antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot, kellemes hetet Neked!:-)
Tóth Árpád
A TAVASZI SUGÁR...
A tavaszi sugár aranyburokba fonta A zsenge bokrokat, s a bimbók reszkető Selyemgubóiból zománcos fényü pompa, Ezer szelíd szirom lepkéje tört elő.
A zsongó fák előtt, a kerti út szegélyén A park-őrző, borús csillámu rácsvasak Festékes könnye folyt, sírtak, mert fémük éjén, Hiába van tavasz, boldog rügy nem fakad.
Egy lány jött az uton, virággal, sok virággal, Mellettem elsuhant, illatja megcsapott, Egy-testvér volt talán a fénnyel és a fákkal, Eltűnt. Szivem zenélt. Merengve álltam ott.
Bús voltam vagy derűs? ki tudja. Ama ritka Kelyhű percek közül ragyogva volt ez egy, Melyben pezsegve forr kedv és bú drága titka, Mint mélyen csillogó, nektár-izű elegy.
Olyan perc volt, midőn a vaskos testi érzet Kitágul... rezg, s ha kinyúlik a kéz, A Nap arany almáját a tenyeredben érzed...
Szíve gyorsabban vert a fájdalomtól, mikor a kunyhóhoz visszatért.
– Látjátok? – Poros palackot tartott magasra a fényben. – Ezt a bort ma estére tettem félre. Tudtam, hogy egyszer valaki megtalál bennünket. Iszunk egyet ennek örömére.
Megtöltött öt poharat.
– Sokáig tartott – mondta mélyen elkomolyodva, és a pohárba nézett. – Emlékeztek a háború kitörésének napjára? Húsz és fél éve. Amikor az összes rakétát hazahívták a Marsról. És te és én és a gyerekek kint voltunk a hegyekben régészeti munkán, a Mars-lakók ősi sebészeti módszereit kutattuk. Szakadásig hajszoltuk a lovakat, emlékeztek? Mégis egy hetet késtünk, mire ideértünk a városba. Már mindenki elment. Minden rakéta rögtön indult, nem várt egy percig sem az elkésettekre. Emlékeztek? Emlékeztek? És kiderült, hogy csak mi maradtunk itt. Úristen, úristen, hogy múlnak az évek. Nem bírtam volna ki nélkületek, mindnyájatok nélkül. Öngyilkos lettem volna nélkületek. De veletek érdemes volt várni. Egészségünkre hát! – Felemelte poharát. – És a mi hosszú, hosszú várakozásunkra. – Ivott.
Felesége, a két leány és a fiú is szájukhoz emelték poharukat. A bor lecsurgott mind a négyük állán.
Reggel a városból nagy, puha, fekete pelyhek szálltak a tengerfenéken át. A tűz kialudt, de feladatát teljesítette; a vörös folt egyre növekedett az égen.
A kőkunyhóból frissen sült köménymagos kenyér dús, barna illata áradt. Amikor Hathaway belépett, felesége az asztalnál állt, és kiborította a forró tepsikből a friss kenyeret. A két leány durva seprűvel óvatosan seperte a puszta kőpadlót, a fiú az ezüst evőeszközt tisztította.
– Pompás reggelit készítünk nekik – nevetett Hathaway. – Vegyétek fel a legjobb ruhátokat!
Telkén át a fémből épült óriási raktárhoz sietett. Itt volt a hűtőberendezés és az erőmű, amelyet kis, ügyes, ideges ujjaival kijavított és üzembe helyezett az évek folyamán úgy, ahogyan órákat, telefonokat és magnetofonokat javított a szabadidejében. A raktár tele volt masinával; akadtak köztük értelmetlen mechanizmusok is, melyeknek rendeltetése most, ahogyan végignézett rajtuk, még az ő számára is rejtélyes volt.
A mélyhűtőből deres, húszéves bab- és földieperdobozokat szedett elő.
– Lázár, jöjj ki! – gondolta, és előhúzott egy fagyasztott csirkét.
A levegőben sütés-főzés szaga áradt, amikor a rakéta leszállt.
Hathaway, mint egy gyerek, rohant le a dombon. Egyszer megállította a hirtelen szúró fájdalom, amit a mellében érzett. Leült egy sziklára, hogy újra levegőt kapjon, azután végigszaladta az utat.
Megállt a tüzes rakéta forró légkörében. Ajtó nyílott. Egy férfi nézett ki rajta.
Hathaway kezével beárnyékolta a szemét, végül megszólalt:
– Wilder kapitány!
– Ki az? – kérdezte Wilder kapitány, leugrott, és nézte az öregembert. Kezet nyújtott. – Úristen, Hathaway!
– Én vagyok.
Egymás arcába bámultak.
– Hathaway a régi gárdából, a negyedik expedícióból.
– Régen volt már, kapitány.
– Nagyon régen. Örülök, hogy látom.
– Megöregedtem – mondta Hathaway egyszerűen.
– Magam sem vagyok már fiatal. Húsz éve járom a Jupitert, a Szaturnuszt, a Neptunuszt.
– Hallottam, amikor felfelé buktatták, hogy ne avatkozhasson bele a gyarmati politikájukba itt a Marson. – Az öregember körülnézett. – Olyan rég elment, hogy nem is tudja, mi történt…
– Sejtem – mondta Wilder. – Kétszer megkerültük a Marsot. Csak egyetlen embert találtunk még, egy Walter Gripp nevűt körülbelül tízezer mérföldre innen. Felajánlottuk neki, hogy magunkkal visszük, de nem akarta. Utoljára, amikor láttuk, az országút közepén ült egy hintaszékben, pipázott és integetett. A Mars halott, egyetlen Mars-lakó sincsen életben. Mi van a Földdel?
Tarka virágnak Illata kábít, - Édes a méz mit Kelyhe kinál; Lebben a lepke, Röppen a méh - Sok kicsi vándor Kedvese ajkán Csókra talál.
Nincs ma halál, Él ma a földön Mit csak az Isten Élni teremtett; - Harsog a himnusz, Hangos a táj! - Semmi se fáj, Minden örömre, Tűzlobogásra Szítja a lelket...
Újra születtünk Zöld lobogóval Lepkefogóval Táncra megint! Csókot a földnek, Csókot a fának, Csókot a rügynek, Mert a hatalmas Égi Jövendő Hírnöke mind!
Hallga, mi szépen Csendül a nóta, Csörtet a csermely, Csattan a csók! Messze az erdő Lombjai közt a Nyár keze int! - Hirdeti minden, Hirdetem én is, Itt a tavasz!
Tudod mi a bánat? Várni valakit ki nem jön el többé. Eljönni onnan, hol boldog voltál, S otthagyni szívedet örökké!
Szeretni valakit, ki nem szeret téged, Könnyeket tagadni, mik szemedben égnek. Kergetni egy álmot,soha el nem érni, Csalódott szívvel mindig csak remélni!
Megalázva írni egy könyörgő levelet, Szívdobogva várni, s nem jön rá felelet. Szavakat idézni, mik lelkedre hulltak, Rózsákat őrizni, mik elfakultak.
Hideg búcsúzásnál egy csókot koldulni, Mással látni meg őt és utána fordulni. Kacagni hamis lemondással, Hazamenni,sírni könnyes zokogással.
Otthon átkönnyezni hosszú éjszakákat, S imádkozni, Hogy sose tudja meg Mi is az a bánat.
A szív gyorsan elárulja önmagát, De mást lát a két szemem, Messze túl a könnyeken, Hogy még mindig te vagy a mindenem.
Ha az kérdezné tőlem most valaki, Mondjam meg mit jelentesz nekem? Tán büszkeségből azt felelném, Semmit, csak múló szerelem.
Elmegyünk majd egymás mellett, S a két szemed rám nevet. Kacagva köszöntelek én is, De hangom kissé megremeg.
Mosolygok az utcasarokig. Aztán, hogy elfordulok, Fáradt szememhez nyúlok, S egy könnycseppet elmorzsolok.
A válás mindig nehéz, De rosszul itélsz, Nem bántam meg Bárhogy is volt, nem bántam meg.
Szívemben mindig lesz egy hely emlékednek. Elfelejtem azt, hogy rossz vége lett És csak az maradsz, Ki engem boldoggá tett.
Elmentél tőlem kedves, S én hagytam, hogy menj csak el. Hiába lett volna minden, Ki menni akar, engedni kell.
Mosolygott hozzá az arcom, De mögé, már senki sem néz. Játszani a közönyös embert, Most látom csak míly nehéz.
Ha azt kérdezné most tőlem valaki Mondjam meg, mit jelentesz nekem?! Egy pillanatra zavarba jönnék, S nem tudnék szólni hirtelen!
S nagysokára mondanám halkan Semmiség, csupán az életem. S nem venné észre rajtam senki sem, Hogy könnyes lett a szemem!
Ott ült az ablak mellett. Emlékszem, varrt szegény. A tű parányi sebet ejtett napbarnított kezén.
Tizennyolc éves voltam, ki még semmit sem látott, s megváltani készültem gőgösen a világot. Ahogy anyámra néztem, egyszerre megviláglott: Nem csak kereszthalálért, szürke napok sodráért is lehet valaki áldott.
Szomorú eső hull, csepereg cseppenkint, sáros a városom, nyálasan rám csettint. Csavargócsizmámon csámcsog a csúf latyak, locs-pocsban lépkedek, csúszik a bús agyag. Mogorván morogva csüggeteg szavakat ugrálok keresztül undok, kis tavakat. Most egy nagy pocsolya… úgy állok ott gyáván, ahogy egy öngyilkos reszket a kútkáván. Lábam nem kímélem, ingyen van az izma, ellenben drága volt nekem ez a csizma. Csak most ne hagyj cserben, kifejlett lábizom! Így futok neki, és magasba lendülök: csizmám kint a vízből, én pedig bent ülök!
Valahányszor megérkezett az égből a szél, ő és a kicsiny család behúzódtak a kőházacskába, és ott melengették a kezüket a rőzse lángjainál. A szél felkorbácsolta a csatornák vizét, és kis híján leverte a csillagokat az égről, de Mr. Hathaway elégedetten üldögélt, és mesélt a feleségének, és az asszony válaszolt, és mesélt két leányának és fiának a régi földi napokról, és mindnyájan értelmesen válaszoltak.
Ez volt a huszadik év a Nagy Háború után. Sírok bolygója volt a Mars. Hogy a Föld is ilyen-e, vagy sem, arról sok csendes vitát gombolyított Hathaway és családja a hosszú marsbéli éjszakákon.
Ezen az éjszakán az egyik szokásos marsi homokvihar dühöngött, végigsöpörte a lapos marsi temetőket, átsüvített az ősi városokon, és leszaggatta a plasztikfalakat az újabb, de éppolyan elhagyott és lassan homokba süppedő, amerikaiak emelte városban.
A vihar elült. Hathaway kilépett a felfrissült levegőre, hogy lássa a Földet zölden fényleni a szeles égbolton. Fölnyúlt, mintha elsötétített szoba menynyezetén akarná megigazítani a pislákoló lámpát. Végignézett az ősrégen halott tenger fenekén.
Nincs egyetlen élőlény az egész bolygón. Csak én. Meg ők. A kőkunyhó felé pillantott.
Mi történhetett a Földön? Méretes teleszkópján sem észlelte látható jelét a Föld bármilyen elváltozásának. Nos, gondolta, kibírom még húsz évig, ha vigyázok. Valaki jöhet. Vagy a halott tengeren át, vagy az űrből, egy rakétában, a vörös láng vékony fonalán.
Bekiáltott a kunyhóba:
– Megyek, sétálok egyet.
– Jól van – mondta a felesége.
Csendesen mendegélt a romok között. „Made in New York”, olvasta menet közben egy fémdarabkán.
– És ezek a Földről származó holmik sokkal hamarabb eltűnnek majd, mint a régi marsi városok.
Az ötven évszázados falu felé nézett, a Kék Hegyek távolába.
Megérkezett az egyik magányos marsi temetőhöz. Kis hatszögletes kövek sora a széljárta dombon. Állt, és nézte a négy sírt, a durva fakereszteket és rajtuk a neveket. Nem sírt, könnyei már régen kiapadtak.
– Meg tudjátok bocsátani, amit tettem? – kérdezte a keresztektől. – Annyira egyedül voltam. Megértitek, ugye?
Visszatért a kőkunyhóhoz, és mielőtt bement, szemét kezével ernyőzve még egyszer végigkutatta a fekete égboltot.
– Csak várj, várj és figyelj – mondta magának –, és egy éjszaka talán…
Ekkor piciny, vörös láng tűnt fel az égen. Ellépett a kunyhó fényéből.
– …még egyszer meg kell néznem – suttogta. A piciny vörös láng még mindig ott világított.
– Tegnap éjjel még nem volt ott – suttogta.
Megbotlott és elesett, aztán feltápászkodott, a kunyhó mögé futott, megigazította a teleszkópot, és az égre irányította.
Egy percig bámult izgatottan, majd megállt a kunyhó alacsony ajtajában. A felesége, a két leány és a fiú feléje fordultak. Végül nagy nehezen megszólalt.
– Jó hírt hoztam – mondta. – Az eget figyeltem. Rakéta jön. Mindnyájunkat hazavisz. Kora reggelre itt lesz.
Fejét kezébe hajtotta, és csendesen elsírta magát. Reggel háromkor felgyújtotta, ami New Yorkból megmaradt.
Fogott egy fáklyát, végigment a plasztikvároson, és hol itt, hol ott a falakhoz érintette a lángot. A városban kinyílottak a hő és a fény óriási virágai. Egy négyzetmérföldnyi kivilágítást észre lehet venni az űrből. Ez irányítja a rakétát Mr. Hathawayhez és családjához.
A húsvéttól pünkösdig terjedő 50 (Cselekedetek 2,1) nap alatti vasárnapok jelentős része április hónapjára esik, vagy az egyházi szóhasználat szerinti Szent György havára. Ezek a vasárnapok szintén ökumenikus latin elnevezésűek valamennyi keresztyén felekezet irodalmában. Egymás után így következnek egy-egy bibliai vers első szavának a mintájára:
„Quasi–modo–geniti” = „Mint most született csecsemők a tiszta hamisíthatatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon üdvösségre növekedjetek” (1Péter 2, 2); „Misericordias Domini” = „Az Úr kegyelmével telve a föld” (Zsoltárok 33, 5); „Jubilate” = Imádkozzatok, vagy „az imádság vasárnapja” (dies rogationum). Bod Péter szerint ez az „Imádkozzatok” ünnep eredetileg húsvét harmadnapjára esett mint a „könyörgés és böjt” ideje a nyomorúságban, de mert „a húsvét örömmel meg nem állhatott, azért… általtették az áldozó csütörtök előtt való vasárnapra”.
tenger mélyébe merülve, végtelen nyugalomban; helyem kerestem ott lent, s hogy létezik fenn is, azt nem tudhattam. Felhoztál a mélyből, gyöngyhalászom voltál, a hálód megfogott, engem választottál.
Titok rejlett bennem, te a kagylót nyitni vágytad, kulcsát kerested sokáig, s én hagytam, hogy megtaláljad.
Kinyitottál. - én a kincsem mind neked adtam - az a gyöngy a szívem volt, a tiéd lett, csak én – belehaltam.
Elmerengek gondolkodva gyakran, S nem tudom, hogy mi gondolatom van, Átröpűlök hosszában hazámon, Át a földön, az egész világon. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Holdsugári ábrándos lelkemnek.
A helyett, hogy ábrándoknak élek, Tán jobb volna élnem a jövőnek, S gondoskodnom... eh, mért gondoskodnám? Jó az isten, majd gondot visel rám. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Pillangói könnyelmű lelkemnek.
Ha szép lyánnyal van találkozásom, Gondomat még mélyebb sírba ásom, S mélyen nézek a szép lyány szemébe, Mint a csillag csendes tó vizébe. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Vadrózsái szerelmes lelkemnek.
Szeret a lyány? iszom örömömben, Nem szeret? kell inni keservemben. S hol pohár és a pohárban bor van, Tarka jókedv születik meg ottan. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Szivárványi mámoros lelkemnek.
Oh de míg a pohár van kezemben, Nemzeteknek keze van bilincsben, S amilyen víg a pohár csengése, Olyan bús a rabbilincs csörgése. Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Fellegei bánatos lelkemnek.
De mit tűr a szolgaságnak népe? Mért nem kél föl, hogy láncát letépje? Arra vár, hogy isten kegyelméből Azt a rozsda rágja le kezéről? Dalaim, mik ilyenkor teremnek, Villámlási haragos lelkemnek!
– Furcsa, én teljesen éber vagyok – mondta a fiú. – Úgy érzem, egész éjjel fent maradok. Van Mike-nál egy jó lemez, gyere, meghallgatjuk.
– Elfáradtam! – A nő ravaszul csillogó szemmel nézte.
– Én egészen friss vagyok – mondta a fiú. – Furcsa.
– Gyere velem a kozmetikai szalonba, mutatok valamit – mondta a leány.
Bevezette az üvegajtón, és egy nagy, fehér dobozhoz kalauzolta.
– Magammal hoztam, mikor Texas Cityből idehajtottam. – Kioldozta a rózsaszínű szalagot. – Gondoltam, én vagyok az egyetlen hölgy a Marson, és itt van az egyetlen férfi, és így… – Felemelte a doboz tetejét, és zizegő rózsaszínű selyempapírrétegeket hajtogatott szét. Ráveregetett. – Ez az.
Walter Gripp bámult.
– Mi ez? – kérdezte, és reszketni kezdett.
– Hát nem tudod, butuska? Csupa csipke, és tiszta fehér és finom és minden!
– Nem tudom, mi lehet…
– Menyasszonyi ruha, te butus!
– Igazán? – A férfi hangja rekedt volt. Szemét becsukta. A leány hangja most is lágy és hűs és édes volt, mint a telefonban. De ha kinyitotta a szemét, látta!
Kiegyenesedett.
– Nagyon csinos – mondta.
– Ugye?
– Geneviève… – A férfi az ajtóra pillantott.
– Igen?
– Geneviève, mondanom kell valamit.
– Igen? – A leány lassan feléje lépett, kerek, fehér arca körül vastag parfümfelleg lebegett.
– Amit mondani szeretnék, az, hogy…
– Mondd…
– Isten veled!
És már kint is termett az ajtón, és már a kocsiban ült, mielőtt a leány sikoltozhatott volna. De utánaszaladt, és megállt a korlátnál, mikor a fiú megfordult a kocsival.
– Walter Griff, gyere vissza! – siránkozott, és hadonászott a levegőben.
– Gripp – javította ki a férfi.
– Gripp! – kiáltott a leány.
A kocsi elvágtatott a néma utcán, ügyet sem vetve a leány toporzékolására. Kipufogásával beszennyezte a fehér ruhát, amelyet a leány esetlen kezében gyűrögetett, azután eltűnt a puszta sötétségben.
Három nap vágtatott, és három éjjel. Néha úgy érezte, követik. Ilyenkor kiverte a verejték, rázta a hideg, és gyorsan egy másik útra kanyarodott, átszelte a magányos marsi világot halott kis városok mellett, és hajtott, hajtott egy hétig és egy napig, míg tízezer mérföldre nem nőtt a távolság közte és Marlin Village között. Ekkor befordult egy Holtville Springs nevű kisvárosba, talált néhány kis üzletet, éjszaka kivilágíthatta őket, és néhány vendéglőt, ahová beülhetett, és étkezhetett, rendelhetett. Azóta is ott él, két mélyhűtött raktárt megtömött száz évre elegendő élelemmel, van tízezer napra elegendő szivarja és egy jó ágya puha matraccal. És ha a hosszú évek során egyszer-egyszer cseng a telefon – hát nem veszi fel.
Nézte a cégtáblákat. Arca sápadt és nyúzott volt, keze az izzadságtól csúszkált a kormánykeréken.
– Geneviève! – kiáltotta az üres utcán. Egy kozmetikai szalon ajtaja kinyílott. – Geneviève! – Megállította a kocsit.
Geneviève Selsor ott állt a szalon nyitott ajtajában, míg ő futott feléje, át az úttesten. Kezében nyitott csokoládésdobozt tartott, a dobozt ölelő ujjai tömpék és sápadtak voltak. Arca, ahogy a fénybe lépett, kerek volt, és vastag, szeme olyan, mintha két nagy tojást vertek volna egy kupac fehér kenyértésztába. Lába vastag, akár a fatörzs, és visszataszító csoszogással mozgott.
Haja bizonytalanul barnás volt, és látszott rajta, hogy újra- és újraformázták, mint a szarkafészket. Ajka egyáltalán nem volt, és hiányát úgy ellensúlyozta, hogy nagy, zsíros, piros ajkat festett, és szája hol tátva maradt az elragadtatástól, hol becsukódott hirtelen aggodalmában. Szemöldökét kiszedte, csak vékony légylábvonalakat hagyott a helyén.
Walter megállt. Mosolya szertefoszlott. Állt, és nézte a nőt.
A nő a járdára ejtette a csokoládésdobozt.
– Maga… Geneviève Selsor? – A füle megcsendült.
– Maga Walter Griff? – kérdezte a nő.
– Gripp.
– Gripp – javította a nő.
– Jó napot! – mondta Walter fojtott hangon.
– Jó napot! – A nő megrázta a kezét. Ujja ragadt a csokoládétól.
– Nos – szólt Walter Gripp.
– Tehát? – kérdezte Geneviève Selsor.
– Csak azt mondtam, hogy nos – mondta Walter.
– Ó.
Este kilenc óra volt. Napközben kirándultak. Vacsorára Walter vesepecsenyét készített, de az nem ízlett a nőnek, mert nem volt elég puha,így még egy kicsit főzte, erre túlfőtt vagy túlsült, vagy ilyesvalami történt vele. Nevetett, és azt mondta:
– Gyerünk moziba! – A nő helyeselt, és csokoládés kezével Walterba karolt. De semmi mást nem akart látni, csak Clark Gable egyik ötvenéves filmjét.
– Hát nem haláli? – vihogott. – Ugye milyen haláli? – A film véget ért.
– Játssza le még egyszer! – rendelkezett.
– Még egyszer?
– Még egyszer – mondta a nő. És mikor Walter visszaült a helyére, a nő hozzádörgölődzött, és rárakta a mancsát. – Nem éppen olyan vagy, amilyet vártam, de azért helyes vagy – ismerte el.
– Köszönöm – mondta Walter, és nagyot nyelt. – Ó, ez a Gable! – sóhajtott Geneviève, és belecsípett Walter combjába.
– Hű! – szisszent fel Walter.
Mozi után vásárolni mentek a néma utcákon. Geneviève betört egy kirakatot, és felöltötte a legrikítóbb ruhát, amit csak talált. Azután hajára locsolt egy üveg parfümöt, és olyan lett, mint egy bőrig ázott pincsikutya.
– Hány éves vagy? – kérdezte Walter.
– Találd ki. – Csepegett a haja, ahogyan mentek az utcán.
– Talán harminc.
– Tudd meg – közölte sértődötten Geneviève –, hogy a huszonhetedikben vagyok. Igen. – Nini, édességbolt! – sikoltott azután. – Mióta minden felrobbant, igazán úgy élek, mint Eldorádóban. Ki nem állhattam a rokonaimat, mert hülyék voltak. Két hónapja visszamentek a Földre. Nekem az utolsó rakétán kellett volna utánuk mennem, de itt maradtam. Tudod, miért?
– Miért?
– Mert folyton piszkáltak. Hát itt maradtam, ahol egész nap illatosíthatom magam, és tízezer szörpöt ihatok, és minden édességet megehetek anélkül, hogy valaki rám szólna: „Ó, ez csupa kalória!” Szóval itt vagyok.
