Erről a ruhás hasonlatról jut eszembe egy film mondata, ami megragadt a fülemben: "meg kell tanulni elfojtani a bánatot és a megbánást, míg egy unalmas, állandó kín nem lesz belőle."
Köszönöm, majd rákeresek a neten. Nem tudom, hogy mi van most velem, de a hétköznapi apró bosszantó dolgok annyira felgyülemlettek, hogy legszívesebben elsírnám magam, de közben ilyen apróságok miatt nem tudok sírni, közben meg úgy érzem, mintha egy kanóc befelé égne. Legszívesebben keresnék egy kietlen helyet és kiüvölteném magaból ezt a sok rosszat.
Minden nap olvaslak Benneteket, azért nem írok, mert ugyanazokat tudnám Nektek mondani, mint eddig.
Mindenki másképp éli meg és dolgozza fel a veszteség miatti bánatot.
Mindennek, ennek is két oldala van. Az egyik, hogy belemerülünk a hiányba, nem tudjuk feldolgozni, nem tudunk kilépni belőle.
DE!! Ott a másik oldala is. A legtöbben úgy veszítették el a szerettüket, hogy sokat szenvedett. Mindig úgy éreztem, hogy ez önzés, ha mindenáron itt szeretnénk tartani. El kell jutni odáig - ahogy még a kisfiamnál is eljutottam - hogy azt tudjuk mondani, menj, ha menned kell....
Itt vannak Ők velünk továbbra is, ezt hisszük, érezzük. Gondoljatok bele, akkor hogy élik meg, ha azt látják, hogy szenvedtek, hogy nem engeditek el. Ezt kellene tudni elfogadni - ha nem megy egyedül, segítséggel, hogy Miattuk is élni kell az életet tovább, soha el nem felejtve Őket. Hogy nyugodjanak békében.
Nagy erőt tud adni egy jó barát, egy jó társ és a gyerekek. Nekik is sokat mesélve, "életben" tarthatjátok az eltávozott szülőket.
Igen, és sírni is kell, megkönnyebbül a lélek.
Ha elfogadjátok a megváltozhatatlant, Rájuk gondolva a szépre, a jóra gondoltok, álmaitokban is az örömteli dolgok jönnek elő.
A fekete ruha: Sosem szerettem a feketét, amikor meghalt a kisfiam, az volt nehéz, hogy felvegyem. Sokáig nem tudtam levetni, a gyerekeim noszogatására úgy másfél év után, kezdtem valami más színnel kombinálni. De a mai napig is mindig van rajtam valami fekete.
Pedig tudjuk, hogy az nem jelent semmit, hogy milyen színűben vagyunk, de számunkra mégis jelent valamit.
El kell jutnunk odáig, hogy ha Róluk beszélünk, már a vidám történéseket is felemlegessük és tudjunk nevetni - akkor megnyugodva lesznek tovább is mellettünk, akik már "csak" lélekben lehetnek ott.
Nem akartam ennyit írni, bocsássátok meg, de ahogy írtam, jöttek a gondolatok....
Sokat gondolok macyyyy-ra, aki nyitotta ezt a topikot, régen járt erre.......
Anyu erős volt, mint ahogy a tiéd is, biztos vagyok benne.
Sőt. El tudod képzelni, mennyi erő kell ahhoz, hogy az ember ne beszéljen arról, hogy igen, itt a vége, tudom hogy menni kell, hanem célokat tűzzön ki maga elé, dacolva a fekete köpenyessel, ne nézzen rá, kerülje a tekintetét, mert ha egyszer ránézel, beszippant.
Szerintem ehhez kell a lelkierő. Ahhoz, hogy tudatosan tartsa a lelket a családjában is a beteg. Amikor ő a főszereplő, mégis a többit védi. Mert tudják, mennyire fáj nekünk. Miattunk terveznek.
Amikor tudod, hogy vége, mert mindőjük tudta hogy mi a helyzet. Az elefánt is elvonul a csordától meghalni, akkor mi emberek ne tudnánk az igazat?
És még valamit.
Az orvosok nem istenek. Sokan kapnak 2 hónapot és 10 év után is élnek, mások jó prognózissal elmennek rövid időn belül. Akkor mire kell ez az "őszintén a szemedbe"?
Elég lenne talán, hogy nem a legjobb a szitu, de belehúzunk.
Ma van anyukám születésnapja. Ez a nap az egyik legfontosabb ünnep volt nekem minden évben egész életében. Sajnos már nem tudok egyik ünnepen se ünnepelni, kiégett az ünnepi érzés a szívemből, nagyon rossz, így, hogy se karácsony, se semmi, borzalmas, csak minden nap Bear Grylls túlélési program van. Ahogy Solemare tökéketesen megfogalmazta: a színek halványabbak lettek. Sajnos ezek az évfordulók nagyon megviselik az embert, ez nem depresszió, ez természetes, ha életünk egyik legfontosabb szereplőjével már nem tudjuk tartani a kapcsolatot, ami eddig természetes volt, annak az eltűnését nem lehet megszokni egyik napról a másikra.
Nekem áttételes utolsó fázisban lévő (4) tüdőrákom van, némi nyirokmirigy rákkal és mellhártya rákkal megspékelve, ja és tüdőtágulásom van, tudod az a négybetüs, most nem jut eszembe a röviditése. Pár hetet, hónapot kaptam két éve, azóta a negyedik fajta kemoterápiát kapom, a legujabb egy régi korszerűtlen, sok melléhatással járó, de érdekes módon ez használ, úgy néz ki. (Feltéve ha bele nem halok mire befejezik. Mert 3 hét kényszerpihenő után - ct időpont - kifejezetten egészségesnek éreztem magam, de most, hogy ujra kezdik (ill. folytatják) , megint gyengülök rendesen és ez csak fokozódik, ahogy halad előre a kezelés, nem adok 3 hetet és megint ki kell nyitni a kerekesszéket. ). A gyógyszert a doktornő javasolta, táplálékkiegészitőket nem javasolt, azt monmdta gyakorlatilag kidobott pénz, van amelyik tényleg használ valamit a kezelések alatti mellékhatások ellen, de sok kifejezetten árt a betegségnek. Már több refluxelleni gyógyszert kipróbáltunk, Qamateltől elkezdve valami F-el kezdődőig, ez a Dipankin az, ahol észre is veszem, hogy enyhült. De nekem nagyon lelkiismeretes orvosaim vannak, akik komolyan veszik a mellékhatsokat, és MINDEN óvitézkedést megkapok, csak hogy minél kevesebb legyen belőlük.
Míg nincsenek fájdalmaim, velem azt csinálnak amit akarnak, gondolkodni akkor fogok, ha ébren lenni már nem jó.
Közben észrevettem, hogy nem jó helxre írtam, köszönöm a választ, kifogja próbálni, csak a helyzet az, hogy semmiféle gyógyszert nem engednek, amit szed, gondolok itt immunerősitőkre azt sem tudják. Valóban a negyedik kemo után van de, mint írtam a további kettőt nem veszi fel már! Elég volt a pusztitásból! Kegyetlen dolog de egy orvos ismerős azt mondta addig adják az embereknek amig birja, hát mi ez? nép pusztitás? Magam részéről fel vagyok háborodva, ahogy bánnak a betegekkel, mint egy "odadobott hús!" Ha meg szabad kérdezni Te, hogy vagy? és milyen típusú a betegséged?
én egyszerűem nem álmodom velük, csak anyu halála utáni éjjelen mondta a nagylányom, hogy ugyanúgy hörögve kapkodtam a levegőt, mint anyu a haldoklása éjjelén
pedig olyan jó lenne legalább álmomban velük lenni
Igen, igazad van, de pl. én tudom, hogy a férjem nem így viselkedne, ha tudná az igazat. Még a sugárkezelésre sem tudtam volna rábeszélni. Ez így most neki jó, nekem rettenetes, de mégis jobb így. Ő pl. nem volt hajlandó (szerencsére) semmit elolvasni a betegségéről a neten. Tehát nem tud semmit, és így nyugodtan él. Ő nem olyan erős, mint te, nem úgy állna hozzá, ahogy te. Nagyon tisztellek a hozzáállásodért.
Sajnos ( vagy hálisten ), én nem tudom, hogy apám utolsó két napja hogyan telt - Pécelen feküdt az elfekvőben - mert 24 órás ügyeleti szolgálatban voltam a rendőrségnél...Azon a szombati napon délelőtt, amikor meghalt, Kerepesen voltam halottszemlén...Egy szerencsétlen egyedül álló férfi halt meg a háza melléképületében, ott aludt egy fűtetlen lukban és ott találtak rá. Nagy háza volt, nem is értem, miért nem ott tartózkodott. A tanács embereivel megcsináltuk a leltárt és különböző ruhákban, meg cipőkben találtunk 180.000 Ft-ot meg a végrendeletét, melyben mindenét a katolikus egyházra hagyta...
Mikor hazamentem, akkor mondta anyám, hogy apám meghalt...Meg mondott még valamit, amit azóta se értek! Apám már hetek óta nem tudott kikelni az ágyból, 80 kilo felett volt eredetileg és lefogyott 42 kilora...
Szóval, a halála előtti napon, ahogy a szobatársai mondták, felkelt az ágyból, magához vett 2000 Ft-ot, felment egy emeletet és a pénzt odaadta az orvosnak!!!! Az meg elfogadta!!!!
Milyen emberek léteznek, hihetetlen...Mindkettőnk szerencséjére, nem találkoztam többé azzal az orvossal.
A lányom utolsó napján - még nem tudtuk, hogy az - én mentem vele a mentővel, az orvos kijött hozzám és megkérdezte, hogy "ugye tudja, hogy menthetetlen?". Mondtam, hogy igen, és kértem, hogy neki ne mondja - azt válaszolta, hogy "higyje el, hogy ő ezt tudja".
Mi, a család valóban tudtuk, de neki nem mondtuk - teli volt tervekkel, gyógyulni akart. Azon a délelőttön is még tervezte a házuk kialakítását, és beosztotta a mi időnket is :-), azt mondta nekem: "én most itt maradok, nem lesz semmi baj. Te főzz a fiúknak (férjem és a vőm) egy jó nagy adag gusztustalanságot, annak örülnek két napig, énhozzám ne gyertek most, úgyhogy pihenj anyám, mert már veszélyes vagy". Elaludt, és már nem ébredt fel. Mi játszottunk és ő is játszott, hogy tartsa bennünk a lelket? Nem tudom.
(A "gusztustalanság" az ő fogalmai szerint a pacalpörkölt és társai...)
Szia, apu is tervezett az utolsó pillanatig. És nekem olyan jó volt hallgatni. Neki sem mondták meg hála Istennek, de tudom, hogy tudta. Láttam a szemében, tudtuk.
Éreztem az utolsó ölelésében, amikor megbeszéltük, hogy én most kimegyek a családdal, de Karácsonykor jövök és együtt ünnepelünk születésnapot, névnapot.
Még mindig érzem azt az ölelést.
De tervekkel tele, bízva a gyógyulásban ment el. 3 hónap alatt. Nem volt kemó, semmi. Csak a fejfájására adtak valamit. Az utolsó pillanatig egyedül csinált mindent.Ez 91-ben volt.
Anyunak a szemébe vágták, hogy pár hónapja van, abban a pillanatban eltört benne valami.
Az első éjjel után úgy döntött, hogy feláll és harcol. A legnagyobb harcos volt, akit idáig ismertem.
Mindent végigcsinált, amit lehetett. A 4. kemó után a kertben kapált és úgy csillogott a szeme, olyan boldog volt.
Az utolsó 2 hónap maga volt a pokol. Nem részletezem, bár ebben a topikban ez is belefér.
De az utolsó pillanatig bízott a gyógyulásban.
Mind a ketten átlagon felüli intelligáciával bírtak. És szívvel.
Az egyiknek úgy kellett végigcsinálni, hogy nem hallotta állandóan maga mögött: 2 hónap, 1 hónap, bumm!
A másiknak pedig- úgy sajnállak anyu -, ketyegett az óra megállíthatatlanul. Szörnyű lehetett. De ennek ellenére, bízva Istenben, ment előre.
Sokáig mentőztem, ismerem az emberi testet. Nem érzem hülyének magam.
De a végét szeretném emelt fővel végigcsinálni. Ha a gyerekek besegítenek ebben, átvállalják az orvosokkal való herce-hurcát, akkor én belefogok adni mindent, megígérem.
Én is sokat szenvedek a refluxtól. Próbálja ki a hugod a Depankin gyógyszert, ez emésztést elősegítő orvosság, (naponta 3x2), recept nélkül kapható, nem akarom elkiabálni, de nekem mintha segítene. Sajnos nagyon drága, 2300 ft és elég hamar elfogy... :-(
És próbálja megbeszélni az orvossal, hogy az utolsó két kemo előtt legyen egy kis szünet, amíg regenerálódik, ez kb három hét. Ha hányás elleni gyógyszert is szed, mindig szedjen mellé hashajtót is. És a kemokotyvalékban legyen gyomorvédő, és előtte-utána legyen sós vizes átmosó infúzió. Én is a negyedik kemót kapom mostanság... :-(((
Sziasztok! Figyelemmel kisérem a fórumot,nem vagyok beteg de, a húgom sajnos igen. Rettegek mindennap a félelemtől mi lesz vele, hisz élni kell, élnie kell!! Negyedik kemó után van és ez teljesen kikészitette 48 éves. Nagyon sok a gyomorsava , rettenetesen fáj a gyomra, eddig elég jól viselte a kemót de, most nem tud enni,inni, rögtön ki jön minden belöle.Még kettő lenne hátra neki de, úgy döntött nem veszi fel! Mellrákja van ,az egyik mellét levették, tud valaki valamit ami hatásos, ill, valaki próbált valamit refluxra? Köszönöm ha válaszoltok,és mindenkinek jobbulást kivánok, és az Isten áldjon meg Benneteket.
Nekem megvan az a képességem, hogy azonnal megérzem, ha bárki nekem mellébeszél, vagy hazudik, vagy elhallgat valamit. Szóval nekem sokkal jobb volt így, hogy mindent pontosan elmondanak és elmagyaráznak, és nem hadoválnak és hazudoznak. És ÉN magyarázom el a családnak, hogy mi van, és nem ők gügyögnek nekem...
Viszont vannak emberek, akiknek egyáltalán semmi de semmi fogalmuk nincsen az emberi test működéséről, a betegségek jellegéről és egyáltalán az egészségügyi dolgokról, legfeljebb valami nagy zűrös katyvasz amit a sok orvosi sorozatból összeszedtek (a dr Haus sorozat futtatásakor mejdnem megöltek egy mentőorvost, mert mnden sorozatban azt látták, hogy a filmen előveszik a tappancsokat s lám a halott életre kél) - na nekik tényleg nem szerencsés azonnal megmondani, hogy jóuram magának rákja van, meggyógyítani nem tudjuk, van még pár hónapja, használja ki. Ezt egyébként nem sértésnek szántam, mert nem kell mindenkinek amatőr orvosnak lennie, erre vannak az orvosok kitalálva. Minden ember más, és a kegyes hazugság van akinél bejön, többeknél mint gondolnánk.
(Csak éppen a hozzátartozóknak nagyon rossz, hogy tudják mi a valós helyzet, de kénytelenek hazudozni orrba szájba... :-((((( )
Szoktam ám olvasni benneteket, mert engem nem zavarnak se a gyászolók, se a halál...Úgy sem mint tény és úgy sem, mint beszéd téma.
Valamit szeretnék kérdezni, mert nem hagy nyugodni a gondolat, bár lehet, nem tudtok rá válaszolni, mert más világ van...
Szóval, amikor apám meghalt, 1979-ben még nem közölték a beteggel, hogy rákja van, csak a hozzátartozókkal. Amikor apám már a végstádiumban volt, szinte minden nap beszélt arról, hogy meg fog gyógyulni, meg hogy miket fog csinálni ekkor meg akkor, kikkel fog találkozni...stb.
Én pedig napról napra mérgesebb lettem, mert nehezen viseltem ezt a szituációt és szerettem volna rákiabálni, hogy: " Térj már észhez, nem mész te sehová, rákos vagy, meg fogsz halni...."
Hálisten soha nem mondtam neki ilyesmit, türtőztettem magam a haláláig és nagyon örülök így utólag, hogy nem mondtam neki semmit! De elhihetitek, hogy nagyon rossz volt hallgatni a terveit és úgy éreztem, hogy csalódás fogja érni, ha nem világosítom fel, holott tudtam, hogy ez marhaság!
Kíváncsi vagyok, nektek nincs e, vagy nem volt ilyen érzésetek?