Te ülsz, én állok aztán leülök nézünk előre te közel, én messze tíz óra is lehet csak ülünk a zöldben langyos szellő ered te rám és én rád nézek ... te mosolyt húzol lassan dél van én meg azt mondom: elég a hallgatásból és te bólintasz.
"Kiolthatod szemem te: látlak, tömd be fülem, hallom szavad, láb nélkül is kúszom utánad, száj nélkül hívlak hallgatag. Törd le karom, én átölellek szivemmel, mint egy csoda-kézzel, fogd le szivem, lázas velőm ver, s ha agyamat zúzod te széjjel, véremre veszlek új erővel.
Én egyszerűbben írnám: A magyar nyelv az olyan mint a többi mai nyelv. Szavainak értelme van, mint a többi nyelvben. A "lexebb" nem helyesírásilag, hanem hangzásában azonos a legszebb-el, talán ezt a nyelvi impotenciát használja ki játékos formában.
Amúgy meg nem is kell minősíteni. ( egyszerű betűjáték ).
A magyar nyelv egy gyönyörű nyelv. Igen választékos, és sajátossága, hogy a szavak magyarázzák önmagukat. Hozzászólásomban annyit szeretnék csak kérdezni, hogy a "legszebb" szót miért kell "X"-el írni? Gusztustalan, és ormótlan.
Gondolj rám este, mikor a Hold sápadt teste virít fent az égen, s a csillagtenger oly lágyan, oly szépen betakar selymével... téged ott, engem itt, s bennem a hit, hogy lesz megint egy éj, mikor kettõnket takar be az ég...
Gondolj rám reggel, mikor a Nap álmosan felkel, S melegével oldja a harmatot... A pára felszáll, s elkap egy pillanatot, Mikor felhő jár arra...belébújik, s elszáll arra... hol várok rád. S nyári záporként áztatja arcunkat, neked ott, nekem itt, S bennem a hit, hogy lesz még harmat, mely fürdeti ajkamat...
Gondolj rám...csak úgy...néha, mert hiányzom neked, s a léha, lusta napok lassan telnek nélkülem, s vágysz arra, amire én is, szüntelen. Rád, Kedves, a csókodra, s ölelő, édes karodra... mely álmunkban is úgy kísért... téged ott, engem itt, S bennem a hit, hogy lesz még közös álom, S nem hiába vágyom rád... Jössz majd, s csókol újra szád.
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk vezekelünk a rég megérdemelt nász visszaeső kis bűnözőiként akié vagy, elvesz naponta tőlem s ha néha visszakaplak egy napig: megint sután, csak félig-ismerősen puhatolom felejtett titkaid. Heteken át, míg várom folytatását egy-két lopott órának, meglopok minden varázst, mit új találkozás ád mert úgy kezdjük mi egyre újra, hogy már messze vagy, mikor megérkezel. Karomba kaplak s mégsem érlek el.
Kíméletlenségemmel becsüllek én - olykor gyilkol a simogatás
Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek, mert igazságos bántást nem ismer az őszinteség. fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen, mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon. Fogadom: gátat nem vetek én az agyamban rohanó vérnek, midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök, nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság. Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én, hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek, s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából kemény életre trombitáljalak. Fogadom hogy gyűlölni is foglak, fogadom hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki, mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést, fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd, mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hullt szeretők egykedvűsége képes. és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el, hogy veled végre magammá lehessek, és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek. Csak szeretlek
