Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám, és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám. Ha lennék tőled oly távol talán, mintha más ország volna a hazám, ágyad hűs lepedőjén, vánkosán, hanyatt feküdve, mintha óceán habja himbálna, lágyan és puhán, add át magad ott is nekem csupán.
Nappal ne is gondolj rám, úgy becsülj. Nappal minden fonákjára kerül; imádjanak, lengjen tömjén körül, gondolj nappal - búdul vagy élvedül - elméd mire gondolni kényszerül; de éjszaka rám gondolj egyedül.
Halld meg a mozdonyfüttyökön is át, a szélben, mely felhőkkel vív csatát, hogy vasfogóban vagyok s csak az ád megenyhülést, ha miattam reád oly öröm árad, oly szomorúság, fájásig nyomod homlokod falát.
A csönd csendjével susogja a szám, az esővel esengem szaporán, a hóval, mely szűk szobád ablakán bedereng s - álmomban, s álmom után tavaszi éjszakán gondolj reám és nyári éjszakán gondolj reám és őszi éjszakán gondolj reám és téli éjszakán gondolj reám.
Szerintem csak egy egyszerű eső, Te mégis hosszan elnézed, Én meg Téged, ahogy nézed, Végül halkan közlöd, Ahogy a cseppek a földet csókolják, Az, az előjáték.
A mi csendünk az csendesebb mint bárki mások csendje, a mi csendünk az olyan mintha folyton csendesedne, s mennél halkabb annál jobban lehet hallani, és úgy üvölt, hogy néha már ki kell mondani
Megszokja az ember, hogy nem szeretik. Magát nem érzi többé csontja törtnek. Elhallgat, magára húzva azt a csöndet, mit hirtelenjében épp megtalált. Nem játszik benne száz privát halál, árnyéka sem ugrik épp az égig, s bár a sokkhatástól mindkét szem bevérzik, megdöbbentő, de nem is fáj nagyon. Csak felvillan, mint az elromlott neon, míg likőrboltok előtt piszkos eső esik. Megszokja az ember, hogy nem szeretik.
Megszokja az ember, hogy nem szeretik. A város fényei egy percre kihunynak. A holdat nézi, a ronda, barna holdat, s megérti azt, hogy úgy pótolható, mint egy elveszített régi kulcscsomó, Hogy érdek van csupán, csak érdek, és át nem gondolt gyors szeretkezések, hogy fogamzás és fogadkozás nem ér, és nem számít a sűrű barna vér. Az ablakon kilép a lélek, beszédnek nincs sok helye itt. – Megszokja az ember hogy nem szeretik.
Megszokja az ember, hogy nem szeretik. Nem érzi többé, hogy rajta gyorsvonat haladt át, bár másképpen szívja a cigarettát, és másmilyenek lesznek számára az utcák, a bárok füstje, bent a lusta kurvák. Megtanulja: semmi sincsen ingyen, hogy pénz beszél és közben nincsen isten. Elnémítja a szép tapasztalat, hogy bármi is történik életben marad, de nem álmodik ha lehunyja szemeit. Megszokja az ember hogy nem szeretik.
szeretném ha úgy gondolnál rám mint egy kavicsra árnyékban vagy sárban medálon vagy vízen pattogva vagy szóval mindegy a kavicsok mindig a helyükre kerülnek és mindig van köztük egy fényes egy ragyogó és tiszta akár az Isten arca ezért általában lehajolnak a sétálgatók ezért általában ritkák
Szia, nagypapa! A kalapod még mindig a fogason lóg. Nem tesszük el, ígérem, és a csillogó köveket is gyűjtöm még neked a titkos dobozomba. Az este a doboz nem volt a helyén, újra belenéztél, ugye? Nagymama azt mondja, az angyalok mindig észrevétlenül járnak-kelnek köztünk, de én tudom, hogy itt jártál, és azt is tudom, mindennap pont úgy hiányzunk neked odafent, ahogy te nekünk idelent.
az erkélyről egy szarkát láttam előttem elrepülni a csőrében golyószerű tárgy egy üres dió amiből már kiették a lényeget vagy egy jelentéktelen szép kavics mennyire kényelmetlen lehet egy fölösleges repülésnehezék és milyen balfasz vagyok én is így miközben repülök csőrömben a múlttal
volt itt egy gyerekkor hozzá a megfelelő ostobaságok gyufagyújtogatás mesék zsíroskenyér lyukas harisnyák volt itt egy szerelem hozzá a megfelelő ostobaságok álmatlan éjszakák séták vallomások csókok simogatások civódások fülledt mozik volt itt egy szándék voltak jóbarátok nagy fába vágott fejsze voltak rossz néha illatosabb cigaretták utazások voltak itt mások hitek hiúságok minden ami egy élethez kell húzzuk alá maradt ennyi és ennyi
nem lesz semmiféle ősz főleg nem november se sapka se sál se puszi a szádra mi nem futunk össze sehol ahol látszik a lehelet szemüvegeden a pára nem lesz köd reggel induláskor ne is reménykedj telefon cigi kulcsok pénztárca semmi sem lesz meg a telefonomért nem szaladok vissza amíg a kocsiról a leveleket söpröd mert én ide többet úgysem állok leszarom ezt a fát is te velem nem leszel türelmes te engem nem fogsz siettetni hagyjál a romantikával mi nem fogunk sehova se menni és most már mindig augusztus marad és mindig a hasadon fogok feküdni egyáltalán nem is értem hogy jön ide az ősz.
Istennel játszom. S már mióta játszik az Isten velem. Karácsony este van. Ezer év óta. Ülünk egy csöndes szegleten valamelyik világ zugában. Játszom Istennel s ő velem.
Csillagok, játékvonatok futnak közöttünk, s körbe-körbe. A halál áll és szalutál. Vén bakter, háborúkkal megtömte föld-csibukját, s most nem pipál. Áll a halál és szalutál.
Talán most kéne neki szólni. De szívem szúr. Torkom szorul. Adja vissza! De a szám néma: halálul, se gyerekkorul nem tudok. S nincs csoda-morféma. Torkom szúr. Szívem szorul.
S mintha csak értene, megmozdul Isten. A végtelen hiány. A világűr helyébe a nincsen valami mássá visszaáll. Katonaköpenytejút, s egy szó. Fekete luk a homlokán.
Közben az idő zuhog zölden. Karácsony van. Mint valaha. De valami szívemben csörren. Ránézek. S már sehova. Előttem, mögöttem, köröttem felemelt karral áll a fa.
Az ablakot résnyire kitártam. Néztem: a szél a függönyt emeli. Dühöngtem kissé. Végül azt kívántam, hogy pusztuljak én, de jó legyen neki. Lent a város összevissza mozgott. Az érzelem bár megrekedt Budán, de összebújtak pesti lelkironcsok, s elment megint egy péntek délután.
Nem reméltem. Tudtam azt, hogy nem bánt. Négyéves most a kislány, kit nevel, és fontosabb jelenleg nálam az, hogy elvált – de játszottam, hogy rég nem érdekel. Megszokásból végül inni kezdtem. Nem bújtam hozzá aznap senkihez és mentséget sem másokban kerestem, csak tűnődtem, hogy kettőnkkel mi lesz. Mindkettőnket megtart már az élet, sokat tanultunk, többre nem tanít, komoly szülők neveltek félre minket, belénk pakolva minden gondjaik. S mert munka mellett társat nem találtak, ezt a luxust nem tartjuk mi sem dobjuk magunkat kedves pótanyáknak, de legvégül már nem kell senki sem. Nem számít, hogy végül majd mi bont szét. Bármi lesz, történjék meg, hagyom. Azt kívánom, éljen túl a szomszéd, s helyettem is csak tartsa fenn fajom. És míg a dolgok jól benépesülnek, elténfergek, mert nincsen semmi más, e szép országban minden este ünnep, és nemzedékem nettó génhibás. Most fúj a szél a jéggé hűlt szobában. Már bújnék is, de látom, nincs kihez. Az ablakot, lám, résnyire kitártam, s precíz lett minden, kőkemény, hideg. Szép ez így, hogy minden mozdulatlan, és szép ez így, hogy senki sincs velem, ki hozzám ért, az éljen boldogabban, és azt kívánom, tényleg így legyen.
Itt vagyok a szomszéd szobában, ne zavarjon, hogy nincsen ajtó, nem mentem messzire. Ami megesett, annak meg kellett esnie. Nem értitek, és én sem értem pontosan, mért éppen most, mért éppen így oson feljebb az élet egy másik emeletre, vagy miért zuhan lejjebb néhánnyal, ebbe azért ne menjünk bele, mert innen valahogy másképp van a fent és a lent, felzuhanhatok vagy emelkedhetek zuhanvást lefelé. Nem levegő, amit most lélegzek, zselé, vagy valami hasonló állagú massza. Talán ikrás fény, ezt esszük kanalazva. Képzeld, az új szomszédom itt az Isten, nem hülyéskedem, először én se hittem, de a kaputelefonra a neve ki van írva, felcsöngetek hozzá, talán kinyitja. Beszélj hozzám nyugodtan, ne zavarjon, ha válaszolok, vagy ha csak a gangon küldök galamb-burukkolást, ha bólogatok neked a falombbal, vagy elvakítalak, mint függönyrésen keresztül a nap. Itt vagyok a szomszéd szobában, nem utaztam vonaton, repülőn, az álmaidban hosszan visszatérek még, járkálok a fejedben, mielőtt végleg el kellene mennem.
Mondd, gondoltál-e már rá, Mikor hideg szobádban Napi munkád végeztével Fáradtan s fázva Aludni vetkezel:
S reggelre kelve kesztyűd S kabátod s inged s harisnyád Mind úgy látod heverni Kifordítottan - Ahogyan lehánytad Ruháidat magadról Álmos kezekkel az este:
Hogy akkor egyszer az Isten is így Készült lepihenni talán A ködös űrben, Kieszelvén a Teremtést - S míg fáradtan s fázva magáról Ledobálta mezét: neked ember Csak visszájáról vetette oda Egész, fonák világát?!
Tanuld meg ezt a versemet mert meddig lesz e könyv veled? Ha a tiéd, kölcsönveszik, A közkönyvtárban elvesztik, s ha nem: papírja oly vacak, hogy sárgul, törik elszakad, kiszárad, foszlik, megdagad vagy önmagától lángra kap, kétszáznegyven fok már elég- és mit gondolsz, milyen meleg egy nagyváros, mikor leég? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, mert nemsokára könyv sem lesz, költő se lesz és rím se lesz, és autódhoz benzin se lesz, és rum se, hogy leidd magad, mivel a boltos ki se nyit, s kivághatod a pénzedet, mert közeleg a pillanat, mikor képernyőd kép helyett halálsugarat közvetít, s mert nem lesz, aki megsegít, ráébredsz, hogy csak az maradt tiéd, mit homlokod megett viselsz. Ott adj nekem helyet. Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, s mondd el, mikor kiöntenek a lúgtól poshadt tengerek, s az ipar hányadéka már beborít minden talpalat földet, akár a csiganyál, ha megölték a tavakat, s mankóval jön a pusztulás, ha fáján rohad a levél, a forrás dögvészt gurguláz s ciánt hoz rád az esti szél: ha a gázmaszkot felteszed, elmondhatod e versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hogy elkísérjelek. Lehet, s túléled még az ezredet, s pár kurta évre kiderül, mert a bacilusok dühödt revánsa mégse sikerül, s a technológia mohó hadosztályai több erőt mozgatnak, mint a földgolyó- memóriából szedd elő s dúdold el még egyszer velem e sorokat: mert hova lett a szépség és a szerelem? Tanuld meg ezt a versemet.
Tanuld meg ezt a versemet, hadd kísérlek, ha nem leszek, mikor nyűgödre van a ház, hol laksz, mert nincs se víz, se gáz, s elindulsz, hogy odút keress, rügyet, magot, barkát ehess, vizet találj, bunkót szerezz, s ha nincs szabad föld, elvegyed, az embert leöld s megegyed- hadd bandukoljak ott veled, romok alatt, romok felett, és súgjam néked: tetszhalott, hová mégy? Lelked elhagyott, mihelyest a várost elhagyod. Tanuld meg ezt a versemet.
Az is lehet, hogy odafenn már nincs világ, s te odalenn a bunker mélyén kérdezed: hány nap még, míg a mérgezett levegő az ólomlapon meg a betonon áthatol? s mire való volt és mit ért? Hogyan küldjek néked vigaszt, ha nincs vigasz, amely igaz? Valljam meg, hogy mindig reád gondoltam sok-sok éven át, napfényen át és éjen át, s bár rég meghaltam, most is rád néz két szomorú, vén szemem? Mi mást izenhetek neked? Felejtsd el ezt a versemet!
Ha életed már nem lehet olyan, amilyennek szeretnéd, próbálj legalább annyit, hogy ne gyalázd meg, s tedd egészen tönkre a zsúfolt társasággal, a divattal, a lélekoldó, unott fecsegéssel.
Ne csoszogj a világ mögött, és hadd, hogy úgy vonszoljon, mint a terhet, ne kergesd el magadtól magadat, ne vetkezz le mindent az ostobák kedvéért, míg az összejövetelek egymást kergető hajszáin oly idegenné válik életed, mint a más ember fonnyadt élete.
Isten a hetedik nap megpihent. Hat napig tartott a teremtés, a hatodik napon lett az ember. Mióta vagyunk, isten nem dolgozik, pihen. De a vasárnap után lesz-e újra hétfő, vagy marad örökre vasárnap, s azzal vége az egésznek? De ha új hét kezdődik, mit lát majd isten, mikor visszatér: mi lett a világból, amíg ő pihent? Milyen lesz az a hétfő, milyen?
Nem a gyász terjed szét bennem, inkább üresség ez, mint ahogy a vakok sem a sötétet látják, hanem a semmit. A semmit persze nem tudjuk elképzelni, az üresség- értelemben vett vákuum voltaképp nincsen. Gondolj csak bele, sokáig azt hitték, légüres tér veszi körül, pedig a Holdnak is van egy egészen vékony és ritka légköre. A könnyebb atomokat magával sodorja a napszél, de néhány nehezebb a felszín közelében marad. Álmomban megtalálni téged az utca forgatagában: mintha az univerzumban egy idegen élet nyomait kutatnám. Félek, hogy olyan vagy, mint egy civilizáció, ami azelőtt elpusztítja magát, hogy hírt adhatna létezéséről. Ha mégis találkoznánk, elmondanám, ami egy ideje foglalkoztat: hogy az éjszaka csak a bolygó ránk vetülő árnyéka, hogy az emléked is, mint a ritka légkör: még bőven meg lehet fulladni benne.
Az apró házban semmi lárma, Egy illatos fenyőág, körötte négy gyertya ég. A hímzett terítőn szerény vacsorácska, A fehér falon játszik a kályhatűz lángja. Egy anyóka imára kulcsolja két kezét,
Hálát ad a bőséges életért. Az Úr csöndben érkezik, Átöleli a házban a nénikét. Elsimítja arcán a redőt, Megsimítja dolgos két kezét. Atyám, ünnep van, vigyél el, Ha úgy kedves neked! Maradj csak, világíts! Ha hívsz, ott leszek veled.
Fejet hajt hát, marad még, Ahogyan maradnak a nagymamák. Világítanak nekünk az úton, Ismerik az Isten bánatát.
uram ne vedd kezedbe bűneimet ne adj megnyugvást kékbe öltözött gondolataimnak uram szórj inkább a végtelenbe a kitapinthatatlan űrbe ahol a lélek a súlytalanság állapotában nem omlik össze
Na de majd öregen, ha megérjük, már jó lesz, a vándorlás negyvenegyedik évének első hajnalán, az Ígéret Földje fölött a hegyekben valahol egy alkalmas lejtőn, ahol addigra unokáink, ezek a derék gyerekek felállítják nekünk, vének kis csapatának, bőröket feszítve a dühös nap elé, az aprócska dísztribünt, „a VIP-szektort”, ahogy majd mondani fogják nyeglén összekacsintva mögöttünk, de azért annyi szeretettel is, amennyi csak kitelik egyáltalán egy ifjúságtól, hogy onnan szemlélhessük meg a népet, ahogy végtelen sorokban vonul majd be a külső pusztából, és foglalja el a belsőt, veri fel sátrait, és mire leszáll az este, gyújtja meg első tüzeit végig a tengerig, pontosan ugyanúgy, ahogy mi magunk is cselekednénk, akár már ma éppen, hogyha nem az a hitetlen, kisszerű, szolgalelkű, romlott és rosszkedvű csürhe lennénk, aminek Egyiptomban születtünk. Na de voltunk, ami voltunk, leszünk, ami leszünk, ott, öregen már jó lesz majd morogni, epés megjegyzéseket tenni, a régi nagy hősöket kérni számon zsörtölődve, de éles, öreg keselyűszemünk sarkában mégiscsak elmorzsolgatni közben a boldogabb időkre tartogatott könnyeket.
