Én nem azért írok naplót, hogy jövőre is meg húsz év múlva is elővehessem, mit is gondoltam egykoron. Különösebben rendszerető sem vagyok, sőt, kifejezetten gyűlölök mindenfajta rendszerességet, így az sem menne, hogy mint egy rendes kis bakfis, módszeresen vezetgessem a naplócskámat. Vagy írok vagy nem, ha igen, akkor azért pont NAPlót, mert napi események foglalkoztatnak. Előjön valammilyen kósza gondolat, valami régóta csírázó ötletecske, aminek előbb-utóbb muszáj lesz határozott formát öltenie, beleilleszkednie a világnézetembe. Határozott formát pedig akkor tud igazán ölteni valami, ha le is van írva. Sokat segít is a gondolkodásban: mire megtalálom az alkalmasan árnyalt jelzőket, mire struktúrát és külalakot adok a mondanivalómnak, addig nagyjából el is rendeződik minden, ha megnyomom az OK gombot, azzal bevállalom hivatalos álláspontomnak, leülepszik, megszilárdul, konzerválódik. Később aztán hasonló esetekre csak elő kell venni, és akkor nem kell mindig mindent elölről végiggondolni. Ha egyszer megvolt, jó lesz mégegyszer is ugyanúgy.
Már meg tudom érteni az öngyilkosokat.
Nem mintha nekem ilyen gondolataim lennének, de amíg még 1-2 éve is teljesen teljesen távol állt tőlem a dolog, mára meg tudom érteni, el tudom fogadni azt, amikor valakinek nyűg az élet és el akarja, el tudja dobni magától. Igaz annak van már 10 éve is, amikor egy húsz éves fiú halálos balesetét a menyasszonya nem tudta feldolgozni, és háromszor kísérelt meg öngyilkosságot, valamennyi esetben visszahozták, akkor azt mondtam: miért nem hagyják meghalni a szerencsétlent. Most is úgy látom, hogy jobb lett volna neki, mert azóta is olyan mint egy zombi, bamba képpel kóvályog. ráadásul valami szekta is beszervezte. Soha nem fog magához térni.
Hogy miért lett számomra elfogadható a suicidum? El tudom képzelni azt, hogy egy idő után az emberben annyi negatívum gyűlik fel, amivel már nem tud együtt élni. A fájó emlékeket egyre nehezebb elviselni – no persze miért is kellene a múltban élni? Ház azért, mert az idősödő ember egyre kevésbé fogékony arra ami körülötte történik és elevenebbek tudnak lenni a meghatározó emlékek. Megkockáztatom: még az is lehet hogy egy fájó emlék nem is igaz, nem is egészen úgy történt, ahogy most fáj. A helyzetet súlyosítja a fokozódóan romló porhüvely. Először csak itt fáj és ott fáj, később komolyan elromlanak dolgok. És Isten (meg az öngyilok) mentsen a pisiszagú kórházaktól.
Tegnap egy nagyon kedves hölggyel időztem. Elmondott egy igen bonyolult mondást, amit nem is tudnék visszaadni, de maga a gondolat ismerős volt előttem és ezt a változatát használom: „aki mindig ugyanazt csinálja és mégis más eredményt vár, az megérdemli”.
Érdekes volt a beszélgetés, különösen ez a része, mert épp azt vetettük össze, hogy ő még mindig keresi az útját (pedig már kinőtt abból a korból, és ezt csak én és csak itt teszem hozzá) én pedig úgy érzem: helyben vagyok. Nekem nagyon jó így, beleértve az eredményeimet, a terveimet és a problémáimat. Boldog ember vagyok, és olykor az is előfordul, hogy valami emocionális hullámban tör rám egy olyan érzés, amikor legszívesebben hálát adnék valakinek – de kinek?
Ilyenkor szoktam a hozzám közelálló emberekkel valami nagyon jót tenni, hogy ők is kapjanak ebből, ami bennem van. Azt hiszem, ez az egyetlen igazi tőke, vagy érték, vagy nevezzük bárhogy. Adni, amíg lehet.
Egymilliárd-egyszázmillió forint.
Elképesztően nagy összeg. Jó lenne megnyerni.
Mennyi minden jutott eszembe erről.
Milyen sokan akarják hozzám hasonlóan ugyanezt a pénzt, és ezeknek az embereknek megkockáztatom a 99,99 százaléka jobban rászorul mint én. Vagyis rászorul. Mert én ugyan nem szorulok rá, mégis szeretném.
Azt is eldöntöttem, hogy ha nyerek 1-2-300 milliót, itt maradok, ahol lakom, nem cserélem le az autómat és valószínűleg nem hagyom abba a munkát sem. Csak egy kicsit másképp kezdenék gondolkodni és nagyon picit másképp élni.
Az egészségemre jóval többet fordítanék, időben és pénzben is. Bár mi a jó francért nem teszem meg most, hiszen megtehetném!
Aki mindig ugyanazt csinálja és mindig más eredményt vár....
Régóra lottózom. Volt, amikor elkeseredetten, mert nagyon szarul álltam.
Mindig más és más szisztémát alkalmaztam. Be is jött párszáz forint nyeremény.
Egyszer nekiálltam összegyűjteni azokat az információkat, ami a nagyokat nyerő emberekről szólt: ők hogy csinálták. Volt benne iszonyú bonyolult dolog és volt nagyon primitív játékmódszer is.
Most megint újítottam.
Elővettem egy tollat, amit 500 éve kaptam a nagymamámtól. Ő is nagy lottós volt és mindig mondta, hogy kinek mit venne, ha bejönne a nagy pénz. Aztán elővettem a feleségem nagymamájának az imakönyvét. Nézegettem a 60-70 éves szentképeket, a kézzel írott ajánlásokat és kerestem egy szöveget, mielőtt beikszelem a szelvényen a számokat.
Ezt találtam.
„Mindenható Úristen! Te az embert nem restségre és henyélésre, mely minden bűnnek és gonosznak forrása, hanem szorgalmas munkára s üdvös foglalkozásra alkottad, miértis neki bűnbeesése után megparancsoltad, hogy minden napi kenyerét munkával és arcza verítékével szerezze meg; de egyszersmind megígérted neki, hogy megáldod munkáját, ha parancsaidat teljesíti.
Buzgón és alázatosan kérlek tehát, hogy nekem azon munkához és foglalkozáshoz, melyhez most fogni szándékom, szükséges erőt és kitartást adni méltóztassál, mellyel azt lelkem és testem sérelme nélkül a te tiszteletedre s dicsőségedre és saját lelkem üdvére végezhessem; a mi Urunk Jézus Krisztus által. Amen.”
Ezt üzenték a nagymamák. Nem semmi. Azért mindezek ellenére kitöltöttem a szelvényt és megjátszom. Azzal a bizonyos tollal ikszeltem és a közben kezemen volt a rózsafüzér.
Más.
Délelőtt magam voltam és nagy csendben. Talán a téli depresszió miatt rámtört egy emlék és sírnom kellett. A harmincöt éve meghalt nagyapámról az utolsó emlékem, ahogy a kórház ablakából integet nekem, én meg az utcáról vissza neki. Tiszta fehér volt minden, még a legapróbb gallyacskákon is kétcentis hó ült és nagyon puha csend volt. Azóta ha ilyet látok, egyszer-egyszer beugrik ez a kép. Ott állok az utcán a kis kék, bojtos kötött sapkámban és a fehér hócipőmben, integetek Nagyapának és nem tudom, hogy utoljára látom őt. Ő biztos tudta.
Most nemrég a családi sírnál édesapám elmesélte az unokáinak nagyapám halálát, amiben nem a betegség és a halál volt a fontos, hanem az azt megelőző események, amiben benne volt a hatvanas évek történelmi és politikai lenyomata. Amikor a temetésnél tartott: ahogy térdig hóban, a vállukon hozták a koporsót a temetőbe, elérzékenyült. És szégyellte, mint ahogy mindig is gyengeségnek tartotta a sírást és ő erős akart lenni.
Ahogy jól tud esni egy hatalmas nevetés, ugyanúgy egy sírás is, és nekem most bizisten jólesett. Csak meg ne tudja valaki :o)
ralinak: prosztatára
dobronynak: félve írom le, de nem érdekel. Messze van tőlem minden szempontból. Azt észrevettem, hogy ez az attack a hadtörténet jelentős lépése, amikoris végetért egy korszak, ki lehet dobni a hagyományos fegyvereket, és ez olyan, mint amikor már nem volt sdzükség páncélokra, vagy könnyűlovasságra. De nem szívesen foglalkozom a kérdéssel, meghagyom a problémát másoknak.
És most nyitopk egy topikot a HUSZ fórumban, mert érdekes álmom volt.
Itt volt Jan Garbarek, a világ egyik legnagyobb szaxofonosa, a Szent István Bazilikában.
Barátaimmal mentem el annak ellenére, hogy kifejezetten iszonyom van a tömegtől. Rosszul vagyok, ha idegen emberek másznak az intim zónámba, nem beszélve arról, ha hozzám is érnek.
Ez a koncert a szervezés origója volt. Helyfoglalás érkezési sorrendben, főleg állóhelyek vannak, és háromszor annyi jegyet adnak el, mint ahány ember egészségesen befér a Bazilikába, ráadásul azzal a szemét trükkel, hogy már szeptember elején azt mondják a vásárlóknak: ez az utolsó öt darab.
Kezdés nyolckor. Odaérünk negyed nyolcra, már ekkor vagy kétezer ember tolong a lépcsőn, ráadásul két reflektorral szembevakítják a tömeget, a lába alá nem lát senki, hogy barátságosabb legyen a dolog. Fél nyolc. Még mindig nem nyitnak egyetlen ajtót sem, a tömeg már az úttesten tipródik. Aztán megindul.
KETTESÉVEL engedik be az embereket!
Kulturált, normális alakok sokaságáról van szó, hiszen ki más fizetne egy templomi koncertért 5500 Ft-ot, mégis néhány arcból kijön a birka, épp hogy csak nem béget.
Minden energiámat össze kell szednem, hogy ne bosszantsam fel magam.
Aztán bejutunk. Odabenn mindenütt emberek, és főleg a földön ücsörögnek, így elég nehéz állóhelyet is találni. Amíg ott álltam, egy terebélyes manus aki hétszer állt fel és ült le, nyolcszor a lábamra lépett, összekoszolta a nadrágomat is. Aztán kezdett elfogyni a levegő. Fél óra után néhányan elkezdtek izegni-mozogni, meg menni kifelé, elnézést, bocsánat, jaj, nem láttam a kezét, ne haragudj, hogy ráléptem, kiafene rakta ide ezt a csomagot, stb.
De a zene az elfelejtetett mindent. És kárpótolt az összes nyűgért. Az maga volt a mennyország.
Négy férfiember alkotta gregorián kórus, vagy talán nem is az, hiszen nem unisono, hanem négy szólamban énekeltek, csodálatosan. És erre Garbarek rájátszotta a maga zenei gondolatait.
Erősítés nélkül, a teltház ellenére bekiabálták a teret.
Kikapcsoltam teljesen, elfelejtettem, hol vagyok, sztinte mexűnt a fizikai lényem. Olyan volt mint egy lebegés. Észleltem néha hogy egy gyönyörű épületben vagyok, láttam a barokk szobrokat és oltárokat, és a hang elrepített.
Angyalok voltak jelen.
Mindenütt és sehol.
Néven nevezhető érzékkel nem volt fogható.
Nem láttam, nem hallottam, mégis éreztem.
Mint egy meditáció. Egyszer azon kaptam magam, hogy nyitva a szám. Gyorsan becsuktam, de körülnézve láttam, hogy nagyon sokan elszálltak.
Néhány arcon önfeledt mosoly és üveges tekintet. Mint egy össznépi narkó.
Mit veszít, akinek nincs vevőberendezése az ilyesmire!!!!
Hello Exij,
What do you think about WTC-attack? En ket honapja jartam rajta. Biztosan allt a laban. El se hiszem. Novemberben majd megnezem a godrot. Nem jossz? Dumalhatnanak.
Hirtelen, szinte átmenet nékül köszöntött be az ősz.
Hihetetlen, hogy most állig felöltözve nézem a cserépkályhát – nemsoká vasárnaponként benne duruzsol a tűz, a házat betölti a fafüst édes-kesernyés illata, jókat alszom napközben is, vendégeinkkel nem a teraszon nézzük a naplementét, hanem az ebédlőasztal körül kóstolgatjuk a borokat és römizünk, vagy scrabble-zünk – néhány napja meg egy szál gatyában küszködtünk a közel negyvenfokos hőséggel.
Már tavaly is komolyan felkészültem a télre. Nem csak a savanyúságokkal és az isteni lekvárokkal, hanem előre elterveztem, miket fogok főzni és mivel védem ki a szürkületi (vagy téli) depresszió ártalmait.
A fény a legfontosabb.
Sokan a világítással való spórolással igyekeznek csökkenteni a villanyszámlát, ezért aztán egy egész család szomorkodik egy negyvenes villanykörte mellett a hosszú és sötét őszi-téli estéken, azt meg nem is sejtik, hogy a hajszárító, a kenyérpirító, a kávéfőző, a porszívó vagy a villanyboyler tizenötször-hússzor többet fogyaszt, így azokkal lehetne spórolni, a világítással meg nem szabad. Ja és jó kikapcsolni a legtöbb lakásban nonstop üzemelő tévét is.
Tavaly szeptemberben beszereztem két-három kiló különböző színű és illatú gyertyát – ezek el is fogytak január végére – és szaporítottam a házban a világítótestek számát. Érdekes módon most is találtam helyeket, ahova fér még – be is szereztem és holnap hívom a villanyszerelőt.
Egészen jól elviselhető a sötétség egy hangulatosan kivilágított szobában, jó társaságban, kellemes borok és csipegetnivalók társaságában.
Meg eltervezem, hogy múzeumokba, kiállításokra fogunk járni vasárnap, de ez általában szezononként egy-egy alkalomban ki is merül. Amikor déltájban még mindig pizsamában van az egész család és a kora délután befejezett reggelitől állunk fel, akkor már nevetséges dolog azon töprengeni, hogy mi legyen a vasárnapi program.
Nevetséges, mennyire berzenkedtem magamban, amikor suttyó gimnazista koromban egy téli vasárnap délután váratlanul beállítottam egy nálam vagy 10-12 évvel idősebb, családos barátomhoz, és ők mackóruhában, lomposan épp akkor másztak ki az ágyból, félbehagyva a vasárnap délutáni alvást. Majdnemhogy bunkóságnak tartottam így tölteni a heti pihenőnapot. Most meg jaj de meg tudom érteni.
Más.
Sokan töprengtem azon, vajon mi lehetett az a csepp, amit tavaly ősszel szedtem és amitől rámjött az a jelenség, amit akkor talán le is írtam, hogy leblokkoltam beszélgetés közben. Amikor a csepp elfogyott, ez is elmúlt.
Vagy 3 hét után jutott eszembe, hogy ez egy agyértágító, memóriajavító készítmény volt, hát ennyit ért.
Most is szedek egy cseppet vagy másfél hete – és megint előfordult ez a blokk. A mostani csepp egészen másról szól, de hogy a rendszeresen szedett gyógyszer mellékhatása okozza a blokkot, vagy a közelítő tél – meg nem tudom mondani.
Unalmas kezd lenni a nyár, ez a tikkasztó hőség, jó hogy közeleg a vége.
Hosszú idő óta az első nyár, amikor egyetlen percet sem töltöttünk a Balatonnál.
Tavaly is csak kétszer félórát, amíg levittem a lányomat, meg érte mentem.
Korábban pedig micsoda nyaralások helyszíne volt és egy 12 évvel ezelőtti mandala-készítés során jöttem rá, hogy a Balatont egyszerűen IMÁDOM.
De nem így, zsúfoltan, tele német turistával és pénzéhes vállalkozóval.
Kisgyerekként a nagyszüleimmel nyaraltam Siófokon, a nyaralót nagyapán építtette. Aztán egy idő után már csak a nagyival és a testvéreimmel. Kis szünet után meg a barátnőmmel, aki később AZ asszony lett az életemben. Majd hármasban a kislányommal.
Ez kis családi nyaraló az egyetlen hely, ami végigkíséri az életemet. Lakások és házak jöttek-mentek, de Siófok állandó. Úgy is néz ki, mint amikor 1959-ben felépült. Kicsi és kényelmetlen, bár ha más nincs ott, akkor lehet ott pihenni - májusban és szeptemberben. Mert máskor van ott más. Az összes szomszéd még a budit is kiadja németeknek és öt percet nem lehet nyáron úgy eltölteni, hogy ne hallatszódna valami ordenáré üvöltözés, vagy csak a bekapcsolt autórádió, mindez 3-4 méterre tőlünk. Nem a kerítéstől, mert az csak másfél méterre van.
Egy nagyon jól sikerült tengerparti nyaralást követően megállapodtunk most néhány napja, hogy ezentúl itthon nyaralunk és az idilli környezetet kiegészítjük egy úszómedencével. Miért mennénk el nyáron itthonról, amikor itthon minden adott, a csend, a nyugalom, a jó idő, a szép környezet, a csend, a tiszta levegő, a szalonnasütő és a grill, a napágy és a hintaágy, stb.
Megyünk majd télen, amikor egészen más a helyzet. Olyankor jó a pálmafák alatt napozni, amikor itthon köd és hideg van. És olyankor jó utazni, amikor nincs telezsúfolva minden turistákkal.
Más.
Augusztus elsején elhatároztam, hogy egy régóta halogatott könyvet szeptember tizedékre megírok. Már az első napon megcsináltam a vázlatát, aztán ennyiben is maradt a dolog.
Igaz közben beugrott egy akkora de akkora ötlet, amin dolgozom azóta is és van annyira korszakos, mint ami mostanában biztosítja a megélhetésemet.
Nem árt néha egy kicsit átnézni a saját - többnyira csak kényelemből odaképzelt - korlátainkon.
Folytatva a tegnapi gondolatot - a fene érti miért hagytam abba, rámjött valami szemérem, dehát ez egy nyílt napló, vagy nem? - nemegyszer örvendek annak hogy sikerült hátat fordítanom a világnak, nem függenem senkitől, szarni mindenkire és a qtyák harcára ama bizonyos konc felett - de száz százalékosan nem tudom kivonni magam mindenből.
Nem tudok átnézni egy régi ismerősön, még akkor sem ha esetleg nem volt anno felhőtlen a viszonyunk.
A gimnáziumi osztálytársaim talán a kivételek. Kettővel is majdhogynem rendszeresen együtt vásárolunk ugyanabban a sopinszenterben, és következetesen átnézünk egymáson.
Apropó, osztálytársak. Ritka kivételes helyzetben voltam, hiszen egy nagyon jó szellemű vidéki gimnáziumba jártam és mint a diákok többsége, kollégista voltam, és a hely elszigeteltsége miatt az éjjel-nappali együttlét inkább közösséggé kovácsolt minket, mint egy átlagos középiskoláét.
És az utolsó találkozó, amire elmentem, döbbenet volt. A három együtt-érettségiző osztályból, a kábé 60 arcból tizenketten voltunk és egy, azaz egyetlenegy a meghívott tanárok közül. A hangulat szörnyű, mindenki szidta azokat akik nem jöttek el, de nem a távolmaradásuk miatt, hanem pletykaszerű információk alapján: ez veri a családját, az alkoholista lett, amaz börtönbe került sikkasztás miatt, hehe, amannak a bőre alatt is pénz van, de majd kinyírja a maffia, hehe - szóval egy összevont fikanapra sikeredett a találkozó, amit félidőben angolosan otthagytam.
Akkor láttam utoljára egy barátomat, akivel nagyon bensőséges viszonyt sikerült kialakítanom. Éveken keresztül voltunk együtt jóban és rosszban, aztán elromlott a viszony egy hülyeség miatt.
Vettem egy házat és ő mint szakember, előtte mexakértette nekem. Úgy hogy attól kódultunk. Nem vett észre egy csomó alapvető hibát, mert mint tervező csak azzal foglalkozott, hogy mit lehetne ebből kialakítani. Azt nem látta, hogy a házikó előbb dől össze, minthogy letépnék a tapétát mint kötőanyagot a falról.
Megsértődött, amikor szóvá tettem, aztán amikor az előző tulajjal perbe kerültünk és őt tanúként bejelentettem, akkor üvöltött dühében, hogy neki bíróságra kell mennie miattam. Mondanom sem kell, a pert elvesztettük, méghozzá az ő tanúvallomása miatt, ez feketén-fehéren szerepel az ítéletben.
Azóta ez az ipse nem létezik a számomra, a találkozón ott volt, üdvözöltük egymást és annyi.
Éveken keresztül voltam nagyfőnök és a legjobban utálom a seggnyaló exbeosztottaimmal való találkozást. Na ez az amit igyexem következetesen elkerülni.
Rohadt dolog, ahogy bizonyos szerepekben egyes emberek képesek kivetkőzni önmagukból, legyenek akár főnökök, akár beosztottak. Döntési helyzetben nehéz embernek maradni, de nekem szerencsém volt: túl fiatalon és ráadásul eléggé éretlenül lettem főnök, így az első évben, még huszanhat évesen sikerült kiélnem a hatalmi mámort. Ritka gusztustalan alak lehettem akkor, de szerencsére hamar elmúlt, az akkori szocialista cég másfél évvel később megbukott, eltűnt, szétlopták, én meg a saját pecsenyémet sütögettem és készültem az önálló pályafutásra.
Amikor meg a saját cégemet kezdtem vezetni, mintha nem ugyanaz az ember lettem volna mint korábban. Mögöttem volt egy vezetőképző, egy hazai és egy külföldi személyiségfejlesztő kurzus, +négy év nagyon kemény élettapasztalat. Három éven keresztül sikerült mintaszerűen vezetni egy csapatot, felépíteni a semmiből egy virágzó pénzcsináló birodalmat, aztán sikerült szépen tönkrevágni az egészet. Elkövetni olyan hibákat, amelyek nem szerepeltek sem a tapasztalatban, sem a képzésben, sem sehol, mert a XVII. századi polgárosodást és az eredeti tőkefelhalmozást ebben a tekintetben nem tanították és a szakirodaloimban sem szerepelt. Sajnos.
Visszatérve az emberekre: van néhány, akivel jobb nem találkozni.
Egyre jobban tetszik az a mondás, hogy "napról napra nő azok száma, akikkel soha többet nem állok szóba, viszont egyre jobban szeretem a qtyámat".
Bosszant hogy egyre sűrűbben egyre banálisabb dolgokat felejtek el.
Tegnap hazaérve majdnem mexólalt a riasztó, mert elfelejtettem a kódot. Szerencsére a negyedik variáció stimmelt.
* * * * *
Ha valami önkormányzati nagyember lennék, bizisten bevezetnék valami korlátozást a lakásriasztókra. Évekkel ezelőtt, amikor egy sorházas területen laktam, falra tudtam volna mászni a sok baromarcútól, akinek minden másnap mexólalt a riasztója. Volt valaki egy sorral arrébb, akinek minden vasárnap reggel 3/4 hatkor felüvöltött a szirénája. Nyilván akkor ment el horgászni, vagy dolgozni, aztán gondolta, hogy más se aludjon. Hétköznap soha nem, de vasárnap mindig.
Most egy faluban lakom, és már itt sincs nap, hogy ne vijjogna valahol egy riasztó. Ami nem szolgálja a vagyonbiztonságot, mert ki a fene figyel föl erre, már az ablakon semm néz ki senki, csak csendben dühöng, hogy már megint....
Ez is környezetszennyezés és nagyon remélem, hogy előbb-utóbb betiltják ezeket a szirénákat.
Jut eszembe, az enyém nem csak szirénál, hanem telefonál is több helyre, a héten kikapcsoltatom a vijjogót!
* * * * *
Szóval elfelejtettem a jelszót. Korábban egy jelszóra ment mindhárom mailboxom, az itteni és egy másik chatroomban használt nickem, a banxámlám, az internet-előfizetésem, de lebeszéltek: ha valaki megszerzi az egyiket, akkor mindehova bejut vele. Így most mindenütt más, felírni nem akarom, megjegyezni meg marha nehéz.
* * * * *
Vasárnap találkoztam egy régi kedves ismerősömmel. A férjével együtt dolgoztam a nyolcvanas évek első felében, vele meg a második felében voltak ügyeim. Hetente találkoztunk és vagy tárgyaltunk egy félórát, vagy csak leálltunk udvariaskodni 3 percre.
10-12 éve nem láttam.
Ő közben volt egy darabig nagyasszony, sűrűn szerepelt a médiában, de vagy 2 éve félreállt (félreállították?) - és azóta nem hallani róla.
Ráköszöntem.
Csak nézett - majd megkérdezte: ki vagy?
Mondom neki a nevem - mire néz értetlenül, majd hozzátettem a régebbi kapcsolatainkról, amit fentebb leírtam. Erre ő: - aha - majd sarkon fordult és faképnél hagyott.
Meglepett.
Vagy már meg sem lepett?
Nem könnyű ezt a kérdést kezelni.
Először akkor találkoztam ilyennel, amikor az első munkahelyemen egy kollégám mesélte, hogy Hobó évfolyamtársa volt és együtt jártak valami ökör-körbe, ahol rendre elsiratták a szocializmust és a fiatal értelmiséget. Aztán amikor Hobó nagyember lett, akkor úgy átnézett a régi ismerősökön, mint a hideg fogas az aszpikon.
Szóval nekem az a probléma, hogy megismerjem-e a 10-20 évvel ezelőtti ismerősöket.
A legtöbb esetben tényleg érdekelne, hogy mi van velük. Viszont az elmúlt években előfordult már néhány hasonló eset. Ilyen mint vasárnap, még nem volt, de olyan hogy az örömmel üdvözölt régi ismerősről lepattant a találkozás, olyan már igen.
Rossz az arcmemóriám is, da ha egyszer megjegyzek egy pofát, akkor megismerem 30 év múlva is.
Azt hiszem jobb úgy járni-kelni, hogy csak annyira nézek körül, nehogy nekem jöjjön valaki.
A menetrend a szokásos volt: hónapokkal korábban elterveztem, hogy így lesz meg úgy lesz, aztán egy hónappal előtte nekiállok mexervezni valami feleakkora bulit, néhány nappal előtte meg már a pokolba kívánom az egészet.
Aztán végül mindig jobban sül el, mint amennyire nincs kedvem hozzá.
Most a kerek évforuló miatt valami nagyonnagy bulit akartam, rengeteg emberrel, hajóbérléssel, satöbbi.
Aztán végiggondoltam és szerényedtem: oké hogy most minden nagyon jól megy, de nem szabad elfelejteni a magyar betegséget, az irigységet, ha a legkedvesebb ismerőseimet egy ilyen bulin látom vendégül, az őszinte barátaim száma azonnal megfeleződik, a családom fujrésze meg még jobban fog utálni.
Így 30 emberrel egy mérsékelt ebéd volt a kedvenc éttermemben. Most is utáltam előtte a dolgot, nangyon nehezemre esett összeszedni magam és odamenni, de ritka jó társaság jött össze, ráadásul megismétlődött az, ami tíz éve egy nagyobb huli után: a társaság egyik tagja meghívta az egész csapatot a házába és ott folytattuk.
Születésnapjaimon általában bölcs gondoltaim vannak ;o))))
Tavaly azt találtam mondani, hogy "az ember inkább előbb haljon meg, mint később".
Most meg nem mondtam semmit, csak gondolkodtam.
Nem baj, ha múlik az idő, amennyiben tartalmasan múlik.
Ha több az elvégzett feladat, mint a halogatott.
Ha van mire visszagondolni: de jó hogy megcsináltam ezt is meg azt is.
Ha van mit felmutatnom.
És ne adja Isten, hogy bármikor ráébredjek arra, hogy amire éveken keresztül büszke voltam, az egy nagy nulla.
Szeretem a fényt és szeretem ezt az időszakot, amikor olyan hosszúak a nappalok és rövidek az éjszakák.
Gyerekkoromban Leningrádban láttam fehér éjszakát és az utóbbi években egyre jobban szeretném a június végét valamelyik skandináv fővárosban tölteni. Esetleg a Spitzbergákon, ahova régen készülök.
Az elmúlt két héten többször néztem végig, ahogy megvirradt. A dolgozószobám ablakán kinézve három hegységre van rálátásom. A Pilis a szűk környeztem, a Börzsöny is majdnem mindig látszik, de tiszta időben a Cserhát hegyei is megjelennek a látótérben. Érdekes, hogy három óra előtt ÉSZAKON jelenik meg valami szürkés fény, nem pedig északkeleten, ahol ilyenkor kel a nap. Negyed négy-fél négy felé a kék szín száz árnyalata látszik, az égen ezer vonal, kis felhők, repülők hátrahagyta kondenzcsíkok, fénytörések, mind mind más színű. Ilyenkor az a szó hogy "kék" egy üres fogalomnak tűnik ehhez a pompázatos skálához képest, sőt, a Panthon is csak egy unalmas műtárgy.
Ha a hátsó szobából nézek ki, ellátni a budai-hegyekig, ezek ilyenkor még vaksötétben kuksolnak, csak a Hármashatár-hegy tetején pislognak a piros lámpák, mintha valami kupleráj lenne ott. Észak felé azonban alattam a falu, és ugyan még be vannak kapcsolva a közvilágítás lámpái, egyre kevésbé számítanak.
Az eleinte csak haloványan derengő fény, erősödik, aztán már itt-ott vissza is verődik. Ilyenkor szólalnak meg a feketerigók, akik úgy örülnek, hogy túlélték ezt az éjszakát is, hogy a koncertjük túltesz a víner filharmónikeren is. Ez a pittypalattyolás meghallgatható minden május-júniusi reggelen, a koncertbelépő ára vagy egy korai kelés, vagy egy kései lefekvés.
Bármelyiket fizetem, a szívem rendetlenkedik másnap.
És az emlékek, amiért külön is szeretem ezt a napszakot.
A legutolsó lépésem a felsőoktatásban: egy szakdolgozat, amit éjfélkor kezdtem és hajnali ötkör lettem vele készen.
Vagy húsz éve, amikoör még sorbanállás volt a taxiállomásokon, és egy barátommal maszekoltunk az éjszakában és a drosztokról loptuk az utasokat, szépen becserkészve őket, hogy "maszek megfelel?"
Sokszor virradt ránk, és azok feledhetetlen éjszakák voltak, a macskaköves, kétszer egysávos Hungária körúttal, a Kálvin téri City grillel, ahol egész éjszaka isteni lacipecsenye volt, vagy a Rudas László utcai Volán büfével, ahova beszemt3elenkedtünk, bár a taxisok -ha kiderül, hogy mit csinálunk az éjszakában - megnyúztak volna.
Állítólag a kiegyensúlyozott életvitelhez hozzátartozik évi két napfelkelte végignézése. Ahhoz viszont nagyon korán kell kelnem, de nem hagyom ki. Aztán uztána majd egészségersen élek, korán fexem, korán kelek, sportolok, meg ilyenek.
Talán már holnap!
Véletlenül meghallottam Grieg Peer Gynt szvitjét és két emlék ugrott be, mégpedig Aase anyó halálának két különböző ábrázolása.
Az egyik egy nagyon régi történet, talán 1983-ból, amikor a Budapest Sportcsarnokban volt egy jótékonysági műsor a Nemzeti Színház javára. Nagyon sokan léptek fel, amire így 18 évvel később emléxem: Az Omega playbackről, de füstölve elimitálta a Gyöngyhajú lányt, Bessenyei Ferenc haőgazdag lett volna, jahadihadihadomm, aztán Törőcsik Mari eléneklte Kurázsi mama dalát, szintén playback és közben a magnó begyűrte a szalagot, húdeciki. Az egész produkció csúcsa volt egy duó: Gobbi Hilda és Sztankay István Ibsen Peer Gyntjéből, amint a haldokló Aase ágyán ülve fia bekapcsolódik édesanyja hallucinációiba és eljátssza, hogy a betegágy egy a havon száguldó trojka – és az öregasszony így siklik át a halálba. Akkora alakítás volt, hogy közben előttem és mellettem többen a szemüket törölgették, utána majd egy percig döbbent csend volt a Sportcsarnokban és csak az ocsúdást követően kezdtek tapsolni. (mire képes két igazi színész!)
A másik sztori talán hat éves: Grieg is megformázta a fenti jelenetet csak egészen másképp. Egy fájdalmas, melankolikus dallam után Aase néhány sóhajjal búcsúzik az élettől, és e sóhajokat a zene tökéletesen megmintázza, szinte érződik, ahogy elhagyja a lélek a testet és ahogy megnyugszik, ahogy megcsendesül a haldokló. A Zeneakadémián Kobajashi Ken-Icsiro jubileumi koncertjén adták elő ezt a zenét és mind a karmester, mind a zenekar remekelt. A közönségben egy faszkalap pedig nem bírt magával és beletapsolt a végébe, amikor két csendes sóhaj még hátra volt a zenében.
A közönség szinte felhördült és azonnal elmúlt a katarzis.
És most jut eszembe a halál még egy művészi megformálása. Érdemes meghallgatni az utolsó Queen lemezt, a Made in Heavent. A vége az elmúlást követően szabályos séta a pokolban. Félelmetes és iszonyú!
Ma délelőtt jutott eszembe Ani, és valami megszállottság jött rám, hogy ezt leírjam, pedig nem egy fontos dolgot teszek félre miatta - mégsem tudom kihagyni.
A legtöbb ember nem is sejti, hogy az érzéseinek mi a forrása. Ha dühöt, fájdalmat, vagy valami kellemeset érez, annak többnyire van valami gyerekkori gyökere. Én ma rájöttem egy ilyenre – ezért jutott eszembe Ani. Kábé harmincöt éves a sztori, és nem vagy biztos abban, gondoltam-e azóta Anira, de az ma lett nyilvánvaló, hogy az egyik gyenge pontomnak – közvetve - Ani halála az oka.
Nagyon nehezen viselem a gyászt, nem csak a sajátomat, hanem a másik emberét is. Ezzel az érzéssel sajnos ahogy telik az idő, egyre gyakrabban kell találkozni. Ma már szinte minden héten meglrint egy-egy halálhír: közvetlen barát, rokon, ismerős, ezek hozzátartozóinak, vagy olyanok halála, akikkel valaha volt valami közös, nem láttuk egymást 5-10-20 éve, de olvasom az újságban, meglátom a temetőben, mondja valaki - az elmúlása mégis fáj.
A napokban egy kedves barátom fájdalma érintett meg és ennek kapcsán gondolkodtam el – és jutott eszembe Ani, egy vizslakölyök a harvanas évekből.
Ani egy kedves barátom kutyája volt, Gézáé, aki az iskolában mögöttem ült és nagyon boldog vele. Délután lehozta a térre, és a fél osztály ott kergetőzött a kutyussal, aki majd szétrepedt a gyönyörtől. Aztán egy nap kérdem Gézát: mi baj, mert csak ült szótlanul. Azt mondta: meghal a kutyám. Szopornyicás lett és nem volt esély a gyógyulásra.
Aztán elpusztult a kis állat és én napokig hallottam, hogy szórakoztatja magát Géza a mögöttem lévő padban, nehogy elsírja magát.
Nekem ez nem sikerült, én megsirattam Anit. És többen kigúnyoltak érte. Volt hogy sírva ébredtem, mert álmomban játszottam a vidám kutyával és a boldog Gézával, aztán ráébredtem, hogy mindez nem igaz.
Most néhány évtized távolából világos: én nem a kutyát sirattam, hanem Gézát, aki kínjában összehord egy rakás sületlenséget, nehogy sírjon...
Rehabilitálnom kell Zelk Zoltánt, a költőt, akinek egy interjúban látott megnyilvánulása miatt nagyon begurultam. Zelk a második világháborúban megjárt minden rosszat, amit csak lehet, szemrebbenés nélkül elmondta a hozzátartozói elvesztését, a saját munkaszolgálatos kínjait – aztán könnyes szemmel beszélt egy vizsláról, egy német tiszt vizslájáról, aki elvesztette a gazdáját, és csak állt és nézett a távolba, nem fogadott el senkitől semmit, és nem rezzent ha szóltak hozzá. Akkor nagyon nem értettem, hogy egy ilyen sokat szenvedett hogy tud pont ezen elérzékenyülni.
Most már nincs vele problémám.
Két hete hogy közös vállalkozásba kezdtem egy régi ismerőssel. A recept már bevált – nyilván emiatt kért meg a társulásra: én az első ilyet magamnak megcsináltam jópár évvel ezelőtt, aztán ráuntam, kiszálltam belőle, eladtam. Azóta megcsináltam már ugyanezt néhány ismerősnek, akinek nem volt elég pénze, mersze és hozzáértése, méghozzá úgy, hogy a nulláról kezdve elvittem a céget addig, amíg működik már magától is. Ekkor én kiszálltam (a működtetés marha unalmas dolog, a felépítés sokkal izgalmasabb) és kivettem a részem: vagy megmondtam hogy mennyit kérek, vagy rábíztam az illetőre (érdekes hogy majdnem mind nagyobb összegre gondolt, mint én, és az egyáltalán nem érdekes, hogy nem mindet fogadtam el)
A mostani partner már közreműködőként szerepelt egy korábbi csapatban, de önállósodni akar. Belekaptunk. Már működik a vállalkozás, a héten már volt bevétel is, és ha így folytatjuk, akkor május végére kifutunk nullára, azaz az utolsó befektetett fillér is megtérül. Az apró bibi az egészben az, hogy a mostani partnerem elszólta magát, ugyanis ő úgy gondolta, hogy ha beindul a bolt, akkor „visszafizeti” nekem azt a pénzt, amit „kölcsönadtam” neki a vállalkozáshoz.
Nem szeretek vitázni, ilyen kérdésben olyan emberrel, aki csak játssza a hülyét (hiszen túl van már egy pár vagyonmegosztáson, amikoris vállalkozásokat osztottak meg) pláne nem.
A közös bulik lényege, hogy olyan rendszert kell kidolgozni, ami eleve kizárja a másik megrövidítésének a lehetőségét.
Én általában vakon megbízom mindenkiben, akivel együttműködöm (olyan kevesen vannak, hogy nagyon könnyű) egészen addig, amíg észre nem veszem az első apró jelet – és akkor vége –nem csak a közös vállalkozásnak, hanem a kapcsolatnak is: az illető többé nem létezik a számomra.
Persze a fene tudja, hogy igaz-e, amit a bizalomról írtam, hiszen a pakliban mindig benne van a szakítás, és általában úgy építkezem, hogy nagyon ne bukhassak az ügyön.
Partnerem annyira nem fineszes, hogy látná: mi működteti a vállalkozásunkat és hogy ez hozzám kötődik. Probléma esetén én elegánsan el tudom húzni a csíkot a bevételt hozó két emberrel (én vettem fel és képeztem át őket) és a hozzájuk tartozó infrastruktúrával. A társam meg ottmarad az általa kibérelt objektumban és kezdheti elölről egyedül – csak nem tudja, hogy kell embereket kiválasztani, felvenni és betanítani.
Ki is mondta, talán Andrew Carnegie, hogy „vegyél el tőlem mindent, amit tudsz, csak az üzletkötőimet hagyd meg, és én egy év múlva ugyanitt leszek, ahol most vagyok”.
Azért érdekes ez a kérdés, mert egy időben magam is számtalanszor feltettem magamnak. 1988-ban lett saját kertem és nagyon nem érdekelt, mit történik benne. Arra figyeltem, hogy ne verje fel a gaz, de mosolyogtam a szomszédokon, akik (oké, ők panelból kerültek oda, én meg rövid kihagyással egy kertes házból) szinte hisztérikusan magáztak minden egyes fűszálat. Tettem bele néhány rendetlen palántát, aztán ültettem kardvirágot, méghozzá úgy, hogy leszórtam a gumókat a földre, belenyomtam az ásót, aztán az így keletkezett résbe belerúgtam a gumót, ahogy esett, úgy puffant...
Aztán két évvel később észrevettem magamon a változást, és mondogattam is: ha valaki korábban megjósolja ezt, valószínűleg szemberöhögöm.
Talán azért fontos – és ezt csak néhány éve tudom – mert a kert az egyetlen olyan örömforrás, amit valamennyi érzékeddel egyszerre tudsz élvezni. Nem véletlen, hogy az évezredes kultúrájú japánoknál vannak komoly hagyományai a témának. Ők azt mondják, hogy napi egy óra munka a kertben (persze korán reggel) elűzi a negatív erőket és segíti a harmóniát a természettel.
Mosolyognom kell magamon.
Kábé húsz éve egy gyönyörú Húsvétvasárnap a barátnőmmel végiglátogattunk néhány ismerőst és rokont, és elég "sajátosan" éreztem magam a mellényes öltönyömben a szakadt kertészruhájukban feszengő emberek között: mint amikor a grófúr leereszkedik a mezőn dolgozó pórnép közé.
Most én is pórnép vagyok, mert így ünnepelek. Az ebédhez persze szépen felöltözünk és megemlékezünk Jézus feltámadásáról, de előtte és utána nyomás a kertbe!
Délelőtt néztem egy kicsit a misét és a pápai áldást.
Szegény öreg bácsi, miért nem hagyják inkább aludni? Nem tudom volt-e példa arra, hogy egy pápa missziója nem a halálával, hanem a visszavonulásával ért véget, de II.János Pál - mint annyi mindenben - igazán szakíthatna a hagyományokkal, ha vannak ilyenek.
A mise közben érdekes gondolatok és érzések foglalkoztattak. Ady sorai jutottak eszembe: "Hiszek hitetlenül Istenben."
Nem az istenhittel van problémám, ebben a kérdésben teljes az egyetértés saját magammal már vagy 10 éve, hanem az egyház és a keresztény hagyományok azok, amikkel nem tudok elszámolni.
Száz százalékig egyháztagadó vagyok!
A mai krisztusi egyházaknak SEMMI KÖZÜK a krisztusi eszméhez, a szeretethez, a megbocsátáshoz, a szelídséghez.
Sokkal inkább a képmutatás, a hatalom, a vagyon az, amiről szól a történet.
Az egyház számomra a református pap nagyapám kicsinálását, az összeharácsolt birtokok visszakövetelését, a drága autókon furikázó papokat, a két Hegedüs Lóránt gyűlölködő uszítását, az inkvizíciót, a Scorsese film betiltását, a kenetteljes köntösbe bújtatott politikai agitációt jelenti.
Mégis megdobban a szívem, amikor Úrfelmutatást látok, vagy egy zsoltárt hallok. Visszaemléxem a régvolt gyerekistentiszteletekre, amikor a lelkipásztor felesége vasárnap 9-től kábé 3/4 10-ig érthetően, szinte meseszerűen beszélte el a bibliai történeteket. Érthetően, ahogy egy gyerek képes befogadni. A bibliai jártasságomat ennek köszönhetem.
Ugyanakkor hiszem és vallom, hogy ha bárki Istennel akar találkozni, az ne templomba menjen, mert Isten nemigen jár oda.
Istent könnyebb megtalálni akkor, amikor feláldozol valamit az életedből valaki más javára. Lemondasz egy éttermi vacsoráról és az árát odaadod egy rászorulónak no persze nem úgy, hogy megdobsz egy csikkszedőt 5k-val. Vagy lemondasz egy tévé előtt eltöltött kétórás unalomról, és felkeresel egy régi ismerőst, akinek a legnagyobb boldogság, ha valaki rányitja az ajtót és figyel rá egy darabig.
És közben nem vagy oda a saját nagyszerűségedtől.
Szerintem az Isten az ilyen apróságokban rejtőzik.
Lajám!
Igen, igazad van, valóban félreérthető, vagy inkább ellentmondó volt a könyves történet. A helyzet az, hogy a vállalkozói ötletek közül azokat írtam meg, amelyek nem igényelnek tőkét, csupán egy ötlet, némi finesz és sok munka kell hozzá.
Tíz éve többek között az egyik ilyen volt: csinálni egy katalógust, benne a Magyarországon fellelhető összes hirdetési lehetőség valamennyi paraméterével: terjesztés, tarifák, olvasottság, stb. Egy kanyi nélkül el lehetett kezdeni. Mára virágzó kiadóvállalat lett belőle, Média Ász néven.
Ilyenek vannak most is a tarsolyban.
Ami meg nekem volt a kérdés: befektetési lehetőség. Ami biztosan nem jó: tőzsde, ucsorahitel, bankbetét, állampapír, "tutibiztos" vállalkozásba társulás.
Hanem valami más.
Egy asztaltárs mailben ajánlotta az internetet.
Megválaszoltam, hogy amennyire én tudom, az interneten főleg nagy pénzeket buknak emberek és cégek - tehát egyelőre nem látom a megtérülést. Nyilván ő sem, mert vagy egy hete nem válaszolt.
Igen, a telek jó ötletnek tűnik. Én is gondoltam rá, de egy jó befektetés lényege (ha vásárlásról van szó) hogy NAGYON OLCSÓN kell mexerezni a portékát. ÉS telket nagyonolcsón nemigen lehet kapni, mert mindenki tudja, mire megy a játék.
Velem szemben van egy üres telek, hetente három autó áll meg és kérdezi: kitől lehetne megvenni.
* * * * *
Nem tudom, a lányom igényli-e egyáltalán a társaságomat. Én szeretnék nem csak fizikailag vele lenni, de nincs közös nevező. Valamelyik este meséltem fiatalkori sztorikat, egy darabig udvariasan leplezte az unalmát, aztán átment vigyoriba, mindenen nevetett és felidézte az Airplane ama részét, amikor a főhős meséli az utasoknak a szerelme történetét, és a hallgatói felakasztják maguzkat, harakirit követnek el, stb. :)))))
Nem erőltetem.
Gyűrűzik tovább a családi hagyomány.
Életem egyik legnagyobb problémája az apámmal való viszonyom. Sokkal kevesebbet volt velem, mint amennyit szerettem volna. Aztán fizikailag együtt voltunk, de ő nem nagyon beszélt velem, ha én meséltem neki, akkor nem figyelt oda. Főleg a teljesítményem érdekelte, az eredményeim, vagy ezek hiánya. A gondjaim, a problémáim soha nem jutottak el hozzá. Úgy éreztem: nem szeret, sőt, hülyének tart. Ezt egyszer egy rossz pillanatában meg is mondta. És soha nem fogja megtudni, mit tett velem abban a pillanatban. Talán 30éves koromra kerültem egyenesbe saját magammal és akkorra szűnt meg bennem az állandó bizonyítási kényszer.
Valamikor akkortájt értettem meg az egész helyzetet: ő sem kapott otthonról soxeretetet. Sőt, ez így nem is igazságos. Én kaptam, sokat, nagyon sokat, de elég sajátos módon. Ő nem volt ilyen szerencsés helyzetben, mert ő szinte semmit.
Egyszer direkt ezokból látogattam meg nagyanyámat: beszélgetni akartam vele a szüleiről és a gyerekeiről - áttételesen a szeretetről.
Döbbenet, a sztori teljesen hasonló.
Amikor megkértem, meséljen az édesapjáról, ő nem emóciókat elevenített fel, nem azt mondta, hogy az ölébe ültette, szúrta a szakálla és jó pipadohány illata volt (mint ahogy elképzelek egy ilyen századfordulós jelenetet) hanem felsorolta, hogy mit vett neki az apja.
Brrrrrrrr.
És akkor még én csodálkozom, hogy kevés a közös pont a lányommal!?
Ja értem, azt hittem, az nem komoly.
Két sorral feljebb írtad, hogy könyvet is írtál, annyi ötleted volt, aztán egyből utána megkérdezted, hogy nincs-e valami ötlet.
Ha nekem most pénzem volna, és tudnék várni pár évet, telkeket vennék Budapesten, külkerületben. Nőnek ki a lakóparkok, társasházak a földből, de nemsokára nem lesz hova építeni. Most nézem, Szegeden 90-130 ezerért/m2 adnak vadiúj kulcsrakész lakásokat, Pesten meg 250-450e között vannak. Horribilis haszonnal gondolom, mert az építőanyag Szegeden sincs ingyen. Én is vennék telket, ha nem albérletben laknék, és nem lakásra gyűjtenék...:(
Most van itt az a nap, amelyikre beírtam, hogy a lányommal időzöm és nem csak fizikailag. A közös reggelin kívül egyetlen percet sem sikerült vele lennem. Talán majd most, ha befejezem az írást.
Megijedtem magamtól a héten.
Az apropó: a Kacsóh Pongárc úti csomópontzban a következő jelenetnek voltam szemtanúja:
egy hatalmas terepjáró a Hungária körútról az M3-ra vezető hídon az út közepén a két sáv között lefékezett, kipattant belőle egy kétméteres, kopasz izomagyú, oda rohant a mögötte megálló autóhoz és ököllel lekezdte ütni a vezető oldali szélvédőt.
Az egész egy pillanat alatt játszódott le és nem is nagyon lepődtem meg rajta, mégis görcsbe rándult a gyomrom, és azt mondtam az utasomnak, hogy én letekerném az ablakot és belelőnék az őrjöngő baromba.
Méxerencse, hogy nincs fegyvered, mondta az utasom, és ebben egyetértettünk. Aztán röviddel később azt mondtam, hogy annak minimális az esélye, hogy én egy ilyennel konfliktusba kerülök, ugyanis tudom a közlekedési szabályokat, aminbek az első pontja: az ilyeneknek mindig elsőbbségük van. Ez a lehető legjobb megoldás arra, hogy a lehető legminimálisabb kapcsolat legyen közöttünk.
Nem tudom, mit véthetett az agresszió áldozata, a kopasz valószínűleg ebvágott elé, ez meg rádudált, ahogy ilyenkor lenni szokott, rosszabb esetben mutogatott.
Évekkel ezelőtt igyekeztem az ilyen pofátlankodót nem beengedni, ha láttam hogy jön, akkor ráhúzódtam az előttem menőre és juszt se.
2-3 éve már biztosan nem izmozom az ilyenekkel, két okból.
Az egyik: egy nagyon kedves ismerősöm egyszer azt mondta, hogy az ember akkora, amekkora dolgok felidegesítik - akkor kaptam a fejemhez, hogy "Úristen, milyen törpe, vagy inkább seggdugasz tudok lenni néha".
A másik már valahol az előző gondolatból következik: ha önálló és gondolkodó ember akarok lenni - márpedig ezt 20-30 éve eldöntöttem, anyám szerint már 4 hónapos koromban "egyéniség" voltam (zárójel-szmájli-zárójel bezárva) akkor nem szabad engedni senkinek, hogy akkor szerezzen befolyást a tudatom fölött, amikor akar.
Nopersze ez nem mindig sikerül, de törexem rá és egyre jobban megy: a szabadság illetve az a tény, hogy ÉN vagyok a saját magam ura azt (is) jelenti, hogy senki nem elég ahhoz, hogy rendelkezzen a gondolataimmal. Ha dominálni akar, maximum a fizikai valóságom az, amire hathat, de a szellemem az a sajátom.
