Nem azt mondom hogy nem magamnak köszönhetem őket. Csak azt hogy különös módon bizonyos embereket többször rakott elém a sors, és eleinte nem foglalkoztam velük, míg sokadszorra mégis fontos szerepük lett. És elgondolkozom, mi lett volna ha mindjárt elsőre észreveszem őket...
Egyébként volt pár ilyen ember, de ez a topic szűk ennek a kitárgyalásához.
Mondjuk úgy hogy néha észrevehető ha visszanézel az életdere, hogy bizonyos dolgokat, eseményeket, személyeket nem tudtál elkerülni, mert valahogy mindig eléd rakja az élet, a sors.
Nekem többnyire megy a kettő együtt, de többnyire mindig gyorsan döntök. Néha azért nem árt valamire aludni egyett, alvás után valahogy letisztultabban látjom a problémákat.
Elfogadni valamit és részesévé lenni az egy dolog, elfogadni de hátat fordítani valaminek, az egy másik dolog. A döntés attól függ, mennyire volt értékes az eredeti felállás, és mi lett/mi lehet belőle.
bizonyos szinten bosszúállás, mert igy elzártad magad azoktól akik esetleg később mégis meg akarnának közeliteni ... Te pedig csak állsz a túlparton összeszoritott szájjal, de megnyugvással, hogy már nem tud átjönni és Te nem tudsz visszamenni
azt hiszem érdemes, erről szól az élet, a romokból új élet sarjad persze dőreség lenne azt hinni, hogy ugyan olyan lesz mint volt
Bosszúállásnak lehet nevezni ha valaki lerombolja maga mögött a hidakat? Persze hogy az néha kíméletlen, és gonosz dolognak tünik. De ezzel nem nyer az illető, tehát nem kimondottan bosszú, csak szabadulás a ballasztoktól.