A Vígszínház elszerződött társulati tagjainak nyilatkozata
2020. március 9., hétfő 20:17
"Alulírottak személyes tapasztalataink alapján kijelentjük, hogy a jelenleg regnáló igazgató, Eszenyi Enikő által gyakorolt verbális erőszak és agresszív vezetői kommunikációja hozzájárult ahhoz, hogy felbontsuk a szerződésünket a Vígszínházzal.
Azért hozzuk nyilvánosságra ezt a levelet, mert a Vígszínházban nem állt rendelkezésünkre olyan intézményi fórum, ahol a személyes tapasztalatainkat, panaszainkat kivizsgálták volna. "
ez volt a legbölcsebb döntés, amit hozni lehetett.
"Kedves Művésztársaim, Pályatársak!
Az elmúlt napokban életem legnehezebb pillanatait éltem meg. Sokat tapasztaltam ez alatt a néhány nap alatt: támogatást, gyűlöletet, együttérzést és kiközösítést. Hiszek szerelmemben, a Vígszínházban! Hiszek az elhivatott munkában, abban, hogy szolgálni egy évszázad hagyatékát és közben új utakat keresni olyan cél, amiért érdemes élni. Idővel megtapasztaltam azt is, hogy szerethető az is, ami nehéz. Egy érzékeny világ érzékeny történéseit igyekszem megérteni, független művészként középen állva, rendíthetetlenül, sok ezer nézőért.
Már nem vagyok fiatal – és bár tapasztalataink különbözősége nehezen engedi az érvényes igazságok kinyilatkoztatását – azt bátran kijelenthetem, hogy a Vígszínház az elmúlt tíz évben megújult. Köszönöm Nektek! Köszönöm „Drágák, Gyerekek”, ahogy szoktam mondani kollégáimnak, művészeknek, egyetemi hallgatóknak. Ahogy 39 évvel ezelőtt, most is úgy látom, egyesek nem tudnak megbékélni a személyemmel. Mindent elkövetve igyekeznek a Vígszínház társulatát megosztani, a művészetbe vetett hitüket megtörni. Ezért arra az elhatározásra jutottam, hogy a magam és mások méltóságának megőrzése érdekében a Vígszínház vezetésére beadott pályázatomat – annak ellenére, hogy a szakmai bizottság azt találta a legjobbnak – visszavonom, vígszínházi munkámat befejezem azzal a hittel, hogy Thália örök és halhatatlan. Kedves Közönség, Támogatóim, Rokonaim, Barátaim, Mamikám! Köszönöm!
"A COVID-19 vírusjárvány miatt kevesebb figyelem irányul a Vígszínházra, és Eszenyi Enikő vezetői működésével kapcsolatban felmerült súlyos vádakra. Mint ismert: Eszenyi több tucat egykori és jelenlegi munkatársa számolt be - egymástól függetlenül - olyan hatalmi visszaélésekről, fizikai és mentális erőszaktételről, amelynek rendszeresítetten voltak elszenvedői Eszenyi részéről. Lesújtó és megrázó történeteket olvashattunk: az áldozatok mindegyik tiszteletet és elismerést érdemel, amiért vállalták a nyilvánosság előtti beszámolót.
Ezeknél a beszámolóknál csak egyetlen lesújtóbb jelenség van: a színházi szakma kiemelt alakjainak, érdekvédelmi szervezeteinek megszólalásai, vagy annak hiánya. Itt gyakorlatilag a NER-kör (Vidnyánszky és társai) valamint az elviekben magukat függetlennek, apolitikusnak mutató és valló, megbecsült és közszeretetnek örvendő kulturális ikonok is egy platformra kerültek. @Máté Gábor, a Katona József Színház vezetője úgy fogalmazott: “Nem kívánok részt venni ebben a lincselésben (...) a sajtóban megjelent hírekről, problémákról azt gondolom, hogy mindez a színház belső ügye, nem tudok olyan színházi szabályozásról, ami ne tenné lehetővé, hogy a tagság kifejezze elégedetlenségét.” Valóban, igaza van az igazgató úrnak: Magyarországon még szabályozni sem szükséges az elégedetlenség kifejezésének korlátozását, ugyanis megteszik azt a munkavállalók/művészek/műszaki dolgozók maguktól is, lévén semmilyen érdemi segítségre, szolidaritásra nem számíthatnak, ha bajba kerülnek. Máté Gábor korszakos jelentőségű alakja a rendszerváltás utáni magyar színházművészetnek. Nem “pusztán” vezetője az egyik legelismertebb művésszínháznak, hanem ami talán még ennél is fontosabb: mostanra egész színészgenerációk mestere és oktatója a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Alig van olyan magyarországi társulat, ahol tanítványai közül ne lenne vagy lett volna jelen valaki az elmúlt évtizedben. Ha valakinek van tudása arról, hogy mennyire nyomorúságos és küzdemes élet a színészeké ma Magyarországon, az ő. Nem elég, hogy a társadalmi megbecsültségük soha nem látott mélységben van, nem elég, hogy az anyagi kilátástalanság teljesen perspektívátlanná teszi tömegek életét: mindezt súlyosbítják azok az elnyomások és bántalmazások, amelyekről legutóbb most Eszenyi működése kapcsán szerezhettünk tudomást.
A nyilvánosság művészetének művelői, miközben esténként - ha épp nincs járvány - úgy állnak színpadra, hogy a hatalmi visszaélésekről, a hatalom nélküliek kizsákmányoltságáról, a hatalommal rendelkezők gátlástalan nyerészkedéséről és úrhatnámságáról mesélnek a közönségüknek, sokszor a saját szakmai működésük során ugyanezeket a gátlástalanságokat és arroganciát kénytelenek elviselni vezetőik-rendezőik részéről. Erről ma a magyar színház, sajnálatos módon, hallgat. Nem beszél. Részben persze nem tud róla beszélni, hiszen nem érti mi az a patriarchátus, nincs róla fogalmi tudása, és nincs hozzá formai-nyelvi eszközrendszere, hogy a színházi működésébe ezeket a tudásokat be tudja építeni. Részben azonban - és ez az igazi baj - nem akar róla beszélni. Sokaknak kényelmetlen belátni, de ebben a kérdésben a magyar színházi szakma döntő többségének az álláspontja - akik ettől még kiváló művészek lehetnek, olykor akár egészen korszakos művészek is lehetnek - nagyjából-egészében megegyezik Vidnyánszky Attiláéval. Mondván: az igazi drámák, a valódi emberi tragédiák és katarzisok nem az ilyen “perpatvarok” feldolgozásából születnek, hanem az univerzális, örök dilemmák vizsgálatából. Egyébként is: aki színésznek áll, annak bírnia kell a gyűrődést, na már tényleg, szedd össze magad aranyom, ne bassz fel már te is!
Nem hiszem, hogy Eszenyi drámája és tragédiája, az áldozatainak története ne lenne univerzális és örök: de ettől még nagyon konkrét is, hiszen itt történt közöttünk az elmúlt évtized(ek)ben, szemtanúi, sokszor nézői (élvezői?) voltunk mindennek. Nem hiszem, hogy lenne most érdekesebb és fontosabb történet, ami a Vígszínház nagyszínpadára kívánkozik, mint magának a Vígszínháznak a története. Marton Lászlóé, Eszenyi Enikőé, a társulaté, a műszaki és minden más dolgozóké. Úgy tenni, mintha az ő történetük nem létezne, és tovább játszani például “A diktátor” című előadásukat majd, amely egy közel százéves játékfilm kontextus nélküli adaptációja, teljes értelmetlenség.
Mint ahogy értelmetlenség azt gondolni, hogy azok a “bevédések” és mindenféle egyéb gátlástalan relativizálások amelyek sokak száját elhagyták az áldozatok beszámolói kapcsán, nem fogja megbosszulni magát. Súlyos árat fog érte fizetni a magyar színházművészet. Egy biztos: a sokszor hivatkozott erkölcsi tartalékát rohamosan éli fel a szakma. Ha nem lesz sokkal egyértelműbb az elítélése a konkrét visszaéléseknek, a konkrét bántalmazásoknak, a konkrét munkahelyi terrornak - megnevezve az elkövetők személyét, megnevezve az elkövetés színhelyét - akkor csak magára vethet mindenki, aki egy nap majd keserűen tapasztalja, hogy a megnyilvánulásai elvesztették a relevanciájukat."
"Ma két újabb cikk jelent meg a Vígszínház kapcsán: Járó Zsuzsa színésznő, valamint Eszenyi Enikő volt személyi titkára, Müller Zsófia nyilatkoztak, linkelem mindkettőt lejjebb. Az utóbbi, Indexes cikk végén Enikő is reagál, többek közt a következőket mondja: "Amikor azt mondják, én vagyok erőszakos, figyelmen kívül hagyják, hogy most ők erőszakosak. Ezt szomorúnak tartom." [...] "Mindenki tud tanulni a hibáiból, azok is, akik a nyilvánossághoz fordultak."
Szerintem nem erőszakosak a nyilatkozók. És bízom benne, hogy tényleg mindenki tud tanulni a hibáiból.
Többek közt e mondatok okán döntöttem úgy, hogy írok neki egy sms-t, amit most posztolok ide is - én tényleg szeretném nyilvános párbeszédre hívni. A neki címzett videóm eddig lassan 51.000-es megtekintettségnél jár, ő még nem válaszolt. Továbbra is azt kívánom mindannyiunknak, hogy vegye komolyan a felmerült vádakat akkor is, ha nem ért azokkal egyet; hogy ne rövid elkerülő és tagadó mondatokkal reagáljon. Azért teszem nyilvánossá az üzenetemet, hogy lássátok, a konstruktív párbeszédre továbbra is történnek kezdeményezések (Molnár Áron is többször kérte nyilvánosan), személy szerint nagyon vágyom rá, hogy érdemben reagáljon a volt kollégái történeteire, hiszen ezekkel nagyon nehéz a nyilvánosság elé állni.
olvastam az Indexnek adott nyilatkozatodat, szerintem elutasítás helyett nagyon jó lenne nyilvános párbeszédre törekedni a volt és jelenlegi kollégáiddal. Az nem párbeszédkezdemènyezés, hogy nem vagy félelmetes és nem mondanak igazat. Nem vagy arra kíváncsi, miért gondolják ùgy -még ha te nem is értesz ezzel egyet-, hogy a vezetôi stílusod kívánnivalókat hagy maga után?
Én azt hittem, erre reflektálsz, mikor Genfben 2 napon keresztül bocsánatot kértél tôlem, most meg burkoltan olyanokat nyilatkozol, mintha rossz rendezô lennék. Ezt nem értem, hogyhogy pár éve még magad is azt gondoltad, nagyon kegyetlenül jártál el velem, ma meg már elfelejted?
A másik: szeretnélek megkérni, hogy reagálj a videoüzenetemre, érdemben. Erôszakmentesen, konzekvensen teszem fel a kérdéseimet, légyszíves válaszolj hasonlò mélységben és egyértelmûséggel. Megértem, hogy nehéz lehet, hogy most ennyi ember választja a nyilvánosságot, de ennek nem összeesküvés az oka, hanem hogy betelt a pohár. Nálam pl. azzal, mikor feb. 27-én lenyilatkoztad, hogy elítéled a hatalommal való visszaélés minden formàját.
Közben valamilyen szinten - ha nem is teljes mélységében -, de gondolom, részben tudod, hogy sokszor súlyosan visszaélsz a hatalmaddal. Ha nem tudod, miért kértél tőlem 2016-ban olyan alaposan bocsánatot?
Lilivel és velem màrcius 9-én jelent meg az interjú, a te kijelentésedre reagálva, szóval 11 nappal később, ez fontos - a tiéd nem a meghallgatásod előtt egy nappal jött ki. Szerintem felelőtlenség volt ilyesmit nyilatkoznod az erőszakról és visszaélésről, ezen nagyon sok általad bántott ember háborodott fel. Enikő, megértem, hogy véded most magad, de sajnos évekig rettegtem tőled én is és nagyon sokat bántottál - tudsz kedves lenni, de egyetértek, félelmetes is, nagyon. A fájdalmat már rég elengedtem, azért tudok erről higgadtan nyilatkozni, ezt így olvasd.
Örülök, hogy már nem félek tőled és ki mertem állni egyedül is.
Szerintem mindenki jobban jàrna, ha legyintés helyett komolyan vennéd és megvizsgálnád a napvilágot látott történeteket és véleményeket, és ha nem értesz egyet, mélyebbre mennél, megnéznéd, vajon mi az alapja. Mi az alapja annak, hogy még egy Börcsi és Halász Judit is kiáll? Hogy már 51 volt kollégád írta alá, hogy miattad hagyta ott a színházat? Stb-stb.
Miért nem vagy hajlandó nyilvános párbeszédre?
Várom a konzekvens válaszokat, engem komolyan érdekelne, mi van a fejedben. Lehet, hogy pszichésen lehasítod azt a részt, ahol ha beengednéd, hogy mennyi fájdalmat okoztál másoknak, az már elviselhetetlen lenne, nem tudom.
Volt valaki, aki régen nagyon bántott téged és utána nem vett komolyan? Ezért csinálod ugyanezt másokkal?
Nyilvánosan bocsánatot kérni nehéz, de egyrészt soha nem késő, másrészt felszabadító. Gondold át, sok embernek adnál vele gyógyulási lehetőséget. Tudod, számomra ez a legrosszabb, hogy te ezt bosszúszomjas színházpolitikai akcióként kezeled, holott megtiport lelkű emberek mertek végre kiállni a hozzàd kapcsolódó személyes történeteikkel, ez pedig rendkívül nehéz és megterhelő, nem pedig bosszúvezérelt, mámort jelentő dolog. Ezt tudd. Nehéz kilépni a fényre, pont ezért ne bagatellizáld el azzal, hogy minden nap jön valami új. Szomorú, hogy jön, hogy ennyi az érintett. Reagálj mélyebben. Reagálj igazul.
Várom a videóra a nyilvános, _a kérdéseimre adott konkrét, alapos, nem elkerülő_ válaszokat. És szerintem nekem is lógsz még egy bocsánatkéréssel a stuttgarti történet után."
"Müller Zsófia végül kemény szavakkal összegzi a három, Vígszínházban töltött évét. „Olyan igazgatónak ismertem meg Eszenyi Enikőt, akivel képtelenség eredményesen kommunikálni. Aki hazudik. Aki felhasználja a hatalmát azokkal szemben, akik függnek tőle. Aki nem rendelkezik empátiával. Aki sem szakmailag, sem emberileg nem tud példát mutatni. Akinek nincs bűntudata. Aki nem tud bocsánatot kérni, ha hibázott, mivel el sem ismeri, hogy hibázhat. Aki paranoid és kontrollmániás. Aki nem vállalja a felelősséget a döntéseiért. Aki folyamatosan a Vígszínház intézménye mögé bújva követ el erőszakot a saját kollégáival szemben.”"
Ez az egesz nem egy Vigszinhaznepszerusito promocios kampany resze? Egy honap alatt tobbet irnak megediakolnak roluk, mint a tobbi.otven szinhazrol harom.ev alatt
A koronavirus persze ideiglenesen betettvavkampanynak
Az alábbi nyílt levelet egy magyar reklámügynökség egyik tulajdonosa, a budapesti értelmiség egyik, a kulturális életben is aktív szereplője, Mentes Endre tette közzé saját Facebook-oldalán, a műsor után.
A szöveget az engedélyével, változtatás nélkül közöljük.
„A felelős (női) vezető nem maszatol, nem viszonvádaskodik” – Üzenet Eszenyi Enikőnek
Tiszesseges ember eleteben egyszer ment el.tuntetni felszolitasra meg a kadar rendszerben is, es akkor is kaptunk ingyen paradicsomot az amerikai kovetseg megdobalasara, es kulonbuszt hogy visszaerjunk.a magyar portugal meccsre.
Csak határozottan alkalmatlan vezetőnek, főnöknek. Ahogy Magyarországon a vezetők/főnökök 80%-a. Ahhoz megfelelő személyiség kellene, ez nagyon fontos, és jó vezetői véna. Majdnem úgy, mint ahogy a színészethez is kell a jó színészi véna. Enikő jó színésznő (valószínűleg), de pocsék vezető. Azt hiszem ő tipikusan a "feljött a szar a víz tetejére, oszt még lebeg is" eset.
Mivel Eszenyi Enikő a mai ATV-s interjúban azt mondta, nyitott a kérdésekre, kommentárjaim mellett feltettem párat ebben a részletes videóüzenetben. Számomra elfogadhatatlan ignorálni az egyre több ember szájából elhangzó történeteket, és kikerülni a válaszadást azzal, hogy nem kommentálja a rendkívül súlyos incidenseket..
Néder Panni rendező közösségi oldalán tette fel kérdéseit az igazgatónőnek, ha már kérte:
Tudósi körökben ezt másképp látják, és ott vannak akik a tudomány prostituálódását, s a tudományos munka hanyatlását, üzleti érdekek kiszolgálását vélik felfedezni. A tudományos munka lényege, hogy a jelenségeket pro és kontra alaposan megvizsgáljunk, és egy jónak látszó eredmény cáfolatát is figyelembe vegyük. Egyre gyakoribb, hogy utólag a cáfolat bizonyul igaznak, bár a hibás eredményt pénzelték, és a cáfolatot végző munkát leállították. Sok példát lehet hozni, néhány kirívót is, amelyek ismeretesek. De ennek a topiknak valóban nem ez a témája.
Sajnos ott is sok ilyen pszichés problémával felnövekedett, s nem gyűlöletre, hanem inkább sajnálatra méltó ember fordul meg. Az ilyenek tudatosan törekednek mindig magasabb pozícióba jutni, hiszen ez szükséges az énjük stabil helyzetbe tartásához. Ám a probléma az, hogy ők csak egy diktatúrában tudnak igazán érvényesülni. Helyesen kommunikálni lehetetlen velük. Márpedig demokráciában ez kellene (ha létezik még valahol demokrácia). Az apró - bár súlyos - színházi esetben is az önkény döntött eddig. Ám a diktátorok ellen mindig indul egy harc, amely lehet sikeres is (leginkább egy másik diktátor puccsa), vagy sikertelen. Most egy magasabb hatalmi szinten dől el minden, amely kérdéses, hogy mennyire diktatórikus (illetve látszat-demokratikus).
Szintén OFF megjegyzés: noha - kérésedre - valóban jól elkanyarodtunk, csak hozzáfűzném még, hogy a világban éppen napjainkban zajlik egy álcázott, puha átmenet a diktatúrákba. Bizonyos felfüggesztésekre kerülhet sor egyes tevékenységekre, ideiglenesen. Persze az orosz csapatok is 30 éven keresztül voltak itt ideiglenesen, és minden teljesen demokratikusan folyt, ugye.
ON
Noha Enikő ezen tetteinek jó részét én is hibásnak tartom, mégis rendkívül sajnálom őt, és mivel magánéleti életútját egyáltalán nem ismerem, még megsaccolni sem tudom mi (ki, kik) kényszerítette ebbe a bántalmazó helyzetbe (de ha olvasná az előző bejegyzéseimet, őmaga tudna rá válaszolni, elemezvén a saját - több évtizedes - múltját).
A tudosok.kilencvenkilenc szazaleka nem hamisit, legfeljebb megnyomja picit a ceruta, amikor osszeallitja a koltsegvetest. A szineszek, irok, akrobatak.edeteben kb tizszer akkora a szbjektivizmud mint a tudalekosok.eseteben
Ma már minden a politika tánctere, pl. a tudomány is. A tudósok adatokat kénytelenek hamisítani, hogy eredményt mutassanak fel, és megkapják a következő anyagi támogatást. A tudományos eredmények helyett ideológiák születnek, vagy ideológiákat alátámasztó hazugságok.
Ám ez nem a jelen topik támája, és még egyszer hangsúlyozom: ez nem helyi, hanem világjelenség (pl. a bántalmazó kapcsolatok), és napjainkban rengeti meg az egész fejlett nyugatot. (sok videó szól a Nárcisztikus személyiségről, az egyik, elfogulatlannak tekinthető az Attisé:
A lényegi mondanivaló: van egy hormonunk, az oxitocin, amely sokoldalú hatású. A sima izom összehúzódást kiváltó reakciója mellett, többféle - mindenképpen személyhez kapcsolódó - kötődést képes generálni az agyi hálózatban. Az egyik legfontosabb az anya/gyermek kapcsolat (szüléskor méhösszehúzódás; szoptatás), mely olyan erős, hogy az anya - normális esetben - képtelen elhagyni gyermekét, ha mégis elveszti, a legnagyobb pszichés fájdalmat képes az eset kiváltani. Ennél talán még erősebb a kötődés a szexuális aktus következtében felszabaduló oxitocintól (méhösszehúzódás, prosztata), s ez csak erősödni tud: minél több szex, annál erősebb kötődés (a sok szexet az endorfin nevű, erősen droghatású hormonunk orgazmust okozó hatása indukálja; gyakorlatilag rászokás, függőség alakul ki).
Ha megcsalnak, elhagynak, vagy szakítanunk kellene, akkor az egy nagyon erős pszichés traumát okoz, olyat mint a gyermekelhagyás esetén. És valójában azt az érzetet kelti bennünk a kötődés, hogy "egymáshoz tartozunk", "ő az igazi". Akkor is, ha ez nem igaz, ugyanis ez az érzés - mely nem olyan mint az ösztön - az értelem felett működik. Sokáig tudunk szenvedni a "se vele, se nélküle" kapcsolatban, amikor is "az eszem szerint szakítanék, de a szívem visszahúz".
Az elválás (megcsalás), önbecslésünket küldi a padlóra, amelyből nehéz talpra állni. Mérgező gondolatok árasztanak el, amelyeket fájdalmunkban másokra is ráfröcskölünk. A kötődés - mivel olyasmi mint egy emlék - sohasem múlik el. A következő kapcsolatot megmérgezi. Ha másképp nem, akkor az, hogy a velünk kötésben lévő exet úgy távolítjuk el magunktól, hogy gyűlöletet szítunk iránta. Ezt az új kötődés sínyli meg, bár már az is problematikusnak számít, hogy már nem egyvalakihez vagyunk kizárólagosan kötődve. S hűségünk is komoly csorbát szenved. Míg az egyszemélyes kötődésben a párunkat olyan közvetlennek, személyesnek érezzük, mintha saját magunk lenne, és egy másik személy közvetlen közelben - az adott esetben - rendkívül irritálóan tud hatni (hiába a nemi izgalom), egy újabb partneri kapcsolat ezt a korlátot lerombolja, hűtlenekké válunk, és egy komoly konfliktushelyzetben könnyen elcsábulunk, vagy otthagyjuk új párunkat.
Bizonyítja ezt Pat Fagan - interneten is fellelhető - elemzése (2017), amelyben feltárja, hogy pl. nők körében, annak a valószínűsége, hogy öt éven belül válás lesz, a tizenkétszeresére (12x !) növekszik akkor, ha volt már előző partnere, ahhoz képest, ha még nem volt.
Feltételezhető, hogy az ember - evolúciós folyamatban - monogámmá vált a kötőhatás miatt, s így - az értelem ellenére - fenn tudott maradni, s nem hagyta el párját.
Sajnos civilizációnkban nagyon rossz esélye van annak, hogy ha két ember szimpatikus egymásnak, akkor egymáshoz is valók. Minden 4 kapcsolatból 3 felbomlik, szakítani kell. 75% az esélye annak, hogy két ember emiatt - a szex megkezdése következtében - hűtlenné válik, és egy új kapcsolatban még olyanokat is hűtlenné tesz, akiknek még nem volt addig kapcsolata. S a szétterjedő önbecsléhiány kiválóan kedvez egy fogyasztói társadalomnak, mert az egy nagy tévhit, hogy a siker, a gazdagság, a jólét boldoggá tesz. Ehelyett a legtöbb esetben, a szakítás miatt egy életre szóló boldogtalanságba sodródik az életünk.
Sokan bántalmazóvá válva igyekeznek pszichés egyensúlyukat visszanyerni, s már szex nélkül is terjed vírusként a boldogtalanság. Különösen a gyerekek a legnagyobb áldozatok. A Baby-Boom nemzedék (nálunk a Ratkó) gyermekei tudtukon kívül sokan sérültek, s képtelenek normális kapcsolatokra. S az ő gyerekeik már a mai fiatalok, akik nagy számban küzdenek pszichés bajokkal. Mi meg a legsúlyosabb gondot okozzuk nekik azzal, hogy azt sugalljuk: kezdjenek mihamarabb szexbe.
Hát - vázlatosan - így működik az összeomlás folyamata, ami akkor jut el végkifejlethez, amikor a kevés megszületett utód miatt elfogynak a szakértők, a munkaképesek, és az idősek a nyugdíjra várnak, de nincs aki előteremtse a forrásokat, s a szakemberhiány miatt leállnak a szolgáltatások is, amelyeket csak képzettekkel lehetne pótolni. Ez ma még az országok közötti munkaerő csábítással orvoslódik, de a tartalékok hamar kiürülnek. S nem lesz elég erős az egész nyugati civilizáció arra, hogy a népességrobbanást kezelni tudja. Felmorzsolódik, és magára hagyottan pusztul vele sok milliárd ember. Mint egy holokauszt.
(mindezek csak vázlatok, s rengeteg további ismeret halmozódott fel, mind bizonyítván a tucatnyi hiedelmeink téves voltát).
