igen mostanában sokat de igazán nem a halálomra, hanem, hogy mi is az igazán.
Szerinted szabad életre kényszeríteni azokat akik valóban lemondtak róla és igazán csak nyűg számukra? nem az eutanáziára és asúlyos betegség elől való menekülésre gondolok, hanem azokra akik egyszerűen nem akarnak élni.
em feltétlen bosszú sőt, előfordulhat, hogy egyes kapcsolatoknak még hasznára is válhat, így felszinre hozva esetleges agyonhalgatott lappangó problémákat érzelmeket, féreértseket. hát előfordulhat, hogy túllövünk acélon és rombolunk.
a szándékos egyenlő az előre eltevezettel, meddig szoktál számolni mielőtt.....?
Gondoltam. De inkább arra, hogy ne legyen nyüg nekik kijárni a temetőbe pl. sirt gondozni. Lehet inkább szétszóratnám a hamvaim egy zöld réten. Ugyn akkor én ki szeretnék majd járni a szüleimhez ha eljön az ideje. Még nem jutottam döntésre.
Igen, de egyáltalán nem vagyok bosszúálló természet és azonnal el is vetem ennek a lehetőségét, kb, úgy jelentkezik az efféle gondolat mint az öngyilkosság lehetőségének a mérlegelése, sokszor levezeti az indulatokat, mgnyugvást esetleg egyfajta kielégülést hozhat.
ondoltál már a saját temetésedre, lennének elvárásaid, hogy hányan legyenek és kik sírjanak?
Nem tudom, Neked mit számít az életednek. Ha valakinek a jellenlétét észreveszem, az csak a pillanataim része lehet (az elején), de nem az életemé. Persze, a pillanataim és az életem részei, de ugye nem minden pillanatot lehet nevezni életnek...