antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Titkos béketárgyalások – olvastam az újságban. Szerintem nem helyes, hogy titkosak a béketárgyalások.
A háború bezzeg sose titkos. Egy háború, ahol egy puska se dörrent! Egy háború, ahol senki se halt meg! Egy háború, amit észre se vett senki, mert csak a háboristák mentek oda, és ott csúnyákat gondoltak egymásról titokban. Titokban hahaha!
Jó reggelt, szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Utassy József
1941.III. 23.
A negyvenegyes tavasz harmadik napján megszült egy napraforgó arcú asszony, hogy ebben az égkupolás alkotóház-világban mutassam föl a szépet, a jót, s mondjam ki bátran az igazságot.
Szép volt, mint a leopárdról szárnyaló legenda, Nem választott még urául herceget Testének őrt, ki védelmezőnk is lehet. A bolygó szépség felér a kivont, puszta karddal. Tudjátok, hatvanas urak, ez milyen veszélyes? Ég adjon még tíz évet.
A fátyolok sem csökkentették nagy varázsát, Kék, szürke fátylak - mindegy; kétségbeesve Éreztük, mily áramot sugároz hószínű teste, Hallva a hullámzó redők baljós suhogását. Ott lehetett a téren s a tanácsban merészen?
Csupán a vénekében.
De ritka alkalom nyílt a lány előtt. Északról zúdult az ellen, és délről harsonázott, Körülzárta a négy égtáj felől a várost. Katonáink gyávák voltak megsegíteni őt. Nem volt rá mód, hogy pusztuljon e horda?
Szépsége volt a kardja.
Ott ült a vének közt, s vizenyős arcukról látta, Mily fényes is fegyvere, min nem fogott a rozsda, Míg a kényúr hevert dús termésükön torozva, És legnemesebb borukat herdálta. Nagy keblű nőkről ábrándozva, kik ágyasai lesznek? Mámoros szeme előtt ilyen képek lebegtek.
Babérlevél burkolta, szagos fű, vadvirágok, S látta a borgőzőri át: a végzet feléje kúszott, Mert saját sátrában űzött a nő belőle csúfot, Fátylait sorra bontva, félelem nélkül állt ott. Ez lett a zsarnok veszte. Egy ujjal sem érintette tán a nőt? Nem, könnyűszerrel ölte az meg őt.
A pogány elveszett mind. Ölünkbe hullt a győzelem. Leshelyül szolgáltak csűrök és szőlőskertek, S most fehér csontjukkal telve a rókavermek, S a vezér vigyorgó koponyája fényesen - Tán ocsmány sírfelirattal díszíti a vár falát?
Nem, a nő kapta a trófeát.
Küldje el Isten erényes hölgyünknek hercegét! Mondják, vonakodva indult az orgiára, Mégis őrület szállta meg ifjainkat, s hiába Próbálták a papok s a vének fékezni ezt a szenvedélyt. Felgyújtotta vágyuk a meztelen test képzete? Igen, s a rettegés hűtötte le.
Elhúztak egy kis fehér sakkfiguraváros mellett, és Parkhill tehetetlen dühében hat golyót eresztett a kristálytornyokba. A város szétfoszlott a régi üveg és a széthulló kvarc zuhatagában. Elillant, mint a pukkanó szappanbuborék. Nem volt többé. A férfi nevetett, és megint tüzelt, és az utolsó torony, az utolsó sakkfigura tüzet fogott, kigyúlt, és kék lánggal röppent a csillagok felé.
– Majd megmutatom nekik! Mindenkinek megmutatom!
– Csak rajta, Sam, mutasd meg nekünk. – Az asszony az árnyékban feküdt.
– Itt egy másik város! – Sam újratöltötte pisztolyát. – Nézd csak, elintézem!
A kék fantomhajók sorra feltűntek mögöttük. Először nem látta őket. Csak fütyülést hallott, és a szél sivító, magas hangját, mint ahogyan az acél csikorog a homokon. A homokhajók borotvaéles talpfutói sivítottak, amint csiszolták és szelték a tengerfeneket, piros és kék zászlóik pedig kibomolva lobogtak. A világoskék hajókban sötétkék árnyak álldogáltak, álarcos emberek, emberek ezüstös arcokkal, emberek kék csillagszemekkel, emberek faragott aranyfülekkel, emberek sztaniolpapír arccal és rubinvörös ajakkal, emberek összefont karral, emberek, akik őt üldözték, marsbeli emberek.
Egy kettő, három. Sam számlált. A marsi hajók felzárkóztak.
– Elma, Elma, nem tudom mindet visszatartani!
Elma nem szólt, fel sem emelkedett onnan, ahová süllyedt.
Sam nyolcszor sütötte el a pisztolyát. Az egyik homokhajó szétesett, a vitorla, a smaragdtest, a bronz köpenyrögzítések, a holdfehér kormány és velük az összes alak. Az álarcos emberek a homokba fúródtak, és narancsszín, majd kék füstű lánggá lobbantak. De a többi hajó egyre közelebb ért.
– Túlerőben vannak, Elma! – kiáltotta Sam. – Megölnek!
Kidobta a horgonyt. Hiába minden. A vitorla sóhajtva összegöngyölődött és lehullt. A hajó megállt. A szél megszűnt. Az utazás véget ért. A Mars hallgatott, miközben a Mars-lakók méltóságteljes hajói körülfogták Parkhillt, és tétovázva megálltak.
– Földi ember! – Egy hang szólalt meg valahonnan a magasból. Ezüstös álarc mozdult, rubinszélű száj csillant a szavaktól.
– Nem csináltam semmit! – Sam az arcokat nézte, száz arcot, amelyek körülfogták. Nem sok Mars-lakó maradt a Marson, száz-százötven összesen. És többségük most itt volt, a halott tengeren, a feltámadt hajókon, halott sakkfiguravárosaik közelében, amelyek közül az egyik éppen most omlott össze, mint egy kaviccsal megdobott törékeny váza. Az ezüstös álarcok csillogtak.
– Az egész tévedés volt! – védekezett Sam, kiemelkedve a hajójából, míg felesége mögötte feküdt a hajófenék mélyén összeroskadva, mint egy halott. – Úgy jöttem a Marsra, mint bármelyik tisztességes, vállalkozó üzletember. Egy lezuhant rakétából kiszedtem egy kis felesleges anyagot, és megépítettem magamnak az útkereszteződésnél a legszebb kis kioszkot, amit valaha is láttak azon a telken, tudják, hogy hol. Ismerjék el, hogy jó munka. – Sam izgatottan nevetett, és körbetekintett. – És akkor az a Mars-lakó – tudom, a barátjuk volt – odajött. Az ő halála baleset volt, higgyék el. Én csak annyit akartam, hogy legyen egy hot dogozóm, az egyetlen a Marson, az első és a legfontosabb! Értik ezt maguk? Én akartam felszolgálni a legjobb hot dogot és mustárt és hagymát és narancslevet!
Az ezüst álarcok nem mozdultak. Égtek a holdfényben. Sárga szemek sütöttek Samre. Érezte, hogy görcsbe rándul a gyomra, zsugorodik, kővé válik. Pisztolyát a homokra dobta.
– Feladom.
– Vegye fel a fegyverét – mondták a Mars-lakók kórusban.
– Mit?
– A fegyverét. – Ékszeres kéz intett az egyik kék hajó orrából. – Vegye fel. Tegye el.
Hitetlenkedve felvette a pisztolyt.
– Most – mondta a hang – fordítsa meg a hajóját, és jöjjön vissza a kioszkjához.
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Faludi Ferenc
TAVASZ
1. Királyi mulatság erdőkben sétálni, Árnyékos utczáin fel s alá járkálni, Fülemile éneklésén, Gyönge szellők legyezésén Örömét nevelni, Kedve szerint élni.
2. Az ócsó nyulakat bokorbul kiverni, Fiatal madárkák fészkét felkeverni, Hegyet-völgyet megkerülni, Friss források mellett ülni, Ebédre megtérni, Jó lakáshoz férni.
3. A sötét gondokat magos szegre tenni, Feladott étkekbül jóizüen enni, Enni, meg nem csömörleni, Közbe vigan beszélleni Friss borokat inni, A vizet dicsirni.
4. Eszem-iszom után könyökére dülni, Egy fél órácskáig álomba merülni; Könnyü testtel felserkenni, Holmi dolgán általmenni, Nagy labdát ugratni, Játékkal mulatni.
5. Diana udvarát megint látogatni, Ernyős sátoriban mint regvel mulatni, A kakukkal szerencséjét Megpróbálni jövendőjét, Hegyek ellen állni, Ekhóval tréfálni.
6. Pintyőke sirását, galambnak nyögését, A játékos rigók hangos fütyülését, Gerliczéknek busulásit, Társak után bujdosásit Szemre, fülre venni, Más gonddal nem lenni.
7. Erdőkbül kimenni mezők térségére, A lenyugvó napnak nézni szekerére, Pásztor után sétálgatni, Musicáját meghallgatni, Corydon dudáját, Mopsus furugláját.
8. Görbe trombitákat otthon fuvattatni, Vacsora után is nyugtig igy mulatni: Ugy-e pajtás, megpróbáltad, A mint mondám, ugy találtad: Királyi mulatság, Ártatlan bolondság.
S az elérkezett tavasznak Örömére minden örvend; Csak az egy Vitéz nem örvend.
Enyelegnek a juhnyájak,
Tehenek, lovak futosnak, Danol a pacsirta s a pinty; Az egész berek homályja Zeneg édes énekekkel: Egyedűl csak én kesergek.
Ihon, a kinyílt mezőkben,
Ligetekbe, rétbe, kerten Hiacintok illatoznak, Tulipánok ékesednek, Mosolyognak a virágok: De mi kedven a tavaszban, Ha az ő viráginál szebb Lili nem virít ölemben?
– Megmutattam nekik, istenemre! – kiáltotta Sam. – Jelentem a Rakétaszövetségnek. Ők majd megvédenek. Nem hagyom magam!
– Megállíthattak volna, ha nagyon akarják! – mondta Elma fáradtan. – Éppen csak nem nagyon erőlködtek.
A férfi nevetett.
– Verd ki a fejedből. Miért hagytak volna kisiklani a markukból? Nem voltak elég gyorsak, erről van szó!
– Nem? – Elma hátrafelé intett.
A férfi nem fordult meg. Érezte, hogy hideg szél támad. Félt megfordulni. Érzett maga mögött valamit az ülésen, valami könnyűt, mint a lehelet a hideg reggelben, valami kéket, mint a mogyorófa füstje alkonyatkor, valami olyat, mint a régi, fehér csipke, mint a hóesés, mint a tél dere a törékeny nádon.
Hang hallatszott, mintha vékony üvegtálca csörrenne… Nevetés. Azután csend. A férfi megfordult. Egy fiatal nő ült nyugodtan a kormánypadon.
Csuklója vékony volt, akár a jégcsapok, szeme olyan tiszta, mint a hold, és olyan nagy is, határozott és fehér. Szél fújt, és a leány hullámzott, mint a tükörkép a hideg vízen, és törékeny alakján akár a kék eső hullott alá a selyem.
– Fordulj vissza – mondta a leány.
– Nem! – Sam úgy remegett a félelem finom remegésével, mint a levegőben függő darázs, határozatlanul a rettegés és a gyűlölet között. – Szállj le a hajómról!
– Ez nem a te hajód – mondta a látomás. – Ez olyan régi, mint a mi világunk. A homoktengeren vitorlázott tízezer évvel ezelőtt, mikor a tengerek elpárologtak, és a dokkok kiürültek, és te idejöttél és elvitted, elloptad. Most fordítsd meg, és menj vissza az útkereszteződésnél levő házhoz. Beszélnünk kell veled. Valami fontos dolog történt.
– Szállj le a hajómról! – mondta Sam.
Előhúzta a pisztolyt a tokjából, a bőr csikorgott. Gondosan megcélozta.
– Ugorj, mire hármat számolok, különben…
– Ne! – kiáltotta a leány. – Én nem bántalak, és a többiek sem akarnak bántani. Békés szándékkal jöttünk!
– Egy – mondta Sam.
– Sam! – kiáltott Elma.
– Figyelj ide… – kezdte a leány.
– Kettő – mondta Sam elszántan, és felhúzta a pisztoly ravaszát.
– Sam! – kiáltott Elma.
– Három – mondta Sam.
– Mi csak… – szólt a leány. A pisztoly eldördült.
A napsütésben a hó elolvad, párává, semmivé gőzölög a kristály. A párák táncolnak, és eltűnnek a tűzben. A vulkán torkában szétrobbannak és eltűnnek a törékeny anyagok. A revolverlövésre, a hőre, az ütésre a leány összehajtogatódott, mint egy puha sál, elolvadt, mint egy kristályszobrocska. Ami maradt belőle, jég, hópehely, füst, az elfoszlott a szélben. A kormánypad üres volt.
Sam visszadugta a fegyvert a tokjába, és nem nézett a feleségére.
– Sam – mondta az asszony egy perc múlva, míg suhogva szálltak a homok hold színezte tengerén –, állítsd meg a hajót.
Az asszonyra nézett, és az arca sápadt volt.
– Nem, azt már nem. Ennyi idő után nem fogsz kitolni velem.
Az asszony a pisztolyon babráló kezét nézte.
– Elhiszem, hogy megtennéd – mondta. – Biztosan megtennéd.
A férfi jobbra-balra ingatta a fejét, keze görcsösen szorította a kormányrudat.
– Elma, ez tébolyító. Egy perc és a városban leszünk, és minden rendben lesz.
– Igen – mondta a felesége hidegen, és hátradőlt a hajóban.
– Elma, figyelj ide.
– Nincs mire figyelni, Sam.
– Elma!
Egy új tanulmány szerint a Mars felszínén megfigyelt sötét sávok nem folyók, a jelenséget a száraz homok mozgása magyarázhatja.
A fák az égre nyujtják mezítlen karjukat, »Ruházzatok fel minket!« kérik a mennyeket. »Adjatok bő ruhának lobogó lombokat, húzzatok ujjainkra zöld selyem kesztyüket.«
A domb görbítve hátát sütkérez a napon
és szól: »Tavaszi tarka ruhámat megkapom, zöld bársony lesz a vállam, tollas a kalapom virágos fák tollával tollas a kalapom.«
A fázós öreg föld is új ruhájára vár s fázón röpül az űrben, mint egy vedlett madár, szeretne napanyjához közelebb szállni már s meleg ölébe bújni, mint egy vedlett madár.
Nagyon boldog vagyok, hogy még egyszer megéltem érkezésed, Március! Az influenzán át gázoltunk feléd, a tél dögvészén, a sötétség alvilági birodalmán át. Mint aki tárnából, bányalégből érkezik, sáros lábakkal és elfulladt tüdővel megállok a napvilágon, kifújom magam és énekelni kezdek.
Ezt énekelem: üdvözöllek, Március. Időbe telik, amíg ember megtanulja, hogy lehet örülni egy naptári adatnak is. Március külön évszak semmi köze télhez, tavaszhoz. Külön világítása van. Még nincs növénye, csak a hóvirág, ez a minta érték nélkül.
Nyájasbb artzúlattal arany szekerére fel-űlvén Innepi fényt ereget Phoebus az ékes egen. A fagyos Északnak zúgó fúvallati szűnnek A bádjadt Zephyrek lengedezési között. Harmatban feredett keblét a róza ki-fejti; A vőlgy illatozó Májusi gyöngynek örűl. A le-folyó kövitsen lassú patakotska tsörög-le, S tsendes habjaival pázitos hantot öblít. Fel-veszi télben el-hányt ékét a bánatos erdő, Zöld árnyéka kies szenderedésre vezet. Itt epedő hangonn a sérűlt fülmile gyász-dalt Zengedez: ott a bús gerlitze jajnak ered. Ím kezeit Pómóna gyümőlts-fáinkra ki-nyújtá, A feselő bimbó ritka gyümőltsre mutat, Hajnal hasad: gyapjas nyájával el-hagyja tanyáját A daloló Pásztor, s friss legelőre siet.
Nincs enyhe szó, nincs simogatás annyi, Hogy elborítsa egy ütés nyomát; Hogy feledtessen egyetlen göröngyöt: Nincs a világon annyi simaság.
Nincs erdőn, tengeren oly nyugalom, Nem jő évek során oly csendes óra, Hogy fölriadni ne tudnánk belőle Egy emlék-harang-kondulóra.
Hol mérgezett, fekete vér szivárog, Nincs annyi gyolcs, mely betömné a rést, S a sértett szív, hogy csak azért is fájjon, Letépi mindíg-újból a kötést.
– Ez nem pisztoly – mondta, és lehajolt, hogy fölemelje a bronzcsövet. – Valami üzenetet akart neked megmutatni. Az egész tele van írva kígyóírással, csupa kék kígyó. Én nem tudom elolvasni. Te tudod?
– Nem, ez marsi képírás, nem értek belőle semmit. Hagyd. – Sam gyorsan körülnézett. – Lehetnek többen is. El kell tüntetni szem elől. Hozd az ásót!
– Mit akarsz vele?
– Elásni, természetesen.
– Nem kellett volna lelőnöd.
– Tévedés volt. Gyorsan!
Az asszony szó nélkül hozta az ásót.
Nyolc órakor Parkhill újra a kioszk bejáratánál söprögetett nyugtalanul. A felesége összefont karokkal állt a kivilágított ajtóban.
– Sajnálom az egészet – mondta a férfi. Az asszonyra nézett, azután elfordult. – Tudod, ez a fatális véletlen…
– Igen – mondta a felesége.
– Pokolian begerjedtem, mikor láttam, hogy előveszi azt a pisztolyt.
– Miféle pisztolyt?
– Azt hittem, hogy az. Sajnálom, sajnálom. Hányszor mondjam még?
– Pszt – mondta Elma ujját a szájára téve –, pszt!
– Nem érdekel az egész – mondta a férfi. – Mögöttem áll a Földi Települések Rt. – Felhorkant. – Ezek a Mars-lakók nem merészelnek…
– Odanézz! – szólt Elma.
A férfi kinézett a halott tenger fenekére. Elejtette a seprűt. Felvette, de szája nyitva maradt, nyál freccsent belőle a levegőbe, és Sam hirtelen összeborzadt.
– Elma, Elma, Elma! – kiáltotta.
– Jönnek – mondta Elma.
Az őszi tenger fenekén egy tucat magas, kék vitorlájú marsbeli homokhajó úszott, akár a kék kísértetek, akár a kék füst.
– Homokhajók! De hiszen már nincsenek, Elma, már nem léteznek homokhajók!
– Márpedig ezek homokhajók – mondta a nő.
– De a hatóságok mindet elkobozták! Feldarabolták, vagy eladták árverésen. Én vagyok az egyetlen ebben a rohadt tartományban, akinek van homokhajója, és aki tudja kezelni!
– Most már nem az egyetlen – mondta az asszony, és a tenger felé biccentett.
– Miért? – kérdezte a nő lassan. Megbűvölten nézte a marsi hajókat.
– Meg akarnak ölni! Gyere a kocsiba, gyorsan!
Elma nem mozdult.
Úgy kellett hátravonszolni a bódé mögé, ahol a két jármű állt, a kocsi, amelyet egy hónapja még állandóan használt, és a régi, marsi homokhajó, amelyet Parkhill egy árverésen vett mosolyogva, és azóta a készletek szállítására használta az üveges tengerfenéken. A kocsijára nézett, és eszébe jutott, hogy a motort kiszedte belőle, ott hevert a földön, már két napja bíbelődött vele.
– Úgy látszik, a kocsi nem üzemképes – mondta Elma.
– A homokhajó! Szállj be!
– Hogy a homokhajón vigyél? Ó, nem!
– Szállj be! Tudom kezelni!
Betuszkolta az asszonyt, maga is beugrott, felcsapta a kormányt, és feleresztette a kobaltvitorlát, hogy befogja az esti szelet.
A csillagok ragyogtak, a kék marsi hajók pedig közeledtek a susogó homokon. Először nem moccant a hajója, azután eszébe jutott a homokhorgony, és beemelte.
– Most!
A szél repítette a homokhajót a halott tenger fenekén, rég eltemetett kristályok felett, kiálló oszlopfők mellett, elhagyatott márvány- és rézdokkok mellett, halott, fehér sakkfiguravárosok mellett, alacsony, bíbor dombok között, ki a messzeségbe. A marsi hajók elmaradoztak, de ekkor mintha valaki más kezdte volna irányítani Sam hajóját.
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot, kellemes hetet Neked!:-)
Vajda János
A tavasz jelei
Nem nézem én az ibolyát Kakukra én nem hallgatok, S nem jóslom ebből a tavaszt, - Ez már igen kopott dolog. Falunkban a zsidógyerek Rongykérő sípja hangozik, Ez legbizonyosabb jele, Hogy az idő tavaszodik.
Nem szedek én kikericset, A gólyákat sem bámulom, Én a tavaszt egészen új Költői pontról jósolom. Fölöstökömre a biró Már nem pálinkát, bort iszik, Ez legbizonyosabb jele, Hogy az idő tavaszodik.
Fecskékre és a zöld mező Virágira nem ügyelek, A legelőre kimenő Tehéncsordának nem hiszek. Itáliából a goróf Magyar honába költözik: Ez legbizonyosabb jele, Hogy nálunk is tavaszodik.
Isten megnyomja a tavasz-gombot, s a régi verkli pattogva beindul, a rigó kiköpi a téli szutykot, csőrt csücsörít s fütyül bolondul, a rügyek apró rajzfilmgyárak: megrajzolják a millió levelet, szuszog, dohog a vakondjárat, megindul a forgalom odalent, a nárcisz kis pöckét kinyomja, a kapkodva vetkőző égre mereszti, a vadrózsának tavalyi a rongya, hullna már, de még nem ereszti, dagad az akác nyakán az ér, az éltető nedv lüktetve kering, bámulok a kertben ösztövér, apadó hitemmel, s megtelek megint együgyű csodával, éltető nedvvel, s kinövök a földből, mint a bokrok, s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel: jól van, Isten, kapsz egy libacombot!
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk - lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás - lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék - efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb
Fodor Ákos
ARCKÉPCSARNOK
Van egy arc, amit csak önmagunkat elképzelve látunk - lehet, hogy ez az igazi. És van annyi arcunk, ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet, hogy ezekben akad néhány közös vonás - lehet. Akkor ez a valóság. Van egy, amit tükörbe nézve látunk: villám- gyorsan alakuló, képlékeny látvány: múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék - efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el. És van, van arc, amit csak az lát, aki szeret, akit szeretünk. Ez a legszebb, a legmulandóbb. A legérvényesebb
Itt az írás, forgassátok Érett ésszel, józanon, S benne feltalálhatjátok Mit tanít bölcs Salamon: Miképp széles e világon Minden épűl hitványságon, Nyár és harmat, tél és hó Mind csak hiábavaló!
Földünk egy kis hangyafészek, Egy perchozta tűnemény; A villám és dörgő vészek Csak méhdongás, s bolygó fény; A történet röpülése Csak egy sóhajtás lengése; Pára minden pompa s ék: Egy ezred egy buborék.
Sándor csillogó pályája, Nyúlvadászat, őzfutás; Etele dúló csordája Patkánycsoport, foltdarázs; Mátyás dicső csatázási, Napoleon hódítási, S waterlooi diadal: Mind csak kakasviadal.
A virtus nagy tűneményi Gőz, mit hagymáz lehele; A kebel lángérzeményi Vértolúlás kínjele; A vég, melyet Sokrat ére, Catonak kihulló vére, S Zrínyi Miklós szent pora Egy bohóság láncsora.
És ti bölcsek, mit hozátok Ami volna szép s jeles? Mámor bírta koponyátok, Plato s Aristoteles. Bölcselkedő oktalanság, Rendbe fűzött tudatlanság, Kártyavár s légállítvány Mindenféle tudomány.
Demosthén dörgő nyelvével Szitkozódó halkufár; Xenofon mézbeszédével Rokka közt mesére vár; Pindár égi szárnyalása Forró hideg dadogása; S Phidias amit farag, Berovátkolt kődarab.
Mi az élet tűzfolyása? Hulló szikra melege. A szenvedelmek zúgása? Lepkeszárny fergetege. Kezdet és vég egymást éri, És az élet hű vezéri, Hit s remény a szűk pályán, Tarka párák s szivárvány.
Holdvilág csak boldogságunk; Füst a balsors, mely elszáll; Gyertyaláng egész világunk; Egy fúvallat a halál. Vársz hírt s halhatatlanságot? Illat az, mely tölt virágot, És a rózsát, ha elhúll, Még egy perccel éli túl.
Hát ne gondolj e világgal, Bölcs az, mindent ki megvet, Sorssal, virtussal, nagysággal Tudományt, hírt s életet. Légy, mint szikla rendületlen, Tompa, nyúgodt, érezetlen, S kedv emel vagy bú temet, Szépnek s rútnak húnyj szemet.
Mert mozogjon avagy álljon E parányi föld veled, Lengjen fényben, vagy homályon Hold és nap fejünk felett, Bárminő színben jelentse Jöttét a vándor szerencse, Sem nem rossz az, sem nem jó: Mind csak hiábavaló!
– Két világ legjobb hot dogja! Az első hot dogozó a Marson! A legjobb hagyma és majonéz és mustár! Nem mondhatod, hogy nem vagyok szemfüles. Itt a főút, ott a halott város és az ásványlelőhelyek. A kocsik a 101-es földi telepről naponta huszonnégy órán át itt vágtatnak el. Jól kiszúrtam a terepet, mi?
Felesége a körmeit nézegette.
– Gondolod, hogy az a tízezer új típusú munkarakéta eljut a Marsra? – kérdezte végül.
– Egy hónapon belül – hangoskodott Parkhill. – Miért nézel olyan furcsán?
– Nem bízom a földiekben – mondta az asszony. – Csak akkor hiszem, ha látom, hogy itt a tízezer rakéta, rajtuk pedig százezer mexikói és kínai.
– Ha nem lesz atomháború – mondta a felesége lassan, és az eget nézte. – Nem bízom az atombombában. A Földön már olyan sok van belőlük, hogy az ember sohasem tudhatja…
– Ugyan – legyintett Sam, és folytatta a söprést. A szeme sarkából kék villanást látott. Valami könnyedén lebegett mögötte a levegőben. Felesége hangját hallotta.
– Sam, egy barátod keres.
Sam megperdült, hogy lássa a látszólag a szélben lebegő maszkot.
– Szóval már megint itt van! – És Sam úgy tartotta seprűjét, mint egy fegyvert.
A maszk bólintott. Halvány, kék üvegből vágták ki, vékony nyak fölött ingott, alatta bő, sárga selyemköntös lengett a szélben. A selyem közül két fonott ezüstkéz tűnt elő. Az álarc szája csupán hasíték volt: zenei hangok bugyogtak belőle, amint a ruha, az álarc és a kéz nőtt és kisebbedett.
– Mr. Parkhill, visszajöttem, hogy ismét beszéljek magával – mondta a hang az álarc mögül.
– Úgy emlékszem, mondtam már, hogy nem akarom magát látni a közelemben! – kiáltotta Sam. – Menjen innen, elkapja tőlem a betegséget.
– Már elkaptam a betegséget – mondta a hang. – Néhányan, én is, túléltük. Sokáig betegeskedtem.
– Menjen innen, bújjon a hegyekbe, oda való, ott volt eddig is. Mit jön ide folyton, és zaklat engem? Most, egyszerre, naponta kétszer is?
– Nem akarunk rosszat magának.
– De én magának igen – mondta Sam, és hátrált. – Nem szeretem az idegeneket, nem szeretem a Mars-lakókat. Sohasem láttam azelőtt egyet sem. Nem tetszik ez az ügy. Évekig rejtőzködtek, most meg egyszerre kiszemelnek engem. Hagyjanak békén!
– Fontos ügyben jövünk – mondta a kék álarc.
– Ha erről a telekről van szó, ez az enyém. Magam építettem ezt a hot dogozót, a saját kezemmel.
– Bizonyos értelemben erről a telekről is szó van.
– Ide figyeljen! – mondta Sam. – Én New York Cityből jöttem. Ott még tízmillió épp ilyen ember van, mint én. Maguk, Mars-lakók, csak néhány tucatnyian maradtak, nincsenek városaik, a hegyek közt bolyonganak, nincsenek vezetőik, nincsenek törvényeik, és maga most idejön, és kioktat engem erről a telekről. Értse meg, a régi helyet kell adjon az újnak. Ez a hoci-nesze törvénye. Nekem fegyverem van. Ma reggel, miután elment, elővettem és megtöltöttem.
– Mi, Mars-lakók, telepaták vagyunk – mondta a hideg kék álarc. – Érintkezésben állunk a maguk egyik városával a halott tengeren túl. Hallgatta a rádiót?
– A rádióm elromlott.
– Akkor nem is tudja. Nagy események történtek. A Földdel kapcsolatban…
Az ezüstkéz megmozdult. Egy bronzcső jelent meg benne.
– Hadd mutassam meg ezt magának…
– Pisztoly! – kiáltotta Sam Parkhill.
A következő pillanatban kirántotta pisztolyát a csípőjén lógó tokból, és belelőtt a ködbe, a selymekbe, a kék álarcba.
Az álarc egy másodpercig még lebegett. Azután, mint egy kis cirkuszi sátor, mikor kihúzzák a karókat, és összehajtogatják a kelmét, a ruhák lágyan, zizegve egymásra hullottak, az álarc leereszkedett, az ezüstkarmok a kőjárdához koppantak. Az álarc elfeküdt a csendes, fehér csontok és az anyagok kis halmazán.
A „Juhászok szobra”, más nevén „Három pásztor-szoborcsoport", háttérben a „Pásztorfiú" szobra a Nagyhortobágyi csárda előtti téren. A csárdák közül a legismertebb, a Kilenclyukú híd mellett áll, már 320 éves is elmúlt, ezzel pedig a Hortobágy legrégibb építménye. A hídnál egy vámszedő hely működött, és kezdetben csak kis borkimérés volt itt, abból nőtt ki később az Alföld legismertebb csárdája, ahol Petőfi Sándor is járt. A költő 1842-ben itt írta Hortobágyi kocsmárosné című népies dalát, amelynek ihletője az a bizonyos "kökényszemű szép menyecske", az akkori kocsmárosné volt.
A föld alól a gyors csirák, kidugják fejüket, a fák, mint boltos áruját, kirakják a rügyet, kamaszok arcán pattanás, férfiajkon a csók, mind egy repeső kapkodás, a szoknyák lobogók, s már itt és ott fölhangzanak, elűzve kínt, fagyot, a szívbe húzódott szavak, eszmék és kardalok.
