AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Igazából sosem értettem, a Metro (a klub is, a zenekar is) miért rövid o-val írta a nevét. Így pl. most tényleg nem esett le, hogy róluk van szó.
Különben gyanítom, hogy a Sunshine ugyanannak a történetnek az eleje, aminek a vége az Over album lett. Talán annak a bizonyos Alice-nek még szőkésbarna haja is volt. Szóval én nem tudok haragudni arra a dalra, alapból sincs bajom az ilyesmivel, ha nem full gagyi.
Amúgy meg NFR: Peter Hammill - Sunshine
Amióta megemlítetted, azóta ez zakatol a fülemben, már eléggé fárasztó ://
Pedig szentül hittem, hogy a kérdés valójában nem arra vonatkozik, melyik Metróról van szó, hanem arról, honnan veszem az összefüggést... De semmi különös, ez megjelenésében egy merry jolly blődli szerzemény, és véletlenül volt egy jól ismert hazai zenekar, amely egyetlen stúdiólemezét is telerakta ilyenekkel. Hammill és Fripp urak játékát hallva persze nyilvánvaló, hogy a Sunshine nem abból a szférából származik, ahol a Citromízű banán keletkezett. A formából kitörő, szenvedélyes refrén sem a béna párhuzamot erősíti. Szóval a Fool's Mate anyagából kiemelve, külön vizsgálva tetszik ez a dal is - nem kiemelve, hanem otthagyva a testvérkéi közt esetleg kevésbé, de mint írtam, még sok időt szándékozom erre a lemezre fordítani...
Bevallom, nagyon nem értem én ezt az egész műfajt. Amikor agyatlan bólogatásra van igényem, arra van egy-kettő titkos favoritom, de ennyi, alapvetően elég hasonlónak érzem az előadókat. Hogy miért a HB lett az egyik igazodási pont, az nem derült ki számomra most se. Kicsit olyan, mint egy nagyon lebutított Entombed. Adott egy először csak simán szar, aztán már idegesítő vokál. A dalok úgy néznek ki, mintha egy hosszú jammelés során dobták volna össze őket. Meg aztán annyira nem is szól jól cucc, hogy egy percig is ökölbe szoruljon a kezem. Ennek a zenének egy értelmét látom: a baseball sapkás rövidgatyás tetovált lábúak irthatják egymást a felvert fesztiválporban. 40%
Omen - Battle Cry
Még egy műfaj, pontosabban időszak, amit annyira nem szeretek a sok hasonszőrű produkció miatt. Igazából az első három Iron Maiden annyira magasra rakta a lécet nálam itt a nyolcvanasok elején, hogy egy simán korrekt lemezzel engem nem lehet levenni a lábamról. Ezzel az albummal különösebb baj nincs, szépen megvan mindennek a helye, amit a Heavy Metal / US Power Metaltól kérni lehet, ráadásul visítozás helyett itt normális ének van. Egy dolog hiányzik: a bravúrok, pontosabban a csúcspontok, amire már egy hallgatás után is emlékezni lehetne. Újrapörgetni nincs kedvem, de a kört így is megnyerte. 65%
Emlékszem, amikor jött Doomsti, hogy ez ilyen meg olyan mekkora lemez, azonnal nekiestem, de az a helyzet, hogy hihetetenül ingerszegénynek találtam. Az meg, hogy 27 szám, majdnem 2 óra, és ráadásul ennyire semmilyen, garantálja, hogy én ezt végig nem hallgatom még egyszer az életben.
Végighallgattam, hogy nektek már ne kelljen. Doomsterson olvtárs fellegekben járó recenziója után (még az alltime toplistájába is betette) nagy lelkesedéssel vágtam bele, hogyaszongya leginkább old school death, de lesz benne black is, doom is, meg bizonyára a szép kis instrumentális májerkedéseket se fogják szűken mérni, ha már hosszú, bizonyára változatos is stb.
Nekem leginkább a Morbid Angel ugrott be hatásként, csak kevesebb rössel és szolidabb hangszeres produkcióval. A műfaj miatt valami őrületes, párhuzamos univerzumokba röpítő atmoszférát vártam előzetesen, de igazából hogy őszinte legyek, semmilyen különlegeset nem fedeztem fel ezen az albumon. Némi csilingelés, átkötések, egy kis orientális rész is tán, ettől önmagában nem hatódom meg. Az volt az érzésem, mint pl. a Dream Theater The Astonishing c. produktumánál vagy a Therion szintén 3 korongos opuszánál, hogy az alap ötlet nem rossz, de határozottan jobban jártak volna, ha betömködték volna 45 percbe, ahogy azt szokás. Minőség tekintetében semmilyen különbséget nem éreztem a három cédé között, aki az elsőt meghallgatta, az már írhatja is az értékelőt.
Tulajdonképpen ezek a közepes lüktetésű nótácskák háttérben hallgatva akár mehetnének is, rossznak nem rosszak, de minek. Azért lehet, beleásom még magam a korábbiakba.
Előre a fülembe dörzsöltem a tenyerem annak hallatán, hogy ’70-es évekbeli Hammill-szólóalbum jön majd, mert az elvont&fennkölt In Camera, valamint a lehangolt Over is kedves lemezek számomra a korszakból. A Fool’s Mate eddig kimaradt kevésbé körülrajongott emlékezete folytán, pedig igazi klasszikus matéria ez is. Akár még a kedvenc Hammillem is lehet, majd elválik.
Rendelkezik valamivel ez a lemez, amivel a Van der Graaf Generator vagy más Hammill-szólók kevésbé vagy egyáltalán nem: ez pedig egy páratlanul közvetlen hangulat. Azonnal az események közepében, jobbnál jobb dalok forgatagában találjuk magunkat, amint feltesszük a lemezt, és a cirkalmas fogalmazás iránti vonzalmáról elhíresült maestronak szinte kiröppen a lúdtoll penna a kezéből (mely kezek azért szokás szerint fajsúlyos zongorajátékért felelnek). Mindezt úgy, hogy azért nem teljesen párhuzamok nélküli a zene: leginkább az akkor kortárs Bowie, vagy egyenesen a Macca-Beatles mutatják a széleit, és tán Wyatt a mélyét – annak ellenére kevésbé VdGG-s, hogy a dalok egy része az anyazenekar korai napjaiból származik. És a VdGG zsúfoltsága után ez a kifinomult hangzás! (meg is jegyeztem magamnak John Anthony és Robin Cable nevét) Tényleg a zenészek között üldögélünk. Hammill versei is megérdemlik a figyelmet: nagyon elégikus alkat, de itt akadnak épp csak kicsit felhős szerelmes, vagy frankó történetmesélős szövegek is.
Bizony, ezt a lemezt be kell szereznem, amint csak lehet. Köszönettel tartozom a HRA-nak, a listázójának. A pontszámom legyen 9/10, a hiányzó pontot majd megadja az idő, a többszöri hallgatás (bár a Sunshine-t, amibe még a Metro is belepirult volna, azért gyanús, hogy többnyire léptetni fogom).
The Mission – Neverland
Arra jó volt ez a lemez, hogy felidézzem a kilencvenes évének végét, kétezresek elejét. Első munkahelyeimet, az akkori – imígyen nálam pár évvel idősebb – kollégákat, akiknek körében egységesen dívott az a megközelítés, hogy az igényes zenét valahol a U2, a Simple Minds és az INXS által határolt háromszögben kell keresni. Hussey és Adams mesterek mintha ezt a hallgatói réteget (így, annak kilencvenes évekbeli állapotában) akarhatták volna ezzel a lemezzel megragadni. És persze, a Mission mindig is pop volt (mondjuk a Sisters of Mercy első korszakához viszonyítva, ha már a két főhőst nevesítettem) a maga módján, de itt határozottan úgy érzem, a jó popot sikerült rosszabbra cserélni. Nem is jött be nekik. Nekem ez 5/10-nél többet nem ér meg, de azért az előzményekre sokkal jobb szívvel fogok visszagondolni a továbbiakban is.
A gótba sok dolog belefér, de azért minden mégse. Az elektronikával még nincs is semmi baj, elvégre azt a Tiamat és a Lacrimosa is szokta használni, csak hogy stíluson belül maradjunk. Főleg az első ugrott be nagyon sokszor, és ez egész jó alap... az ilyen jellegű számok kifejezetten tetszettek. De a ratyidarknak is túl sok nyál a Lose Myself In You-ban meg a Celebration punkos hülyéskedése - illetve a kettőt egyesítő Cry Like a Baby - már felnyomta bennem az intolerancia-kapcsolót, azokhoz képest a Heaven Knows meg a Swim With The Dolphins nem tudott már hová rontani. A szélsőséges vegyesség ellenére azért 10/6,25 mert azért még így is kihallatszik belőle, hogy miért tarthatják őket sokra.
Abszolút a felső kategória, de erre az art rockos, kissé Bowie-t idéző muzsikára most nem tudtam kellően ráhangolódni. A múltkori VDGG-re úgy emlékszek, hogy sokkal direktebb volt, és arra egy fokkal jobban is tudok kapcsolódni. Hangzásban nagyon adja nekem ez brit zongorás-pikulás korszak, ahol nem riffektől lett súlya a zenének. Rengeteg hasonlóság van itt olyan kedvencekkel, mint az ... At This, vagy a World's End, hangszerelésben, hajlításokban, játékosságban, komplexitásban. Csak hát azok már elsőre is ütöttek, itt meg harmadik hallgatás után még mindig csak a felszínt kapirgálom. Nem tudom, talán ez a Hammill lehetett az, akivel Tzar egyszer úgy poénkodott az Újságban, hogy a Hammill famíliából csak Markot ismeri? Mindegy, a VDGG mellett a Hammill-diszkó is fel van vésve a to do listára.
The Mission - Neverland
Rutinos, sokat megélt zenekar koncert utáni felolvasó szakkörébe negyvenes gótmilfeket keres. Jelige: ne fogazz! Tipikus régi Sziget-zene, ha voltak ott, akkor valószínűleg még láttam is őket, mert egyik dalt sem hallottam korábban, de valamiért mégis ismerős a zene. A Raising Cain még DM-esen indul, utána már inkább egy hol gitárgazdag, hol leszedált U2 ugrik be. Alapvetően nem lenne ez rossz, ha nem lettem volna elvakult metálos, valószínűleg még tetszett is volna, most viszont a nagy befogadós korszakomban csak simán nem érzem elég erősnek a dalokat. Lenyugvó nap már ez.
Gorillaz - Plastic Beach
Alapvetően ez sem lenne rossz zene. Gondolom ez az "alapvetően nem lenne ez rossz zene" valamiféle freudi elszólás lehet a jelentés ellenkezőjére. De a zenében a maga hangmintás, plasztik valójában is vannak értelmezhető dolgok például a White Flag egzotikus pikulázásából kifejlődő motívuma egész jó, persze csak addig, amíg nem kezdenek el belepofázni. Tényleg be van kapcsolva az érzékenyítő kapcsolóm, és alapvetően nem határolódok el valamitől csak mert rap vagy hiphop, de itt is olyan határozott érzésem van, hogy ez a lazázós vakerozás nagyon hamar unalmas lesz, mert nincs az a zseniális egymásba hímezett szóvirágozás, ami zenei tartalom nélkül működni tudna, a félig-meddig éneklős részek sokkal erősebbek, és szerencsére ezek vannak túlsúlyban. Gondolom ez a koncepció része, hogy ez valami fantomzenekar, ahol mindegyik hanghoz tartozik egy karakter, és ha jobban beleásnám magam, vagy megnéznék pár klipet, akkor még jobban összeállna, hogy miről is van szó. Olvasni nem nagyon lehet rá, mert túl sok érdekes történik benne, és a rapper is mindig kizökkent, direkt zenehallgatási célból meg nyilván mást vennék elő, de kifejezetten érdekes muzsika, például a Sweeptakes-ben is tök jól harmonizál a mikrobis zene a fúvósokkal, és itt még a rap is természetesnek tűnik, ahogy kap egy kis rasztafári felhangot. Kellemes meglepetés, vállalható popzene!
Meglehetősen unalmas zene, unalmas ének és unalmas hangzás, amit ráadásul átleng egyfajta 90-es évek feeling, Cure és New Order hatásokkal. Nekem ez most nem adta ki. 100/45.
Az első és utolsó négy szám még itt is nagyjából ok, csak a középső négynél ül le komolyabban az album.
A két Sand lemez az, ami nálam a legnagyobb klasszik The Mission, de az első kettő is penge. Sőt még van három 21.-ik századi is, melyek szerintem simán verik a Neverland-et
Amennyiben már ez a HRA is bejött, el nem tudom képzelni a fentiek bukását nálad.
A hét nyertese nálam, persze a VdGG miatt előnyből indult. A szólólemezeinek nem vagyok nagy ismerője, de amit eddig hallottam tőle, az tetszett. Itt is rendben vagyunk egy hallgatás alapján, bár kimondottan fura tőle ez a 12 három-négy perces számra való felosztás, nem pont ehhez szoktam hozzá. '71-es lemez, tehát a fő opussal, a Pawn Heartsal egyidős, de mivel Hamill zenéje úgy Van der Graafos, hogy közben mégis elég más, mondhatni bőven van mellette létjogosultsága. Olyan számokat, mint a The Birds pl. azért nem annyira könnyű az anyazenekarnál elképzelni, ezzel együtt remek, és bőven volt itt más highlight is. Jó kis találat.
The Mission - Neverland
A Missiont is szeretem, de ez a lemez sajnos nem jó, kicsit úgy érzem magam mint a Moonspell Butterfly Effectje után. A problémák is hasonlóak, még ha itt metalról szó sincs, hiszen a korai albumokhoz képest jó sok gótulás, puttyogás és legfőképpen rétestésztulás került a receptbe. Nem reménytelen, csak nagyon kevés számban van fantázia. A vége felé azért összeszedi magát. A Heaven Knowst hallva valószínűleg Robert Smith minden jóindulata kellett, hogy ne legyen per ebből, tulajdonképpen egy vicc, hogy ilyen formában létezik ez a szám.
Gorillaz - Plastic Beach
Ha már az ember ad egy esélyt egy hip hop lemeznek, nem gond, ha egy önmagát nem különösebben komolyan vevő produkcióról van szó, ez sokkal elviselhetőbbé teszi a pár héttel ezelőtti delikvensnél. A Gorillazzal a slágerei alapján nekem semmi bajom nem volt, itt viszont nem épp azok a számok vannak, a potenciált pedig nem is annyira érzem. Pedig biztos, hogy kritikailag elismert albumról van szó, az RYM alapján klasszikus-szinten van. A legtöbb szám igazából kellemes, már-már chilles hangulatú, van egy-két uncsi vaker jellegtelen loopokra, és az egész kb. semennyire nem érint meg, de nem is nekem szól, szóval jól van ez így.
Kicsit méltánytalannak érzem az amúgy általam igencsak kedvelt The Mission-nal szemben, hogy a hét listázott albumok közül pont ez került először terítekre. Mely amúgy az egyetlen melyet nem jelöltem és hát a RYM sincs elájulva tőle finoman szólva. Annyira persze még ez sem gáz számomra, mint az olyan előadók melyekről nem írtam semmit, viszont nem hiszem, hogy bárki is pont a Neverland alapján fogja megszeretni őket. Mindenesetre ha valaki mégis kiváncsi lesz arra mitől is vált gothic legendává ez a ködös albioni banda, akkor hallgassa meg az első négy lemezüket.
Különben ezen is van néhány remek szám, csak sajnos itt már elég sok a resztli is, amelyek aztán rendesen alá is vágnak az összképnek. Ettől függetlenül sincs szívem kevesebbet adni rájuk.
