Keresés

Kiss Benedek

VITA ÉS BIZONYSÁG

Azt mondod: nincsen?

Azt mondod: metafora?

Fény a bilincsen?

Sokkal több ennél!

Ő a bilincs is,

s a kulcs, mi több a bilincsnél.

Vagyis: a Minden,

ami kering a kietlen nincsben,

s minden lélek őrá bizonyság,

aki szemzi

s ki szaggatja a rózsát,

s közben isten-darabkákat keresgél.

Isten csavargója [291.]

Kiss Benedek

A SZÖGBEVERÉS KONGÁSA

Én Istenem,

nagy Istenem,

megértem már, ím, a halálra,

Te kegyes vagy,

gondolj velem!

Én Istenem,

ura világnak,

vaksiak már az én szemeim,

de Téged, Téged

mindörökre látnak.

Én Istenem,

magas Teremtőm,

angyali karok

tudnák csak méltón értelmezni,

hogy keresztfád kemény

szögeinek kongása vagyok.

De legyen meg

a Te akaratod!

Isten csavargója [289.]

Kiss Benedek

SZÍNED ELŐTT ÁLLNI

Színed előtt állni, Uram,

hebegve, mint narkós, makogva.

Színed előtt állni, Uram,

rongyokban, törten, Krisztussá kopárodva.

Színed előtt állni, Uram,

mint kárhozott, mint gonosztevő,

Színed előtt állni, Uram,

gennyedett rosszcsont, zápult velő.

Színed előtt állni, Uram,

girhes lélekkel, elveszetten.

Színed előtt állni, Uram,

minden sugarat levetetten:

mindegy hogyan, csak Színed előtt állni,

látván: jelen vagy, s nem történhet meg bármi.

Isten csavargója [287-288.]

Kiss Benedek

CSILLAG

Sötétben élek, bár süt a Nap,

vaksin nézem a

sugarakat,

homály, mindenütt csak homály –

tündöklenek a sziklafalak.

Tapogatom a homályt,

hogy gyúrjak belőle csillagot.

Elfújja Isten a homályt,

s a csillag az égen

fölragyog.

Szívemben

a csillag föllobog.

Szívemben a csillag föllobog,

tört fénye, fotonja vagyok,

s egy sóhajtással

elfogyok.

Isten csavar-

gója [287.]

Kiss Benedek

HAGYATÉK HELYETT

Most csak az esőt hallgatom.

Meg-megered.

Levelek rebbennek, bújnak

fészkükbe a verebek.

Most csak az esőt hallgatom.

Csendesül, majd zubog újra.

Áztatom vén kezemet

s arcomat, cseppekbe fúlva.

Most csak az esőt hallgatom,

s valami nagy szakadékot

sodor felém a permeteg:

életem, élet – tőled búcsúzok.

Most csak az esőt hallgatom.

Kitárt karú gyerekként szálltam,

mielőtt jött a sok meredek,

fürdőztem szívem tavában.

Most csak az esőt hallgatom.

Kaptattam hány meredélyre,

hogy lihegett-viháncolt a gyerek,

s a kaptatóknak, lám, vége.

Most csak az esőt hallgatom.

Magasságból látom a síkot.

Igen, a világ nem lett kerek,

sok szöglete vérig hasított.

Most csak az esőt hallgatom.

Mért nem tudott így pötyörészni

eddig is, mért zúgott a förgeteg,

kínjaimat tetézni?

Most csak az esőt hallgatom.

S visszavágyom, arra a síkra.

Istenem, gyermeki életemet

jó füsttel illesd – tiszta volt, tiszta.

Most csak az esőt hallgatom.

Görnyedt vagyok már, megöregedtem.

Valami örököt szeretnék neked

itthagyni, kisunokám: én, a vénember,

lásd, csak az esőt hallgatom…

Isten csavargója [285-286.]

Kiss Benedek

ISTEN CSAVARGÓJA

Ahogy

kutyám

elcsavarog,

Istenem,

én gyarló

csámborgód vagyok.

Nappalok,

éjszakák

bozótosában

kajtathatsz,

kutathatsz,

járhatsz utánam.

Magamat

megvallom

mindenkinek,

csaholjanak

vagy

szeressenek.

Nálad kötök ki

megadón

vagy sértetten.

Megadón vagy sértetten

te ítélkezz, Uram,

felettem!

Isten csavar-

gója [284.]

Kiss Benedek

ALKONY EGY VILÁGVÁROSBAN

Egy város – nevezzük Budapestnek –

kaput tár már az őszi estnek.

Ahonnan nézem, görbén

hullámlik az alkonyfény.

Tűzfalak meredeznek,

indigói az estnek:

másolják kékbe, ahogy nyugatnak

pirosában a Nap elballag.

A Duna tetőzik – mit is tenne?

Autók kóvályognak szerte

keresni valami utat, hazavivőt.

Árad a Duna, mint azelőtt.

Most villamos csörömpöl

(„kimeredek a földből”).

Ritkásan buszok szuszognak,

az Orbánhegyi útnak

feszülnek elkeseredve,

mindnek kettős a terhe.

S te, ember, mit búsongsz itt,

a közelt nézed s a messzit

szeretnéd minden áron,

hogy a lupédba szálljon…

Északnyugati szél támad,

összébb húzom ruhámat,

aztán már felhők is jönnek,

az árnyak sűrűsödnek.

Árny vagyok magam is, bottal,

még nyakamban nem kolomppal,

s elbotozok: éjszakára

futja még egy liter kadarkára.

Szegény jó Hajnóczy Péter

(ha élne!) – minden éjjel

erre bócorgott – őt is

meghívnám, igyon csak ő is,

ne gondoljon most gázkazánnal,

inkább a ránk omló éjszakával.

Isten csavargója [172-173.]

Kiss Benedek

HAJNAL SZENT GYÖRGY-HEGYEN

Köd üli meg lent a lapost,

mint dögös púpja a pupost,

köd fölött piros sugár

mint Jézus a vízen jár.

Hol vagytok, ti madarak?

Fölszakad a pirkadat,

de a vidék csendje oly holt;

rigó csak városban rikolt?

A Nap kazánja föllángol,

kibújok az éjszakából,

tüdőmbe nikotin harap,

Tallér kutyám kenyeret kap,

kisszékemre települök,

rigók helyett én fütyülök.

Isten csavargója [166-167.]

Kiss Benedek

TAVASZI LÁZBAN

Két fa között

harkály hullámlik át,

tavaszi lázban

üzemel a világ,

csattog a metszőolló,

kapák nyele fényesedik

tenyerektől, nyéltől

tenyér

kérgesedik,

tavalyi vöröshagyma

nyuszifül szárat tol föl,

puha szőnyeget sző a tyúkhúr,

venyigerakás füstöl,

asszonyi nevetés szikrája csap fölé,

telten

az adomázó vadász basszusa

beledörren,

kerékpárjára dől,

úgy ugratja a menyecskét;

a mogyoróbokrok körül két

lepke vitorlázgat,

méhek lubickolnak elragadtatottan

meggyfavirág-habokban,

bárányfelhő-pamacsokban

puttó angyalok fényt harsonáznak.

Isten csavargója [163-164.]

Kiss Benedek

REMEGÉS TAVASZ ELŐTT

Tülekvő rügyek

az ágakon.

Pajzán madár-rügyek

az ágak közt.

Zsendül a moha is

lábad közt –

ez már a tavasz újra,

hajakat bodorítva,

kacsokba bodorulva.

Fűzfák vesszeje,

szőlők vesszeje

megered.

Ki az utcákra, emberek!

Elég volt

falak közt bújva.

Elég

a hóval lecsapódó korom

autók tetején,

ablakokon,

arcunkon a mély, fekete ránc.

Sok volt a húsvét,

kevés a föltámadás,

de most új esélyt dobolnak

a rigók,

kisbíró-sarjak,

s szól a pirók,

szól a vadgalambok

rekedt verbunkja.

Nincs titok,

kakukk harsogja:

száz évig élsz.

Harkály, a távírász-céh

alkalmazottja

le is kopogja.

Szívem, te kételkedés

megcsökött foglya:

mit sejtesz? Mindez kevés,

hogy dobogásod is

gally-remegés?!

Isten csavargója [159-160.]

Kiss Benedek

NYELVEMRE LEVELET TÉPEK

Zörög a napraforgótányér

zörgeti szép pár csikó a zablát

zörög szél is elzörög ráér

zörög a napraforgótányér.

Tarlókon át hol friss hajtás tör föl

tereli tompa kolomp az estét

s minden mi volt most elszáll szívemből

tarlókon át hol friss hajtás tör föl.

Bár ez itt árnyak ideje nyárvég

csontot söpör a szél kotog a tört ág

bennem csak fény van testem is szándék

bár ez itt árnyak ideje nyárvég.

Az vagyok én csak mi ezután jön

s váratlan nem jön bármi jöjjön

nyelvemre sárgult levelet tépek

megáldozok az esti földön –

most az vagyok csak mi ezután jön.

Isten csavargója [140.]

Kiss Benedek

BORT, RIZST, KENYERET

Jaj, számítógép fénypontjai sem

tudják leképezni azt a szövevényt,

mi áthat minden érző idegen,

amíg megszüli az anyag a fényt.

S nagyon, nagyon, nagyon messze ki áll?

mert Ő áll, bár világa kering.

Barátom, ha egyszer pillantanál

lelkedbe, Őt lelnéd s nem proteint.

Vagyis: abban is Őt s a mindenséget.

S nem csak kenyérharcra bírnád magad.

Tudnád: Ő az, ki mindeneket éltet,

s ki neked is bort, rizst, kenyeret ad.

Isten csavargója [114-115.]

Kiss Benedek

OKTÓBERI TÜCSKÖK

Csillagaival az ég már elfordul,

dér csípi lassan a dinkatököt,

pincék ajtaja

ércesebben csikordul,

rozsdás a vonatfütty is

Badacsony fölött.

Dúr-hang ez, dirr-durr,

sápad a rózsa,

kifosztva a tőkék,

ölyv vitorláz

tarlóhántás fölött, pockot célozva,

s mérges gőzökkel

erjed az újbor,

levegőért kapkod

a borház.

Vattakabátban mereng az

éji horgász,

csónakfaron a víz fémesen csobban.

Október lovasa tiprat a megadó,

lankás

dombháton, s mint a

végsőkig hajszolt

szív – a Föld

halálosakat dobban.

Mit akartok ti,

tücskök,

e barbár éjszakától?

Köd és tücsökszó habja önti el a völgyet.

Kutyaugatás hangzik

valami holdbéli tájról.

Levitézlett madárijesztők

penge-fuvallatban megzörögnek.

Ám ti, október tücskei, citeráztok,

mintha mi sem

történt volna,

mint mikor még augusztus

röptette, szórta csillagait

bőkezűen,

amikor magától értetődött,

ami most virtus.

Hallgasd október naiv tücskeit,

lelkem!

Úgy ülj meg a ködben,

büszkén,

mint a hegyek!

Ne vess a halálra, miden egyes sejt

zengedezzen!

Élni csak így érdemes –

amíg lehet!

Isten csavargója [99-100.]

Kiss Benedek

HÚSVÉT

Lombot fúj magából

a vadgalamb.

Dagadozó fákon

búg,

búg a hang.

Testünk-lelkünk

ványadt,

tikkasztja bánat.

Üvegfúvók!

fújjátok

a zöld butéliákat!

Halott az ég és föld

glóriás királya,

lábszárcsontja

megtört,

döfte mellét dárda.

Harmadnap fölzúdul

kápráztató fénnyel,

mi se sorvadozzunk

savós bárányvérrel,

váltatlan reménnyel!

Fújjatok zöld lombot,

szelíd vadgalambok,

torkotokból

tavaszi láng:

föltámadás harsog!

Isten csavargója [92.]

Kiss Benedek

FELESÉGEMNEK

Tudtam gyöngeségedet,

éreztem nagy erődet –

édes asszonyom,

meghajlok

előtted.

Nem úgy, mint ahogy minden

némbernek kijár,

hanem mint királynő előtt

a király.

Nevelted családom,

én meg

hol voltam, hol nem.

Mint rőzseszedő asszonynak –

hátadon érkezett minden.

Mert szent a hátad, ami

annyi terhet kibírt.

Édesem, akkor nem sírtál,

kérlek,

most se sírj.

Isten csavargója [59.]

Kiss Benedek

HOGYAN SZERESS?

Szeretned engem nem akkor kell,

mikor én is hitben csodállak –

akkor kell a szereteted,

mikor a kíntól meg se látlak.

Amikor ki sem látszom a szennyből,

akkor simítsd meg arcomat.

Csak akkor maradhat tenyereden

szerelmes pecsét-lenyomat.

Mikor rajongok, észre se vedd,

de tudj róla, ha bunkóz a bánat.

Akkor kell a szereteted,

ha megadnám magam már a világnak.

Amikor törpék barackja a fejemen,

amikor rohannék béna lábbal,

amikor alázottan, verten

egyezkednék már a halállal.

Akkor szeress tavaszba újra,

akkor legyél óvón mellettem,

különben riba vagy, ki imádtatja

magát, s úgy nem lehetsz

a szerelmem.

Isten csavar-

gója [53-54.]

Kiss Benedek

1943. MÁRC. 19.

Hadak vonultak, de a csillagok

szilárdan tartották az eget –

megszülettem.

S most úgy vagyok,

mint a fellegek –

lenni és nem lenni lettem.

Hol összeállok, mint a párafolt,

hol szétszóródok

s esővé válok.

Hol láttatni engedem

a Napot,

hol locsolom a szomjas világot.

De a legszebb, ha szivárványként

megfelezem a mennyet:

a Nap is ragyog gyémántként,

s könnyeim is

peregnek.

Isten csavargója [53.]

Kiss Benedek

ANYÁM SZAVAI VALAHONNAN

Kisfiam, csak törd a diót!

A dió megszáradt, meg kell törni.

Van közte rossz is, a többi jó.

Ne érdekeljen a ribillió,

neked már sehova se kell menni.

Neked már elég, amit éltél,

elég bőven, mi megadatott.

Tudom, a világtól mindig féltél,

de látom, szemed ragyog.

Tudom, a világ volt mégis minden,

úgy játszottad, mint hajdan Bokát.

Félszegen, hittel, vad-szelíden,

s együttérzőn is mint jó barát.

De burjánzó lelkeddel mit kezdeni

nem tudtál, édes fiam!

Én örülök azért – tengve lengtél,

de nem halsz szomorúan.

Én elsirattalak már régen,

bocsáss meg nekem, de győzöl,

a Pál utcai fiúk már az égben

figyelik, hogy szüretelsz minden őszön.

S körötted dió van és gyerekek.

Ne haragudj, de fel te sem nőttél.

Így szeretlek, fiam, Isten veled,

nem találkozunk már többé,

csak amikor Őbelé oldódsz,

csak mikor minden dalt elfelejtesz,

s amikor, ha szólsz, végre jól szólsz,

s magadért s Anyádért könnyet ejtesz.

– Anyám! – kapok utána, ám elfoszlik,

magamra hagy az élő halállal.

S én újból elcsavargok, mint eddig,

de most már lelkemet járom napestig,

s hűsölök Isten hűs lugasában.

Isten csavargója [52-53.]

Kiss Benedek

ÖREGJEINK: AZ ÖREGEK

Öregjeink,

az öregek,

a vének, aggok, esendőek,

öregjeink,

a remegők,

a bunda-mamuszos-szívűek

itt topognak a ház előtt,

vagy a gangon, hol süt a nap,

elhányt fillérjeinkért ők

mint kincsekért, lehajlanak,

öregjeink:

az öregek

megbecsülik a perceket,

míg mi herdáljuk napjaink,

nekik minden perc visszaint,

s visszaintenek mind az évek,

mert szegénykék, ők olyan vének,

öregjeink:

az öregek,

ők olyan aggok,

esendőek,

velük már minden megesett,

csak az a végső,

csak az várat,

csak az a vég,

csak az nem várhat,

botlanak mindig közelebb

kiszolgáltatva, szívig fosztva,

minden göröngyben megbotolva,

botolva mindig közelebb,

ahhoz a végső pillanathoz,

ami majd végső nyugalmat hoz,

kisebbek, mint a gyerekek,

mégis bennünket féltenek,

mégis miattunk imádkoznak,

kik helyükre hullunk maholnap,

öregjeink:

az öregek.

Isten csavar-

gója [50.]

Kiss Benedek

MAGASZTALÓ ÉNEK

melyben az öregedő költő nagymama-feleségét udvarolja

Gyönyörű vagy!

Hogy mondjam hihetőbben,

hogy végre tudjad,

te vagy a legszebb nekem?

Kóstoltam szőlőt én,

cukordinnyét,

kóstoltam gránátalmát,

de mind közt a te ölelésed

volt a legédesebb.

Salamon királlyal énekellek,

ó édesem,

mert a mámorító asszonyi nedvek

ronthatatlan oltáron párolognak,

s előttük térdepel

koldus és király.

Koldusa vagyok én a szerelemnek,

nem tudsz annyit adni belőle,

hogy ajkam megelégedjék,

s nem tudsz oly keveset sem,

hogy királlyá ne tégy általa

nyomban.

Zsibognak érzékeim,

terád vágyakozom én akkor is,

ha tudom: békésen olvasol

a szomszéd szobában.

Ó, ha be tudnék telni veled,

közelebb kerülhetnék az Istenséghez,

kinek számomra

te lettél legtündéribb

lenyomata.

Asszonykám!

Ki teszi azt, hogy

negyven közös évünk múlt immár,

s egymástól néha messzire kóborolva is

egyre jobban imádlak?

Hasonlítalak még ma is

a szűz őzgidához,

melleidet a Gileád hegyéhez,

minden sejted mint hársméz ikrája,

minden sóhajtásod az érett

őszibarack kesernyés ízével leng át,

közelséged hegyi havazás ózonja,

légszomjat okoz a messzeséged.

Szeretnélek a zsebemben hordani mindig,

hogy különbségünk

simogatásnyinak hasson,

hogy sújtani is képes kezem

csikóhajadban turkálhasson,

megtartó vagy, mint a bölcső,

erős vagy,

mint a koporsó,

szerelmem:

egyetlenülni tudó asszony!

Isten csavargója [37-39.]

Kiss Benedek

KÖNNYEL ÉS IRGALOMMAL

Csak a sok ember lehet szép,

és köztük legszebb az egyetlen.

Uram, engem miszlikre szedj szét,

ám maradhassak mégis egyben.

Legyek mindig egynek bolondja,

de bennem ő százakat lásson.

Cseréljem föl az egyet sokra,

de az az egy szívmélyig ásson.

Legyek számára regiment,

ki egy kardsuhintásra él, hal,

de egyetlenültként élje meg

sorsom könnyel és irgalommal.

Isten csavargója [37.]

Kiss Benedek

ŐSFA

Szerettem volna lenni én tölgyfa,

de gyermekké tett a sors helyette.

Nőtt mellém, hogy óvjon, egy asszony-fa,

olyan, ki mélyen markol a földbe.

Miként rám, úgy rakták a fészket

ágbogain a madarak.

Egy percem mellette el nem enyészett.

Nagy nő lett, nagy asszony is maradt.

Szórja lombjait a vén tölgyfa,

ráhajtom hűvé lett fejemet,

s ő, mintha ölébe takarna,

hullatja, dönti rám a levelet.

Áldozom asszonyom nyirkain végsőt,

áldozom, s álmodozom,

hogy újra kezdenék minden hétfőt

mellette minden vasárnapon.

Isten csavargója [36.]

Kiss Benedek

VÉREDNEK VOLT IGAZA

Ajándék ez az ősz,

ezek a birsalma-sárga éjszakák,

ajándék

szemed rebbenése is, ha

megfodrozza a világ

mind északibbra forduló szele,

mert úgy vagyunk,

mint akik nem sokat várnak,

tenyerünk teli mégis

mindújra simogatással, dióval.

Álmodó vérednek volt igaza, mikor

tisztulván, tavaszunk betetőztén

azt súgta:

kezdjünk bátran a nyárba,

s miattad, éretted, most, lám,

az őszt is megszerettem.

Isten csavargója [34-35.]

Kiss Benedek

AMÍG ÁTFORDUL A NAPTÁR LAPJA

Szemed rám virrad, s lassan

szétárad bennem a reggel.

Szeretem, mikor lekattintod

fejem fölött a holdat,

s útjára indítod a Napot

szerelmeddel.

Borongós ilyenkor a lélek odva,

csupa nyirok,

latyak,

harmat.

Szeretem, ha felragyog fölöttem

haláltól eloldó

nagyhatalmad.

Meddig még, meddig

ez a kegyelem,

ez a szentség?

Nélküled-órákon

nélküled-karaván

az egész álló nap,

nagy egyedülség.

Törmelék-idő termelődik

a homály piszkos lepedéke alatt

nélküled

estig,

mikor a csillagok hínárja közt

a hold ladikja

megfeneklik.

Az hoz meg újra,

a hold ladikja

csillagok hínárján fönnakadva.

Villanyfény szitál szép homlokodra,

s átfordul susogva

a naptár lapja.

Isten csavargója [33-34.]

Kiss Benedek

HA MARAD ÖRÖMÖD

Az ég havat zihál

Ikrásodik a fény.

Darvadozik a táj.

Felsír e költemény,

      akár egy csecsemő.

Lehull a szürkület.

Alig virradt a nap,

s egyszerre este lett.

S még nem is láttalak –

      rögzött későnkelő.

Menned kellett korán,

hogy értekezletek,

viták, csaták során

őröld idegzeted,

      fogyaszd energiád.

De jössz már, jössz hamar,

hisz íme: este lett.

A szél havat kavar,

a szél körülsziszeg,

      a szél arcodba vág.

A busz mindig tömött,

a cucc mindig nehéz,

ha marad örömöd,

az a megérkezés,

      hogy itthon, újra, itt,

itt, hol gond kövül gondra,

hol újabb munka vár,

meg egy versek bolondja,

ki iszik, kiabál,

      bár óvnák karjaid.

Isten csavargója [30-31.]

Kiss Benedek

ARCOD

Ha a te arcodra gondolok,

minden más arcot eltakar már,

és mindig megadatik nékem

az arcod,

s fénylőbb a fényarcú lányokénál.

Ha a te arcodra gondolok,

benépesül zárka-magányom nyomban,

mert mindig befogad,

befogadott

tárt asszony-arcod számos bajomban.

Ha a te arcodra gondolok,

szeretnék végtelen Bach-fúga lenni,

s minden falon és

távolon át

feléd ömölni, hozzádig-zengni!

Isten csavargója [30.]

Kiss Benedek

NŐK

Mint lepkének a sima üveg,

ha nekirepül s rajta át nem juthat,

akkora titok és akadály vagy

előttem, mit nem fejthetni meg.

Elnézem alvó párnán a fejed,

vagy fűben, ha nyugágy öble ringat,

s érzem, olyan fölfoghatatlan vagy,

mint lepkének a sima üveg.

Ilyen minden asszony. Bogártól is félnek,

pedig bátorságuk hősöket lebír.

Könnyükben is hatalom s igézet,

míg fiuk ölükbe visszasír,

tartják az eget fölénk s a Földet

megtartják termőnek – s szemfedőnek.

Isten csavargója [29.]

Kiss Benedek

A HAVAZÁS MÖGÖTT

Kívánkozok el e hóesésből

– nem is nyárba: –

gyermekkori télbe,

félve nézem ezt a vad kavargást,

félve,

félve.

Tél bennem is.

Mogorva a kedvem.

Ments ki innen, gyerekkor hava!

Mikor ropogós, ripők hidegben

röpített széllel a

korcsolya!

S korcsolyával aztán a tanyára,

rokonokhoz, a jeges úton…

A pusztának ködfal volt határa,

s túljutottam

minden ködfalon.

Hová lett a régi sok rokon?

A vadvizek fenékig beállva…

Csatangoltam térdig csatakosan

fácánok

rozmaring-léptén járva,

s alig vettem észre:

este van.

És az esték!

Hímes téli esték!

A kis szoba szinte fölrepült,

szikrázott a csillaggal kivert ég,

Dávid

Jézuskának hegedült.

Mese szólt: háborúk, végrehajtók,

a csepp kenyér meg a nagy árvizek…

Nagyanyám

főtt kukoricát majszolt,

buggyant gyakran

a borosüveg.

Mi kicsik, lestünk elefánt-fülekkel,

a varrógép bele-belehadart.

Tél volt akkor is.

Más volt.

De volt egyszer.

Már mindent barbár havazás takar.

Isten csavargója [28-29.]

Kiss Benedek

ÍGY VOLT A JÓ

Utamat végigtántorogtam,

csak ritkán volt a mesgye egyenes.

Mentem, mérföldkőről mit sem tudtam,

mindig sejtéseimben bizakodtam,

s hittem: így helyes.

Gyalogos voltam mindig – ha repülő vitt,

akkor is lépteimmel mértem a tájat.

S nem volt még olyan, ki ennyire hitt

– csurgatva öröm s bánat csöppjeit –

a földi csodáknak.

S így volt a jó. Kártyáztam, bort vedeltem,

összefirkáltam sok mázsa papírt.

Mindre azt írtam: Istenem! Szerelmem!

Szabadon szolgáltam és föl se vettem,

fütyültem arra, mit a sorsom írt.

Az év versei, 2012. [91-92.]

Kiss Benedek

NYÁR – DÉLUTÁNI UDVAR

Csöppenti nedvét a kaktusz virága,

hűs helyén is belekábul a nyárba.

A körfolyosó rozmaringos pírban.

Én Istenem, már mit kibírtam!

Karszékem kelyhében hűsölök.

A szemközti fal hőtől füstölög.

Lábadozóban töltöm a délutánt.

Nézhetek ma is a júniusvég után.

Fecskét még nem láttam, tán nincsenek is már.

Tekintetem a sivatag-égen úszkál.

Volt is, lesz is itt még vígság!

Az ember, ha méláz is, megleli sorsát.

Ez a nyár ellobban megint nélkülem.

De szívem riadóz, valaki hív, üzen,

s ígéri, ha nem is boldogság, – elégedettség

várhat még rám, s visszaszállnak a fecskék.

Az év versei, 2012. 2011 [90.]