"Mintha láttam volna egyszer őt, mintha láttam volna Juhász Gyulát, láttam egyszer őt, egy vak és könnyes őszi délelőttön a szegedi temetőben, ahogy frissen-fölvirágzott lucskos őszi sírját nézi, a keskeny, hosszú kőkeretbe zárt halmot, az üvegcsillag krizantémokkal és vérző őszirózsákkal sörényes hátú föld-kockát, az esőszagú haláldombot, amely, mint virágból-szőtt táltosló hátközépig a földbe-süllyedten áll...
És Juhász Gyula csak állt ott magában, szótalanúl és könnytelenűl, nem hallotta Anna vak köd-nevetését, nem hallotta az őszi emlékbeszédeket..." (Juhász Ferenc)
Szeretlek téged, rejtelmes szemű, Titokzatos tekintetű jövő, Ki ott szunnyadsz igéinkben dúdolva Halkan s ha majd fölébredsz egy napon: Orkán és orgona lesz a szavad, Termő és tipró tett, mely testet öltött! (És én már nem leszek, már nem leszek.)
Szeretlek téged, édes ifjúság, Mely bús erőddel szálfákat szeretnél Tövestől tépni és síró gyönyörrel Bevésed szívedet tavaszi fákba, Szeles, bozontos, sápadt, kipirult Szép ifjúság, ki lassan eltiporsz, Míg énekelsz és izmos énekedben Megismerem tűnt énekem zenéjét (S dalolsz majd síromon is, síromon.)
Mint másaink, úgy húznak át az égen S elmúlnak, mint mi, szépen, csendesen. A semmiből bukkannak föl fehéren Vagy komoran s övék a végtelen. Oly idegenül szállnak, egyesülnek S oly nyomtalanul tűnnek ők tova S fölöttük az örök azúr derűnek Tovább ragyog fölséges mosolya.
Az egyik felhő szelíd, mint a bárány, Másik sötét, mint bika, egy a vég, Van, amelyiket átölel szivárvány S van, mely sívár, mint vén váromladék. Ó felhők, sokszor elnézem futástok S ballagástok, távol testvéreim S amíg ti mentek, én tűnődve állok, És nem találok ösvényt bánat, átok És borzalom bús földi térein.
Mint a bűvös vesszőt vesztett varázsló, Úgy révedek szét a tarlott világon, Rossz álom kútjából az égre nézek, A részvétlen és hűvös csillagokra. Megborzadok magánytól, messzeségtől; Magamtól s állok a múlás szelében: A rémülettől nem tudok beszélni S a félelemtől nem bírok dacolni. A megrontó kivette szívemet S egy könnyes, véres követ tett helyébe. A kezem nyujtom kapkodón, hiába S mindörökre elment kedv után S úgy búcsuzom mindennap a világtól, Hogy, jaj, holnap megint rá ébredek még, Reménytelenség lett a végtelenség.
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket, A gyűlölködőket és a köpködőket. Szeretted ezt a szomorú világot S az embert, ezt a nyomorú virágot. Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet, És hogy felettünk csak az Úr ítélhet. Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat. A megbocsátást gyakoroltad egyre, Míg égbe szállni fölmentél a hegyre. Ma is elégszer hallod a magasban A gyűlölet hangját, amely égbe harsan. A gyilkos ember hangját, aki részeg, S a szeretet szavát feszítené meg. Én Jézusom, most is csak szánd meg őket, A gyűlölködőket és a köpködőket. Most is bocsáss meg nékik, mert lehet, Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.
E bárányfelhők a lágy esti égen, E boldogan és búsan lebegők, E szelíd nyájak örök, messzi réten, Oly ismerősök, oly kedvesek ők. Szakolca dombján őket néztem egyszer, Mikor szerencse s Anna elhagyott, Őket vigyáztam és őket szerettem, Ők voltak akkor a hű bánatok! Mi fáj ma úgy, mint soha, soha régen, Mi bánt ma úgy e fázós, őszi éjen? Tudom, tudom: ők mind a régiek még, De ifjúságom már csak kósza emlék.
E teli hold fényében földerengő Csöndes kis utcát ó be ismerem. Emlék kisér itt, múltakból kizengő Sok régi emlék ballagdál velem. Egy csók zokog, egy dal sír, egy búcsú szól És nem tudok megválni tőle még, Egy verset próbálok dúdolni újból És keresem elfáradt ütemét. Hajam derére tűz a hold ezüstje, Bágyadtan száll egy kémény szőke füstje: Tudom, tudom, a varjak mind belepték Múlt ifjúságom tarlott téli kertjét.
E nagy nyugalmat és csöndes derűt Szeretném elvinni, ha megyek, A nap korongja már tengerbe tűnt, De fénye még a felhőkön remeg: E búcsúzó fény éljen boldogan S szelíden a szívemben, ha megyek És minden bánatom oly nyomtalan Suhanjon az éjbe, mint e fellegek! Most, hallga, a ligetben egy madár Dalolni kezd és egy tücsök vele, És vélük énekel a méla táj: Magyar mezők alkonyi éneke! Ó, így zenéljen emlékem tovább E csöndes rónaságon, ha megyek S mint csillagfény az alkony bíborát, Ragyogja túl e vérző életet!
