Izgalmas téma, sok-sok képpel tálalva. Szinte minden jöhet, ami tudományos. Hatti, szumír, urartui kapcsolatok, etruszk--magyar rokonság, a Villanova-kérdés, és így tovább...
Studies show Etruscans descended from peoples of Asia Minor
I had read about the studies on Tuscan cattle earlier this year. Now the scientists have shown a link to the Etruscan people as well. I also find it gratifying that Herodotus was vindicated since some scholars have scoffed at his work, claiming it was too "fanciful" to be true.
"The long-running controversy about the origins of the Etruscan people appears to be very close to being settled once and for all, a geneticist will tell the annual conference of the European Society of Human Genetics today. Professor Alberto Piazza, from the University of Turin, Italy, will say that there is overwhelming evidence that the Etruscans, whose brilliant civilisation flourished 3000 years ago in what is now Tuscany, were settlers from old Anatolia (now in southern Turkey).
Etruscan culture was very advanced and quite different from other known Italian cultures that flourished at the same time, and highly influential in the development of Roman civilisation. Its origins have been debated by archaeologists, historians and linguists since time immemorial. Three main theories have emerged: that the Etruscans came from Anatolia, Southern Turkey, as propounded by the Greek historian Herotodus; that they were indigenous to the region and developed from the Iron Age Villanovan society, as suggested by another Greek historian, Dionysius of Halicarnassus; or that they originated from Northern Europe.
Now modern genetic techniques have given scientists the tools to answer this puzzle. Professor Piazza and his colleagues set out to study genetic samples from three present-day Italian populations living in Murlo, Volterra, and Casentino in Tuscany, central Italy. "We already knew that people living in this area were genetically different from those in the surrounding regions", he says. "Murlo and Volterra are among the most archaeologically important Etruscan sites in a region of Tuscany also known for having Etruscan-derived place names and local dialects. The Casentino valley sample was taken from an area bordering the area where Etruscan influence has been preserved."
The scientists compared DNA samples taken from healthy males living in Tuscany, Northern Italy, the Southern Balkans, the island of Lemnos in Greece, and the Italian islands of Sicily and Sardinia. The Tuscan samples were taken from individuals who had lived in the area for at least three generations, and were selected on the basis of their surnames, which were required to have a geographical distribution not extending beyond the linguistic area of sampling. The samples were compared with data from modern Turkish, South Italian, European and Middle-Eastern populations.
"We found that the DNA samples from individuals from Murlo and Volterra were more closely related those from near Eastern people than those of the other Italian samples", says Professor Piazza. "In Murlo particularly, one genetic variant is shared only by people from Turkey, and, of the samples we obtained, the Tuscan ones also show the closest affinity with those from Lemnos."
Herodotus’ theory, much criticised by subsequent historians, states that the Etruscans emigrated from the ancient region of Lydia, on what is now the southern coast of Turkey, because of a long-running famine. Half the population was sent by the king to look for a better life elsewhere, says his account, and sailed from Smyrna (now Izmir) until they reached Umbria in Italy.
"We think that our research provides convincing proof that Herodotus was right", says Professor Piazza, "and that the Etruscans did indeed arrive from ancient Lydia."
A diptükhónok, ill. poliptükhónok csak szétnyithatóak voltak, ezek közül az Ulu Burunnál talált puszpángfa kódex a legkorábbi. Egy, a Hatti Birodalom és Egyiptom között közlekedő hajó roncsai közt találták. Az összecsukható, Rómában az írásbeliség mindennapi kellékéül szolgáló viaszostáblákat valószínűleg az etruszkok közvetítették Itáliába. Később a viaszréteg helyébe pergamenlapok kerültek...
Az etruszkoktól ismerjük az első lapozgatható könyvet a világon...
Különálló lapokat másutt is találtak már a régészek, így összefűzve azonban ez az első. Bulgária délnyugati részén, a Sztruma folyó mentén találták csatornaásás közben. A Kr. e. VI. századra datálják.
The world's oldest multiple-page book - in the lost Etruscan language - has gone on display in Bulgaria's National History Museum in Sofia.
It contains six bound sheets of 24 carat gold, with illustrations of a horse-rider, a mermaid, a harp and soldiers.
The small manuscript, which is more than two-and-a-half millennia old, was discovered 60 years ago in a tomb uncovered during digging for a canal along the Strouma river in south-western Bulgaria.
It has now been donated to the museum by its finder, on condition of anonymity.
Reports say the unidentified donor is now 87 years old and lives in Macedonia.
The authenticity of the book has been confirmed by two experts in Sofia and London, museum director Bojidar Dimitrov said quoted by AFP.
The six sheets are believed to be the oldest comprehensive work involving multiple pages, said Elka Penkova, who heads the museum's archaeological department.
There are around 30 similar pages known in the world, Ms Penkova said, "but they are not linked together in a book".
The Etruscans - one of Europe's most mysterious ancient peoples - are believed to have migrated from Lydia, in modern western Turkey, settling in northern and central Italy nearly 3,000 years ago.
They were wiped out by the conquering Romans in the fourth century BC, leaving few written records.
In: The American Journal of Philology, Vol. 93, No. 1, Studies in Honor of Henry T. Rowell (Jan., 1972), pp. 40–51 (The Johns Hopkins University Press, Baltimore, Maryland)
Méd-perzsa (akhaimenida) pecsételő, rajta az uralkodó és a két másik emberalak három szálból álló vesszőnyalábot szorongat. Az Aveszta bareszmannak nevezi ezt a szent növények szárából összeállított alkalmatosságot, melyet később a zoroasztriánus papok használtak (<barez 'magasra nőni').
Nem kétséges, hogy életigenlés dolgában az etruszk falfreskók (sírfestményekről beszélünk elsősorban!) a krétai színpompával és témavilággal rokoníthatók, a szexuális szabadosságról nem is beszélve...
„It remains unclear how the name ‘Troy’ came to be used for the country of Ilios, whereas in the Hittite text Truisas is on the same level as Wilusas, i.e. (probably) a town with its country, a city-state. I suggest the following course of events. There was beside Wilusas a town/city-state Truisas. Later this town disappeared - it is no longer mentioned in the later Hittite texts, e.g. the Alaksandus-treaty – but the name remained and was used for the land only (as the town had disappeared). The Greeks understood it in this way that Truisas was the name of the country of Wilusas, and consequently limited Wilusas to the city alone.46 (Latacz 2001, 124f too thinks in this vein.) Of course the two towns must have been close to each other. In the Hittite text, Truisas was mentioned directly after Wilusas, when one comes from the south; this means that Truisas must have been located further, and as west is excluded because of the sea, it must have been to the east. But I cannot suggest where it was. Near Abydos, Lampsakos?
Against the new background that the Tyrsênoi lived (in any case) directly east of the Troas (but also to the south: Add. I), the idea that Truisas (if it must be thus read) was the town of the Tyrsênoi becomes very attractive. This is an old idea (e.g. Rhys Carpenter 1946, 63), but earlier there was no geographical evidence (for the homeland of the Tyrênoi) in favour of it. Now the geography makes the suggestion more likely. However, I proposed that Tru-isa- has to be analyzed as indicated, with Tru- = Τρω-. This differs from the element Turs- in Tursēnoi. We have -trus in E-trus-ci, E-trur-ia, where the metathesis may have been caused by the prefixed e-; the origin of the e- is unknown. As the interchange Trus-/Turshas not been explained with certainty, one might think of an original Trs-. Thus the resemblance (with Tru-isas) is only superficial, and the analysis forbids the equation.
It seems not probable, then, that the Trojans were themselves Tyrsênoi (and spoke Tyrrhenian). We have seen that the Tyrsênoi lived on both sides of Troy, east and south (for the latter see App. I). However, if Homer’s Pelasgians were Tyrsênoi (see 2.2 and App. I), they were distinguished from the Trojans - at least by Homer. Of course, the Trojans may still have been closely related to the Tyrsênoi. But it is also possible that Wilusas was Lydian, conquered by the invading Anatolians – at whatever date.
46 In Homer, Τροίη is the name of the country. The cases where it is used for the townare clearly secondary (if one studies the formulaic technique).”
„A római köztársaságban megannyi külsődleges jel is mutatta az egyénnek a társadalomban elfoglalt helyét. A két kiváltságos rend (ordo) tagjai, a szenátorok, majd később a lovagok is aranygyűrű viselésére voltak jogosultak. A szenátorok rendjének tagjai, magasabb társadalmi presztízsük jeleként, emellett nyilvános alkalmakkor felöltött köznapi viseletükkel, a ruhanyak szélétől a ruha aljáig párhuzamosan futó két bíborsávval díszített tunicávalis megkülönböztették magukat. A lovagrend tagjainak a köznapi viseletnek számító tunicán csak egy keskeny bíborsáv járt. Az egykor az etruszk királyok palástjának anyagául szolgáló, csak általuk viselt bíbor a magasabb hivatali hatalom méltóságának, s egyben a rendi hovatartozás jellegének kifejezőjévé is vált.”
"a magistratusok egyik etruszk eredetű kategorizálási módja volt a curules és non curules felosztás a régi Rómában (az előbbiek közé tartozott a consul, a praetor, a censor, valamint az aedilis curulis, ezek mindannyian elefántcsonttal berakott díszes, hordozható széken ücsöröghettek hivatali idejükben, magukkal vihették azt, a későbbi Árpád-kori magyar királyi tanács tagjaihoz hasonlóan)"
Szlávik: „Trónszékből hivatali szék: A consulok, illetve praetorok mellett díszes hivatali szék illette meg a hivatali hatalommal (a katonai vonatkozású intézkedések terén egyáltalán nem érvényesülő potestasszal) rendelkező aedilis curulisokat is. Ők városrendészeti feladatokkal, a gabonaellátás, illetve a szegényebb néprétegeknek járó gabonaosztás lebonyolításával és ellenőrzésével, továbbá az évente ismétlődő ünnepi játékok rendezésével és felügyeletével voltak megbízva. A nekik kijáró díszes ülőalkalmatosság ugyancsak etruszk eredetű: a hagyomány szerint az etruszk királyoktól átvett trónszék egyszerűsített változata. Háta és karfája nem volt, ívelt, összecsukható lábait elefántcsont borítás fedte. Könnyen szállítható, szinte bárhol felállítható volt: törvényszéki tárgyalásokon és népgyűléseken, a sorozások alkalmával vagy a szenátusban való elnökléskor. Szemben a királyi trónszékkel, nem lehetett hosszabb időn át hanyag testtartásban ülni vagy gőgösen elheverni benne, hiszen nem volt kényelmes bútordarab. Így a benne helyet foglalót mintegy arra ösztönözte, hogy gyorsan és hatékonyan intézze el a rábízott ügyeket. A fentebb felsorolt közjogi méltóságokat a szék nyomán curulisi magistratusoknakis nevezik. A tartományi helytartók, a proconsulok és a propraetorok mellett később más tisztségviselők is használták a széket.”
„A fascesfogalmától elválaszthatatlan az azt hordozó lictorok személye, akik fizetett közfeladatként, élethossziglan látták el megbízatásukat. A lictorok Rómában a polgárok tradicionális öltözetében, a togában jelentek meg, míg a hadra kelt seregnél katonai köpenyt viseltek. A lictorok alapvető feladatai közé tartozott az általuk kísért, közfeladatot ellátó főtisztségviselő rangjához illő fellépésének biztosítása. Ők kopogtattak be például abba a magánházba, melybe a magistratus hivatalos célból belépett, de ugyancsak lictorai biztosítottak szabad utat a főtisztségviselő számára a tömegen való áthaladása során. Alapvető feladataik körébe tartozott még a magistratustól elrendelt alkalmi jellegű intézkedések foganatosítása, vagy testi büntetések (pl. korbácsolás) végrehajtása. Intézkedési jogkörüknél fogva, a velük rendelkező magistratus utasítására, letartóztathatták és őrizetbe vehették a polgárokat is. A valószínűleg már az etruszk királyok kíséretében is megtalálható lictorok száma az általuk kísért tisztségviselő rangja szerint változott. Az államhatalmi tényezőnek minősülő tisztviselők az imperiummal felruházott consulok voltak. Őket elvben 12 lictor kísérhette. Rangban a consulok után következtek a praetorok. Nekik Rómában, a városban 2, a falakon kívül 6 lictor járt. A legerősebb hatalma a dictatornak volt: őt – a kezében összpontosuló főhatalom (summum imperium) tárgyiasult kifejeződéseként – 24 lictor illette meg. Lictorok kísérték a fontos állami kultuszt végző, az örökkön égő tűz táplálását ellátó Vesta-szüzeket is. A császári hatalom teokratikus jellegű átalakítására törekvő Domitianus uralkodásának (Kr. u. 81–96) idejétől 24 lictor kísérte a princepseket, akár a köztársasági Róma dictatorait. Rangjának megfelelő számú lictor illette meg a császári provinciák helytartóit, legátusait is.”
Szlávik Gábor: „A Rómában legfőbb államhatalmi szimbólumként használt vesszőnyaláb (fasces) etruszk eredetű. A hagyomány szerint a királyok korában hozták Rómába. (Ezt megerősíteni látszik egy, a Kr. e. 7. század végéről szármázó vetuloniai sírból előkerült miniatűr fasces– erősen oxidált – vasmodellje is.) A vörös bőrszíjakkal átkötött, rendszerint szil- vagy nyírfából készült, kb. 1,5 m hosszú vesszőnyaláb, a benne alkalomszerűen elhelyezett kétélű bárddal (securis), a legfőbb magistratusok hivatali és büntető hatalmának jelképe volt. A bárdot azonban csak a város megszentelt határán (pomoerium) kívül tűzethette be a vesszőnyalábba az erre jogosult magistratus. A bárdot a vesszők közé tűzető magistratus a korai köztársaság időszakában bárddal végrehajtott halálbüntetést is elrendelhetett1, különösen a hadra kelt seregben történt súlyos függelemsértés esetén. A halálbüntetést a fascest hordozó szabad, ám tisztségüket fizetésért ellátó hivatalszolgák, a lictorokhajtották végre, akik bal vállukon hordozták a fascest.”
"A többi keresztény jelkép eredetét ismerve nem meglepő, hogy az augurok csavart végű botja, a lituus a későbbi püspökök által használt pásztorbot előzményeként tűnik föl, amely a keresztények elképzelése szerint Isten nyájának a terelgetésére szolgált. A mitra közel-keleti átvétel, a stóla parthus – mi jöhet még?"
Szlávik Gábor (História 2003/5-6): "Teljes egészében bíborszövetből készült, aranyszálakkal hímzett tógát (toga picta vagy palmata) viseltek a köztársaság korában a diadalmenetet tartó hadvezérek, az ünnepi játékok vezetői, majd később a császárok is. A bíborköpeny kezdetben, az etruszk királyok idején (Kr. e. 753–510) a királyt illette meg. Azután a köztársaság korában egykor csak a legfőbb állami istenséget, a Capitoliumi Juppitert, s a diadalmenete napján egyfajta földi Juppiterré magasztosuló győztes hadvezért, a triumfáló imperatorokat illette meg. Később a bíborköpeny Iulius Caesar (Kr. e. 100–44), majd a római császárok reprezentatív öltözékévé vált. A császárkorban a legfőbb állami istenséget megillető bíboröltözék az államhatalom birtoklásának kizárólagos joggal felöltött jelévé: az uralkodói bíborrálett. A már az etruszk királyoktól is viselt bíboröltözék így a római császárság korának egyik jellegzetes tárgyi jelképévéemelkedve,a későbbi korok számára is az uralkodói hatalom egyik szimbólumává vált."
Megjegyezzük, hogy az augurok toga trabeát viseltek...
The Ager Vaticanus was a low, level region on the western bank of the Tiber River, and is believed to be the site of an ancient Etruscan village named Vaticum. The village vanished centuries before the earliest authentic history of Rome began, but the name stuck. The origins of its name are unknown; vates in Latin is “prophet” and vaticinatio is “prophecy,” but there is no evidence “Vatican” is anything more than a loan-word borrowed from the Etruscans.
Livius (I, 18): „egyhangúlag elhatározták, hogy a királyi rangot Numa Pompiliusra ruházzák. Elhívatták, és miként Romulus, aki jóslatot kért a város alapításához és kormányzásához, Numa is meghagyta, hogy kérjék ki az istenek tanácsát. Majd a jós – akinek attól fogva mindvégig megmaradt ez a hivatalos papi tisztsége – fölvezette a fellegvárba, és Numa ott arccal délnek fordulva, leült egy kőre. A jós, fejét beborítva, a király balján foglalt helyet, jobb kezében egy sima szárú görbe botot tartva, melynek lituus a neve. Ε helyről, ahonnét tekintetével a várost és környékét befoghatta, az istenekhez folyamodott, és keletről nyugatra ívet vonva kezével, elhatárolta az égtájakat, mondván, hogy »jobb felől dél, bal felől pedig észak«; szemben pedig, ameddig csak a szem ellát, egy képzeletbeli pontot jelölt meg. Majd baljába téve át a görbe botot, jobbját Numa fejére helyezte, s így imádkozott: »Juppiter Atya, ha isteni törvény, hogy ez a Numa Pompilius, kinek fejét érintem, Róma királya legyen, küldj nekünk nyilvánvaló jósjeleket, ama határok között, melyeket az imént megvontam.« Majd fölsorolta, hogy milyen jeleket szeretne kapni. Mihelyt az isten megküldte a jeleket, Numát kikiáltották királlyá, s ő lejött a jóslatkérés megszentelt helyéről.”
Livius akaratlanul is elismeri, hogy Róma kezdetben etruszk gyarmatváros volt, és az etruszkok hatalma vallási téren minden területre, így természetesen magára a helytartói hatalom jóváhagyására is korlátlanul kiterjedt...
R. S. P. Beekes: „It seems quite probable to me that the lituus, the crosier used by the Roman priests, isAnatolian (see e.g. Wainwright 1959, 210; cf. Haas 1991, Abb. 75, the Stormgod standing on an animal with his lituus over his shoulder).”
Az anatóliai viharistenek tartották a kezükben eredetileg egy állat hátán állva...
(Mededelingen van de Afdeling Letterkunde, Nieuwe Reeks, Deel 66 no. I, Deze Mededeling werd in verkorte vorm uitgesproken in de vergadering van de Afdeling
Letterkunde, gehouden op II februari 2002, Koninklijke Nederlandse Akademie van Wetenschappen, Amsterdam, 2003)
Ez a kőtáblára festett etruszk jelenet némelyek szerint két tanácskozó augurt ábrázol, azonban az egyikük által szorongatott bot nem emlékeztet a madárjósok csavart végű botjára, a lituusra
Az igaz, hogy az etruszk és a későbbi római ábrázolásokon a lituus inkább botocskaként vagy pálcaként s nem mint támasztékul is szolgáló bot szerepel, a közép- és újkorra viszont, úgy látszik, meghosszabbodott ez a vallási alkalmatosság. Cicero még úgy jellemezte: "incurvum et leviter a summo inflexum bacillum". A Vasárnapi Újság XXXIII. évfolyamának 44. számából (1886. 10. 31.) azonban megtudjuk, hogy Simor János hercegprímás pásztorbotja például már 187 cm hosszúságú volt (709. o.).
Különálló lapokat másutt is találtak már a régészek, így összefűzve azonban ez az első. Bulgária délnyugati részén, a Sztruma folyó mentén találták csatornaásás közben. A Kr. e. VI. századra datálják.
Vénusz istennő etruszk ábrázolása
Méd-perzsa (akhaimenida) pecsételő, rajta az uralkodó és a két másik emberalak három szálból álló vesszőnyalábot szorongat. Az Aveszta bareszmannak nevezi ezt a szent növények szárából összeállított alkalmatosságot, melyet később a zoroasztriánus papok használtak (<barez 'magasra nőni').
A kárpát-medencei méd (mušku, baskír, baszk?) székhely, Esztergom kápolnájának X. századi freskótöredéke
... és a rekonstrukció
Ékszerként szolgáló, felfüggeszthető etruszk aranylapocska
Még mindig ugyanebből a sírból
A vízbeugrási jelenet ugyaninnen
...és az úszkálás
A Kr. e. VI. századra datálják
A Vadászat és halászat tombájából, Tarkhunából...
Robert Beekes térképe az etruszkok kis-ázsiai őshazájáról
Ez a kőtáblára festett etruszk jelenet némelyek szerint két tanácskozó augurt ábrázol, azonban az egyikük által szorongatott bot nem emlékeztet a madárjósok csavart végű botjára, a lituusra
Octavianus Kr. e. 36-ban veretett aranydénárjának hátlapja, rajta az augurok etruszk eredetű csavart végű botjának ábrázolásával
Quintus Pontius Pilatus iudaeai helytartó rézpénze (Kr. u. 29–32)