antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
Víg tavasz, a kerek esztendő szebb része derűl fel, S új pompájával tér mezeinkre kiszáll. Újúl a nagy föld, mindent a lágy meleg éleszt, S könnyű szellőnek lengedezése nevel. A rothadt gyökerek gyönyörűn ifjadva kihajtnak, Zöld fűvel a nyirkos rét mosolyodva frisűl. Gyenge virágokkal kezdnek kiesűlni határink, És a bimbózó ág leveleknek ered. A friss csergeteg is szabadabb forrásra felenged, Szép kövecses feneket tiszta folyása mutat. A hasadó hajnal pirosabban fejti ki keblét, S vidítóbb nedvvel gyöngyei hullnak alá. Ami csak él, most minden örűl, öreg és piciny állat: Új elevenséggel minden örömbe merűl. A nyers ifjúság, a zöld pázsitra kikapván, Víg, eleven, játszó, fris keze, lába futós. Még az öreg nép is, megaludt bár vére, felújul: Víg fiait nézvén víg mosolyodva mulat. Gondos akolba szorúlt juhnyáj, s jászolra lezárott Csorda, szabad kényén most legelőre kijár. Fecske sereg kis agyag fészkét rakogatja csevegve, S ház fedelét gólyák már kerepelve ülik. Mindenféle madár, öröm új éneknek eredvén, Hol szép zöldellő ágra, hol égbe repes. Csak nekem itt egyedűl, ó! csak nekem árva szegénynek, A bús aggodalom szívem epesztve öli. Hervadozik képem kikelet természete ellen: Elfogyok, újúlást nem veszen élet-erőm. Itt vagy-e már? Érez testem bomlása, keservem Eltörlője, halál! s elviszel úgye tehát? Nyílnak már örök életnek szép ajtai, látom, S ott benn jobb kikelet jobb örömünkre derűl.
1975-76-ban voltam utolsó koncertemen. Utána már kiöregedtem belőle. 1975 körül a Naphegy téren laktam.Leballagtam a hegyről, leültem a pódiumhoz közel és néztem hogy pakolják a cuccokat. Akkoriban Presserék "jezzes"-re vették a figurát, de aztán nyilván népszerűségi és anyagi megfontolásokból ráálttak a 3-4 perces slágerszámokra. Aztán Presser lesüllyedt a Padlás színvonaltalanságára- na abból egy percet sem hallgattam.
Olykor az álom, akár egy lábnyom, átbotlik életen-halálon, hogy nálad vagy nálam magára találjon. Hiszen a való pont arra való, hogy legyen benne jó, valami apró szeretnivaló. Mint a napfény télnek idején, vagy egy csillag az éj köldökén, egy út, egy cél, arcodon a szél, a pillanat, ahogy lelkedhez ér, a mágia, a hét és a három, vagy csupán egy álom, mi átlebeg életen, s halálon.
Williamson arca elfehéredett. Szemét a nevető háziakra szegezte. A leányok sokatmondóan mosolyogtak, a fiú viccet mesélt.
– Elmentem a temetőbe – mondta Williamson.
– Ott van a négy kereszt?
– Ott van, uram, a négy kereszt. Még látszanak a nevek. A biztonság kedvéért leírtam. – Elővett egy fehér papírt, arról olvasta. – „Alice, Marguerite, Susan és John Hathaway. Meghaltak ismeretlen vírustól 2007 júliusában.”
– Köszönöm, Williamson. – Wilder behunyta a szemét.
– Később. Egyen tovább, mintha semmi sem történt volna.
– Nem sok étvágyam maradt, uram.
Az étkezést a rakétáról hozott borral fejezték be.
Hathaway felemelkedett.
– Egy pohárral mindnyájunkra; jólesik megint barátok közt lenni. És feleségemre és gyermekeimre, hiszen nélkülük, magányosan, nem maradhattam volna életben. Csakis az ő gondoskodásuknak köszönhetem, hogy tovább éltem, és vártam az önök érkezését.
Poharát családja egészségére emelte, azok zavartan néztek rá, és lesütötték a szemüket, amikor mindenki ivott.
Hathaway lehajtotta poharát. Nem kiáltott, amikor előrezuhant az asztalra, és onnan a földre csúszott. Gyorsan lefektették. Az orvos föléje hajolt, a szívverését hallgatta. Wilder az orvos vállára tette a kezét. Az orvos felnézett, és a fejét rázta. Wilder letérdelt, és kezébe vette az öregember kezét.
– Wilder? – Az öregember hangja alig hallatszott. – Elrontottam a reggelit.
– Szamárság.
– Búcsúzzon el Alice-tól és a gyerekektől a nevemben.
– Egy pillanat. Idehívom őket.
– Ne, ne tegye! – lihegte Hathaway. – Nem értenék. Nem is akarnám, hogy értsék! Ne tegye!
Wilder nem mozdult.
Hathaway halott volt.
Wilder sokáig várt. Azután felkelt, és eltávolodott a Hathawayt körülálló döbbent csoporttól. Odament Alice Hathawayhez, arcába nézett, és így szólt:
– Tudja, hogy mi történt?
– Valami baj van a férjemmel?
– Meghalt. A szíve! – mondta Wilder, és figyelte az asszonyt.
– Nagyon sajnálom – mondta az asszony.
– Mit érez? – kérdezte Wilder.
– Ő nem akarta, hogy rosszat is érezzünk. Megmondta nekünk, hogy egyszer majd ez történik, és nem akarta, hogy sírjunk. Tudja, erre nem tanított meg bennünket. Nem akarta, hogy tudjuk. Azt mondta, a legrosszabb dolog, ami az emberrel megeshet az, ha megtudja, hogy mi a magány, ha tudja, mi a szomorúság és a sírás. Ezért nem volt szabad tudnunk, hogy mi a sírás vagy a szomorúság.
Wilder az asszony kezét nézte, a lágy, meleg kezet, a finom, manikűrözött körmöket, az ívelt csuklókat. Nézte karcsú, sima, fehér nyakát és intelligens szemét. Végül megszólalt:
– Mr. Hathaway finoman megművelte magát és a gyermekeit.
– Örült volna, ha hallja öntől ezt a dicséretet. Annyira büszke volt ránk. Egy idő múlva el is felejtette, hogy ő készített bennünket. Megszeretett bennünket, és úgy bánt velünk, mint az igazi feleségével és gyermekeivel. És bizonyos értelemben azok is vagyunk.
– Maguk sokszor megvigasztalták.
– Igen, évszámra ültünk és beszélgettünk. Nagyon szeretett beszélgetni. Szerette a kőkunyhót és a nyílt tüzet. Élhettünk volna rendes házban is a városban, de ő szeretett itt fenn, ahol természetes lehetett, ha úgy tetszett neki, vagy modern, ha ahhoz volt kedve. Mindent elmesélt nekem a laboratóriumáról és arról, amit ott csinált. Az egész halott amerikai várost behálózta hangszórókkal. Ha megnyomott egy gombot, kigyúltak a város fényei, és olyan lárma támadt, mintha tízezer ember lakna benne. Voltak repülőgépzajok és gépkocsizajok és emberi beszélgetés. Szeretett csendesen ülni vagy szivarra gyújtva beszélgetni velünk, miközben a város zaja felhallatszott hozzánk, néha csengett a telefon, és egy szalagra felvett hang tudományos és sebészeti dolgokról érdeklődött Mr. Hathawaytől, ő pedig válaszolt a kérdésekre. A telefoncsengéssel és velünk és a város lármájával és a szivarjaival Mr. Hathaway végül is egészen boldog volt. Csak egyet nem tudott elérni nálunk: hogy öregedjünk mi is. Ő mindennap öregedett, de mi ugyanazok maradtunk. Azt hiszem, nem is bánta. Azt hiszem, ilyennek akart látni bennünket.
Szervusz Bajkálifóka, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Faludi Ferenc
TAVASZ
1.
Királyi mulatság erdőkben sétálni, Árnyékos utczáin fel s alá járkálni, Fülemile éneklésén, Gyönge szellők legyezésén Örömét nevelni, Kedve szerint élni.
2.
Az ócsó nyulakat bokorbul kiverni, Fiatal madárkák fészkét felkeverni, Hegyet-völgyet megkerülni, Friss források mellett ülni, Ebédre megtérni, Jó lakáshoz férni.
3.
A sötét gondokat magos szegre tenni, Feladott étkekbül jóizüen enni, Enni, meg nem csömörleni, Közbe vigan beszélleni Friss borokat inni, A vizet dicsirni.
4.
Eszem-iszom után könyökére dülni, Egy fél órácskáig álomba merülni; Könnyü testtel felserkenni, Holmi dolgán általmenni, Nagy labdát ugratni, Játékkal mulatni.
5.
Diana udvarát megint látogatni, Ernyős sátoriban mint regvel mulatni, A kakukkal szerencséjét Megpróbálni jövendőjét, Hegyek ellen állni, Ekhóval tréfálni.
6.
Pintyőke sirását, galambnak nyögését, A játékos rigók hangos fütyülését, Gerliczéknek busulásit, Társak után bujdosásit Szemre, fülre venni, Más gonddal nem lenni.
7.
Erdőkbül kimenni mezők térségére, A lenyugvó napnak nézni szekerére, Pásztor után sétálgatni, Musicáját meghallgatni, Corydon dudáját, Mopsus furugláját.
8.
Görbe trombitákat otthon fuvattatni, Vacsora után is nyugtig igy mulatni: Ugy-e pajtás, megpróbáltad, A mint mondám, ugy találtad: Királyi mulatság, Ártatlan bolondság.
Jer, kies tavasz! bocsássál Éltető lehelletet, Hogy kihalt mezőnkbe lássál Újra vídám életet. Száz zefir köszönti csókkal Rózsaszínű lábadat, A kiomlott nárcisokkal Bársonyozván útadat. Száz dryás mond a hegyekbe Néked áldó éneket, Hármas ekhó zeng ezekbe Innepedre verseket. Nyájasabb etéziákkal Nyílik a nap reggele, Tőlti édes balzsamával Szűz virágidat tele. Zengedeznek énekelve Pándion leányai, Rajta víg örömbe telve Zúgnak a fák gallyai. Sok szerelmest kis nyilával Vérez a Vénus fia: Érzi ezt hív Dafnisával A mosolygó Lídia.
Virágzik a repce!:)) Ma elég hosszan autóztam az Alföldön, s gyönyörű repcetáblákat láttam!:))
Göldner Ildikó
Repce
Virágzik a repce ragyogóan sárga leköltözött a nap nyaralni a tájra lenyugvó szeleket csókjával csikálja aztán gondol egyet hintát köt sugárra melegét dobálja mint forró kemence napraforgóimra fázékony lelkemre aranyait szórja a nyüzsgő méhekre fekete paplanra mit fenn hagyott magasságos égre
– A lányaim, Marguerite és Susan. A fiam, John. Biztosan emlékeztek a kapitányra.
Kezet fogtak, nevettek, beszélgettek.
Wilder kapitány a levegőbe szimatolt.
– Köménymagos kenyér?
– Megkóstolja?
Sürgölődni kezdtek. Szétnyitható asztalokat hoztak elő sietősen, meleg ételeket, tányérokat, finom damaszt asztalkendőt és szép ezüstneműt raktak az asztalokra. Wilder kapitány csak állt, és nézte először Mrs. Hathawayt, azután a fiát és a két magas, nyugodt mozgású lányt. Az arcukba nézett, amint elsiettek mellette, követte fiatalos kezük minden mozdulatát és ránctalan arcuk minden kifejezését. Leült egy székre, amelyet a fiú hozott neki.
– Hány éves vagy, John?
– Huszonhárom – felelte a fiú.
Wilder esetlenül rakosgatta az ezüst evőeszközt. Hirtelen elsápadt. A mellette ülő férfi a fülébe súgott:
– Kapitány úr, itt valami nem egyezik.
A fiú újabb székekért sietett.
– Mit mond, Williamson?
– Én negyvenhárom éves vagyok, kapitány úr. Akkor jártam iskolába, amikor ifjabb John Hathaway, húsz évvel ezelőtt. Ő azt mondta, hogy huszonhárom éves, és annyinak is látszik. De hát ez lehetetlen, hiszen legalább negyvenkét évesnek kell lennie! Mit jelentsen ez, uram?
– Nem tudom.
– Mintha beteg lenne, uram.
– Rosszul érzem magam. Itt vannak a lányok is; húsz éve láttam őket, és nem változtak semmit, még egy ráncuk sincs. Megtenne nekem valamit? Szeretném, ha elszaladna valahová, Williamson. Megmondom, merre menjen, és mit nézzen meg. Mielőtt befejeznénk a reggelit. Tíz perc az egész. Nem kell messzire mennie. Láttam a helyet a rakétáról, mielőtt leszálltunk.
– Maguk meg mit tárgyalnak olyan komolyan?
Mrs. Hathaway fürgén merte kanalával a levest a tányérokba.
– Mosolyogni tessék, mindnyájan együtt vagyunk, az útnak vége, érezzék magukat otthon!
– Igen, igen – Wilder kapitány nevetett. – Ön igazán szép és nagyon fiatal, Mrs. Hathaway.
– Bókolni akar? Figyelte a sürgölődő asszonyt, piros, meleg arcát, mely olyan sima, akár az alma, ránctalan és egészséges. Kacagása minden tréfára felcsendült, fáradhatatlanul osztotta a salátát, egy pillanatra sem állt meg, hogy megpihenjen. És a csontos fiú és a sudár lányok ragyogóan szellemesek voltak, akár az apjuk, a hosszú évekről és titkos életükről beszéltek, míg apjuk büszkén rá-rábólintott szavaikat hallgatva.
Williamson fölkelt, és lement a dombon.
– Hová megy? – kérdezte Hathaway.
– A rakétát ellenőrizni – felelte Wilder. – Hanem, ahogy mondtam magának, Hathaway, a Jupiteren nincs semmi, semmi az égvilágon. És ugyanaz a helyzet a Szaturnuszon és a Plútón is.
Wilder csak beszélt, beszélt, nem is hallotta szavait, csak Williamsonra gondolt, amint fut lefelé a dombon, aztán jön vissza megmondani, hogy mit talált.
– Köszönöm. – Marguerite Hathaway vizet töltött a kapitány poharába. A kapitány hirtelen ötlettel megfogta a karját. A leány nem is bánta. Húsa meleg és lágy volt.
Hathaway az asztalnál többször elhallgatott, fájdalmasan tapogatta a mellét, aztán tovább figyelt a morajló beszédre, a hirtelen hangossá váló csevegésre. Néha-néha gondterhelten pillantott Wilderre, aki láthatóan nem nagy élvezettel rágta a köményes kenyeret.
Williamson visszatért. Piszkálgatta az ételt, míg a kapitány oda nem súgott:
Félretévén azoknak rossz és unalmas szokásokat, kik még a világos, nyilvánvaló igazságról is örömest patvarkodnak, szükség, hogy ki-ki megvallja, hogy nincs oly kemény és irtóztató tél, melynek alkalmatlanságit helyre ne hozná, el nem felejtetné a gyönyörű tavasznak kellemetes vidámsága. Nem látod itt gyászban a magas egeket, sem béfödött orcával; mert eloszolván az ártalmas setét gőz, vidámon, tisztán tűnik szemünkbe azoknak tekintete, és mindenütt tetszeti azoknak vidámságát, világosságát; a szeleknek szertelen dühössége szokott barlangiba szorul, és a könnyen, édesdeden fuvalló szellők kerülnek elöl. Megfutamodván amaz ősz és hóval hintett szakállos, komor hideg, mind a havat, mind a jeget utána folatja, és helyt ád ama gyönyörű ábrázatú ifjúnak, a tavasznak, ki mind az erdőket, mind a kerteket, mind a hegyeket, mind a völgyeket zöldelő füvekkel, kékes hyacinthussal, különb-különbféle tulipányokkal, rózsákkal, liliomokkal ékesíti, vidámítja.
Szia Parsifal Hendrix, jó reggelt, szép napot Neked!:-)
Pilinszky János
Harmadnapon
És fölzúgnak a hamuszín egek, hajnalfele a ravensbrücki fák. És megérzik a fényt a gyökerek És szél támad. És fölzeng a világ. Mert megölhették hitvány zsoldosok, és megszünhetett dobogni szive - Harmadnapra legyőzte a halált. Et resurrexit tertia die.
– Én sem tudok többet, mint maga. Néha, nagyon ritkán, hallok rádióadást a Földről, nagyon gyengén. De mindig idegen nyelvű. Sajnálom, de csak latinul tudok. Néhány szót sikerült csak kibogoznom. Feltételezem, hogy a Föld legnagyobb része elpusztult, de a háború folytatódik. Visszamegy?
– Igen. Természetesen kíváncsiak vagyunk. Eddig nem volt rádió-öszszeköttetésünk, olyan messze voltunk az űrben. Mindnyájan látni akarjuk a Földet, bármi történt is.
– Magával vinne minket?
A kapitány összerezzent.
– Persze, a felesége, emlékszem rá. Huszonöt éve történt, ugye? Mikor felépült az első város, maga kilépett a szolgálatból, és ide hozta. És gyerekek is…
– Igen. Fiam van, és két lányom.
– Igen, emlékszem. Itt vannak?
– Fent a kunyhóban. Finom reggeli várja magukat a dombon. Eljönnek?
– Igazán megtisztel, Mr. Hathaway.
Wilder kapitány bekiáltott a raktárba:
– Hajót elhagyni!
Mentek fel a dombon, Hathaway és Wilder kapitány, s a húszfőnyi legénység követte őket, mélyeket szippantva a híg, hűvös, reggeli levegőből. A nap felkelt, szép idő volt.
– Emlékszik Spenderre, kapitány?
– Sohasem felejtem el.
– Évenként egyszer elmegyek a sírjához. Úgy látszik, végül az ő kívánsága teljesült. Nem akarta, hogy idejöjjünk. Gondolom, most boldog lehet, hogy mindnyájan elmegyünk.
– Mi van… hogy is hívták csak… Parkhill-lel, Sam Parkhill-lel?
– Hot dogozót nyitott.
– Jellemző!
– És egy hétre rá visszament a Földre, a háborúba. – Hathaway kezét a mellére szorította, és gyorsan leült az egyik sziklára.
– Bocsánat. A felindulás. Hogy ennyi év után viszontlátom. Pihennem kell. – Kezét a szívére szorította. Számolta a szívverését. Nagyon lassú volt.
– Van egy doktorunk – mondta Wilder. – Ne haragudjék, Hathaway, tudom, maga is az, de jobb lesz, ha a mienk megnézi… – Odahívta az orvost.
– Semmi bajom – erősködött Hathaway. – A várakozás. Az izgalom. – Nehezen lélegzett. Szája széle elkékült. – Tudja – mondta az orvosnak, aki a sztetoszkópjával hallgatta –, úgy érzem, mintha évek óta csak ezért a napért éltem volna, és most, hogy megjöttek, hogy visszavigyenek a Földre, boldog vagyok, és akár le is fekhetek, és meghalhatok.
– Vegye be! – Az orvos egy sárga pirulát adott neki. – Legjobb lesz, ha pihen.
– Szamárság. Elég, ha ülök egy kicsit. Milyen jó magukat látni. Jólesik hangokat hallani.
– Használt a pirula?
– Remekül vagyok. Már mehetünk is!
Továbbmentek, fel a dombra.
– Alice, gyere, nézd, ki van itt!
Hathaway a homlokát ráncolta, és behajolt a kunyhóba.
– Alice, hallottad?
Az asszony előbukkant. Egy perc múlva kijött két magas, kecses lány és a szép szál fiú.
– Alice, emlékszel Wilder kapitányra?
Az asszony habozott, Hathawayre nézett, mintegy emlékeztetőért, azután elmosolyodott. – Természetesen, Wilder kapitány.
– Emlékszem, együtt vacsoráztunk, mielőtt a Jupiterre utaztam, Mrs. Hathaway.
