Keresés

Kiss Péter

HEGYOLDALON

Eltompul a hangom

A talpfák közt hallom

Hogy az ág megroppan

Könnyű lábad alatt

Szavam ködnek szalad

Visszapattan róla

Elsuhan egy tócsa

Szélráncos peremén

Esőcsepp tétován

Gördül a bükkfaág

Északi oldalán

Álmosan hintázik

Majd lassan átcsúszik

Két fuvallat között

Arcomat törölnöm

Meg kellett állanom

Tapad már átázott

Ingemhez kabátom

Nyakunkba víz csorog

Pöfögő kisvonat

Mögöttünk elmarad

Majd felköhög kurtán

S az esőben immár

Elfogynak lépteink

Hétköznapok ünneplőben,

2006. március 30. [90-91.]

Kiss Péter

TAVASZ

Kacska ágon dalnok ül

Nádon levél hegedül

Cinke lánynak nyitni kék

Felhőt húzó csacska szél

Átbukdácsol vállamon

Tócsából kelt hajnalon

Nap nevet, én hallgatom

Kukák közt egy macska áll

Párját várva rám talál

Vödrömet, ha ürítem

Felderíti kedvemet

Avas-délen keltetett

Avar-kotró rigó pár

Ha egy kissé odébb áll

Amint lábamat szedem

Városi busz nyikorog

Tompa szemmel rám morog

Fény belóg az ablakon

Elringat, és én hagyom:

Simítsa tekintetem

Hétköznapok ünneplőben [86-87.]

Kiss Péter

SZÍNES

fürge leveleken

harsogó zápor

fület repesztő

Napcsókolta bodros

almafák

százszorszépen zengő

ágakon ringó

eperszín madár

arcomba legyező

homlokom simító

kékhangú szellő

ágyba hívogató

ölében nyugvó

cseresznyeszín dombok

örömet adók

Naphajú lányok

harmatos szoknyák

sohasem hervadók

Hétköznapok ünneplőben [81.]

Kiss Péter

TAVASSZAL

Tócsák lopva lágyan

Tapadnak égi kékre

Szálló füstként kusza

Légbe száll most a harmat

Deres bozót intve

Szór hűs horizontra

Reszkető csillag-sugárt

Gyermek arcú szöszke

Felhők tekintetébe

Fúj felszakadt sóhajt

A virágzó berkenye

Tó mögött a szélben

Új akkordjába üt

Már a puha barna föld

Őzek ellépkednek

Az ösvényen ledéren

Tiszta hátuk nyomán

A duzzadt rügyű izzadt

Bokrok szelíd karjai

Simítóan nyúlnak

Ívelő testük után

Könnyező kék szemmel

Szűztestű karcsú dombok

Néznek csodálkozva

Immár boldogan kitárt

Ölükben vidáman

Lecsorogva elindul

A rezgőhangú csermely

És tócsák lopva lágyan

Futnak fel égi kékre

És ledér őzek után

Nyúlnak a duzzadt rügyű

Szelíd ágak karjai

És billent horizontra

Küldi döbbent sóhaját

A téltől szabadult föld

Hétköznapok ünneplőben [77-78.]

Kiss Judit Ágnes

HÚSVÉT

A hetesen, a szokásos tömegben,

fülledt emberszag, ahogy csúcsidőben

mindig, az arcok évgyűrűi mentén,

még rá se néztem, máris felismertem,

talán az illat volt, mi megütött

a sok fanyarra izzadt hús között,

az illat, amit bárhogy is keresgélj,

nem érezhetsz soha egy emberen,

aztán a keze a kapaszkodón

lett ismerős, a többit nem tudom.

Hogyan tapostam a lábára végül,

mint egy trampli, úgy értem, teljes súllyal,

szóval pont olyan lúzerként, mint szoktam,

hogy fékezés volt inkább, vagy kanyar,

nem emlékszem. Már-már szóra nyitottam

a szám, megelőzött, hogy semmi baj,

és mosolygott, mint kire nem zuhant

hatvan kiló, vagy több is, azt hiszem,

jó régóta nem álltam mérlegen;

legyinthetsz rá, hogy nem túl nagy kaland,

de rám mosolygott, a szemembe nézett,

hogy már nem is szégyelltem az egészet,

és átélhettem ott a hetesen,

hogy Isten újra megbocsát nekem.

Koncentrikus korok [117.]

Kiss Judit Ágnes

SZÜRKÜLET

most szürkület

nehéz a csend

a lámpafényben

légy kereng

fehér a mész

a házfalon

ha senki nem néz

megnyalom

a morzsát hangya

szórja szét

alattam ring

egy hintaszék

félig már alszom

tág az éj

nagymama ringat

és mesél.

Koncentrikus

korok [35.]

Kiss József

UTRAVALÓ

Mi földönfutónak a hajlék,

Mi éhezőnek a falat,

Az tépelődő, bús kedélynek

Olykor egy szó, egy gondolat.

Olyan mint mikor gyönge résen

Vadonba hat egy napsugár

S ösvényt mutat a tévelygőnek,

Melyen ismét haza talál.

Kiss József

SZOMBAT

VILÁGOK URA…

(A XI. századból)

Világok ura! Világok előtt

Megelőzted létben a létezőt,

A mely szavadra öltött alakot,

Hogy legyen meg, király, akaratod,

S ha semmiségbe minden visszadül

Te megmaradsz fönségben egyedül.

Voltál, vagy és léssz: egy! mindenható!

És nincs te hozzád senki fogható!

Kezdet nélkül való s határtalan,

Tiéd az erő és a hatalom.

Te istenem vagy, kőszálam nekem,

Kihez inségben menekedhetem, –

Lobogóm, vértem, ha sikra szállok,

Segítőm, hogyha hozzád kiáltok.

Kezedre bízom alvás idején –

Alva és ébren a lelkemet én,

Lelkemet, testemet – és félelem

Nem bánt, ha tudom, hogy te vagy velem!

Az ár ellen [43.]

Kiss József

KÉT HAJÓ

Felhőtlen, nyájas, tiszta délután

Végighajóztam a pesti Dunán.

Cirkálni kedves, hogyha céltalan,

S a fáradt embert vonzza a folyam.

Átlátszó, tiszta, enyhe volt a lég,

Ütemre csattant a hajókerék,

Magasra szállt a gyárkémények füstje

És csillant-villant a Duna ezüstje.

Hajó födélen nyomtalan a lábnyom –

Ki magányt keres, az hajóra szálljon

A végső megállón, Újpest alatt,

Leadtuk rendre az utasokat.

Helyükbe jöttek, begurulva mások,

A föld göröngye: parasztok, munkások,

Kofa és fűszeres, mesterlegény,

Cselédlány, babos kendővel fején,

Kocogva rótták végig a hidat,

Egy se nézte nagyon a másikat. –

Fenn a kormányon mozdulatlan álltam,

Az őszi fény körülenyelgett lágyan,

Friss szellő lendült, a Dunát borzolta,

A távol hangot mind közelebb hozta.

Előre görbedt daruk árnyékában

Ácsok ácsoltak lenn a hajó-gyárban,

Fúrva, faragva, pánttal, ami kösse:

Új hajó vázát rovogatták össze,

S a nyüzsgő képen végig-végig szállván,

Megakadt szemem egy rozoga bárkán,

Otromba, ócska, elzüllött, fakó,

Kiszolgált s vízre többé nem való.

Teste csupa seb, bordája csupa lék,

Gépe nem lüktet, de nincs is benne gép,

Kormánya letört, kereki elnyűttek,

Bizony ennek is már elhegedültek!

S amint még jobban szemügyre veszem,

És farán az írást összegezem,

Megbotlok egy névben, megsiklok egy szón:

– Ti égi szentek! Hisz ez az én hajóm!

*

A sárga vizek melancholiája

Borong te rajtad, lápos Tisza tája,

Ott nő a sulyom, terem a kökény,

A Tisza partján, ott születtem én,

Csegei révnek szálas jegenyéi,

Csak ti tudnátok még arról regélni,

Mikor egy ingben, mezítláb futkostam

És tojást szedtem zúgó nádasodban.

Mikor egy éles vijjogó füttyszóra

Mind fölrebbent a nádasok lakója

És parthosszant vonalba gyűlt a nép,

Hogy szemtől-szembe lássa a mesét.

A hajót, mely tüzet, füstöt okádik

S magától jár, mit nem láttak odáig:

Az első gőzöst a Tisza vizén.

Napestig ültem a part peremén,

És lestem, vártam jöttét a csodának;

Légyottra hőbben asszonyt még nem vártak,

Mint gyermekszívem várta a szirént.

Idegen népek jöttek a hajóval,

Intettek kézzel, kendő-lobogóval,

És zakatolt odább, a habot szelve,

Míg a távolság végképp el nem nyelte,

– Honnan jő a hajó és hova megy?

És honnan és hova az emberek?

*

… Lomtárba jutottál, mint annyi más:

Öreg hajó! Ez a végállomás!

Ketten indultunk, te értél elébb be,

Ki vetne ügyet ilyen semmiségre?

Idő, távolság, tét, egymásután,

Úgy lehet, számítás-hiba csupán,

Mi előttünk leng, az nem örök távol,

És minden határ elolvad magától.

De vissza-vissza, hova út nem szállít,

A Dunától vissza a Tiszáig,

Mentén elsüllyedt boldog szigeteknek,

Hol ifjúságom álmai elsüllyedtek,

Hol hitet, reményt, mindent elvesztettem:

Az a távolság, az a messzeség,

Az a mindörökre utolérhetetlen!...

Hortobágy mellyéke, 1904 [74-76.]

Kiss József

A NAPHOZ

Ó, tűzz le forrón az én szép hazámra,

Legizzóbb lángod, te nap! ide vesd,

Hogy kétszer érjen a rónák kalásza,

S kétszer piruljon a szőlőgerezd.

Delelő fényed, nyugvásod harmatja

A mi ezüstünk, a mi aranyunk –

S ha a föld egyszer tejét le nem adja,

Mi oly inséges szegények vagyunk.

Tápláló anyja más népnek a tenger,

Sós habja drága, apadatlan kincs,

Mi kulcslyukon át nézzük sovár szemmel,

De a karunknak hozzá köze nincs.

Hatalmas rajban járnak a hajók kinn:

Visszatérőben ide egy se tart –

Az Óceánok nagy végtelenségin

Ki is ösmerné a szegény magyart?

Hol évmilliók ősvetése hűlt le:

Gyémántmezőkön ásónk nem kutat.

Másé a Dél – rejtelmesen terűlve,

S művészetével a gőgös Nyugat.

Lomhán gomolyg a gyárkéményünk füstje,

Versenyre brittel, frankkal nem kelünk –

A hármas hegy – a négy folyam ezüstje –

Oly szűk világ, de nekünk mindenünk!

És mienk vagy te, örök nap az égen! –

Oly éltetőn nem sütsz te sehova,

És lángod lüktet a férfi szívében

S fényedtől édes a nő mosolya.

Nem vág oly rendet, mint minálunk, senki,

Rendet a réten, rendet a csatán,

És könnyű vérrel úgy gondot temetni,

Sírva vigadni sem tud senki ám!

Kelet pusztáin már téged imádtunk

És pogány sorban neked áldozánk,

A termő róna napsütötte álmunk:

E föld élt bennünk sejtelem gyanánt.

Sokszor lehúnytál véres alkonyatban,

Sokszor kerestünk: nem voltál sehol.

Mint a szerelmes, ki búvik, felbukkan,

S párjával végül mégis egybeforr.

Ó tűzz le forrón az én szép hazámra,

Legizzóbb lángod, te nap! ide vesd;

Hogy kétszer érjen a rónák kalásza,

S kétszer pirúljon a szőlőgerezd.

Forrald merész nagy tettekre a vérünk,

Ha lankad a hit s csügged a remény –

És aranyozd be a mi szegénységünk,

Te arany nap, az égbolt tetején!

Válogatott versek, 1902 [158-159.]

Kiss József

NÁPOLYI EMLÉK

Leáldozóban volt a nap. Enyészve

Foszlott a köd a nyugvó tengeren.

S a fátylát lebbentő messzeségbe

Áhítattal merült tekintetem.

Felhőtlen égbolt egyenletes kékje:

Ragyogott Nápoly tündér ege rám;

S lelkemben lágyan, lábujjhegyen lépve,

Bevonult a béke harcok után.

Elsüllyedésig megrakodva gályám,

Kidobtam a súlyt, mindent, mi gyötör,

S jöttem üdülni a csodák hazáján,

Hol élni kéj és meghalni gyönyör!

Magamba szívni a balzsamos léget,

Fürödni fényben, látni kék habot,

És megtagadni mind a bölcseséget,

A melyre otthon tanítottatok! –

A Posilipón ért utól az alkony

Kidőlt-bedőlt osteria tövén

S egy ottfelejtett mohos gránit-talpon

Csakhamar víg tanyát ütöttem én.

Gólyanyakú kis szélke-gömb üvegben

Egy vén anyó chianti bort hozott,

S jött az osztrigás – idegenre lesve –

S bizalmasan mellém kuporodott.

Héjas csemegéit rögtönzött torra

Fejteni kezdé és csettengetett:

Rá-rákacsintott bikavér-boromra,

S szóba keverni tett kísérletet.

Nem értém bár, de szava – merő dallam –

Elhalva is még cseng-bong felém,

A míg szememmel végig sikamlottam

Santa Lucia árbócerdején.

S minél alább merült a láthatáron:

A húnyó nappal mélyebb lett a csend;

Vonzóbb a kép; sejtelmesebb a távol;

S enyhébb, nyugalmasabb szívembe’ lent.

Nem bántott semmi. Nő és gyermek képe

– Mi távolból aggaszt – nem zaklatott;

Miként ha lelkem minden köteléke

Lefoszlott volna egy varázsra ott.

Ó olyan egy voltam e pillanatban

A természettel, mely itt hű barát:

Szint’ érzém, hogy szíve bennem dobban,

S az én szívem belé enyészik át!

Mosolyogva nyúltam a kristálykehelyhe’

S színig megtöltém: Evan, Évoé!

A trónjavesztett régi istenekre!

Kik visszavágyhatnak e táj felé.

S amint ajkamhoz emelném a kelyhet,

– Kehelytől ajkig, hej, még messze rés! –

Im, gyászmenet tart föl a meredeknek,

Megdöbbentő, szokatlan temetés!

Lebbentyűs fehér álarcot viseltek

A minisztránsok és halottvivők,

Egy csöngetett, egy vitte a keresztet

S a többi szökdelt a halott előtt.

A pap egykedvűn lépdegélt, közönnyel

S a füstölőt lóbázta álmosan;

Énekszó nem zendült, sirám nem tört fel,

Mely zavarná a holtat álmiban.

Szép ifjú halott volt, a kit temettek,

Bíbor nyugágyon vitték szabadon;

Férfias arca fordítva keletnek,

Úgy csüggött a kék mennyboltozaton.

Kezei egymásba kulcsolva lágyan,

Ujjai közt egy üde rózsaszál:

Ily nyájas színben soha még nem láttam –

Ah, arra Délre szép csak a halál!...

S mikor hozzám elértek, fölemeltem

Magasra a veszteglő serleget:

„Nyugalmas álmot, boldog ismeretlen!

Ki utamat itt véletlen szeged.

Ha számomra is egyszer üt az óra

És fáradt testem megpihenni vágy:

Így szállítsanak engem is nyugovóra

Parti árnyból az alkonypírba át.

Ne kísérjen se zokogás, se ének,

Se sokaság, mely holnap megtagad;

Az örök semmibe úgy sincs kíséret,

Oda minden lény egyedül szakad.

Csak ha úgy akarná a jó szerencse,

Legyen közelbe – ezt kívánom én –

Egy szív, úgy dallal, érzelemmel telve,

Mint most e pillanatban az enyém.

Valami elzüllött poéta-lélek,

Ki megszerette a hegy lángborát,

Az köszöntsön fel, úgy mint én most téged,

S ürítse értem búcsúpoharát!”

Az ár ellen, 1890 [55-58.]

Kiss Jenő

SZAVAK INDULÁS ELŐTT

Nézd, kedveském, az éjszaka

előveszi a holdat,

elő a szivárványködös

és hűs keretbe foglalt

platina fényű holdat.

Ha figyeled az éjszakát,

rájössz: a hold a tükre,

s távoli képeket vetít

könnytől sötét szemünkbe –

Fájó tükör a tükre!

De mégis, most már valahogy

békülten hagylak itthon,

tudom, hogy arcodat úgy is

meglátom néha titkon,

míg ott vagyok s te itthon.

Tudom: a tükrös telehold,

ha vágyón belenézel,

elémvetíti képedet

opálos, messze fénnyel –

S oly jó lesz majd, ha nézel.

Kiss Jenő

ARANYFŰZ

Párát lehell a föld, sóhajtón.

Hát hogyne, itt van a tavasz!

Kinyujtózkodnak tagjai,

vére zubog, jól hallani –

Vagy a megáradt patak az?

Éledő, halvány tűz a parton,

villáncsoló arany tűz,

világit már a dús aranyfűz,

kis sárga bokra már világít –

minden tűzgyújtó tavaszon

ő a legelső lenge láng itt;

ő a legelső kicsi máglya,

rajta ég el telek magánya,

őtőle fog tüzet

a szunnyadó kedv és a lendület!

Míg végigpillantok a parton,

tekintetem fölébe tartom:

melengessétek, gyenge ágak –

Lobbanjon vessződ, égj aranyfűz,

járj át, arany tűz,

tüze intő arany világnak!

Az erdő poézise [124.]

Kiss Jenő

ÓDA AZ ANYANYELVHEZ

Veled születtem és veled halok meg.

Első s utolsó szó az ajkamon

te voltál, s te leszel. Te vagy

a bölcső és a sírhalom.

Ábrányi áhítatával ha szólok

,,Ó, szép magyar nyelv!” – ódának elég?

Vagy más kéne, nagy lángot gyújtanom,

amelyben minden fölszikráz, s elég?

Mi adhat képet rólad, mi tehetne

a méltó helyre, székedbe, anyánk,

minden magyarnak édes anyanyelve,

hogy jól vigyázzunk rád, s vigyázz reánk?

Az ősi istennőt látom tebenned,

ki szül, teremt, beszélni megtanít,

ha szűk-et mond, jól összevonja száját,

ha tág-at, tágra nyitja ajkait.

Az öcs kisebb, a száj is összezártabb,

a báty nagyobb, a száj is nagyra tárt,

a gömb, a gomb szabályosan mutatja

a fogalom sajátos vonalát,

szemléltető, szép oktatás, az ősi!

A gyermekkor s a gyermeki Idő

játékos módszere, a nagy múlt,

amelyből nyelvünk gazdagon kinő.

E nyelv, mely élt, nyelveket megelőzve,

s amely virul, ma sem hajolva őszbe!

Első s utolsó szó az ajkakon,

a bölcső és a sírhalom,

ez vagy minden magyarnak, drága nyelv,

nem csorbíthat meg semmiféle elv,

nem szűkíthet le pár szegény rokonra,

holott kiterjedtél rég annyi honra,

nem űzhet csúfot nagyképűn veled,

bár bölcs korokról vall ős jelleged,

te kulcs megannyi rozsdamart titokhoz,

kard, mely csomót egy vágással feloldoz!

Szerethetünk hát, nyelv, becsülhetünk,

lehetsz a régmúlt s a jelen nekünk,

eltöltheted a szívünk és agyunk

megvallhatod, hogy kik és mik vagyunk,

lehetünk egy veled a születéstől

addig, mikor már nincsen irgalom –

te legdrágább részünk a nagy egészből,

a bölcső és a sírhalom.

A magyarokhoz [265-266.]

Kiss Jenő

ELALVÁS ELŐTT

Lehalkítom most lelkemet,

ne zúgjon bennem, mint vad szerkezet,

ne halljam tombolni a tért;

csak halkan, – testem már nyugodni tért.

Valami lágy, meleg zenére vágyom,

mi elzsongítson itt az ágyon,

valami belső, hű zenére

a vér örök s szent ütemére.

Szemem még nyitva. A homályba más sem

világít most, csak e varázsszem,

meg-megrebegve, zölden,

mutatva, hogy még bent vagyok a körben,

az áramkör nagy, zsongó áramában,

a száz veszéllyel lüktető világban, –

hogy még ébren vagyok,

hogy tudatom még álmatlan ragyog.

Zenét, zenét,

amit csak hall az ember és nem ért!

Zenét küldj, lelkem, zengő hangsugárzóm,

valami halk, meleg zenére vágyom,

mit nem szakít meg jajszó vagy röhej,

mibe nem robban távoli dörej,

s dobok belé jégpergést nem kevernek;

mitől nem sír föl párnáján a gyermek

s az anyja nem remeg meg;

mi nem sikítja fémek ritmusát,

miben más, más zeng – tán az ifjúság,

tán a kalászt meghajtó nyár, a sárga,

tán gesztenyék telt, tükrös barnasága,

talán a fény, talán a szerelem,

talán

egy meglévő, de nem ismert elem,

ami csak úgy hasad, miként a hajnal,

és nem rokon, nem, semmiféle jajjal –

Zenét, zenét,

mi öntudatlan árad szerteszét

bensőm elbarnult éjén, lebegő

molekulákkal, mint a levegő,

és csak dajkál, körüllehelve arcom,

és csak dajkál, míg végül is elalszom.

123 vers a zenéről [48-49.]

Kiss Jenő

A SZÉKELYFÖLD LEÍRÁSA (részlet)

                                                Fiamnak

1

Mintha egy könyvet

ütöttünk volna fel,

a Székelyföld Leírását,

úgy mentünk lapról lapra,

névről névre,

faluról falura;

úgy zizzent meg előttünk

egy-egy vidék,

teleírottan múlttal és jelennel.

Ős látomások,

legendák,

égbe rótt kapubálvány,

vártemplomok zengő fala,

s a munka

mai beszéde, vallomása:

ott volt mind

abban a könyvben –

megrendült ujjakkal lapoztunk.

Egy nyelven íródott és

egyetlen értelemben:

csoda, ha értelmünk s szívünk

egyformán rezdült meg reája?

Apa s fia így még nem értett egyet,

öröm ily osztatlan s a bánat

ily teljes nem volt miközöttünk

talán soha.

Itt éreztük meg újra mi,

hogy mik voltunk és mik lehetnénk,

hogy a szivárvány ott legmagasabb,

elérhetetlenebb, hol állunk.

2

Volt egy patak, amiben megfürödtünk.

Kitartón s tisztán csobogott

az ős kövek közt,

mellékvizektől érintetlen, áldott

magányban, öntermészetének

törvényei szerint,

váratlan csillámokkal, hirtelen

megiramlásokkal és pihenőkkel,

megpezsdítőn, gyöngyözve, játszian.

Volt egy patak, amiben megfürödtünk,

egy nyelv, mely nem szakadt el forrásától,

még benne él a föld savainak

minden jóíze, ereje:

még nem kell szűrni, klórozni; vigyázni,

hogy dög ne fertőzze, hogy foszló évek

ne fosszák meg becsétől, jellegétől.

Ebből még gímek isznak, szarvasok,

agancsuk ágbogáról

beléje verve egy-egy öklelést;

belé lehelve szarvasűző

időkre emlékeztető

iramok lihegését;

amaz istenné váló őstehén

teremtő lelkét...

Ó, volt egy patak,

amiben megfürödtünk.

Erdélyi költők anto-

lógiája [206-207.]

Kiss Jenő

PONTOS SZÁMÍTÁSOK

Életünk egyharmadát átalusszuk,

egyharmadát munkába öljük,

egyharmadát éljük le csak.

Szeretem én a pontos számításokat,

különösen ha életünkről van szó.

Ezek szerint a való élet

tetemesen lerövidül,

a sírkövünkön feltüntetett összeg

– legyen az bármily impozáns is –

a létezésünk

egyharmadára csökken,

EGYHARMADÁRA!

Ennyi, mi szép jövés-menés,

ennyi, mi társaság, barátság,

ennyi, mi széptevés vagy épp semmittevés,

ábrándozás, merengés, olvasás,

ennyi, mi semmi

és mégis gazdagítón gyönyörű,

mikor magunké lehetünk

s magunkon át mindenkié a földön,

amikor nem nyűg semmi,

s nem láthatatlan rácsú börtön.

Egyharmad – ennyi, pontos számítással.

Egyharmadnyi miénk az életünkből,

más szóval: nem élünk sokat.

De nincsen másképp, és én szeretem

a pontos számításokat.

A megmérő idő [302.]

Kiss Jenő

LILA UTÁN SÁRGA

Ó, e tavasz! Már csak úgy néha-néha

    gondolunk a báva hóvirágra!

Azóta, lám-lám, az ibolya méla

lilája is már rácsuklott a szárra;

új szín tűz, azzal csillan át a rét: a

    fehér s lila után most a sárga.

Sárga, sárga. Itt akármerre nézhet,

    mást nem lát a szem a réten átal,

mintha csak zölden tükrözné a kéket,

a kék eget sok sárga csillagával –

Sárga, tűzsárga, mely ha már kiégett,

    gazdag múlással mély arannyá hal.

Sárga, sárga. Ma úgy nézek feléje,

    mint ki égő csillagokba kémlel –

Ó, ifjúságom tűnt huszonhat éve!

Színem már hányszor változott az évvel?

Sárga, sárga! reményem színe-fénye,

    új szín, új fény a kopott reményen!

Sárga, sárga. A hóvirág-gyerekkor

    már csak emlék, fölfehérlő emlék –

S az édes bánat is, a csüggeteg kór –

lilái bomló lelkem ékítették.

Elnyílt, mi könnyű színnel szórt be egykor,

    egyik régen, a másik csak nemrég.

Elnyílt, de hát ki bánja? Már a férfi

    színe illik hozzám is! A vad láng

s szabad derű, mi lelkemet befényli:

sárga virágod, érett fiatalság!

Sárga, tűzsárga, mely arannyá ég ki!

    Férfikorom jele – szép bizonyság!

Tavasz ez még – de már csak néha-néha

    gondolunk a báva hóvirágra.

Azóta, lám-lám, az ibolya méla

lilája is már rácsuklott a szárra,

új szín tűz, azzal csillan át a rét: a

    fehér s lila után most a sárga.

A megmérő idő [194-195.]

Kiss Jenő

MÉRLEG

Egy kicsi régi,

egy kicsi égi,

egy kicsi könnyű,

egy kicsi szörnyű,

csillám,

villám,

nos, ebből állott

az élet, ebből életem –

most, hogy jobbára tovaszállott,

pár szóval is lemérhetem.

Egy kicsi régi

(sose tagadtam),

egy kicsi égi

(fény a magasban),

egy kicsi könnyű

(hogy le ne rogyjak),

egy kicsi szörnyű

(hogy komolyodjak),

csillám

(káprázat, tűnő álom),

villám

(hogy mellettem levágjon) –

a holt időkből ez maradt,

ez a néhány sovány adat,

kihulltak mind a részletek,

csak a lényegre nézhetek,

kihullt az akta, a belég –

igen, már pár szó is elég.

S ha majd – hamar megérhetem –

búcsút vesz tőlem életem,

ha majd becsukja kapuit,

elég lesz annyi is: FUIT.

Mérleg, 1975. január 27. [60-61.]

Kiss Jenő

ISMERŐS FÁK KÖZÜL…

Ismerős fák közül

kilép az erdő,

az erdő, mely több önmagánál.

Kilépünk önmagunkból,

szálfáink, rácsaink közül,

mert:

többek vagyunk a láthatónál.

A fáktól nem látni az erdőt,

a sűrű testünktől magunkat.

Ám egyszer tisztázódik minden.

Megjelenik egyetlen arcunk,

de nem a tükreinkben.

A kő nem mozdul, 1975 [37.]

Kiss Jenő

TAN

Jót tenni, magáért a Jóért,

s nem várni érette jutalmat,

mit földi s földöntúli adhat;

nem várni érte semmit. A Való Lét

így érhető el. Meg csak így szakadhat

a bűnhődés sora. Így lesz a Föld és

a Menny egész. Így pusztul el az önzés.

Mérleg, 1974 [25.]

Kiss Jenő

A FORDÍTÓK

Magyarul szólalt meg a Biblia

s a zsoltár. Zord, nehéz időkben.

A lélek beledöbben.

Nehéz idő, aj, vassal szigorú kor,

mely mégis, mégis szent volt és dicső:

biblia- s zsoltárfordító idő.

A magyart megtanították Istenre,

és Őt magyarra –

szent és dicső idők kellettek arra.

Magasztos évek és évtizedek – –

s Károlik, Szenci Molnárok – nos, ilyenek.

A fordítók.

Kik által a titok

nemzeti közkinccsé lesz,

s a Való Létre mindenki fölérez.

A szóhoz ének, Bibliához zsoltár.

Károli mellé társként: Szenci Molnár.

A Fordítók. Kik roppant lelkeket

álmodtak új nyelvre, és roppant lelkeket

álmodtak új nyelvre, és roppant verseket.

Kik, bármily idegen volt is e nyelv,

rá megtanították a jövevényt:

a messzi Írást és a Költeményt.

S egybeforrtak velünk e jövevények:

e fájó földé lettek, a miénkek.

Segítő bátyánk lett a Biblia,

és minden zsoltár jó atyánkfia.

Minthogyha nem is éltek volna máshol,

minthogyha itt, miköztünk, mivelünk

születtek volna testből, látomásból…

Fennen dicsértessék a Fordító,

a vágó fegyver nélkül hódító.

Dicsértessék a szent, dicső idő,

mely fénylő könyvek által lett dicső,

a lélek által győző s gyarapító.

A meg-nem-nyugvó békére tanító.

A magyarokhoz, 1974 [411-412.]

Kiss Jenő

A KŐ NEM MOZDUL

Szokatlanul hatott reám a kor,

     s a kór sem éppen megszokottan.

Én mindig itt voltam, és soha ottan.

Nagy könyveket forgattam, megszomorodottan,

     de mindig itt voltam, és soha ottan.

Időmből semmi

     ki nem tudott ragadni,

pediglen nyúltak értem

    mohó évezredek,

szép hírnökök, szép fullajtárok

     jöttek értem, hogy: nem megyek?

Ozirisz Thoth-tal üzent,

     az írás istenével, de hiába,

Yucatan-félszigetről Kvetszalkoatl,

     hogy együtt üssünk vissza a majákra.

Sumér táblákon kaptam hű rovást,

     hogy menjek én Ur városába úrnak.

Lovasfutárral ős Magor üzent,

     vértestvére Hunornak s mind a hunnak.

És küldött értem szóval a Halál is,

     az Ájulat volt hites követe –

de nem mentem, nem,

     de nem mentem sem mással, sem vele.

A kő nem mozdul. Egyetlen követ

sem mozdíthat ki szép szóval követ,

s én kő lettem, nehéz, de nem nehézkes;

csak él, csak kristály, csak konok keménység,

ha tenni nem, bár ellenállni képes.

Hajdanta égtem én is,

bennem lángolt a mélység,

honnan vétettem, honnan kiszakadtam,

     kitörtem izzó, csóvás lendületben – –

E kor vetett föl s ez hűtött le engem.

S most itt vagyok, s csak itten. Nincs követ,

ki elmozdíthat szép szóval követ,

itt állok, kőkolonc,

szikáran, s szürke zuzmóval benőtten,

e földnek része, hozzánőtt darabja,

ki erejét épp kő voltából kapja,

füvekkel, fákkal, forrással köröttem.

Még meddig állok itt?

Egyszer majd kiszakít

valami csákány, mindörökké a kövek sem élnek,

de – kiszakítva s felszabdalva bár –

el nem enyésznek.

Én nem dómkupolák

s nagy, büszke tornyok magasába vágyom,

építsetek be engem az alapba –

így nem hiába voltam a világon.

Erdélyi költők antológiája,

1973. március [203-205.]

Kiss Jenő

NYÁR, ÉJSZAKA

Köröttem zsong az éjszaka.

Békák berekegnek.

Elzúg egy távoli vonat.

Legények rikkantgatnak valamerre.

A parti mulatóban

hangok felszított parazsán

kapkodják lábukat a hangszerek –

Hiába fúj tülkébe egy elült

tavi madár, hogy „csend legyen”,

álltukban elbóbiskolt

öreg fák mindhiába

borzongnak fel, megrázva lombjukat,

az élet nem tud, nem akar

vackába elvonulni,

megszédülvén a nyár duhaj

szeszétől, a vasárnap

fecskét villámló, megpezsdült egétől,

rátartin és kicsípve

továbbnyűveti húrjait

a sohasem-elég

örömnek, lüktetésnek,

bele a friss hajnalba, kivilágos

kivirradtig…

Lásd, én sem alszom

zsivajgó-zsongó éjszaka.

Bár mulatságodon kívülrekedten,

a szívem együtt dobban teveled,

engem is elragad

a békák, emberek s a messzezúgó

vonatok izgalma, a mámor,

hogy nyár van, béke, csillag és vasárnap…

Sors, 1969 [7-8.]

Kiss Jenő

TÉLI METSZET

Oda a kép, mi olyannyira tetszett,

a pasztell ősz s lágy kréta-színei –

előtted függ a tél, e hűs fametszet,

ne átalld, kedves, megtekinteni.

Íme, a táj, a messzeségbe vésve,

a dombok, fák, fehéren s feketén –

A természet, lám, ennek is művésze,

van mit tanulmányozni remekén.

Nézd ott az ágak szálkás szövevényét –

a friss fehérek bátor síkjait –

mi máskor lágy, most megmutatja élét;

kemény a fény is, szikrázik, vakít.

Ez más szépség, de szépség. Szép az élet

– ezt hirdeti –, szikrázó, isteni!...

Szigor s kedély alkotta ezt a képet,

ne átalld, kedves, megtekinteni.

Az élet szerelme, 1961 [76.]

Kiss Jenő

AZ ÉLET SZERELME

Ne mondj ellent a fellegeknek,

tekinteted ha messze hívják,

ne vond el gyámolát kezednek,

ha átkarolják kedves indák,

addig vagy ember, míg szeretnek,

sohase légy te rossz a jóhoz,

légy jóbarátja a jókedvnek,

még nem bolond az, ki bolondoz.

Örömre lettünk, bárha kínban,

örök a mámor, bárha illan,

fordítsa vissza bár az elme,

egyet mond az élet szerelme:

Még nem bolond az, ki bolondoz,

légy jóbarátja a jókedvnek,

sohase légy te rossz a jóhoz,

addig vagy ember, míg szeretnek,

ha átkarolják kedves indák,

ne vond el gyámolát kezednek,

tekinteted ha messze hívják,

ne mondj ellent a fellegeknek…

Az élet szerelme, 1961 [55.]

Kiss Jenő

ŐSZI BÉKE

Lassan megérik minden,

a dolgok furcsa félelme eloszlik,

közelebb jönnek az időben,

mely lágy s aranyló, mint a jó mosoly.

Íme,

sündisznó-bőréből kifordul

a fényes gesztenye,

a mogyoró kitárja csipke-burkát,

s különös pagodáiból

előtolong a mák.

Az eszes dió,

mely csupa agytekervény,

Diogenészként dugja ki öreg

s gyér hajszálaktól csapzott koponyáját

fakó-zöld hordajából.

S ha! zörget a paszuly,

kilépne már a túlzsúfolt hüvelyből,

amit kivülről zárt rá, s úgy felejtett

a messze távozott nyár…

A bizalomgerjesztő, kedves ég

kikattint minden

elzárkózást,

a külsőről bebizonyosodik:

nem ő a lényeg,

s kiderül,

hogy mennyi derű zsúfolódhat össze

a csendbe, min elárad a verőfény.

Az ágak karzatáról

lemosolyog az alma,

a körtefák megrázzák

nyeles csengőiket,

és a kigyűlt világ

megnyugodott és önmagává érett

arca előtt

elmondja lelkes, szép beszédét

a béke.

Kísérnek a

csillagok,

1959

[294-295.]

Kiss Jenő

DAL A SZÜLŐFÖLDRŐL

Szerettem mindig ezt a földet,

s míg élek, szeretni fogom.

Nincs részem birtokul belőle,

így az egészhez van jogom.

Enyém a dombhát és a róna:

hány bérce, völgye, mind enyém –

enyém patakja és folyója,

merenghetek szép, friss egén.

Voltak, kik messze hívtak innen:

„Jobb máshol, jöjj, amíg lehet.”

Küldött a háború parancsa,

űzött a páni rémület –

de én maradtam: meggyötörhet,

mégis egyetlen birtokom.

Szerettem mindig ezt a földet,

s míg élek, szeretni fogom!

Hazahív a hűség, 1957 [226.]

Kiss Jenő

KÁNIKULA

                       1

Harangszóval kondul a hőség,

a napsugár merőleges,

az ingujjra vetkőzött mámor

szívemben árnyékot keres.

A kutak gémje mozdulatlan,

a kígyózó ösvény megáll,

csillámló vízgyöngyök után nyúl

a vályúban a békanyál.

A réten margaréta tiszta

tányérán virágport kínál,

és az átlátszó pillanatban

a mart szederbokrainál

menyecske szoptat, arany melle

úgy fogy, akár a holdkaréj;

a lábánál az ura horkol,

az álma kút, annyira mély.

A levegő forró tükörlap,

egy-egy gyors fecske nekimegy,

távol lilás erdőkkel borzos

a fénybe ködlő messzi hegy,

az égen bárányfelhő béget

eső-teljes juhok után –

mellette hervadt fodormentát

szagol a pásztor délután.

                       2

Illatos nyomomat, ha lépek,

ím, felemelik a füvek,

ha heverek, karom kitárom,

mint földre döntött feszület.

A tücskök halkan citeráznak,

a pillás csend elálmosul,

s a kinyílt szemem kék virágát

leszakítja egy álmos ujj.

Megfordulok, s elszunnyadok, mint

a tiszta szívű emberek.

Homlokomra füvek hajolnak

és piros eperlevelek.

                       3

Egy surranó bogár felébreszt.

Az est elönt, mint drága oldat.

Sokáig tökvirágnak nézem

a domb felett a sárga holdat.

A foszforos bizonytalanság

halálfejű lepkéken fénylik,

úgy tetszik, mintha mozdulatlan

aludtam volna, ezer évig.

Szinte csoda, hogy létezem még,

hogy hazaindulok, hogy még nem

múlok el, mint siket fülcsengés

a lázas végtelen fülében.

Kísérnek a csillagok, 1935 [29-31.]

Kiss Jenő

NÉZTÉL-E MÁR HOLDAT…

Néztél-e már holdat függönyön keresztül,

midőn csilla fénye a szobádba rezdül? –

Nézted-e a kelme haránt rostjain át

sejtelmes keresztté ágazó idomát?

Engemet, ó, hányszor ígéz szűrt varázsa!

Ülök a szobában – még nem ég a lámpa –

ülök illetetten, megszállva, remegve

s csak nézek rá: – álomfényű hold-keresztre.

S közben a gondolat időt és határt bont:

a lelkünk holdjának érzem a világot –

ám, mi világ fényét keresztté erezze,

hol az a rost? hol van az a lelki kelme?

Hol a csodálatos, üdvözítő függöny?

Lelkünkbe minden fény vakító-vadon tör,

maga mivoltában, mosdatlan hasít be –

jaj, nincs csoda-fátyol, mi átlényegítse!

Jaj, nincs gyönge fátyol: szeretet szövetje,

világtól világos mindnyájunknak lelke

s vak káprázatok közt könnyet a szem így ejt:

Ó, Istenem, függönyözd el lelkeinket!

Kormos üvegen [71.]