sok köze van a Tankcsapdához, ami akkor a két "legzordabb" lemeze, Az ember tervez még a Konnektor között volt. Talán az első kettő Csapdához zeneileg, hogy ez is punk meg az is punk, de a Junkies sokkal inkább a Prosectura-féle vonalat vitte. A kilencvenes évek Cseresznyés Csapdája teljesen más volt. Egyedül annyi lehet a hasonlóság, hogy Barbaró szedte le legjobban Lukács kínrímes szövegírási stílusát, amivel később a Depressziótól a Roadig meg a mostani hiphop gyerekekig mindenki próbálkozik. A Nihil egyébként egy nagyon jó lemez, nagyot mentek vele, abban az időben talán csak a Csapda, a Mood, meg a Black-Out volt jobb náluk magyar szinten.
Csak érintőlegesen kapcsolódik ide, de a múltkori nagy Tankcsapda-thread kapcsán én belehallgattam a Junkies híres NIHIL lemezébe, amit annó a gimimben minden második ember a pólóján hordott, és hát, most én vagyok teljesen hülye, vagy ez tényleg olyan, mint valami gimis Tankcsapda-tribute zenekar első demója? Ezzel lehetett ekkorát menni??
Sok évvel ezelőtt volt már erről kérdés rádióban (miért nem játszanak metált a rádióban) és a válasz egészen hihetetlen volt: megzavarhatja az autóvezetők nyugalmát. Természetesen ez is az USA-nak köszönhető, valami baleset kapcsán beperelték a rádiót, mert metált játszott, és a hirtelen zavaró, éles hanghatások miatt terelődött el a figyelem a vezetésről, tehát a beleset a rádió metál miatt volt. Mivel USA hír volt, ezért nincs kétségem, hogy ez igaz, és onnan "begyűrűzött" ide is.
A másik oldalról meg az lehet, hogy nincs marketing értéke a metálnak. Egy kornyikáló azarája elad egy rakat szart a tinágereknek, tehát megéri pénzt ölni bele. Ezzel szemben a metál rétegzene, vagyis ugyanannyi ráfordítással sokkal kevesebb pénz vehető ki belőle - nem éri meg foglalkozni vele. Üzlet.
Azt hiszem, már írtam, hogy ha ránézek egy tracklistre, és látom, hogy minden dal 3 vagy 4 perc akárhány másodpercig tart, ott egyből gyanút fogok. Nekem mindig minden lemezről hiányzik legalább egy-két hosszabb szám, ráadásul még az AC/DC is képes volt régen néha-néha epikusabban fogalmazni. Hogy még mi egyéb hiányzik innen, abba bele sem kezdek, napestig sorolhatnám, ha van felesleges album egy diszkográfiában, a Stiff Upper Lip biztosan az. Az AC/DC-ről minden egyes alkalommal axiómaként hangzik el, hogy fél évszázada ugyanazt játssza, pedig pont ez a lemez is kiváló bizonyíték arra, hogy akár ennél az alapból tök egyszerű, bluesos rockzenénél is élesen el tud válni az ocsú a búzától. A Dirty Deeds, a Back In Black és a Stiff Upper Lip ugyanolyan lenne? Még viccnek is rossz. Tudom, tisztességben megőszültek, ezredik lemez, mit várok, blablabla, hablaty. Legmélyebb tiszteletem mellett sem több ez, mint 10/6
Warrel Dane - Shadow Work
Szegény Warrel Dane már 45 évesen úgy nézett ki, mint egy 60 éves, püffedt fejű alkoholista, de azért így is váratlanul ért a halála. Addigra rég elengedtem a Nevermore-t, a Sanctuary újjalakulása sem izgatott fel, a korábbi szólólemeze is elment mellettem, úgyhogy finoman szólva is meglepett, milyen jó lett ez a végül posztumusz albuma. Nem tudom, mennyire érezhette a közelgő véget, lehet-e párhuzamot vonni például David Bowie Blackstarjával, az amúgy kifejező lemezcímet már nem is Dane adta, de valahogy jóval sötétebb, komorabb a zene annál, mint ami az ez ezt megelőző munkáiból logikusan következett volna. Persze a démonok régóta ott repdestek körülötte, szóval ez talán nem véletlen.
A baljós intro utáni Madame Satan egyenesen a korai Nevermore világába vezet vissza. A nem túlbonyolított, de azért az átlagnál komplexebb, nyakatekert riffelésre és dobjátékra emlékezetes dallamokat hoz Dane, olyanokat, amiket akkor régóta hiányoltam tőle. És ez nem változik később sem, úgyhogy a Shadow Work idővel az egyik kedvenc Nevermore-lemezemmé vált. Persze nem megyek végig az összes dalon, de még kettőt muszáj megemlíteni. Az egyik a szinte felismerhetetlenné tett, doomosított The Hanging Garden a Cure-tól, ami manapság ugyebár külön jó pont nálam. A záró, epikus (ugye!) Mother...-ben pedig nagyjából minden benne van, amitől jó volt Dane, ami miatt nyomot hagyott. A számot keretbe foglaló énekdallam az egyik leghidegrázósabb, amit valaha is írt. Remélem, nem kerülnek elő a fiók mélyéről újabb dalai, az MI-jal sem íratnak soha egyet sem, mert a Mother...-nél nem létezik méltóbb epilógus, és amúgy a Shadow Worknél sem. Talán a lemez is, de Warrel Dane pályafutása mindenképpen megérdemli a pontszámot: 10/9
Rainbow - Rising
A három közül a kedvenc Rainbow-m RJD-val. Nyilván nem kis szerepet játszik ebben a B-oldal két epikus (ugye-ugye!), 8 perc feletti dala. A maharadzsás fikcsis Stargazer utolérhetetlen, Blackmore verhetetlen volt ezekben a füllesztő, keleties, epikus hangulatokban, mérhetetlenül invenciózus a játéka. Az A Light in the Black pedig gyakorlatilag egy proto-speed metal darab, neoklasszikus gitár- és billentyűtémákkal, szólópárbajhegyekkel, generációk merítettek ihletet belőle. Az A-oldalt indító Tarot Woman szintén nagyon komoly. Talán a Starstruck, Do You Close Your Eyes kettős gyengébb eresztés, mindkettő bőven élvezhető, csak a lemez többi dalához nem érnek fel nálam. Dio uralkodó, még úgy is, hogy a lágyabb oldalát meg sem mutathatja, merthogy ezen a lemezen nincs ballada, nincs jajdeszeretlekmajdmegveszekérted, itt végig férfiak játszanak férfiaknak. Manapság 34 perces EP-ket adnak ki, amiket másnapra elfelejtek, a Rainbow meg ugyanennyi időtartamban 6 dallal örök klasszikust készített. 10/9
Black Sabbath - Master Of Reality
Ha az első Black Sabbath a világ kialakulása, az ősrobbanás, a Nagy Bumm (márpedig ugye ez minden derék metálos számára evidens), a Paranoid pedig a galaxisok és a csillagok születése, akkor a Master maga a Nap. Itt aztán semmi más nincs, csak a fény, a ragyogás. Mármint abban az értelemben, hogy bevilágította az utat (az utána következő minimum ötven-hatvan évre immár bizonyítottan, a többit majd meglátjuk), mert amúgy természetesen koromfekete. Gonosz, okkult, amilyennek a Nagyúr is csak álmodhatta addig, hogy vajon milyen lehetne az őt éltető zene, ha végre valaki megcsinálná. A Sabbath megcsinálta. Mire véget ér az Into the Void, addigra mindenkibe örökre bele kell égnie, hogy ez itt nemcsak a világ első, hanem a világ legjobb heavy metal zenekara is. Ezek a riffek, ezek a gitártémák, ez a hangulat 1971-ig nem léteztek, akkor vadonatújak voltak, és lekaparhatatlan pecsétet nyomtak szeretett zenénk létezésének jogára. 10/10
Direkt írtam, hogy nem a Junkies kapcsán jutott eszembe a Slayer, de mindegy. Amúgy nagyjából egyetértek azzal amit írtál, csak pont a konklúzióval nem. Mármint, hogy úgy csinálok, mintha lenne tétje. Mondjuk a Dalban szereplésnek ebben az esetben de gondolom te általánosságban írtad. Azért csinálok úgy mert szerintem van tétje. Persze nem az, hogy én nem fogok a hatására Sugarloafot meg Junkiest hallgatni többé. Eddig sem hallgattam. De még egyszer mondom, ha valamelyik népszerű mai előadó elmenne a Dalba biztosra veszem, hogy utána nem több hanem kevesebb hallgatója lenne. Miért? Az emberek nem értik meg, hogy a művészeknek nehéz a kenyere? Hogy aggódniuk kell a nyugdíj miatt? Hogy a művészi karrierjük ezen a pontján le kellett hajolniuk az apróért? Már eleve ezek amiket te is írtál, nem tesznek egy viccelődő, jófejkedő vagy beleszarós imaget sugárzó zenekart hiteltelenné, szomorúvá? Persze aláírom, hogy ez csak egy teória (a hallgatóvesztés), de eléggé meg vagyok róla győződve.
A kőkemény képet sugárzó, mogorva Kinget nem teszi nevetségessé, hogy két héttel a durcás Rolling Stone interjúja után, megfelelő összeg láttán már csörgeti is Arayát, akivel elvileg évek óta nem beszélt? Aztán a barátnőik védik meg őket az Instán? Nem hiszem, hogy ezeket megemlíteni kultúrharc lenne, és ez független attól, hogy a világon minden zene elérhető és nem vagy rákényszerítve, hogy Dalt nézz. Mert ez igaz, nem is nézem. Slayert meg fogok hallgatni ezután is, de mondjuk Panterát pl. tényleg rosszabb szájízzel.
amúgy ha már itt tartunk, engem abszolút nem zavar, ha a slayer csak a pénzért újabb köröket fut, szintén nem veszítek vele a világon semmit, attól még hallgathatom a jó lemezeiket (illetve ezzel a legendás életművel megérdemlik, hogy azt csináljanak, amit csak akarnak.) de azért ez nem fekete-fehér: motiválhat a pénz, de közben élvezheted is, amit csinálsz. felesleges ilyen sarkításokat tenni.
na jó, még egy mondat, mielőtt nekiállok dolgozni: zenélni nem nagy - egyre kevésbé nagy - biznisz, és KURVA NEHÉZ pénzt csinálni vele. én ezzel az alaphelyzettel empatizálok. kevés olyan gecinagyra nőtt jó banda van, akik megtehetik, hogy lánglelkű művészként telibeszarják ezt az aspektust. így értem, hogy ez egy biznisz, nem úgy, hogy wake up sheeple, minden biznisz! hanem biznisz, mint MUNKA. akkor is, ha a munka művészi karrier.
