Kedvenc anekdotáim közül:
Egy igazi orosz anekdota: Sosztakovics: (Rosztropovics írta:)
Odaadta nekem első csellóversenye kéziratát, amit én megtanultam. Amikor először eljátszottam neki fejből, nagyon izgultam. (közben kísért zongorán). Aztán vodkát ittunk. Megint eljátszottuik, aztán meg több vodkát ittunk. Harmadszorra én szerintem a Saint-Saens versenyművet játszotam, és ő még mindig a sajátját kísérte. Iszonyú boldogok voltunk.
(természetesen nem szó szerint idéztem, de ez E/1. ben volt élvezetes)
Liszt egyik hangversenyén szerepelt a Faust-szimfónia is, s miután a mű elhangzott, a jelenlevő Richard Wagner odasietett apósához (!) és forrón megszorongatta a kezét.– Boldogan hallgattam szimfóniádban azt a remek részt – mondotta –, amit elég sikeresen emeltem át a Walkürbe.– Én is örültem, amikor ezekhez a taktusokhoz érkeztem – mosolygott Liszt –, mert közben arra gondoltam, hogy a te közreműködéseddel mennyire szélesebb körben terjed majd el az én melódiám.
Radnai György operaénekes épp Ravennában élvezte nyári vakációját, amikor is észrevette, hogy autójának kipufogócsöve kilyukadt. A közeli Fiat-szervizben ajánlottak neki egy megbízható maszekot, de Radnai mindvégig azon bosszankodott, hogy egy szerelésnyi plusz valutával azért mégsem készült Olaszországra.Az alkudozás során a szerelő véletlenül megtudta operaénekesünk foglalkozását, s így kiáltott fel lelkesedésében: - Maga operaénekes! Bariton! Hát ez pompás! És el is tudná énekelni a Rigolettót, Maestro? Kölyökkorom óta ez a kedvencem, s ha ez a műhelyem nem lenne, már réges-régen énekes lennék. A jelentős árkedvezmény reményében Radnai máris intonálta a monológot: Pari siamo io e la lingua, egli ha il pugnale... De csak idáig jutott, mert a „kolléga" autószerelő átvette a szólamot, és szenvedélyesen hadonászva hegesztőpákájával folytatta: L'uomo son' io, che ride... Radnai pedig hagyta, hogy végigvigye a teljes monológot és néhány bravó kiáltás, no meg némi taps kíséretében kifizette a potom 1500 lírás cehhet.
oTT MÉG nem játram. :) A sztori a Hetek Online-ról van (ahol kétes anekdoták vannak pl.
Beethoven meghallgatta a kis Lisztet koncerten (ismerős?) és után felment a pódiumra: - hogy hívnak?- Feri. Liszt Feri. - s ezt Beethoven örömmel meg is hallotta :)
(utána meg : ém meg Lali vagyok. Beethoven Lali. :- )
Azt mesélik, hogy Arturo Toscanini, a neves karmester a nyugati partra való utazása során ellátogatott a Grand Canyonhoz is. Útitársa tiszteletteljesen meghúzódott a háttérben, s figyelte, amint a mester mozdulatlanul áll és csodálja a coloradói hegyszorost.Majd Toscanini, a hosszú-hosszú néma szemlélődés után egyszer csak viharos tapsban és hangos bravózásban tört ki. Számára Amerika megismerése felért egy nagysikerű hangversennyel.
Ormándy Jenőnek, a híres karmesternek abszolút hallása volt. A Philadelfiai Szimfonikus Zenekar tagjai egy április elsején, a próba előtt megegyeztek, hogy megviccelik a mestert, s mindenki fél hanggal lejjebb hangolta a hangszerét.Mondani sem kell, amikor játszani kezdtek, Ormándy azonnal leállította a „produkciót".
Rahmanyinov és Godowski, a két híres zongoraművész jelen voltak egy koncerten, amelynek során a zongorista elfelejtett néhány taktust.- Szörnyű volt az a rész, amikor kihagyott néhány hangot - jegyezte meg az előadás végén Rahmanyinov. - De még szörnyűbbek voltak azok, amelyekre emlékezett - válaszolta Godowski.
Banda Ede csellóművész, a Zeneművészeti Főiskola gordonka és kamarazene tanára abszolút hallással bírt. Öt éves korában a doktor bácsi azt mondta neki: - Mondd szépen kisfiam, hogy áááááááá! - Nem mondom - rázta a buksiját a kis Ede. - Miért nem mondod? - Azért nem mondom, mert az nem is á, hanem cisz, amit a doktor bácsi énekel...
-Tegnap kirabolták Picassót.
-szerencsétlen.
-á, nem annyira.
-szerencsés. Miért?
-Látta a tolvajt.
-szerencsés.
-le tudta rajzolni
-szerencsés
-á,nem
-szerencsétlen
-Tegnap ugyanis a rajz alapján letartóztattak 312 egyszeműt, 243 félkarút, 112 kifordult lábút, 11 kétszájút, 43 konzervnyitót és 30 holdfogyatkozást
- a Louvre-ben viszont jól jár vele
Sajnos (??????????????????????????) én nem vagyok idevaló (1993-as vok) de hát egy KovácsSándortól való sztorim van:
Sosztakovics a vészterhes időkben (1945) elhatározta, hogy ír egy pártatlan művet: egy IX szimfóniát. A vén Dimitrij persze nem kapott sokkot, hogy ez már 9... Egy szovjet vezető a bemutató után így szólt hozzá:
- Ilyen zenét nem szabad írni, mert ez az ellenség malmára hajtja a vizet!
Szegény Sosztakovics csodálom nem vándorolt ki ott azonnal.
(Az már csak Kovács S. humora: Az XY Zkr játszik XY karmester hajtja az ellneség malmára a vizet :)
Sajnos (??????????????????????????) én nem vagyok idevaló (1993-as vok) de hát egy KovácsSándortól való sztorim van:
Sosztakovics a vészterhes időkben (1945) elhatározta, hogy ír egy pártatlan művet: egy IX szimfóniát. A vén Dimitrij persze nem kapott sokkot, hogy ez már 9... Egy szovjet vezető a bemutató után így szólt hozzá:
- Ilyen zenét nem szabad írni, mert ez az ellenség malmára hajtja a vizet!
Szegény Sosztakovics csodálom nem vándorolt ki ott azonnal.
(Az már csak Kovács S. humora: Az XY Zkr játszik XY karmester hajtja az ellneség malmára a vizet :)
A véletlen úgy hozta, hogy Ludwig van Beethoven és Johann Wolfgang Goethe az 1800-as évek elején épp egy helyen nyaraltak Karlsbadban. Üdülésük során összebarátkoztak, s gyakran együtt indultak el kocsikázni.
Mondanom sem kell, hogy útjaik során rengetegen ismerték fel a két hírességet sűrű kalaplengetés közepette.
- Engem zavar ez a nagy népszerűség - panaszkodott Goethe -, folyton integetnek...
Ormándy Jenő hegedűművészt a húszas évek elején beültették a New York-i Capitol mozi zenekarába, a legutolsó sorba, s ott húzta a képalávalót a hollywoodi némafilmekhez. Egy hétfői napon kezdte el tevékenységét, ám szombatra megbetegedett az orkeszter hangversenymestere, és sürgős szükség volt egy gyakorlott hegedűszólistára. Előszedték Mr. Ormandyt, s a magyar fiú vasárnap már ott ült balról az első helyen, a karmesteri pulpitus mellett.
Két évig dolgozott mint hangversenymester a Capitol zenekarában, amikor is váratlanul lebetegedett a zenekar karmestere. Az óriásmozi igazgatója magához hivatta Ormándyt:
- Fiatalember, tud Ön partitúrát olvasni?
- Tudok.
- Vezényelt már valaha?
- Még nem.
- Akkor legfőbb ideje, hogy gyakorolni kezdjen. Ma este Ön fog dirigálni, s már csak két órája van az előadásig. Zenekari próbára sajnos nincs idő. Sok szerencsét!
A produkció olyan jól sikerült, hogy e naptól Ormandy vezényelte a Capitol zenekarát, s hamarosan a legkapósabb dirigensek között emlegették az Egyesült Államokban. Rövid idő múlva a minneapolisi filharmonikusok karnagya lett beteg, s a zenekar vezetői Mr. Ormandyt kérték fel, hogy vegye át a soron következő koncert vezénylését. A siker gyümölcse akkor érett be, amikor ágynak dőlt Mr. Stokowski, a philadelphiai, majd Mr. Toscanini a New York-i filharmonikusok karnagya, s a veszélyben lévő koncertek vezénylésére szintén Mr. Ormandy kapott megbízást.
Így vált az abszolút helyettes Ormándy Jenő hegedűművész az öt világrész, hatvan éven keresztül legkeresettebb és legkiválóbb karmesterévé
Richter János karmesternek, a bayreuthi Wagner-előadások egyik legünnepeltebb dirigensének Walkür-próbáján, az egyik trombitás vadul beletrombitált a csöndbe, holott a partitúra teljes szünetet jelzett. Richter azonnal lekopogta a zenekart, és felháborodva vonta felelősségre a trombitást a harsogó csendzavarásért.
- Bocsánat, karmester úr - tiltakozott a zenész -, én csak azt játszottam, ami a kottában áll. Tessék megnézni!
Richter odalépett, s trombitás épp odaillesztette volna ujját az ominózus hangjegyfejhez, amikor is az szép komótosan felrepült kottájáról.
- Atyaisten, egy légy volt - mentegetőzött a trombitás -, én meg lejátszottam...
Albert Einstein hobbija a hegedülés volt. Berlinben, egy baráti társaságban „közkívánatra" néhány hegedűdarabot kellett előadnia. Teljes átéléssel játszani kezdett, amikor is észrevette, hogy színpadi szerzőnk, Molnár Ferenc a visszafojtott nevetéstől majd megpukkad...
Einstein hirtelen abbahagyta a játékot és leeresztette hegedűjét. Egy pillanatig farkasszemet nézett Molnárral, majd udvariasan megkérdezte:
- Mi ezen annyira mulatságos, Herr Molnár? Én, látja, soha semmilyen vígjátékának előadásán még csak el sem mosolyodtam!
Pablo de Sarasate, spanyol hegedűvirtuóz tizenéves csodagyerekként már a spanyol udvarban hegedült, majd nagy sikerrel koncertezte végig Európát és Amerikát. A „Cigánymelódiák" zeneszerzőjeként, művébe beleszőtte Szentirmay Elemér: „Csak egy kislány" kezdetű dalát, valamint egy másik népdalunk motívumait is.
Sarasate-t, egy koncertje alkalmával egyre elviselhetetlenebbül zavarta az első sorban ülő dáma, aki egyfolytában maga előtt suhogtatta elegáns selyemlegyezőjét. A virtuóz végül megelégelte a dolgot, és hirtelen abbahagyta játékát.
- Asszonyom - szólt le a hölgyhöz a nézőtérre -, mondja, kérem, hogyan játsszam én ezt a részt kétnegyed taktusban, amikor ön szüntelenül hatnyolcad ütemre csapkod legyezőjével...?
1895-ben Lehár Ferenc, a később világhírű zeneszerző, a losonci 25. császári és királyi gyalogezred zenekarának karmestere volt. Születésnapja alkalmából a katonabanda tagjai elhatározták, hogy este megjelennek ablaka alatt, és szerenádot adnak. Szépen összeállították a műsort, odalopakodtak Lehár szállása elé, ám ekkor megdöbbenve vették észre, hogy hiányzik a segédkarnagy.Az egyik zenész lóhalálában elrohant érte, de mivel a tamburmajornak iszonyú fogfájása miatt a fél arca rettenetesen feldagadt, egyedül volt kénytelen visszatérni. A muzsikusok egy darabig tanakodtak, de mivel vezénylés nélkül mégsem merték a műsort eljátszani, nem maradt más hátra, felkérték Lehárt, hogy személyesen dirigáljon a tiszteletére rendezett díszhangversenyen.Lehárnak már akkor is volt humora, így hát kiállt az ablakba, és végigvezényelte saját születésnapi koncertjét.
Az anekdota szerint a Marseillaise-t 1792. április 24-én éjjel Strassburgban, az osztrákoknak való hadüzenet hírére szerezte Rouget de Lisle fiatal utásztiszt. Rouget de Lisle aznap Dietrich polgármesternél ebédelt, s az inspiráció e lelkes család körében ihlette meg. Hazatérve megteremtette a szabadság halhatatlan himnuszának hat strófáját és zenéjét. Másnap délelőtt Dietrichéknél mutatta be legelőször. A himnuszt egy hét múlva már játszotta egy strassburgi katonazenekar. Címe akkor még Chant de guerre pour l'armée du Rhin (A rajnai hadsereg harci dala) volt. A július 20-án Párizsba vonuló marseille-i önkéntesek már ezt a himnuszt harsogtatták, s a nép, mely először hallotta, Chanson des Marseillais, később la Marseillaise nevet adta neki.
Rouget de Lisle állítólag az Alpok között bujdosva, remegve hallgatta, hogyan zengik a völgyben az ő dalát a köztársasági csapatok. „Hogy hívják ezt az éneket?" - kérdezte vezetőjétől. „A Marseillaise" - felelt az. Így tudta meg a költő saját alkotásának nevét.
Rouget de Lisle 1836-ban halt meg egy faluban, szegényen, elfeledve. Az egy francia himnuszon kívül nem alkotott semmi maradandót.
Fisher Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar alapító karmestere szerint a Himnusz eredetileg nem is volt szomorú darab, hanem egy igazi magyaros verbunkos. Ugyanis a Himnusz, mint vers és mint zenemű között van egy óriási különbség: a szótagszám.Az „Is-te áldd meg a ma-gyart" az hét; a „Jó-kedv-vel, bő-ség-gel" az pedig hat. Vajon miért csinált Erkel a 7/6-os ritmusból 8/8-at, miért énekeljük azt, hogy „bő-sé-ég-gel" plusz egy szünet? A Himnusz eredetileg egy magyaros elemekkel, verbunkos formában megírt zenemű volt. Abban a korban úgy gondolták, énekelnek egy gyönyörű imát Istenhez, hogy áldja meg őket jókedvvel, bőséggel, és ezt verbunkos formában kérik. Csak a XIX. század végi, XX. század eleji kottákból kezdtek el először kikopni a magyaros ritmusok. Kimutatható ezen kottákból és a korábbi hangfelvételekből, hogy a Himnusz szép fokozatosan kezdett csak el lassulni, ahogy a történelmi tragédiák kezdték súlytani a XX. századi Magyarországot. A Himnusz tehát eredetileg nem is volt szomorú zenedarab, hiszen mit kértünk benne: jókedvet, bőséget, víg esztendőt, tehát, hogy forduljon jobbra a sorsunk. Remélhetőleg, ahogy az ország sorsa egyenesbe ér, a Himnusz szép fokozatosan újra fel fog gyorsulni.
Azt mesélik, hogy Arturo Toscanini, a neves karmester a nyugati partra való utazása során ellátogatott a Grand Canyonhoz is. Útitársa tiszteletteljesen meghúzódott a háttérben, s figyelte, amint a mester mozdulatlanul áll és csodálja a coloradói hegyszorost.Majd Toscanini, a hosszú-hosszú néma szemlélődés után egyszer csak viharos tapsban és hangos bravózásban tört ki. Számára Amerika megismerése felért egy nagysikerű hangversennyel.
Ormándy Jenőnek, a híres karmesternek abszolút hallása volt. A Philadelfiai Szimfonikus Zenekar tagjai egy április elsején, a próba előtt megegyeztek, hogy megviccelik a mestert, s mindenki fél hanggal lejjebb hangolta a hangszerét.Mondani sem kell, amikor játszani kezdtek, Ormándy azonnal leállította a „produkciót".
Rahmanyinov és Godowski, a két híres zongoraművész jelen voltak egy koncerten, amelynek során a zongorista elfelejtett néhány taktust.- Szörnyű volt az a rész, amikor kihagyott néhány hangot - jegyezte meg az előadás végén Rahmanyinov. - De még szörnyűbbek voltak azok, amelyekre emlékezett - válaszolta Godowski.
Banda Ede csellóművész, a Zeneművészeti Főiskola gordonka és kamarazene tanára abszolút hallással bírt. Öt éves korában a doktor bácsi azt mondta neki: - Mondd szépen kisfiam, hogy áááááááá! - Nem mondom - rázta a buksiját a kis Ede. - Miért nem mondod? - Azért nem mondom, mert az nem is á, hanem cisz, amit a doktor bácsi énekel...
Liszt egyik hangversenyén szerepelt a Faust-szimfónia is, s miután a mű elhangzott, a jelenlevő Richard Wagner odasietett apósához (!) és forrón megszorongatta a kezét.– Boldogan hallgattam szimfóniádban azt a remek részt – mondotta –, amit elég sikeresen emeltem át a Walkürbe.– Én is örültem, amikor ezekhez a taktusokhoz érkeztem – mosolygott Liszt –, mert közben arra gondoltam, hogy a te közreműködéseddel mennyire szélesebb körben terjed majd el az én melódiám.
Radnai György operaénekes épp Ravennában élvezte nyári vakációját, amikor is észrevette, hogy autójának kipufogócsöve kilyukadt. A közeli Fiat-szervizben ajánlottak neki egy megbízható maszekot, de Radnai mindvégig azon bosszankodott, hogy egy szerelésnyi plusz valutával azért mégsem készült Olaszországra.Az alkudozás során a szerelő véletlenül megtudta operaénekesünk foglalkozását, s így kiáltott fel lelkesedésében: - Maga operaénekes! Bariton! Hát ez pompás! És el is tudná énekelni a Rigolettót, Maestro? Kölyökkorom óta ez a kedvencem, s ha ez a műhelyem nem lenne, már réges-régen énekes lennék. A jelentős árkedvezmény reményében Radnai máris intonálta a monológot: Pari siamo io e la lingua, egli ha il pugnale... De csak idáig jutott, mert a „kolléga" autószerelő átvette a szólamot, és szenvedélyesen hadonászva hegesztőpákájával folytatta: L'uomo son' io, che ride... Radnai pedig hagyta, hogy végigvigye a teljes monológot és néhány bravó kiáltás, no meg némi taps kíséretében kifizette a potom 1500 lírás cehhet.
Albert Einstein hobbija a hegedülés volt. Berlinben, egy baráti társaságban „közkívánatra" néhány hegedűdarabot kellett előadnia. Teljes átéléssel játszani kezdett, amikor is észrevette, hogy színpadi szerzőnk, Molnár Ferenc a visszafojtott nevetéstől majd megpukkad...
Einstein hirtelen abbahagyta a játékot és leeresztette hegedűjét. Egy pillanatig farkasszemet nézett Molnárral, majd udvariasan megkérdezte:
- Mi ezen annyira mulatságos, Herr Molnár? Én, látja, soha semmilyen vígjátékának előadásán még csak el sem mosolyodtam!
