Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44521

Mátyás Ferenc

 

 

NAPRAFORGÓ

 

Olajágat nyújtó tenger-mély

üzenete: pogány virág,

a krumpliföldön is megőrzöd

fejeden arany koronád.

 

Udvaribolond ürge ugrál

árnyékodban, s búcsúztatót

a fekete lantos tücsök mond, –

nem kell bevenned altatót.

 

Nem tudhatod a béta-bomlást,

s hogy az egész föld kaloda,

pillangó, darázs táncol körül,

s szíved adod nekik oda.

 

Cinege csókol szájon, barbár

pacsirta szól fejed felett,

s csak a halálod előtt hajtod

porba zörgő gerincedet.

 

Szénaillatú, füves ágyon

sárga pilláid lecsukod, –

de jó neked, nem ismered még

a kísértésben a gonoszt.

 

 

Emlékek lázadása, 1967 [263-264.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44520

Mátyás Ferenc

 

 

SZÁLL A MADÁR

 

Föllőtte magát a madár,

mint rakéta, az égbe szállt,

pilóta-szíve riadtan

vert a szédítő magasban.

 

Kilövőhelye egy fa volt,

indulása előtt dalolt,

verte propeller-szárnyait,

minden derüt az égbe vitt.

 

A mező szabad színpadán

címszerepet zengett, akár

egy énekesnő idelenn, –

visszaverte dalát a menny.

 

Búcsúját dunnyogta a rét,

jött a szél, füvek tetemét

hordta, – s a nyári pillanat

roncsát vitték a vadludak.

 

Féltükben a falevelek

lehulltak, az ősz, mint beteg

emlék, kín, gubbasztó magány,

fönnakadt sápadtan a fán.

 

 

Paraszt pietá, 1965 [99.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44519

Mátyás Ferenc

 

 

ŐSZI BALATON

 

Jött egy fecskepár a víz fölött,

a parton remegtek a fák,

a szél egy levelet üldözött,

s csontderekukon citerált.

Aztán egy csapat fecske-futár

rótta az eget kémlelőn, –

nyakamon összébbszorult a sál,

s menekültem a szél elől.

Belémnyilallt valami, a mész

rakodott le a csontomon, –

s jöttek a fecskék, most egy egész

sereg, vitorlaszárnyakon

szállt, mint menekülő hajóraj,

repülőflotta, sejtvén a gyászt,

ez volt a végső nyári sóhaj,

a virágok is álruhát

öltöttek, s hol még tegnap tüzet

raktak a jánosbogarak, –

elhervadt a fű, az ősz üzent,

vitték a fecskék a nyarat.

Szárnyukkal átszúrták szívemet,

s mint egy alföldi tök, a tó

elsárgult, s csónakos fejfa lett

minden parthoz kötött hajó.

A fekete éjjel tücskei

szétszórták hegedűjüket, –

s jött a fecske-karaván, teli

lett az ég velük, útrakelt

tengerre kész csordájuk, fáradt

árny motozott a Nap után,

szívdobogásom velük áradt,

s azóta temető a táj.

 

 

Paraszt pietá, Szig-

liget, 1963 [97-98.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44518

Mátyás Ferenc

 

 

A GYILKOS HAJNAL

 

Virágok harangoznak a mezőn,

füstöl a karinges csormolya-özön,

kamilláival milliomos rét

fehér ruhában misére most lép.

 

Füvek fenik kardjukat rohamra,

várják a Napot harmatsisakban,

újszülött kakukk tanul fölállni,

tücskök kórusa kezd orgonálni.

 

Az ég falán zenélő szentképek

lebegnek: szól a pacsirtaének,

lezárul az éj, mozdul a termés,

a csombor, menta lila térdeplés.

 

A királysas dögön gyönyörködik,

a változó öröklét röpköd itt, –

s birkanyáj nyomokon jön föl a nap,

falja a tájat minden pillanat.

 

Pipitérgyerek, zsályaleányok

eresztik vissza az égre áldott

napsárkányukat, rögre hasalnak,

s lesik a gyilkosságra szép hajnalt.

 

Ébred a mező, kaszáló gépek

árnyéka pufog, hernyótalp lépked,

s mögötte ballag a fél falu, szét-

tekint, s elporzik a volt sötétség.

 

Lenyakazott pitypangok, kamillák

vére festi be az éles villák

fogát, s a boglyák szénaszagában

a hajnalcsillag lepkeként szárnyal.

 

 

Paraszt pietá, 1965 [92-93.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44517

Mátyás Ferenc

 

 

ÖRÖK SZERETŐ

 

Te tudod csak,

   senki a világon,

te kérheted

   csak egyedül számon,

mi a titka

   cigány életemnek, –

szeretőmben

   is téged szeretlek.

 

Versem érted

   száll föl a magasba,

madár is csak

   neved szólíthatja.

S hogyha orrom

   ringó szoknyát érez, –

érted nyúlok

   a comb melegéhez.

 

Te veted le

   mindig a ruhádat

a bokorban,

   te vetsz nekem ágyat

szerelemhez,

   s a halálhoz egyszer, –

utolszor is

   csókodba temetsz el.

 

 

Paraszt pietá, 1965 [24.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44516

Mátyás Ferenc

 

 

ZÚDUL AZ ŐSZ

 

Lassanként darabokra bomlok,

szétszéledek, mint a bolondok,

kiket énjök s a világ üldöz,

s menekülnek vissza a földhöz.

Szakad a fonál, s vele hullok

a szemétre, mögöttem kullog

az öregség, kés a kezében,

szívembe vágja, tudja évem.

Emlékeimre zúdul az ősz,

élve maradok holt, aki hős

sose volt, legföljebb ha mártír,

s ki miatt talán csak anyám sír.

Letapossa arcom a torzó

ifjúság, – úszik a koporsó

velem, – hattyúk viszik az égbe, –

vadrózsaként szállok elégve.

 

 

Paraszt pietá, 1965 [21.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44515

Mátyás Ferenc

 

 

SINAIA

 

Mennyi új látnivaló közt

fut a képzelet vonatja!

No, eszem, a valót most kösd

hihetőn cement-szavakba.

Mit bekap szemed, s elmerül

emlékedben: – amit láttál,

menekülhetsz a szép elől,

üldözi lelked a látvány.

 

 

Megriadt pipacsok, 1961 [173.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44514

Mátyás Ferenc

 

 

BIZAKODÓ, ORGONÁVAL

 

Mozdul a sötét, menekül

riadtan, s mint ingét a lány,

ledobja magáról az éjt,

s meztelen elnyúlik a táj.

Duzzad vágyón az orgona,

lila mellbimbója vacog,

most lopják épp le az eget

érte a cinkos angyalok.

Összefonódnak szirmai,

figyelnek a fürtös fejek, –

cellájába bújt a sötét,

mint kit az ég ide vetett.

 

Ablakom kitárja ölét,

fölocsudva még szememet

törlöm álmosan, de szemem

egyszerre csak tágra mered;

két párzó örvös vadgalamb

űzi busongásom, s az ád

reményt, amint felébredek,

hogy rámkukucskál a virág,

s rádió szól, úgy ver szivem

húsán a kopogó beszéd,

mint mikor eső verdesi

házunk cserepes fedelét.

Lelkemből széttört sóhajok

szakadnak fel a hang nyomán.

Május van! Talán kisímul

a ránc a világ homlokán.

 

 

Megriadt pipacsok, 1961 [96-97.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44513

Mátyás Ferenc

 

 

PACSIRTÁK

 

Pacsirták szárnya lobbant tüzet

            a levegőben,

kipattognak a levélszikrák,

            a bokorzöldben,

csiga nyújtja hosszú szarvát,

            mert a fűszálak

rajzó tömege kardot rántott,

            ellene támadt.

Amott egy szekér jön, lassan úszva

            füstölgő porban,

fekete bivaly húzza a telet

            jégkoporsóban.

Rajt ül a varjú, sötét gyászban

            majmol egy papot;

kántálva a sárga trágya közt

            mond búcsúztatót.

Szél hajtja a nyír meg a juhar

            fasor-falkáját,

mögötte hegyek kabátjukat

            már kigombolják.

Elfér a tavasz bogár hátán, –

            mozdul az áram,

mint érett magzat a viselős –

            felhő hasában.

Fellélegzik a bimbók hada

            a fölszabadult

tűz örömével, milliomnyi

            virág lángra gyúlt.

Március szaga támad újra

            nehéz szivemre, –

ömlik az íz, szín gyógyítóan

            nyitott sebemre.

 

 

Megriadt pipacsok, 1961 [94-95.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44512

Mátyás Ferenc

 

 

LÓGODI UTCA

 

Ötven felé, s magam bolyongok,

leomlott házak, égő lombok

            között az úton.

            Jövök hazúlról,

emelt fővel, fölemelt tájjal,

mint akinek a hátán szárny van,

            s száll a magasba,

            hogy elmondhassa

Alpesek, sasok, s a pacsirták

ajkán a földi dolgok titkát;

            s mit lát az ember

            a végtelenben.

Csodálkoznak messzi csillagok,

lélekző lelkük félve vacog,

            s szájtátva nézik,

            mi száll az égig.

Amit láttál azon az estén

az ablakból – mindent kilestél –

            táján a Tejútnak, –

            lovak futottak.

Mint most, – de te már meg nem érted,

a köd-spirál milyen regéket

            hurcol magával

            vasparipával.

A szétszórt évek messze tűntek,

de az az egy nap most is ünnep,

            te légy tanúja

            Lógodi utca.

Meg lehet-e házad találni,

hol, merre laktál Kosztolányi

            e holt keretben,

            s milyen szivekben?

Merre a ház, az ól, a ketrec,

hol lélegeztél? – Kedvesedhez

            símulva kérded.

            S remeg a térded.

S mint egy repeszdarab, agyonvág

a szó, s kínoz akár a honvágy, –

            döbbenve jött el

            megint az ötven.

 

 

Megriadt pipacsok, 1961 [87-88.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44511

Mátyás Ferenc

 

 

NYÁRI SZIVÁRVÁNY

 

Az éjek messze vonulnak,

nap szállt az ablakszegélyre,

álmok mécsese kilobbant,

hajnali bokrok susogtak, –

s virágok nyíltak a fényre.

Az volt a cifra világ, a

mező, nem a néma puszta;

a jegenyék körülállva

a határt, mentek világba,

mint katonák, sorakozva.

Mindig sírt ezüst levelük,

föl-fölhajoltak az égre.

Sokszor beszélgettem velük,

értettem síró énekük,

mely zümmögve szállt a szélbe.

Mintha karjukba emelnék

lelkem a magas fák lopva,

s vinnék, mutogatnák a szép

világot, a puszta egét, –

épp most nyílott sugározva;

az Alföld egy fürj röptével

elibém száll, mutogatva

bájait, tündérmesében

nem lehet olyan az éden,

mint amilyen most a puszta.

Megálltam, elnéztem a zöld

mezőt, mintha ujjászülte

volna lelkem. Fönt körözött

egy madár, a felhők között,

s futott a lyukba az ürge.

Kortyolt a rét illatából,

leste a furcsa nagy madárt, –

és a távol, mintha vándor

nép szólna vad citerákon, –

zengett, elűzte a magányt.

Eszmélő homlokom tiszta

gondolatokat sugárzott

az égre, mezőre vissza,

mintha nem is lenne titka,

s odatartozna a tájhoz.

 

Lehajoltam egy virághoz;

elcsöpögött török vérből

nőtt szegfű piros szirmához,

amire vad darázs szálldos, –

s szólongattam őt nevéről,

kénsárga gyujtovány fűhöz,

ki fürtökben ült kocsánján, –

vad darázzsal kergetőzött

egy madár, s ha rajta győzött, –

nevetett a haláltáncán.

Az alföldi irisz lila

csipkeszirmába takarta,

nem engedte meghalni a

darazsat, csöpp karjaiba

zárta, s a mezőn a tarka

színek új játékba kezdtek.

Szőrös lábbal állt a réten

a pipacshad, szinte reszket

izgalmában, vörös ezred

sokasága harcra készen.

Szellő lengeti a mályvát,

rózsaszín arca kicsattan,

pirul, mint lány, ha szoknyáját

emelgetnék, – öt szép szirmát

most nyitja ki épp a hajnal.

Sarkantyúsan, csizmás lábon

félméter magasból kémlel

a harangláb, kéken lángol,

ellopta az éjszakából

a rezgő bársonysötétet.

Lassan kerengve a gólyák,

mint bombázógépek rajban,

mikor céljukat titkolják,

feje fölött, az ég boltján

megállnak, – jaj, talán baj van

a mezőn? A békák bújnak,

nyúl szalad hegyezve fülét,

fűvek kardjai konyúlnak,

ragadós bojtorján búnak

hajtja biborvörös fejét.

 

Máskor, mint a görögdinnye

felhasítva, – szétpiroslik

a nap, s részegen tekint le,

patyolatszép felhőinge,

– ha jön a szél, – szertefoszlik.

Néha megdördült a mennybolt,

állatok, levelek féltek,

iszonyatos háború dúlt

fönn az égen, s aztán kigyúlt,

a szivárvány sok szinében.

Nyári szivárvány szinében

a mezők virága kinyílt

s illatozott fönn az égen,

látták a juhok szemében

a pipacsot, a gólyahírt.

 

 

Megriadt pipacsok, 1961 [18-21.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44510

Mátyás Ferenc

 

 

KÁPOLNÁSNYÉKI EMLÉK

 

Mintha a nap mély vizivilágból törne elém,

zizzen a nádas, az ősz könnyével repül a gém.

Márványba dermeszt az idő minden darabka fényt,

ki tartja számon a tegnapi ágán a zöld reményt?

 

Fekete föld tán az ég is mostan; néma a táj;

nehéz a szívem, mint ez a század; sok a viszály.

Hol van a költő, ki megadná a feleletet?

Összezörögnek lábam alatt a falevelek.

 

Jönnek elém mind a rozga házak, nyilt jegenyék,

ami fény villan az ablakokból, lelkembe tép.

Alszik a ,,puszta” százados csendben, s álma talán

megvalósul, s a ,,régi dicsőség” otthont talál.

 

Orgona búg fel, ének után száll, próbára kész

dal hivogat már, hallom, a szívük milyen merész.

A szülőház szép tölgykoszorúsan, mint az a lány,

akit szeretnek, borongós kedvvel ünnepre vár.

 

Mit érzel, mit látsz e pillanatban velem korom?

Hallod a költőt? Gyermeki kórus ajkán dalol.

Nem vagy magányban, e nép száz éve szavadra vár,

a ,,Szózat” hangján beszélj hát Vörösmarty Mihály.

 

 

Csönd és nyugtalanság, 1955 [113-114.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44509

Mátyás Ferenc

 

 

A PARTON

 

Száll az ég a dombra,

mintha madár szállna,

hulló szárnya tollát

szórja a Dunára.

Bújna az erdőbe

kicsit melegedni,

ibolyalevélen

haj, elszenderegni.

 

Mogorván néz a vár

le a Duna-partra,

hömpölyög a vízár,

öleli a partja,

mint a kedvesét ott

az a nyurga lányka.

Fény ugrál szemükből

aranykarikába.

 

 

Csönd és nyugta-

lanság, 1951 [80.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44508

Mátyás Ferenc

 

 

VÁGY

 

Úgy szeretnék élni én,

mint a víz tükrén a fény,

csókolódzva a habon,

s úgy, mint a fény, szabadon.

 

Száz csillag vigyázna rám;

fönt az ég és lent a táj, –

s nem törvények rabjaként

őrizne e holt vidék.

 

 

Csönd és nyugta-

lanság, 1947 [69.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44507

Mátyás Ferenc

 

 

EGET VISZ A BOGÁR

 

Egyszerre kék lesz fönn az ég,

   kertünkben rózsa ring.

Most nyitja ki hajnalra szép

   szemét a rozmaring.

 

Fordul a rét, a harmatár

   égő homokra hull.

Egy csöpp madár ott áll a fán,

   repülni most tanul.

 

Nincs nyugalom, minden figyel,

   megrezzen a pipacs.

A fűvek fénylő kardja cseng,

   kipirul minden arc.

 

Aki alszik, olyan szegény,

   nem látja ablakán,

hogy most a rózsa levelén

   eget visz egy bogár.

 

 

Válogatott versek, 1947 [9-10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.14 0 0 44506

Mátyás Ferenc

 

 

ÉBREDÉS

 

Hallgat az erdő, hallgat a rét,

hívja a csönd a füleműlét.

Egy kis levéllel elfut a szél,

tó fenekén a béka beszél.

 

A tanya alján róka les át,

tyúkpecsenyére feni fogát.

Vén csőszember sző szép álmokat,

kutyája faárnyékot ugat.

 

Szürke az ég még s a föld haján

csillog a hajnalharmatár,

s benne az égi cifra leány

alszik a felhők vánkosán.

 

Keleti tájról fény tör bele

a fázós fekete semmibe.

Félős parasztok hajnala int –,

sárodujából mind kitekint.

 

 

Csönd és nyugtalanság, 1941 [26.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44505

Matos Maja

 

 

MIKOR…

 

Mikor a fűszálak

Lábamhoz simulnak,

Gyöngyszemek

Gurulnak talpam alól,

Miket bánatában

A hajnal szór alá.

Mikor az égre felnézek,

Madarak szállnak

Pillekönnyű testtel,

Mintha csak a lenge szél

Sodorná egyre feljebb

Kicsiny testüket.

Mikor a víz mellé ülök,

Csak a víz van.

Amint a lágy fodrok

Egymásba omolnak,

Viszik magukkal

Gondolataim.

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44504

Matók Leó

 

 

VÁGY

 

Szívem szíveddel bűvös, drága,

Titokzatos lánc kösse össze,

Sötét szemed imája, könnye

Megtérő lelkem hadd fürössze.

 

Hangod zenéje hívjon újra

Mint túlvilági, drága ének.

Szavad szívemre úgy suhanjon,

Mint hogyha hárfák zengenének.

 

Leányszíved imádság-szirma

Az Isten homlokára szálljon.

Ölelni vágyó két karom

Még egyszer újra megtaláljon.

 

Kezed kezembe óvva rejtem,

Mint bújdosót az őszi éjjel.

Öleljük egymást újra sárba

Vagy égbe nyíló szenvedéllyel.

 

 

Jaj lett itt a jóknak, Szombat-

hely, december 11. [69.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44503

Matók Leó

 

 

AUGUSZTUS 30-ÁN

 

Margitnak

 

Csodák szellője fújdogál a dombon.

Tüzek játéka lett ma a világ,

S én forró kézzel, megremegve bontom

Szépséged szirmát, drága kis virág.

 

 

Felénk a lombok zöld szigetje ásít.

Tüzesebb tűz már nem lehet a vérünk,

Selymesebb zöld már nem lehet a pázsit.

Ne menj tovább – hisz célhoz sose érünk!

 

Szeresd ma bennem múltam, ami szép volt,

Kívánd ma bennem sorsom, ami éget,

S így zuhanjon ránk a furcsa égbolt,

 

Hogy karom játszó ölelése téged

Olyan szépségek üdvéhez vezet fel,

Hol hála-csillag gyúl majd a szemedben.

 

 

Jaj lett itt a jóknak, Szombathely,

1948. szeptember 1. [66.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44502

Matók Leó

 

 

HALLGATNAK A FÁK

 

A park temetőjén ásít a csend.

Hallgatnak a fák és a bokrok.

Itt hagytam el én az igazi nőt,

Odvas fejű vén fák, mért rejtitek őt?

 

Hallgatnak a fák és a bokrok…

Suhogó füveken gázol a láb.

Feketén mosolyog odafenn ma az ég –

Meglátlak-e még? Meglátlak-e még?

 

Suhogó füveken gázol a láb.

A léptem zajától visszhangzik a park.

Párásölű lombok remegve takarnak,

A csendbe kiáltom, hogy téged akarlak!

 

A léptem zajától visszhangzik a park,

Suhogó füveken gázol a láb.

A park temetőjén ásít a csend,

Hallgatnak a fák…

 

 

Jaj lett itt a jóknak, Szombat-

hely, 1948. április 20. [61.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44501

Matók Leó

 

 

NÉZZ A SZEMEMBE!

 

(Margitnak)

 

Nap tüze ringat – árad a vérben

Tavaszi, zsongó

Szép kikeletnek virág-fohásza:

Égre rajongó…

 

Mámorba kábult becézni-vágyás

Ég a kezembe’,

Sóhajunk édes vágyfátyolán át

Nézz a szemembe!

 

Vagyok kalandok víg csavargója,

Nem kell a bánat.

Most mégis furcsa nagy szomorúság

Kerget utánad.

 

Kék paripákon rohan a május

Felénk az égből.

Dacos kis ajkad meg ne tagadjad

Ál-büszkeségből.

 

Csókos tavaszban, perzselő nyárban

Egy a valóság:

Nekem egyedül te vagy a szépség,

Te vagy a jóság.

 

Tavaszba-nyárba daloló léptünk

Napfény fürössze!

Most jut eszembe – nézz a szemembe,

Súgd meg, hogy jössz-e?!

 

 

Jaj lett itt a jóknak, Szombat-

hely, 1948. március 2. [59.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44500

Matók Leó

 

 

HISZED-E MÉG?

 

Bűntől tisztultan, bűnnel tetézve,

Ijesztő, óriás tükörbe nézve

Látom magam.

Ketten vagyunk csak. Az Isten és én.

Szétnézek múltam széles vetésén.

Nézem magam.

 

Vágy-aratások, vággyal vetések

Lelkünkbe roppant redőket vésnek,

Fakul a múlt.

Tavasszal – fagy jön, nyáron – a jég ver,

Éhes a föld is – vetésre vér kell –,

Meghal a múlt.

 

Örök igazság márványba-vésten

Kacagd ki hitvány, bűnös vetésem,

S felelj nekem.

Tagadj ki, élet, szent öröködből,

Csak te, igazság, lépj ki a ködből,

S felelj, felelj!

 

Ezrek imája eped utánad.

Rád vár a megtört, megcsúfolt század,

Rád vár a nép.

Kedv újulását, hit ébredését,

Kalászba érő lelkek vetését

Hiszed-e még?!

 

 

Jaj lett itt a jóknak,

Szombathely, 1947.

december 30. [47.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44499

Matók Leó

 

 

ALKONYI ÉNEK

 

Mint szirmukat, ha hintik

Színes virágú fák,

S a néma földre mindig

Hull új meg új virág,

Úgy hullottak le szádról

Szívemre a szavak.

Te jó, te hű, te drága

Minek bántottalak?

A zongorán az alkony

Ha fázósan remeg,

Fejem kezembe hajtom,

És álmodok veled.

Olvadt arany hajadnak

Ha fürtje hullt le rám,

A szívedet úgy adtad,

Mint egykor az anyám.

– Itt csókolt, sírt a szája,

Ti láttátok, falak!

Te jó, te hű, te drága,

Minek bántottalak!?

 

 

Jaj lett itt a jóknak, Szombat-

hely, 1947. november 1. [42.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44498

Matók Leó

 

 

GRETCHEN BÚCSÚJA

 

(Rosalie)

 

Az esti gyorsvonat szikrát okádva hozta.

München felett a Nap már végső búcsút intett,

S a csorduló arany, mit haldokolva hintett,

Gretchen selyem-haját lágyan bearanyozta.

 

A perc csoda-varázsa feltépte szíveinket.

Ittas szemmel bolyongtunk a zsongó zavarosba’.

Verőfényt hint ez este az árva, szürke mostba,

Lelkembe rejtve hordom, mint kényes, drága kincset.

 

Halk sóhaj, szállj a múltba! Tíz perc, milyen kevés!

A kocsi lépcsőjére hágott fel pici lába,

S nem maradt más utána, csak az emlékezés.

 

Mindjobban rámsimult az éj fekete fátyla,

S az estbe belesírva acélbordás, nehéz,

Vad mozdonya futott a messze éjszakába!...

 

 

Jaj lett itt a jóknak, München, 1946. október 2. [39.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44497

Matók Leó

 

 

SZERENÁD

 

– Margitnak –

 

Ringassanak el álom-hegedűk

Hangján remegő fények,

Selyemhajadon csillagpora égjen

Egy kéktűzű messze vidéknek.

 

Álmodd egyedül sápadt, meseszép

Könnyező éjek nagy álmát.

Ezüst a szobád, megreszket a szád,

S mint máglya, kigyullad a párnád.

 

Égő szemeden fénylő szerelem,

Két zöldszínű, lobogó fárosz.

Pillád aranyán kék fény, halovány,

Mit csillagod lágyan sugároz.

 

Ringassanak el álom-hegedűk

Hangján remegő fények,

Selyemhajadon csillagpora égjen

Egy kéktűzű, messze vidéknek.

 

 

Jaj lett itt a jóknak, Szombathely,

1946. szeptember 16. [38.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44496

Matók Leó

 

 

KÉK HEGYEK BALLADÁJA

 

Csillagtalan vak éjszakán,

Mikor a Földön úr az álom,

Tép, kerget, űz a nagy magány…

 

De azt az utat nem találom,

Amely a kék hegyekbe ér el,

Túl minden poklon és halálon…

 

Adóztam érte drága vérrel,

Mert kell a kincs, és kell a balzsam,

És több lettem a szenvedésben.

 

S most már a kincset sem akartam,

Csak a kék csodát néztem egyre,

Melyből a jóság dala harsan.

 

Csak bámultam a furcsa hegyre,

Mert láttam holdas éjszakákon

Sápadt-ezüst palástba fedve.

 

Reám is várnak ott a kék hegyekbe’,

Hol álomkék a fű és a moha.

Egy lány vár ott – a kék hegyek virága,

De érzem, hogy nem érem el soha.

 

 

Jaj lett itt a jóknak, Wettrin-

gen, 1945. december 4. [33.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44495

Matók Leó

 

 

SZONETT

 

Kék a szemed, és mélységesen tiszta.

Ilyen szemmel csak álmodhat az ember,

Mert benne reszket a mélyvízű tenger,

Amely az égbolt kékjét veri vissza.

 

Az ajkadon száz fakadó csók lángol.

Vonagló, véres, vad, tüzes, parázsló,

Halálos búra – víg mosolyt varázsló,

Hogy aki ránéz, megszédül a vágytól.

 

Talán forró, fehér, fiatal tested

Tavaszi lényed legszebb koronája.

Csókot lehelt rád Isten büszke szája…

 

Május-illatú pompája nevednek

Olyan, mint egész lényed puha bája…

…És én örökkön-örökre szeretlek.

 

 

Jaj lett itt a jóknak, Groven,

1945. augusztus 5. [30.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44494

Matók Leó

 

 

NAPLEMENTE

 

A zöld határ, az erdő s a mező

Az esti zápor bő vizében ázott,

Míg a napkorong napnyugat felé

Búsan átkarikázott.

 

A föld csak bámult: ím a fáradt vándor

a bárányfelhők között hogyan ballag!

Mint kopott pásztor, kit az égi nyájtól

Elűztek titkos, idegen hatalmak.

 

Az égbolt alján bíborfény derengett,

Távol – harangszó törte meg a csendet.

 

…Még látszott, hogy egy könnyű esti szél

A vérszínfátylas kis felhőkbe kap:

És lebukott a Nap.

 

 

Jaj lett itt a jóknak,

Marosvásárhely, 1944.

május 25. [25.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44493

Matók Leó

 

 

GYERTYAFÉNYBEN

 

Színed elé hoztam, Krisztus, isten-ember

Téged hívó lelkem: telve gyötrelemmel.

 

Fenyőillat… Gyertyák… Titokzatos este…

Eljutottam hozzád, szívedet keresve.

 

Tűrő, tiszta szíved imádsággal kértem:

Karácsony estéjén jöjj el úgy, mint régen!

 

Fellegekbe vágyó, érted égő lelkem

Ott állt: hitem édes bilincsébe verten…

 

Értünk halni vágyó betlehemi gyermek,

Visszafordult hozzád, aki elfelejtett…

 

 

Jaj lett itt a jóknak, Szombathely,

1943. december 24. [23.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44492

Matók Leó

 

 

MÉG EGYSZER, ÚJRA…

 

Amire már régen oly hiába vártam,

Újra láttam arcod régi igazában.

A szemet, amelybe álmaim temettem,

Az ajkat, amelyre álmodozva vágytam,

És a mosolyodban bánat könnye rezgett,

Mint egy halnivágyó mártír-mosolyában…

 

Egymásnak születtünk, egynek mind a ketten,

Karomba zuhannál, ájult-tehetetlen,

S felderítenéd újra ezt a sötétséget.

Könnyesen rámnyíló szemedbe-meredten

Egyre távolabb visz, messzebb visz az élet!

És feltámad a múlt, amit elfeledtem…

 

S most az ajkad régi, fájó mosolyában

Fekete valóként jön felém a vágyam,

S mintha égő szíved szívemen dobogna,

Szent, igaz közelbe hoz a szörnyű messze,

S míg lángol a vérem, lázadva, lobogva,

Betakar leplével a tavaszi este!...

 

 

Jaj lett itt a jóknak, Marosvásár-

hely, 1943. november 25. [22.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!