Ide szeretnénk gyűjteni minden hasznos(nak látszó) információt, tapasztalatot, kérdést, ami szükséges lehet a görögországi 246 kilométeres ultrafutóverseny teljesítésében. http://hu.wikipedia.org/wiki/Spartathlon
Az Ultrafutók Magyarországi Szövetsége elnökségi ülést tart 2007. február 19-én, 18 órai kezdettel. Helyszín: Rákóczi út 1-3 (Astoria, East-West Business Center), II. emelet (Reuters Magyarország Kft irodája.)
"Sőt, a történészek úgy vélik, hogy a hosszabb edzés, vagy a táplálkozási mód megváltoztatása sem lenne képes jelentősen befolyásolni a kapott eredményt." Történészszakmailag. :-)
Én akartam az ideire nevezi de decemberben szomorúan láttam, hogy novemberben már lement a teljes nevezési procedura. Bakker. Viszont ha ősszel úgy állnak a dolgok, beneveznék a 2008-asra.
Én jövőre próbálkoznék, ezen rangos viadallal. Remélem lesz aki elkap, elkap a célvonal után. Onnan mehet a parketta... Bárki jöhet, csak ne Scott Jurek vigyen jézusba....
Sőt, olyant is olvastam, ami ezzel magyarázza az intervalledzés hatását. Átprogramozza az idegrendszert, hozzászoktatja az erősebb terheléshez, később jön a leszabályozás.
Sőt! Az is lehet, hogy kicsit a testet is átpogromozza;-)
Sok beszámolót olvasva az az érzésem, bennem az automatikus védelmi mechanizmusok (SK igazad lehet a szótévesztéssel :-). Biztonsági üzemmódban vannak. Mielőtt komolyabb kárt tennék magamban, egyszerűen legátlódik a kommunikáció az agy (vagy mindenki nevezze világnézetének megfelelően) és az izmok között. Órákon át próbáltam erősebben ellépni, elemelni a lábam, felpörgetni a lépésfrekvenciát, és egyszerűen nem működött, nem tudtam futásra váltani. Nem azért, mert fájt, hanem mert nem ment. Úgy érzem, ez nem akarati, motivációs vagy akaratgyengeségi kérdés. Bírom én a fájdalmat, a fogorvostól sem félek.
Ha hirtelen megkergetne egy oroszlán, biztosan azonnal tudnék futni. De akkor is ez lehet, mikor belátható közelségbe kerül a cél vagy egy jó eredmény, és új erő szállja meg az embert.
Egyes doppingszerek éppen ezt a legátlódást akadályozzák meg. Azt is el tudom képzelni, hogy a nagy bajnokoknál genetikusan gyengébb a hatása, jobban el tudják érni a végső tartalékokat.
Sőt, olyant is olvastam, ami ezzel magyarázza az intervalledzés hatását. Átprogramozza az idegrendszert, hozzászoktatja az erősebb terheléshez, később jön a leszabályozás.
Nem rendelkezem bazi sok tapasztalattal, de azért a néhány éves kocogásaim alatt szerencsére távot még nem adtam fel, kítűzött időeredményt, azt már igen, de mindig bevonszoltam magam valahogy. Ha belegondolok, talán nekem is az agyam szabályozott le ezekben a helyzetekben, hiszen, ha tovább erőlködtem volna az eredeti célkítűzés szerint, talán én is fogtam volna már árkot. Ez helyett én olyan szépen meg tudom magyarázni magamnak, hogy miért is nem megy tovább és ha beleszakadok, akkor sem megy, így azért eddig sikerült célbaérni. Remélem az a tendencia nem szakad meg:-)
A verseny ezen a kupasorozaton számomra szóba sem jöhet, csak kirándulgatok:-), persze azért kocogni kellene. Az igazi gond azt hiszem tényleg csak az elméleti felkészülés hiánya volt, ja meg egy kis plusz ami átbillentette volna a mérleg nyelvét.
Persze, a kép mindig árnyalt és bonyolult, de szerintem mind a két kérdésedre lehet nemmel felelni. Az elsőre azért, mert a térd nem játék, azt nagyon könnyű tartósan hazavágni. (Egyébként van Tapírnak T100-as ideje? Honnan? :-)) A másodikra meg azért (és tényleg elnézést, hogy hozzászólok, amikor az érintett is itt van), mert Balázs annyira ritkán ad fel valamit, hogy ha ő eljut erre a pontra, akkor már valószínűleg így vagy úgy szüksége van a kiszállásra.
Én többször feltettem azt a kérdést, hogy mi az a fájdalom, aminél össze kell szorítani az embernek a fogát, és továbbmenni (mert sokan írtak ilyet a futásról), és mi az, ahol ki kell szállni, mert a fájdalom a sérülés előjele (ilyet is sokan írtak). Mert ha valaki megmondaná a tutifrankót, hogy ez olyan fájdalom, amit el kell viselni, akkor elviselném. És tudod, mi lett az eredmény? Hogy egyszer sem kaptam választ. Senki nem mondja meg. Kísérletezni kell. :-( Azt már nagyjából tudom a túrás tapasztalatokból, hogy ha a talpam fáj, akkor még 20-30 kilométert is lehet menni. Ha vízhólyagom van, tör a cipő, akkor is. Legfeljebb jön egy pár hetes pihenő utána. Amit a bokámmal csináltam Sárváron, arról ma sem tudom, hogy jól tettem-e. Térddel és achillesszel biztos nem packáznék, főleg, ha már 30-nál beáll.
Igen, Western States. Brian, elég rendesen készült évek óta, de a sorsolással nem volt szerencséje. Csak a harmadik évben (tavaly) húzták ki. Nyugodtan indult: Szépen ment fölfelé a ranglistán: A végén Scott Jurek (a korábbi hét év hétszeres győztese) volt az iramnemője: Mire Brian a mezőny élére keült, sikerült kihajtania magát. (De anélkül, hogyan kerülhetne valaki az élre?) Hajtotta magát tovább, mert félt, hogy felfutnak rá. Már az atlétapályán volt, amikor teljesen elfáradt: Talán kétszáz méter hiányzott. Gondolom, majd idén...
Azért szerintem ez a kép árnyaltabb. És nincs abszolút igazság.
Amikor az ember feladja, szerintem az esetek többségében fejben adja fel, miközben a teste bírná tovább. Az emberek, úgy vettem észre, hihetetlen energiát fektetnek abba, hogy megmagyarázzák miért a létező legracionálisabb dolog feladni egy versenyt.
Aztán van a másik véglet, amikor a fejed esősebb a testednél és felülírja az összes leszabályozó mechanizmust. Ekkor történhet, hogy a céltól 400 méterre összeesel és csak másnap tudod meg mi történt. Az igazi trükk úgy legyőzni emberi gyengeséged, hogy ne győzd le a saját szervezeted.
Ami pedig a Tamás által feszegetett kérdést illeti, szerintem érdemes a sérülés és a fáradtság között különbséget tenni. Fáradt az aki nem tud továbbmenni de egy kiadós fürdő és alvás után rendben van. Sérült az akinek fáj és másnap is fáj és kényszerből pihen mert fáj és kezelésre szorul. (Tudom, ez le van egyszerűsítve, kéretik nem kekeckedni.)
Mikinél kevésbé vagyok szigorú a fáradtan való futást illetően. Ez egy olyan sport ahol az ember gyakran elfárad de fáradtan is továbbmegy. Olvassatok bele bármelyik Sparathlon beszámolóba. Ritka mint a fehér holló az olyan leírás amiből hiányzik a poklok poklának részletes elbeszélése. Ez egy ilyen sport. Nem mindig habostorta. Vagyis a habért meg kell küzdeni. András Dantet idézett Nestaniban, Ákos majdnem leborult az útról a hegyre fel és Szájmon most írta le, hogy nem volt mindig vidám az élet. De amikor az egész összeáll, egy nagy masszába, az mégis elég szuper.
utolsó bekezdéshez egy sztori: tapír egyszer feladott egy versenyt, és ő így látta: "végre egyszer volt akaratom feladni, végre egyszer az eszem győzött"
Balázs erre a MAC-öltözőben aszonta, hogy:
"pont nem. a teste győzött. mert pont akkor, amikor feladta, kellett volna azt mondania, hogy a testem kész, de az agyam 'felülírja' mindezt, és befejezem"
szóval - ha jól értelmeztem anno Balázst - van, hogy az akarat felülírja az egyéb tényezőket. de majd szólok, ha már én is megtapasztaltam :-)))
akkor rosszul fogalmaztam, ugyanis direkt eredményt, és nem győzelmet írtam, pölö érdemes-e nekem T100-on tapír idejének megdöntésére törekednem, ha mondjuk már 30-nál beáll a térdem. vagy érdemes lett volna-e Balázsnak továbbnyomnia Göröghonban.
Szerintem a kérdésed azt a felfogást sugallja, hogy aki nagyobb fájdalmat vállal, az nyeri meg a versenyt. Nem hinném, hogy ez így van. Ha valaki sérült, elkészült az erejével, hiába csikorgatja a fogát, nem fog úgy futni, mintha felkészült és egészséges lenne, és jól osztaná be az erejét.
Másfelől közelítve a dolgot, én úgy érzem, hogy ha egészségesen állok rajthoz, vagyis nem félig sérülten, akkor nagyon nehéz megsérülnöm útközben, mert sokkal hamarabb válok mozgásképtelenné az izmaim elfáradása és általános kimerültség okán, mint elszakadna valami a lábamban.
Lehet, hogy valakinek gyengébb a futóműve vagy később szabályoz le az agya, mint nekem. Mikor tizenéves koromban bicajoztam, azt tartottuk döntőnek, ki tud jobban gürizni, ahogy az edzőnk mondta, vagy akaraterőnek is neveztük ezt a képességet.
Ma már inkább ezt motiváltságnak mondanám, és sokkal kevésbé látom döntőnek, mint akkor. Az igazán döntő machanizmusok, amik meghatározzák a teljesítményedet, nem igazán befolyásolhatóak akarati úton. Ha jól mennek a dolgok, az nem fáj, ha rosszul, úgyis megette a fene.
Talán az még érdekesebb, hogy honnan tudja az ember, hogy az adott fájdalom vagy sérülés amolyan hamar regenerálódó fajta, vagy hosszú időre tönkreteszi vele magát az ember? Nekem régebben sokat fájt a térdem, és a első Kinizsin is fájt. Gondoltam, majd elmúlik. Erőltettem a dolgot, nem álltam ki, csak amikor már lépni sem tudtam. Másfél évig tartott, mire megint tudtam futni...
Bár engem nem kérdezett senki, azt hiszem kihagyom a Margitát, valszeg nagy dagonya lesz, meg nem is tudtam rá igazából felkészülni fejben, nem tudtam térképet venni, tök ismeretlenül meg nem vágok neki. Jövőre:-)
