Ez a Jugoszlávia elleni kiesés elég nagy blama volt annak idején, mert a spanyol közvélemény legnagyobb része legalább a legjobb 8 közé várta a válogatottat, sőt nagyon sokan inkább a legjobb 4 közé.
Az az igazság, hogy Spanyolországban egy kicsit túl volt értékelve a 90-es válogatott játéktudása és játékereje, akárcsak nálunk a 86-os VB-csapatunké. :-)
A félsziget latin neve, a Hispania képezte Spanyolország mai nevének alapját a legtöbb európai nyelvben:
pl. spanyol España, katalán Espanya, portugál Espanha, francia Espagne, olasz Spagna, német Spanien, angol Spain, végső soron a magyar Spanyolország is.
De az egy érdekes kérdés, hogy honnan származik, hogyan alakult ki az a Hispania elnevezés.
Ez a kép a kiesést jelentő, Jugoszlávi elleni nyolcaddöntő előtt készült.
Meggyőződésem egyébként, hogy El Buitre (a Keselyű) mellett Manolot (azaz Manuel Sánchez Delgadot) kellett volna csatárként játszatni a Julio Salinas helyett, de most így 28 év távlatából már teljesen mindegy. :-(
Itt egy másik világtérkép, amely jóval visszafogottabb a sivatagosodás által veszélyeztetett területek ábrázolásában.
Ezen az Ibériai-félsziget déli része a második, narancssárga fokozatba tartozik, középső része a harmadik, citromsárga fokozatba, északi-északnyugati sávja pedig a nem veszélyeztetett zöldbe:
A Baszkföldön és a szomszédos régiókban (Navarra, Aragón északi része, Cantábria) a legmagasabb a gyakorisága.
Ezen felül igen magas gyakoriságok mutathatóak ki Spanyolország központi magasföldjén, az ún. Mesetán, tehát lényegében León, Ó-Kasztília (Castilla la Vieja) és részben Új-Kasztília (Castilla la Nueva) történelmi régiókban.
A félsziget szélső, partvidéki területein, pl. Portugáliában, Andalúziában, Valencia és Catalunya régiókban ez az admixtúra azonban a tengerpartok felé csökkenő tendenciát mutat, aminek az az oka, hogy a tengerpartokon ősidők óta viszonylag sok idegen népelem telepedett meg, pl. a föníciaiak/kartágóiak, görögök és kezdetben a rómaiak is főleg a tengerpartokon telepedtek meg, később a germán szvébek és vandálok, valamint az iráni alánok, később pedig a mórok többsége is a tengerpartokon vagy az azokhoz közeli területeken telepedett le.
Hacsak a kevésbé pesszimista forgatókönyvet vesszük alapul, amely szerint Spanyolországnak csak a délkeleti része fog elsivatagosodni, mondjuk Andalúzia keleti része, Murcia, továbbá Castilla-La Mancha déli tartományai, akkor is alsó hangon mintegy 5-8 millió spanyolnak válik élhetetlenné a mostani lakóhelye.
Sajnos még az sem zárható ki, hogy a század második felére spanyol környezeti menekültek fogják elözönleni az ország szerencsésebb (hűvösebb és csapadékosabb) északi régióit, de lehet, hogy a szomszédos országokat is, Portugáliát, Dél-Franciaországot, Észak-Olaszországot...
Itt egy világtérkép, amely az emberi eredetű elsivatagosodás veszélyének mértékét jelzi.
A piros színnel jelölt területek a legveszélyeztetettebbek. Ezen Spanyolországnak a déli és a középső harmada gyakorlatilag szinte teljesen piros, persze nem sokkal jobb a helyzet Görögországban, a Kelet-Balkánon, Törökországban és az egész Közel-Keleten sem.
Sajnos Magyarország jó része, elsősorban a Nagyalföld szintén piros színnel van jelölve.
Tájképeknek ugyan gyönyörűek, de sivatagból bőven elég ennyi Európában!
Egyes klimatológusok és ökológusok a prognózisaikkal már így is riogatják rendesen a spanyolokat, ti. hogy ha a globális éghajlatváltozás jelenlegi trendjei változatlanul folytatódnak, Spanyolország déli, délkeleti része, az Alicante - Mérida - Bajadoz vonaltól délre el fog sivatagosodni.
Sajnos nem állíthatjuk azt, hogy ezek teljesen légből kapott elképzelések lennének.
Európa egyetlen "igazi" félsivataga a Spanyolország délkeleti részén, Kelet-Andalúziában, Almería tartományban lévő Tabernas-sivatag (Desierto de Tabernas).
Kb. 280 négyzetkilométer, a hivatalos földrajzi besorolása szerint "csak" félsivatag, de annak meglehetősen száraz és meleg klímájú.
Az átlagos évi csapadékösszeg mindössze 150-220 mm között váltakozik, ezzel ez egész Európa legszárazabb klímájú területe.
Az olasz spagetti-westernek fénykorában ezt a térséget előszeretettel használták fel westernfilmek megrendezésére.
Lehet, hogy az Antarktisz egy részére benyújtott argentín területi igényeket szemlélteti.
Ennél sokkal érdekesebb az Észak-Amerikában kirajzolódó mintázat, a spanyol nyelv lassan, de biztosan északabbra terjed, mint Mexikó legnagyobb kiterjedése idején, 1835-ben.
Az aragonés sok tekintetben olyan, mintha átmenetet képezne a spanyol és a katalán között, a leonésnak viszont olyan jellegzetességei vannak, amelyek a gallego-portugál csoport felé közelítik.:-)
Lényegében itt valamikor egy ibero-román dialektuskontinuumról volt szó, csak később az erősebb hatalmi központok nyelve tudott irodalmi nyelvvé válni.
A legerősebb hatalmi központokká a 15. sz.-ra természetesen Toledo (1560-ig Kasztília fővárosa) és Liszabon (a Portugál Királyság fővárosa) váltak, nem csoda, hogy a kasztíliai és a portugál váltak a legerősebb, legelterjedtebb irodalmi nyelvekké a félszigeten.
A virágzó középkor kezdetén még csak egy kis regionális nyelvváltozatnak számító castellano terjeszkedésének egy új fázisa kezdődött a 16-17. században, amikor is a nyelv az amerikai kontinens jó részének is domináns nyelvévé vált, kiszorítva az ott őshonos amerind nyelvek egy jelentős részét.
A lenti világtérképen sötétkékkel jelölve azok az országok, ahol a spanyol (leánykori nevén kasztíliai, azaz castellano) a hivatalos nyelv. Középkékkel az USA azon tagállamai, ahol a népességnek legalább az egynegyede beszéli a spanyolt (nemcsak az anyanyelvi beszélőket számítva), világoskék pedig azok a régiók, ahol szintén jelentős spanyolul tudó/beszélő népesség él.
Nyelvfejlődés az Ibériai-félszigeten Kr. u. 1.000 és 2.000 között:
a mellékelt gif formátumú térképen jól megfigyelhető, hogy egyrészt az ibero-román nyelvek 1.600-ra teljesen kiszorították a félszigetről a szemita nyelvcsaládba tartozó arabot, ill. a mozarabot, másrészről jól megfigyelhető a spanyol (kasztíliai, castellano) diadalmenete, ahogy - a portugál és részben a katalán kivételével - hogy szorította háttérbe a többi ibero-román nyelvet, pl. a 13. században még komoly riválisnak számító leónit (leonés) és aragónit (aragonés).
"Ennek ellenére egyes súlyosan veszélyeztetett fajok fennmaradása kétséges, pl. a barna medve ibériai alfajáé."
Itt helyesbíteném magam, mert itt nem önálló alfajról van szó, hanem a barna medve (Ursus arctos) európai alfaján (Ursus arctos arctos) belül két területi változatról, a pireneusi és a kantábriai barnamedvéről.
A pireneusi barnamedve (spanyolul oso pardo pirenaico), ez az állomány Franciaországgal közös, de nagyon kicsi és elszigetelt, 50 példány alatti, fennmaradása erősen kétséges.
A kantábriai barnamedve (spanyolul oso pardo cantábrico) állománya a Kantábriai-hegységben (Cordillera Cantábrica) mintegy 260 példányt számlál.
"A spanyolok az 1980-as, 1990-es évektől kezdtek el komolyabb hangsúlyt fektetni a természetvédelemre. Nemzeti parkok és bioszféra rezervátumok hálózatát hozták létre,.."
Innen lehet böngészgetni a spanyol nemzeti parkok és bioszféra rezervátumok egyre jobban megszervezett hálózatából:
Jelenleg ebből 15 van, a 16.-at, a kelet-andalúziai Sierra de las Nievest ebben az évben tervezik megnyitni.
A 15 spanyol nemzeti parkból 10 található magán az Ibériai-félszigeten, 1 a Baleári-szigeteken, 4 a Kanári-szigeteken.
Ilyen értelemben tehát a Kanári-szigetek egy kicsit túlreprezentált, de nem véletlenül, hiszen ennek a szigetcsoportnak különleges élővilága van, ritka, endemikus fajokkal.
Az ibérai farkas (Canis lupus signatus) a farkas (Canis lupus) Ibériai-félszigeten élő alfaja.
Az állomány túlnyomó része Spanyolország északi-északnyugati részén él, néha felbukkan Észak-Portugáliában is. Van egy kisebb állománya Spanyolország déli részén, a Sierra Morena hegységben.
Spanyol neve lobo ibérico.
Az ibériai farkas valamivel kisebb méretű északibb elterjedésű rokonainál, nyáron rövid, télen hosszú szőrű állatok. Kisebb családokban élnek a többi alfajhoz viszonyítva, a felcseperedő fiatalokat ugyanis nem sokáig tűrik meg a szülők.
Az ibériai farkasok száma – hasonlóan a többi európai farkas alfajhoz – az utóbbi évszázadokban jelentősen lecsökkent, az ellenük vezetett kegyetlen irtó hadjáratok következtében. Ezért is döntött úgy az Európai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége (EAZA), hogy fajmegmentési programot hív életre az állatkerti tenyésztésük érdekében. Az ibériai farkas állatkertekben nem túl gyakori alfajnak számít, a legtöbb egyede spanyol állatkertekben és rezervátumokban él.
A jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján az ibér egy rokontalan, ragozó nyelv volt, esetleg egymáshoz közeli dialektusok halmaza.
Vannak olyan feltételezések, hogy a rómaiak előtt sokáig ez volt a közvetítő nyelv, a lingua franca a félsziget keleti részén.
Persze a rómaiak érkezése után a latin vette át ezt a szerepkört, az ibér pedig szép lassan elsorvadt, a városias központoktól távol fekvő, elszigeteltebb falusi közösségekbe szorult vissza.
Végleges kihalását Kr. u. 100 körülre teszik a spanyol történészek.
A félsziget névadói, az ibérek is egy érdekes kérdés, mert az ibérekkel foglalkozó spanyol szakértők szerint az ibér kultúra egészen fönt északkeleten, a mai Katalónia területén alakult ki, részben az ógörög civilizációval való kereskedelmi és kulturális kapcsolatok hatására a Kr.e. VI. sz. környékén és onnan terjeszkedett aztán a keleti partvidéken viszonylag gyors ütemben dél felé, egészen a mai Murcia területéig.
