Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Amikor a kezdetek kezdetén ajkamra tódult az első remegő hang, fel kellett másznom a Szent Hegyre, hogy szólhassak Istenemhez. Azt mondtam: "Uram, a Te szolgád vagyok. Titkos akaratod a törvényem, s követlek Téged mindenkor." De Isten nem válaszolt. Eltűnt előlem, akárcsak egy hatalmas vihar. S ezer év múltán ismét felmásztam a Szent Hegyre, és ismét szóltam Istenhez. Azt mondtam: "Teremtőm, én a Te teremtményed vagyok. Hangból formáltál meg engem, ami vagyok, és amim van, mindenért Neked vagyok adós. De Isten nem válaszolt. Eltűnt, mint ezer sebes szárny. S ezer év elteltével megint felmásztam a Szent Hegyre, s újra szóltam Istenhez. Azt mondtam: "Atyám, én a Te fiad vagyok. Szeretetedből és könyörületedből teremtettél engem, , s én a szeretetben és tiszteletben akarom királyságodat örökölni." De az Isten nem válaszolt. Eltűnt, mint pára a messzeségben. S ezer év elmúltával ismét felmásztam a Szent Hegyre, és újra szóltam Istenhez. Azt mondtam: "Istenem, én célom, és beteljesülésem. Én vagyok a tegnapod, és Te vagy a holnapom. Én vagyok gyökered a földben, Te vagy a virágom az égben, és együtt növekszünk a Nap fényében." Akkor lehajolt hozzám Isten és fülembe szavakat suttogott. S mint a tenger, amikor magába öleli a patakot, amely beleömlik, úgy ölelt Ő magába engem. S amikor alászálltam a mély völgybe Isten ott is ott volt.
Utánunk igazabbak jönnek. Hazugság máltai lovagjai, színlelés bohócruháiba-bújtak, eszméktől örök nyavalyatörősek, az ingujjból pikkászt varázsolók, s velük a búzaföld-dézsmáló varjak, végezetül a rókák is kivesznek. Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk. Fényhomlokú fiúkkal s nevető- kezű-lábú lányokkal elgyere! Ők szavak első jelentését mondják, és rendbe raknak mindent majd utánunk.
Jókedvet adj, és semmi mást, Uram! A többivel megbirkózom magam. Akkor a többi nem is érdekel, szerencse, balsors, kudarc vagy siker. Hadd mosolyogjak gondon és bajon, nem kell más, csak ez az egy oltalom, még magányom kiváltsága se kell, sorsot cserélek, bárhol, bárkivel, ha jókedvemből, önként tehetem; s fölszabadít újra a fegyelem, ha értelmét tudom és vállalom, s nem páncélzat, de szárny a vállamon. S hogy a holnap se legyen csupa gond, de kezdődő és folytatódó bolond kaland, mi egyszer véget ér ugyan - ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.
Weöres Sándor: Magadat gyógyítsd, ne a társadalmat!
Magad szájába rakd az ételt, erőddel ajándékozz minket. Magadat, gondozd-fürdesd, tisztaságoddal ajándékozz minket. Amíg magadat nem gyógyítod, ne gyógyítsd a társadalmat. Amíg magadat meg nem mented, ne mentsd meg az emberiséget. Ha önmagát javítaná száz ember, ezer, millió: a mohók hiába futkosnának, a zsarnokok zászlóért, fegyverért hiába kapkodnának, puszta levegőt markolnának: a társadalom meggyógyulna, az emberiség megmaradna...
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott hazafelé menet? A gyepre éppen langy sötétség szállott, mint bársony-permeteg és lábom alatt álmatlan forogtak, ütött gyermekként csendesen morogtak a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok a város peremén. Az őszi szél köztük vigyázva botlott. A hűvös televény a lámpák felé lesett gyanakvóan; vadkácsa riadt hápogva a tóban, amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, e táj oly elhagyott. S ím váratlan előbukkant egy férfi, de tovább baktatott. Utána néztem. Kifoszthatna engem, hisz védekezni nincsen semmi kedvem, míg nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor miért, kinek. Aktákba írják, miről álmodoztam s azt is, ki érti meg. És nem sejthetem, mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot, mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak - anyám ott született - az eleven jog fájáról lehulltak, mint itt e levelek s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem így képzeltem el a rendet. Lelkem nem ily honos. Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, aki alattomos. Sem népet, amely retteg, hogyha választ, szemét lesütve fontol sanda választ és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet. Pedig hát engemet sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. Én tudtam - messze anyám, rokonom van, ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál. De jogom van és lélek vagy agyag még nem vagyok s nem oly becses az irhám, hogy érett fővel szótlanul kibírnám, ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel! Emberek, nem vadak - elmék vagyunk! Szívünk, míg vágyat érlel, nem kartoték-adat. Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, jó szóval oktasd, játszani is engedd szép, komoly fiadat!
A szőlő már beért, piros gerezdek, bőrükön reszket az esti ég. Az őszibarack fényesül s felette a hegyeket belepte a hamvas szürkeség.
Mit vársz? Most menj némán hűvös szobádba és régi költők édes énekén tűnődj, ez az ősz fénylő lomhasága, élvezd, mert lassan lassan itt a tél.
Magadba járj, felmérve kint a partot, hogy apadt-e, vagy árad még a víz - az erdőben a jószagú harasztot morzsold ujjad közt, ne remélj, ne bízz.
Elért az ősznek ezüst közönye, nincs már többé ellenséged, barátod, de ismerősöd minden idelent: a hegy, folyó némán köszön, ha látod.
Elhagyott a vágy, s nem kell a vigasz, nem nézed, ha lányok szoknyája rebben s térdükön villog, játszik a tavasz - de mindent látsz, tisztán és szemközelben.
S mire megértesz mindent csendesen, néma leszel és olyan szenvtelen, akár a fák.
És közben, lassan, magad sem tudod, arra gondolsz, hogy mi lesz odaát.
Ki mondaná meg, hova lettek A boldogtalan álmodók? Fiatal tündöklésű testek, Fiatal napra tárulók? Az újtörvényü szenvedélyek S a régies elégiák? Mi volt az a halálos élet, Az érthetetlen ifjúság?
És hol vannak a kivégzett szerelmek? A csalatatlan, tiszta csók? A szépszavúak hova vesztek, Az igazságra szomjazók? Hol vannak a vad, gőzös éjek, Titokpárás, tömény viták, Tűzálló hitek, jó remények, A készülődő- ifjúság.
És hol vannak, akik azzal verettek, Hogy kimondják az el nem mondhatót? Tört íve a meggyilkolt képzeletnek, Hol vannak az elnémulók? És hol vannak a tőrbecsalt merészek S a megcsúfolt csodák? Hol vannak a boldog szegények, A gyönyörű ifjúság?
Ki mondhatja meg, hogyan éltek? Ki fejti meg szívük Atlantisát? Förtelmek és tünemények - Ez volt az ifjúság.
.........................
Ellenballada az ifjúságról
Hol vannak a régi Vezérek, Direktorok, diktátorok? Hol az a sok hajdani véreb, Ki szintén hatalomról álmodott? Smasszerek, spiclik, janicsárok, A hivatalos banditák Gépfegyverei közt virágzott Az érthetetlen ifjúság.
Hol vannak a vezérkari vitézek? Hát elrekedt a sok harsány torok? S az élet hercegei, a vigécek? Nagy művészetük mivé változott? Oly előkelő társaság volt - Hol leled nyomát? Ne kertelj, ez volt a világod, Készülődő ifjúság.
Hol vannak a régi ügyészek, Akik függetlenül védték az államot? Hol vannak a régi ítészek, Kiknek csak a művészet számított? A régenvolt egyetemi tanárok S a hajdani teóriák? Éber szemek vigyázták minden álmod, Gyönyörű ifjúság.
A hiénák meg a sakálok Felfalták - nincs tovább: Az elsötétítéskor egy résnyi ragyogás volt Az ifjúság.
Kardját, mellyel a főpap szolgájának fülét Levágta hetvenkedve - elhajította rég. Már csak ketten maradtak: János meg ő maga. Körül fustélyos őrök, kihűlő éjszaka.
A főpap kapujában megállt és remegett. Az udvaron a szolgák megraktak nagy tüzet. János, a könnyű János már bejutott előbb S kiszólt az őrizőknek, hogy engedjék be őt.
Egy szolgáló kaput nyit s ránéz, amint belép, Meglátja zavarát és vidéki külsejét. "Ez is a Nazaréti embere! Mind ilyen." S ő szól: "Kiről beszélsz te, Asszony? Nem ismerem."
A tornácon, poroszlók és vallatók között Meghallja ezt a Mester, a megvert, leköpött, És gyulladt szemehéja mögött lobog a láz: Még mennyi kínhalál jön, még mennyi vallatás!
A tűzhöz odakullog, kezét melengeti. Egy papiszolga látja és odaszól neki: "Azok közül való vagy, hiába tagadod." Mellére ütve mondja: "Ember, nem, nem vagyok."
És tudja fenn a Mester, hogy elvégeztetett, S föléje hengerítik az irdatlan követ. És görgetheti félre, nem másul a jövő, Lesz Törvény, Főpap, Egyház, és kő és újra kő.
És megszólal egy másik: "Beszédjén hallani, Hogy ez is csak aféle vad galileai." „Mit is beszélsz? Nem értem. Egyiptomi fene Az Isten egy fiába, a Nazarétibe !"
Röhögnek a cselédek a rémült bugrison. A Mester visszanézett. Mert Róma, Babilon És Jeruzsálem egy már - halál, feltámadás! - A Szikla, az Alapkő csak te lehetsz, Kefás!
Te lészel itt a kőszál, te kötsz vagy oldozol. Mindig kilép az Ember Fia a kő alól. És pofoz a poroszló, röhög a konyhalány, S felhangzik a kakasszó a főpap udvarán.
És felszáll a kakasszó és feljebb száll a köd Az Olajfák Hegyéről, a Jozafát fölött. "Istennek fia vagy hát?" "Te mondád." Hátranéz: A nap vérezve kel föl, mint az elvégezés.
És nevetnek a lányok és fut a volt halász, Fújtatja, rázza izmos mellét a zokogás, És tengerek, jövendők hallják a jós-panaszt: "Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz."
Tavasszal mindig arra gondolok, hogy a fűszálak milyen boldogok: újjászületnek, és a bogarak, azok is mindig újra zsonganak, a madárdal is mindig ugyanaz, újjáteremti őket a tavasz. . A tél nekik csak álom, semmi más, minden tavasz csodás megújhodás, a fajta él, s örökre megmarad, a föld őrzi az életmagvakat, s a nap kikelti, minden újra él: fű, fa, virág, bogár és falevél. . Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok, innám a fényt, ameddig rám ragyog, a nap felé fordítnám arcomat, s feledném minden búmat, harcomat, élném időmet, amíg élhetem, hiszen csupán egy perc az életem. . Az, ami volt, már elmúlt, már nem él, hol volt, hol nem volt, elvitte a szél, s a holnapom? Azt meg kell érni még, csillagmécsem ki tudja, meddig ég?! de most, de most e tündöklő sugár még rám ragyog, s ölel az illatár! . Bár volna rá szavam vagy hangjegyem, hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot, e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét, mely mindig új és mindig ugyanaz: csodák csodája: létezés… tavasz!
Meglepő, hogy az interneten fellelhető helyek majd' mindegyike versként használja ezt a szöveget - még komolynak tűnő oldalakon is. Gondolom, itt is a szolgai módon történő másolásról lehet szó..
Te tünde fény! futó reménység vagy te, forgó századoknak ritka éke: zengő szavakkal s egyre lelkesebben szóltam hozzád könnyüléptü béke! Szólnék most ujra, merre vagy? hová tüntél e télből, mely rólad papol s acélt fen szívek ellen, - ellened! A szőllőszemben alszik így a bor ahogy te most mibennünk rejtezel. Pattanj ki hát! egy régesrégi kép kisért a dalló száju boldogokról; de jaj, tudunk-e énekelni még? Ó, jöjj el már te szellős március! most még kemény fagyokkal jő a reggel, didergő erdők anyja téli nap: leheld be zúzos fáidat meleggel, s állj meg fölöttünk is, mert megfagyunk e háboruk perzselte télben itt, ahol az ellenállni gyönge lélek tanulja már az öklök érveit. Nyarakra gondolunk s hogy erdeink majd lombosodnak s bennük járni jó, és kertjeinknek sűrü illatában fáján akad a hullni kész dió! s arany napoknak alján pattanó labdák körül gomolygó gombolyag, gyereksereg visong; a réteken zászlós sörényü, csillogó lovak száguldanak a hulló nap felé! s fejünk felett surrog és csivog a fecskefészkektől sötét eresz! Így lesz-e? Így! Mert egyszer béke lesz. Ó, tarts ki addig lélek, védekezz!
Olyan világ jön, amikor mindenki gyanús, aki szép. És aki tehetséges. És akinek jelleme van…
A szépség inzultus lesz. A tehetség provokáció. És a jellem merénylet!…
Mert most ők jönnek… A rútak. A tehetségtelenek. A jellemtelenek.
És leöntik vitriollal a szépet. Bemázolják szurokkal és rágalommal a tehetséget. Szíven döfik azt, akinek jelleme van.
~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~
Ezt a verset akartam beírni. Még utánanézni... És ez jött ki. Márainak nem volt ilyen verse. Ez egy regényrészlet. Az írás dátumát nem sikerült megtudni, 1949-1978. között valamikor.
Borult szépséges Perzsiára zord éj. Önkényúr karmolászott koponyán. Sajátja volt. Intett: jöhet a borbély! A kopaszra-borotválás után...
... a sánta zsarnok, félszemére vak Timur szegény Hodzsa tükrébe nézett. És úgy maradt. Elhagyták a szavak. A látványtól kis híján elenyészett. Jól tudta pedig: magát látja csak. S mint akit moshatatlan szégyen éget, könnye eleredt, folyt, mint a patak.
Naszreddin szintén, vigasztalanul zokogni kezd meg-megrázkódó testtel. Sír órákon át, sír, sír a nagyúr. És vele együtt sír a tréfamester. – Majd társaság jön. Felvidul Timur; mulattatják mókás történetekkel. Csak Hodzsa könnyzápora nem csitul.
„Naszreddin – szól a kán –, hogy én sírok; rendjénvaló. Rút látványom keserves. Hiába, hogy fél kontinenst bírok, a szégyenem akkor sem engedelmes. De te, akit én azért hizlalok, a mélakór gödréből hogy kikergess: a te arcod mért öntözi nyirok?”
„Timur, nagy kán! – a hodzsa így felel. – Te most az egyszer néztél csak tükörbe, s a hasonmásod már kizsigerel. Hát hogyne lenne annak kedve görbe, aki e rémképpel nyaral-telel, e dzsinn-látványt hurcolja körbe-körbe, álmában-ébren ezt viseli el?”
„Ez hát nemszűnő sírásod oka?” A hodzsa bólint. Timur szája mozdul. És most a kirobbanó hahota az, amibe kis híján belepusztul
a tolvajt meg kell menteni ha egyszer így esett és nincsen nála jobb magyar s nevénél ékesebb a tolvajt meg kell menteni – laurussa mirtusa övezze drága homlokát: csorbítlan virtusa
a tolvajt meg kell menteni mert szellemóriás mit árt a kéz ha enyves is míg fejtől – glóriás a tolvajt meg kell menteni csak semmi skandalum mert titkos dossziéba gyűl s van már egész halom
a tolvajt meg kell menteni mert Bizonyos Körök mi lesz ha majd neszét veszik a kármentő mögött? a tolvajt meg kell menteni mi e parányi sáp szolgálatához? mentse őt a hév ifjontiság
a tolvajt meg kell menteni oly bájos-gyermeteg s ha mártírsága margóján itt-ott megtévedett a tolvajt meg kell menteni már nagyot hall s vak is s rablónak megbocsátanunk: rablógyilkosnak is!
a tolvajt meg kell menteni bár üres a fiók s ha nem lesz többé préda pénz csap oly ribilliót a tolvajt meg kell menteni ír botránykrónikát ránkzúdíthatja botrányok- nak legnagyobbikát
a tolvajt meg kell menteni ahol csak egy akad s nehogy íly önleleplezők tovább zsaroljanak a tolvajt meg kell menteni amíg napos csibe ki győzi ha taréja nőtt a száját tömni be?
a tolvajt meg kell menteni ez jussa és kijár ez nem kalács ez nem harács – szegény Mídás király! a tolvajt meg kell menteni egekbe felmenő s a bölcsekkel társalkodó sugárzó elme ő
a tolvajt meg kell menteni had élén hágdaló pegázusán mi gyöngy legény s mi pompás hintaló! a tolvajt meg kell menteni ki volna nála jobb ki minket méltón képvisel? vivát a tolvajok!
Kifosztották benned a temetőt már megint dísztelen lett a bánat kopasz már minden régi szeretőd
s holló sincs ágyő a sohamárnak a szemek kápolnái üresek faluk között egy emlék se kísért s a víz híján elszáradt íriszek se támadnak föl már a semmiért
s holló sincs ágyő a sohamárnak kopasz már minden régi szeretőd
mozdulataid emlékévé lettél hát most már csak emlékezni szabad azt meg minek – mindenről letettél s csak ülsz az ablak előtt egymagad
már megint dísztelen lett a bánat kifosztották benned a temetőt
És most hogy érzed nem már nem felel parancsodra a test az ostoba elmész mint mindenki s nem érdekel hogy azt se tudod honnan és hova
Mert holló sincs ágyő a sohamárnak kopasz már minden régi szeretőd Már megint dísztelenné lett a bánat Kifosztották benned a temetőt.
Mint rosszul csukódó ajtón, kihallszik egy-egy mondat abból, amit álmodsz, lelepleződik tested és lelked összeesküvése, s hiába oltod le a villanyt, mert a réseken átszűrődik a fojtott suttogás, a fel-felderengő fények, a hosszú egyezkedések, a hajnalig tartó párbeszéd, hogy megvannak a feltételek egy tartós szövetséghez, hogy talán még korai lenne nyíltan támogatni egymást, s hogy azt kellene megkeresni, ami összeköt, elfogy a kávé, a cigaretta, s mint egy utánjátszó moziban, ismerős minden replika, egymás nélkül nem megyünk semmire, keserű kényszerűség, hogy ne hagyjuk cserben egymást, milyen könnyű ezt kimondani, és milyen hamar megbomlik az összhang, más-más nőket szeretünk, más-más utazásokra áhítozunk, nyugtalan így az éjszakám, gyilkos harc folyik értem, amíg alszom, de minden reggel hajlandó vagyok nyilvánosságra hozni testem és lelkem közös nyilatkozatát: reménykedünk!
Uram, a tél bevert a templomodba. Álltam vaspántos portádon belül s ámulva néztem botra-font kezemre sugárban omló fényességedet. Térdelt a nép, én álltam egyedül, úgy hallgattam, amit beszélt papod: „Ez világot szívedben megutáljad és úgy menj ki belőle meztelen –”
Uram, te ezt így nem akarhatod.
Tudom, hogy földed nagy területéből egyetlen barlangod jutott nekem, s megreng az is, ha viharod zenéje végigrobajlik fenn a tölgyeken. De ha tavaszod jő, enyém az erdő, és jó hozzám az erdő: ennem ad, rigószavaddal kelt a kora-reggel s odvamba surran este sűnfiad. Gazdám, a nyár, az ősszel hullt levéllel új őszig minden gondot eltemet: mezítláb járom harmatos meződet s verőfényed füröszti mellemet. S ha kóborolni küld a nyugtalanság s nótázva fut mellettem patakod, kurjantással köszöntöm kék lakásod, s fütyörészem s Uram, te hallgatod. Zöld asztalomon vadgyümölcs az étel, otthon-kínáló tűz nem int felém, de mondd, volt-e valaha szép világod valakié úgy, ahogy az enyém?
Ha menni kell, vállamról rongy-ruhámat egy rándítással elhullathatom, saruim szíja sem marad velem. Uram, utálni nem tudom világod, de indulhatok, amikor kivánod, igéd szerint: egészen meztelen.
Elhagysz engem s akkor meghalok, suttogom, az nem, az nem lehet. Bennem nincsenek életek. Kerubrajok és verebek a fejem fölött, s mézes, őszes őszi sarlószárnyú levelek.
Galambarcúvá leszek, te meg kese, majd novemberhajú, szemed legmélyén, korodra tanú, forr a sársárga aszú, de nem hagylak el, nem én, drága szív, és te se tedd.
Fával rakott tűzön a mirha sercegek, mint a mintha egy délvidéki hasonlat közepén. Pörög a szoknyád, magad pörgeted. Meghalsz, és meghalok. Hol vannak, hol nincsenek angyalok.
Az orsó táncol a tér kövén, szívzaj e zsibvásár évben, piros ringló a márvány fényhéján, lehetne forgószél, lehetne boszorkány, lehetne a cipőd tűsarkán a nyár úttestéről felragadt kátrány, darázson a sárga derék, keskeny, miként szűkül össze a torkom, vagy feletted az ég. Édesem, csak maradj velem. Nélküled nincs újabb életem.
Csak most értettem meg, mi már soha nem változunk, vagyunk halálunkig, ha kell, különcök, nevetségesek, jók és rosszak; így élünk: örökké lesz, amit tudunk, s lesz, amit nem tudunk, s csak azoknak nincs bocsánatunk, akik becsaptak.
Nem bocsájtjuk meg önmagunknak, hogy nem mentünk el találkozóra a történelemmel s a korral - árulói egy évszázadnak s nemzedéknek! Önmagunk - legjobb ismerősünk felett ítélünk újra meg újra. „Nemzedékében, századában bűnös!" így hangzik az ítélet.
Ó, fáj, ha szenvedélyünk korcs indulat korbácsolja nem emelheti a szívet zengő viharok körébe. Ó, hogy éget tenyerünkön tétlenségeink szégyenfoltja, ujjunk reszket, szánk remeg, tépve-harapva kenyérbe.
Így szólok magamhoz: Ember, te a Naphoz akárhányszor közel voltál, fény és árnyék nagy játszmája eldöntetlen. Távozol majd életedből, akár egy nyílt tárgyalásról kisétálsz, elítéletlen de nem felmentetten.
Amíg gondolkozhatsz ezen: tied a rossz, tied a jó - közönnyel dermed az idő akárkivé, akármivé. Ha már éltél, soha ne légy eladható, megkapható; hanem légy, mint a levegő senkié és mindenkié!
Az igazságot nem kell hangosan kimondani, mert megváltoztatja életedet, mint amikor az utcán így szól valaki: – Ölni tudnék a gyermekeimért – s hirtelen elcsúszik fejed fölül az ég, és belelátsz Isten fekete agyába, hányinger kínoz, mert gonosszá tesz a szeretet, mert ezután már minden mondatod egyetlen irányba visz, és visszatérni lehetetlen, bocsássatok meg nekem, gyermekeim, hogy ölni tudnék értetek, egyik embert a másik emberért!
