Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed;”
A megalkuvó hangya
nincs ihlet szürke a reggel üres az álom és az elme nincs egy gondolat, kóbor érzés ami a földről felemelne áll a vonat szólnak a szavak de neked nem mondanak semmit fekete tollal írnád ha tehetnéd a megalkuvó hangya versét
szőnyeg alá söpört élet mert valójában ez a gondod „Şi la propriu şi la figurat” ahogy ezt más nyelven is mondod de jaj ezért is megköveznének mert hiú vagy te és becsvágyó a csönd s a mosoly amiben élsz talán csak másokat bántó
szőnyeg alá söpört élet valóban ez lenne a gondod? hisz a háziasszony kienged s a konyhában nincs sok dolgod s ha szótlanul viszed a terhed nem bántanak a hangyavárban s ha csak töltelék szöveget szólsz a helyed sosem lesz árva
megtarthatod, s szeretni fognak és ha nem, legalább megtűrnek azt hiszik, hogy őrizője lehetsz a hangyalét örökös terhének vagy nem, nem is a teherre hanem annak sok csodás titkára te is úgy tekintesz rá majd mint a nap a felkelő világra
[és te kis megalkuvó hangya köztük maradsz bár az eget vágyod]
szolgálat helyett szolgaság alázat helyett gyalázat foglalt s elkoptatott képek labirintusában járnak mindazok kik úgy, mint te is egy reggelen fejet hajtottak beleálltak a hangyaláncba némán tűrtek és hordoztak
ritka nagy drágaköveket és hangyabuckás zöld mezőket és azt hitték, hogy majd osztoznak s nem lesznek soha megtűrtek
„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed;”
Az okos hangya
Korszakos művek születnek. Nagy versek. Nagy dalok. Nagykanállal mérnek nagyot merítenek, a költők és az angyalok a léttelenség nagy vizéből, ami sosem múlik el, ami örökkön csobogni fog ahol örökké evezel.
de nem te, hisz te csak hangya vagy a víz nem a te elemed örökre elítélt földlakó vagy nem hagyhatsz nyomot s a szemetet sem te túrod szét éjjelente hanem egy mosómedve pár ki már New York-i városlakó lett s estére konzervet zabál
azt gondolod, valami baj van mert lakhat benned gondolat s elboríthat a félelem akár egy levél a pókokat akiket jaj kerülni kell de hisz fenn laknak ők nagyon hallottad ahogy vígan szőnek lyukas hálót az ágakon
van-e rosszabb a hangyavárnál biztosan van, hisz sok a féreg olyan kinek még vára sincs és egy napot is alig ér meg mert egész elfogadható itt jönni-menni és gyűjtögetni s a többiekkel együtt szépen a teleket eltöltögetni
csak egy dolog rémiszt nagyon hangyatestvéreim s várom hogy egyszer majd közöttetek a választ is megtalálom vajon van-e még elvágyódó érző s gondolkodó hangya? vajon a többiek érzik-e, hogy az élet savát mi adja?
vajon tudják-e, hogy a hangyasav és a hangyalét mint olyan csak egy kis mellékállomás a teremtés árkaiban? vajon beléjük van-e teremtve az egész színes nagy világ, vajon néznek-e álmukban felhőt az angyalok szempilláin át?
a félelem egy nagy vonat s lassan mászok a síneken tudom, ha magányos maradok sorsom el nem kerülhetem valamennyit majd látni fogok mindabból amire vágyok s ha fájni fog, biztos lesz lelkem s valamire majd rátalálok
(de) mit tudhatnék én meg abból ami van és ami lehet minden úgyis csak addig tart amíg van még emlékezet vagy amíg vevő van s kereslet ezt hallottam a piacon de a sorsomon kívül semmim s azt nektek el nem adhatom
de ha mégis megvennétek ti hatalmasok nagyemberek mit tudnátok adni érte földet aranyat színeket a szemetekkel látott világot elkoptatott érzéseket sok gőgöt és hiúságot s közhellyé formált életet?
„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed;”
A vágyódó hangya
szőnéd a verset mint a pók háló lesz s fennakadnak rajta de te hangya vagy (szereped nincs csak helyed) s egedet a zöld fű takarja a cserjére se jutsz föl soha a messze csak a fűszál vége gondjaid szürkék s csak arra jók hogy elásd őket hangyavár mélyére
nagyon lent élsz, rög a sorsod amit görgethetsz mert hagyják naponta kapod a parancsot hogy hol a helyed, megmutatják s te lopva mégis a napba nézel s kis ijedt szíved felajánlod az ismeretlen nagy egeknek melyek nem rád vetnek palástot
pedig csak az kellene néked bizony kilépnél a mából bizony elbujdokolnál szívesen a nyomasztó nagy hangyavárból de nincs menekvés a szereped ugyanaz, mint a sorsod s nem érted, fel nem foghatod hogy valami mást miért nem hordoz
hogy mért nem hallod éjjelente angyalok égi dallamát hogy mért imádkoznak a sáskák s hogy nekik ezért ki mit ád hogy hol van a más hogy van-e több mint a mindennapi közhely s hogy mért nem mérhető az élet valami mással nem csak röggel
de teneked csak ennyi jutott vonat lettél, mi rögöt szállít te építed a hangyavárat s a többi semmit se számít csak együtt vagytok ti valakik s nem lehet Neked külön gondod s hogy a világot magad is bírjad ahhoz te nem kaptál sorsot
Nem vált meg téged, amit mások írtak, akikhez rettegésedben fohászkodsz, ők nem te vagy, mély labirintusához láncolva saját bolyongásaidnak. Nem válthat meg Jézus haláltusája, se Szókratészé, se a rendületlen arany Szidhartha, ama régi kertben napnyugtakor a halálára várva. Porrá lesz az az írás is, amelyen most dolgozol, porrá lesz ajkadon a szó is. Hádészben nincs irgalom, és Isten éjszakája véghetetlen. Anyagod az idő, a szakadatlan. Az vagy, ami ő, minden pillanatban.
ha ártatlanul ébrednénk egy reggel, elfeledve ezt a keskeny sávot: petrit mondjuk, a gyökerükre utaló fákat, j. a.-t, a költészetet magát. talán adornót is, auschwitzot, azt a franciát, a botrányt és a szentet. kántort legalább, s az alagút végén jang ci jün mestert, ha mondanánk, hát zavar nélkül, frissen: kedvesem, apránként kiadott lelkedre, nem mindegy, miféle szavakat ültetsz…
nem tudnánk verset írni. akkor azért nem. az az az
amikor az az az – nem olyan, mintha; mint pl. most, amikor olyan. most felhőkbe bújnak a felhők, erdőtől nem látni az erdőt, most a ködöt köd rejti el. amikor az az az, a vers még ráadás sem. nem úgy, mint most, amikor szintén nem ráadás, de még innen, amin majd túl. még saját karmai közt nyöszörög: megörökíteni, ami örök. a lomb és víz és fű amikor összehajlik vissza se nézni félve énfüvem lombom énvizem bele se zavarni csak tudni jó igen jó ahogyan elcsitul ez az – nem olyan
Mennyit kerestél s hitted, találtál is barátot, benne olyan világ, amely a te világod, kerek egész, világod hitelesebb világa, tüze lobog, mégis tárgyilagos a lángja, szeret, de nem hazug, nem hízeleg legyintve, nem mar beléd, miközben szemforgat a szelídje, nem mindegy neki, hol, mért vacog a lelked éppen, világod és világa beszélget a szívében.
De olyat is találtál, aki nem űz megértést, nem gyakorol kegyelmet, elkergeti a féltést, törékeny lelkedet kajánul meg sem is parittyázza, úgy elvakítja tövig rágó sznobériája. Most ezt kell mondjam, pajti! hallanád, mintha szólna, és véleményivel vadul kilovagolna vagy inkább kúszna-mászna, hízelgőn sündörögne a híresek után a hírbe, az örökbe.
Vitatkoztál velük? Tán szánakoztál rajtuk? Ne tedd, hiába úgyis: rég nem övék az arcuk, csak másolata másnak, a divat szkennelése, ha megvárták, hogy jöjjön s nem mentek ők elébe. Hogy szíved majd kiugrott, ez ne zavarjon téged, keresd tovább a ködben önnön személyiséged, és tartsd meg azt a párat, akikben megtalálod, akik nem árva árnyak, hanem igaz barátok.
Álltam ott, mint akit nem győzhet le már senki sem. Mint akin nem vehet erőt már sohasem a félelem. A medence lent, és körben a hegyek. Öregnek tűnt mindenik, amikor körülnéztem a fehér sipkájú gerinceken. Körvonaluk megtört hullámoké. Ahonnan ősszel nem hallszik ide a ködön át a szarvasok izgatott hangja. A nap már lebukott. Valami kékes hamvat hintett az ég a völgy fölé.
Csak nézni, nézni a völgyet, a dombokat. Nézni, és nem látni mást, csak az egykori apró fényeket, kicsi tüzekét, melyeket valaha hulladékokból, száraz füvekből az erdőn az apja összekotort. És várni, hogy most, de egyszer majd biztos a földre szállnak a fények, mint ezüstös repülők. Nap mint nap ebben élni. Annyi és annyi éven át. Hogy a padon, a ház előtt. Vagy a kertben, a dombokon. S tova, túl a hegyeken túl… A szem, mint ázott, szürke talaj, belőle csillogó hátú csigák bújnak elő.
Ki hallotta, hogy miről beszéltünk? Ki tudja vajon, hogy az a bűvös szó mi volt? Ki tudja, hogy mivel kötözött magához akkor, ott a végtelen? S hogy vajon miféle öreges kegyelet, ami most belőlem szól? Minden, mint a kiöregedett, lábon elszáradt fák. Az este, a vidék, a táj.
Egyedül voltam. Mit mondjak még? Talán az egész nem is érdekes. Talán neked sem. Esetleg, ha ott vagy, akkor. S ha ott vagy, talán mindezt neked mondom el. És jólesik, hogy velem együtt érzel. És most tudnál mindent a legcsekélyebb rezdülésekből. Ha hallgat a másik, abból. Ha beszél, vagy ha lesüti a szemét. Ha billen a mérleg nyelve, vagy ha, mondjuk, az egyensúlyt mutatja.
De nem voltál akkor sehol még. Az ég tiszta volt és acélkék. Elindultam a fiatal csemetéskerten befelé, hogy ne legyek már fent, amikor feljön a hold, föl, föl, egészen a falu fölé.
Ha éjféli órán hirtelen hallatik egy láthatatlan kórus bevonulása kényes zenék, hangok kíséretében – mert a szerencséd immár alászáll, tetteid kudarcba fúltak, életed tervei mind tévelygésre váltak – hiába ne panaszkodj.
Mint aki készen áll régóta, mint aki mer, üdvözöld búcsúzóul Alexandriát, a tűnőt. Főleg ne csald magad, ne mondd, hogy mindez úgyis csak álom, a füled csalódás martaléka: ily léha reményeket magadba ne fogadj. Mint aki készen áll régóta, mint aki mer, mint aki e városhoz méltónak ítéltetett. Lépj hát erős léptekkel ablakodhoz, és halld megrendüléssel, de a gyávák könyörgő jajveszékelése nélkül, a végsőül adatott gyönyört, a hangokat, a misztikus kórus kényes fuvoláit, s vesztett városodat üdvözöld búcsúzóul.
Micsoda tengerek micsoda partok és szürke sziklák és szigetek Micsoda vízcsapkodás a hajóorr körül És fenyőillat és a fenyőrigó füttye a ködben Micsoda képek térnek vissza most Ó én lányom. Azok akik a kutya fogát hegyezik és azt mondják Halál Azok akik a kolibri dicsőségében csillognak és azt mondják Halál Azok akik az elégedettség disznóólában ülnek és azt mondják Halál Azok akik az állatok önkívületét szenvedik és azt mondják Halál
Lényegtelenné váltak, semmivé csökkentette őket a szél, A fenyő lehellete, a köd erdődala Ez a kegyelem feloldotta őket e helyen És ez az arc mi legyen, e nem olyan tiszta, de tisztább Ez az érverés a karban, e nem oly erős, de erősebb – Örökbe, kölcsönbe adták? távolibb mint a csillagok és közelibb mint a szem Levelek és siető léptek közt suttognak és halkan nevetnek Az álom alatt, hol találkozása van minden vizeknek. Az orrfa jégtől, a festék hőségtől repedt meg. Én tettem ezt, én vagyok az, aki ezt elfeledte, De most emlékezik. Az árbócot a szú, a vitorlát a penész megette Ama júniustól eme szeptemberig. Nem tudva tettem ezt, félig akarva öntudatlanul azzal, ami enyém. A fenékpalánksor léket kapott, az eresztékek tömítésre várnak. Ez a forma, ez az arc, ez az élet Él, hogy túléljen egy rajtam túli idővilágban – Mondjak le életemről ezért az életért, szavaimról ama ki nem mondottakért, Az ébredésért, a megnyílt ajkakért, az új hajókért.
Micsoda fenyvesek, micsoda partok és gránitszigetek a vitorlarúdjaim felé És fenyőrigó rikkantása a ködben Ó lányom.
Ha tudtam volna, gyermekkoromban félreteszek egypár jó napot. Ha tudtam volna, hogy hamubasül úgyis minden, hiába költözünk le a Vezúv lejtőiről, gyermekkoromban eltehettem volna néhány kiflit, holdat, csillagot, ha tudtam volna, milyen gyorsan múlik az élet, s milyen lassan egy kórházi éjszaka, mikor már ereid, idegeid kívül vezetnek zölden villogó készülékek felé, gyermekkoromban igazán megtakaríthattam volna néhány boldog délutánt. Úgyis minden a semmié. Ha tudtam volna, hogy mikor nagyon szűkölködtünk, akkor volt csak igazán elég mindenből, mert mennyi, de mennyi idő volt még hátra.
Kilencbetűs rejtvény vagyok. Egy elefánt, egy masszív épület. Egy dinnye, mely két indáján kacsázik. O, vörös gyümölcs, elefántcsont, erős ácsolat! Nagy ez a cipó, de még egyre kel. E dagadt bukszában fényesen új a pénz. Eszköz vagyok és színpad, borját váró tehén. Megettem egy egész zacskó zöld almát. Felszálltam a vonatra, és most már nincs megállás.
Féltlek, tünde remény, véled a fákhoz menekülnék. Évgyűrűkön is átfúj, gyötör évszak foga. Szélvész táncoltatja a cédrus koronáját. De ha pirkad: földünk óvjon! A többet ne cseréld majd kevesebbért.
Ha elvetődnék oda, hova régen tán azóta se jártam, s az öreg pad ép volna még kettőnk történetében, melyet a sejlő májusi hasonlat csalna elő, s épp arra jönne szemben, és nem is tudná, ki s miért köszönne rá, csupán biccentene meglepetten, s nagy hirtelen az idő visszaállna egy villanatra, s minden lehetetlen együtt, külön a keblétől az árnya, mint blúza szállna el kigombolódva, s kétséges kéjű vére fölszívódva keringene a pad erezetében, tehát, ha épp ő közeledne szemben valahonnan valahová a téren, elrestellném magam és kérdezetlen mennék tovább, nehogy egymásban lássuk megszégyenítő mássá változásunk.
Szerettem akkor a sárgarigót – a harangcsengést, odafenn, föl-le, föl-le, a lombokon át, míg az erdőszélen kuporogtunk, egy ágon piros bogyók sorakoztak; kis kocsijával elkocogott az ősz öreg zsidó. Délben aztán a sötét égerfaárnyban álltak az állatok, dühösen csapkodott a farkuk, kergették a legyeket. Aztán megnyílt az ég, s ömlött zúgva belőle a zápor; a sötétség után földíze volt a csöppjeinek. Vagy a legények jöttek a lovakkal a parti csapáson, nevetve ültek a mélység fölött a barnán csillogó hátakon. A kerítés mögött dongtak a méhek. Később, a turján tüskebozótján végigsuhant a félelem ezüst zizegése. Egyetlen sövénnyé mosódott ajtó, ablak, sötétség.
Majd a párás kis szobában anyó énekelgetett. A lámpa zümmögve égett. A férfiak is megjöttek, vállukon át visszamordultak a kutyára. Éjszaka, hosszan hallgatásba ágazó – elsikló, sorról sorra keserűbben maradandó idő: gyerekkor – szerettem akkor a sárgarigót.
Mindig csak megnevezni: a fát, röptében a madarat, a vöröses sziklát, hol a folyó ömlik, zölden, és a halat fehér füstjében, mikor a sötét leszáll az erdőkön át.
Jelek, színek, mindez játék, aggódom, végül mégsem igazság ez talán.
És ki tanít meg arra, mit elfeledtem: köveknek álmát, az álmát röppenő madárnak, a fák álmát, sötétbe suhan szavuk -?
Ha lenne egy isten és teste is, és szólhatna hozzám, talán barangolnék még, talán várnék még egy darabig.
Szeretlek. Ennyi nem elég? Mindennapom a bizonyíték. Ahogy a sötétből kibomlik, mindegyik reggel rád hasonlít. Mit akarsz még? Hazudik, ámít, akinek ennél több a másik.
