Ez egy ilyen topik. Mi így szeretjük. Ha nem tetszik, nem esünk egymás torkának, ha tetszik megírjuk, vagy csak gyönyörködünk benne. Kifejtenéd bővebben, hogy mit értessz XXI. század nyelvén? Megköszönném. Üdvözlettel: Szepi
Ui: Én speciel szeretem a pátoszt, és oda vagyok a csobogó patakért, és azokért is akik ide írnak.
Felújítás előtt
Rég volt, hogy elment.
Szép keze nyomai
már egyre ritkuló számban
hirdetik emlékét
a nélküle rég üres lakásban.
Bénán lóg a húr
az elárvult gitáron.
Régvolt szép játékát
emlékezve nem zengi
a Cremona este.
Pusztul a kárpit is.
Fekhelyünk váza kilátszik.
Mesterek jönnek majd.
Az ágy fölül leszedik
a falról a posztert,
melyre fejem mellett látott
ha kéjtől megfeszült teste.
A lomok közt pulóver
- nekem kötötte -
most kinyúlt nyakkal
várja sorsát a kukánál.
Ez is porrá válik majd,
ha fázó szegénynek
nem kell puha melege.
Porrá vált ő is
(ahonnan vétetett).
„ Apu, akkor nem jön vissza?”
„ Nem, fiam, nem lehet
Isten porból csak teremt,
nem feltámaszt embert.’
Mesterek jönnek majd.
Áthúznak ágyat,
a fal színe változik.
A mostnál az új
másnak tűnhet szebbnek,
csak bennem ég a múlt változatlanul.
Mint abszolút újonc, az elejétől kezdtem el olvasni a topicot, így egy nagyon régi beírásra szeretnék egy ismert költő egyik írásából összeollózott idézettel reagálni.
Ime:
"Az ember azért ír verset, mert a szó szoros értelmében sürgős szüksége van reá. Fölidézi a tárgyak lelkét, vagy az együgyű népekről szóló tudomány polynéziai műszavával élvén `tondi`-ját s ez sikerül is annak, akinek `mana`-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos. De minthogy a műalkotás bontatlan egész, valóságos egység, nyilvánvaló, hogy a költő a fölidézett `több` tárgynak egy bizonyos `közös` lelkét indítja mennynek a poklok ellen. Mert a szellemre az anyag poklai tátognak mindenünnen, ezek fölött kell, mint Madách mondja, "glóriával általlépnie". Az anyag végtelen, határtalan. És noha minden egyes dologban rábukkanunk a lélekre, a dolgok egyetemének lelke mégis elsikkad előlünk. Hiszen a dolgok egyetemét nem szemlélhetjük közvetlenül, mint teszem azt, egy cseresznyefát, hanem legföljebb elmélkedhetünk róla. A szellem így bele is veszne az anyag végtelenségébe, ha egyáltalában beletörődnék abba, hogy kívüle is legyen valami, ami határtalan. Ez az elme számára őrület volna, a képzelet számára képtelenség, a lélek számára - ne tessék mosolyogni - világhiány. De éppen emiatt az ész addig serénykedett, mígnem fölfedezte az arisztoteleszi "végtelen regresszus lehetetlenségének" elvét. A képzelet addig csapongott kép után a képtelenségben, míg meg nem teremtette a mítoszokat. A lélek pedig e legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető műegészet alkot. `Műalkotáson kíül egészet soha nem szemlélünk.` Az ihlet tehát a szellemnek az a minősítő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mű `közvetlen egyetemesség`, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimeríthetetlen, `határolt végtelenségnek` is mondhatjuk.
Korunk kritikai áramlataira való tekintettel meg kell jegyeznem, hogy az ihlet lévén így a legelső szellemi és anyaggyőző tiszta akarat, nem esik az erkölcstan stb. birodalmába. A művet megalkotja és ezzel szerepe teljesedik, de tevékenysége különben sem társadalmi. Azonban természetes, hogy a kész művek csoportja fölosztható erkölcsösökre és erkölcstelenekre, amint hogy az anyagi világ is fölosztható például áttetsző és át nem tetsző tárgyakra. A művek önértékét azonban az efféle csoportosítás nem érinti. Hangsúlyoznom kell, hogy mindez csak a valóban értékes alkotásokra áll, - a többi sem ne erkölcsös, sem nem erkölcstelen, hanem közömbös szemét. Más szóval a költő csakis akkor szavahihető, ha jó verset ír.
Ismeretes, hogy … az írott forma tárgyi művészete nem a mérték, ütem és rím kellékeinek kiállításában, panorámájában, hanem a mű legbensőbb indítékai, mozzanatai helyzetének váltogatásában áll. Az első mozzanat uralmát fokozatosan átengedi a másodiknak s ez a harmadiknak. Majd az első mozzanat újból kibontakozik, de gazdagabban és a szintén gazdagabban jelentkező második mozzanat mögé huzódik. És így tovább, mindaddig, míg nem kész az írásmű, amikor is azt látjuk, hogy a motívumok tulajdonképpen átvették lassacskán egymás jelentését és jelentőségét, - a végire érvén már csak egyetlen egy mozzanat, motívum áll előttünk, ami nem más, mint maga a mű. Hasonlattal élvén, a formaművész kézen fog egy ismeretlen tájon, egy ismeretlen hegy lábánál. Szalagúton vezet fölfelé, egyre szűkülő körökben. Az első lépésre is tájat látunk. E tájra azonban a szalagúton fölfelé haladván észrevétlenül másik táj terül, hiszen közben északról keletnek, majd pedig délnek és nyugatnak megyünk. De így visszajutunk újra északra. Ekkor már föntebb vagyunk, de ugyanarra tágul szemünk, amire egy körrel lejjebb és mégis mást látunk. Most egyetlen pillantásra fölfogjuk mindazt, amit előbb északról és részben északkeletről meg északnyugatról szemléltünk. Fönn az ormon azután egyszerre nézhetünk a szelek minden iránya felé és ki-ki annyit lát, amennyi szeme van. A csupa szem utas egyetlen metszetlen kör közepén találja magát, egyívű éghajlat alatt. Csak maga az ösvény tünt el a növényzet között. Hát ez a formaművészet. Kosztolányi így írja a legszebb magyar prózát.
Ady a forma fagyasztó ormain ökölre ment Istennel, anyaggal, Kosztolányi fontos stratégiai magaslatokon siklik hótalpakon, űzi friss téli sportját; ritkán veszi elő a nagyágyút, de éppen az a Kosztolányi csodálatossága, hogy hólabdákkal is megvédi érzékeny hadászati pontjait az alaktalan és együttesében tartalmatlan anyag alattomos támadásai ellen. Még a vihar sem mer elébe lépni - maga csinál hát vihart, mint egy isten, pusztán azért, hogy arca a hempergésben kipiruljon. Juhász Gyula bérci váromladék fokán mereng, füzesekre és meleg alföldi tavakra - az ellenség mintha más tájakra vonulna előle. Juhász Gyula többnyire lomposnak látszik, de az értő tudja, hogy milyen értékes háziszőttes van rajta. Kosztolányi pedig elegáns, pompás, és nem kínosan, hanem fesztelenül, elképesztő-természetesen. Annyira, hogy úgy jár köztünk, mint a meztelen gyerek a kavicsos tengerparton.
Az eddigiekből egy költészetbölcseleti formatan bontakozik ki nagy vonásokban. A mű nem is való a széptan (aesthetika) keze ügyébe - a lényeg nem az, hogy szép-e, vagy sem, hanem hogy valóban műalkotás-e? Pl. a polynéziai hadisten faszobra gyerekriasztóan ronda, de tökéletes mű. Az óriási szájon, fogakon, lapos, apró, kapzsi és bandzsa szemeken, hülyén ferde állon és az egész félrecsapott, vigyorogva rémítő ábrázaton minden porcikán, minden négyzetmilliméternyi helyen ott a művész ujja nyoma. Más példák is vannak: Baudelaire, Villon, Rodin, Shakespeare, Móricz Zsigmond stb. A széptan tételei minden valóságos alakra vonatkoznak, tehát a műre is, azonban csak a mű lényegtelen tulajdonságára vetnek világot. T. i. a műforma magának az emberi ihletnek tárgyasult ereje, a valóság-alak pedig az isteni ihleté. Mármost ha túlmegyünk a fölületes tetszésen és nem azt vizsgáljuk, hogy ocsmány-e az édesanyánk bele, fönséges-e a téli vihar a Kárpátokban, hanem tökéletes-e, miféle forma ez, tehát mifajta szellem gyúrta itt rettenthetetlenül az anyagot, - akkor valóságbölcseletet (metafizikát) csinálunk; és csinál naponta mindenki, bármennyire is szitkozódjanak ellene a bambák, az elme öngyilkosai. A valóságot elemezvén Istenhez jutunk, a műnél az ihlethez, az észen kívül az egyetlenhez, ami az állattal szemben emberré tesz. A lelki kultúra bizonyos fokán már nem is keltik bennünk a tárgyak sem a szép, sem a rút érzését. Gondoljunk csak a foltos-lompos festőkre, borotválatlan, kócos költőkre, Archimedeszre, Diogeneszre, sőt a lövészárkok tetves bakáira. Széptani itélet nem kritika, tárgyi értékelés, hanem az olvasó tájékoztatása afelől, hogy a mű miféle tetszés indítója lehet. Így pl. az említett polynéziai hadisten szobrát nem ajánlhatom könnyen utálkozó, érzékeny lánykáknak, akik elájulnak disznóöléskor s a még fürösztetlen újszülött láttán reszketve undorodnak. De a kolbászt megeszik s a szöszke babáért rajonganak, Baudelaire-re keresztet vetnek, Farkas Imrét pad alatt falják a kereskedelmiben. Égen és földön minden ami van, ád széptani (aesthetikai) élményt, de műélményt nem. A mű tetszésbeli hatása voltaképpen kettős: az anyagé és a szellemé. A művész vagy derűs tájakon, vagy inkább rettegtető őserdőkben vezet s mi lélegzetfojtva követjük.
Ady megy előre, megállás nélkül, komoran és annyira rettenthetetlenül, hogy elfelejtjük, hol is járunk. Nagy hatásának ez a titka: észre sem vesszük az ellenséges, rontó és mérges tájat, anyagot, annyira rajta felejtjük szemünket ezen a suhogó, ragyogó lelken. Kosztolányi kemény ingben, nevetgélve, cigarettázva, fölényesen vezet s ezért nem szeretik sokan, mert a legtöbben meg akarnak hatódni, holott a kisgyermek panaszai óta erre nem igen van alkalom. Pedig ez a magatartás a bámulatos. Ám akik ezt nem szeretik, azoknak ott van Juhász Gyula, aki maga is megilletődik és közben imákat mormol, de mégis megy, megy előre. … Mondom, műalkotásnál harmadrendű az aesthetikai szépség, amit inkább tetszősségnek mondanék. Sohasem beszélünk csúnya versről, csak rosszról, mért szólnánk hát szépről? Azonkívül is kettős a mű tetszőssége: - tetszik vagy nem tetszik az anyag és tetszik vagy nem tetszik a költői magatartás. Lehet eset (pl. Villonnál), amikor mind a kettő visszatetszést szül, a mű mégis érvényes értékű alkotás.. … A lélektani szempont rokon a széptanival. Még a tárgyi elvű tetszettanok is a lélektan területén cövekelik ki fele birodalmuk határát."
Párizsi fények égtek, égtek párizsi fények. Párizs én tőled félek, félek Párizs tőled. Szép álmok szövődtek, szövődtek ott az álmok. Párizsi fényes álmok, álmok párizsi fényben. Csillogó szép remények, reményben élő bábok. Párizsban fények égtek, remények, foszló álmok.
Párizsban féltem ébren, Párizsban rém az álom. De jó hogy hazaértem, De jó, de jó barátom!
"vajon van hierarchikus sorrend a létezést gyakorlók között? vagy minden úgy tökéletes -színes paletta- ahogyan az van? -vagy a létezésnek ebben a tekintetében sincs emberi értelemmel felfogható válasza?"
"ha az ember valamifajta iskola,vallás,eszme,érzelem stbstb felkiáltásának engedelmeskedve járja útját,akkor ők jelenlegi rabláncaikkal szabadok? Ebből következhet az, hogy jelenlegi (nyűggé vált) tudásukkal nem tudnak obábblépni az jelenti azt,hogy kinőtték azokat a segítő kezeket amik addig segítették ,szabadságra emelték őket? Hisz nincsen állandó tökéletesség sem..."
Ez így van:))))) De itt a rigónak az a jelentése, hogy közeleg a tavasz:))))) Az állatok előbb érzik, míg mi tudjuk, hogy jön és megdobogtatja a szűt:))))
