Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Technokratáknak áll a világ, hajlamosak vagyunk mindennél többre értékelni a technikai tudást. A Beatlesnél viszont nem ez számított, hanem a spiritusz, az összhang, az érzések és a nyers őszinteség, meg az időzítés. Na és a szinergia, amely nélkül önállóan, külön-külön egyikük se került volna fel a Bajnokok Ligájába.
Pont ez az ami hallani szerettem volna, így érzem én is.
Sőt sztem ez még a dalok bájosságához hozzá is ad, márhogy nem atompontos minden ütés mondjuk Zepp mércével. Én egyébként ugyan szeretem a Zepp, Purple stb. vonalat is, de sztem a Beatlesben pont ez adja a izgalmasságát, hogy nem egy metronom szól, meg egy szupercsúcs gitárszóló, hanem igazán "érzelmes" hangszerkezeléssel pótolják esetleges hiányosságot, de ezek sem feltűnő problémák, és teljesen kerek egészt adnak a dalok. Tény hogy Paul volt a legmesteribb hangszerforgató, és John volt talán a legügyetlenebb, de a zsenialitása ezt pótolta. George-nak meg nagyon izgalmas számai vannak (inner light milyen hátborzongatóan jó), ő John világához áll közelebb dalok terén.
Szerintem az szólja le a zenei tudásukat, aki nem szereti a zenéjüket, viszont nem ezt mondja ki, hanem "objektív" kritikaba bujtatja a véleményét.
Csak ez ilyen üres dolog szerintem. Ez a "Ringo rossz dobos, George rossz gitáros" legfeljebb akkor állná meg a helyét, ha alá lenne támasztva valamivel, mondjuk hogy az illetőnek adott dal kapcsán hianyerzete van, mert nem elég technikás benne mondjuk a gitarszolo vagy nem elég ötletes a dob. De ez innentől máris nem objektív.
Amennyi kellett az adott dalba, azt bele is tették.
Amit nem tudtak hozzátenni, azt megoldotta Martin. Ennyi.
Van pár Beatles dal, amit nem szeretek, de sosem technikai értelemben van vele bajom, hogy "szeretném én, csak az a szóló...", egyszerűen nem tetszik, mint dal.
George-ra visszaterve, nem hiszem, hogy bármivel is több lenne a Something vagy az I Need You, ha lenne benne másfél perc Jimmy Page-fele tekerés. Sőt.
Vagy mondok mást: kevés olyan érzéssel teli szólót hallottam, mint amit George játszik a Let It Be-ben (a filmben látható szolora gondolok most), pedig lehet, hogy virtuóz szemmel "nudli". Csak aki így gondolja és akinek ez a mérce, vagy a lényeget nem érti a zenével kapcsolatban, vagy sima Beatles-"ellendrukker", csak ahelyett, hogy felvallalna, kodosit ezzel a technika szöveggel.
Értem. Nekem azért kellemesnek tűnik George játéka, és tény hogy a kezdeti időkben sok kidolgozatlan szóló volt, de sztem később nem lehetett nagyon belekötni, jó nem volt olyan mint a legtechnikásabb gitárosok, vagy szupergyors zúzós gitárvirtuózok.
De pl. Cloud 9-on nagyon jól játszik, vagy a Wilburys-ben is.
És szerinted képeznie kellett volna magát, vagy nem volt jóval több már benne?
Én írtam ezt Harrisonról, remélem, hogy engem sem tervezel pofán vágni, a véleményemet fenntartom. Harrison gyönyörűen tudott énekelni (a kedvenc hangom a Beatlesből), és írt 2-3 nagyszerű dalt a Beatlesben, Here Comes The Sun, Something, While My Guitar... (Már ha tényleg egyedül írta őket, ezt, ugye, nem lehet tudni.) De sajnos zeneileg egyértelműen ő volt a banda gyengepontja. Az együttesen belül Ringo Starr és McCartney játszottak a legkiválóbban a hangszerükön, ami nyilván kulcsfontosságú tény, hiszen a ritmusszekcióról beszélünk, Lennon pedig invenciózus gitáros volt (amíg el nem kezdett leépülni). De Harrison egész egyszerűen leront dalokat azzal az amatőr játékával, amire képes volt. Én vagyok az egyetlen, aki lemezhallgatás közben szurkol neki, hogy sikerüljön befejeznie az adott szólót? Csak azért, mert valaki a világ (egyik?) legjobb bandájának, történetesen az én kedvenc bandámnak a szólógitárosa, még nem feltétlenül tud profin gitározni.
Clapton arca jut erről eszembe, az az arckifejezés, amit akkor vág, amikor valami olyasmit kérdeznek tőle - most hirtelen nem is tudom, melyik filmben, talán a Scorsese-ben -, hogy örült-e volna, amennyiben (mint az, ha csak kósza ötlet gyanánt is, de fölmerült) tényleg beveszik a Beatlesbe, és erre nem válaszol semmit, de az arcára van írva, hogy ez mennyire hülye kérdés.
Akaratlanul is de olvastam jó pár nappal ezelőtt vki, írta itt hogy Harrison jó-jó okés, de legalább rendesen megtanulhatott volna gitározni. Ugyanilyen okosságot mondott pár hete egy emberke akivel találkoztam Ringo-ról is, hogy oké hogy Beatles tagja volt de miért nem tudott dobolni, nem lehetett volna olyan bevenni a bandába aki tud is?
Nem mondom hogy nem vágtam majdnem pofán az illetőt, pedig elvileg zeneértő is volt, Floyd, Zepp stb. tartalmas zenéket is hallgatja.
Mi a ti meglátásotok, tényleg van alapja ezeknek, vagy csak a irigység faktor? Tudom egyikük sem ér fel a legtechnikásabb zenészekhez, Collins, Jimmy page stb., de azért egy jó erős szintet képviselnek azért sztem.
Sztem hűtsd le megad, senki nem személyeskedett. Én viszont nem fogom eltűrni tőled ezt a hangnemet. Majd az indulása óta itt vagyok a fórumon, 20 éve, napi szinten olvasom, és tisztelek is jópár tagot itt, egyik legnagyobb Macca rajongó vagyok (voltam, John előzi), első legnagyobb album, bootleg stb gyűjteményem volt Macca-tól is, sokaknak adtam, csereberéltünk, eszmét cseréltünk, gyerekkorom óta minden nap a Beatles-ről (is) szól, rengeteg elemzés könyvet olvastam már a 80 évektől kezdve, úgyhogy nem fogom eltűrni, hogy valaki ha megmondom saját véleményem, akkor lehülyézzen, bocs de nem szeretnék veled tovább diskurálni, inkább már értelmesebb tagokkal cserélnék eszmét a továbbiakban. Hi Hi Hi....veszlát...
...@szt@kʋɾv@...mi van itt?? Utoljára kb. 30 éve láttam ilyet, amikor általános iskolás ötödikes lányok azon vesztek össze ki kibe szerelmes a New Kids And The Block-ból.
Szerintem ezt a "mi lett volna ha...", meg "mit csinálna ma, ha..." típusú fejtegetéseket jó lenne elfelejteni már, mert az égvilágon semmi értelme. A tények ismeretében persze remekül el lehet diskurálni és mindenki kedve szerint fitogtathatja széleskörű tájékozottságát a felmerülő témákban, de a fikciós viták elég nevetségesek. A Beatles / Lennon történelem viszont azért is kiváló téma, mert a mai PR marketing uralta világ több ponton is, kisebb vagy nagyobb mértékben hamis képet alakított ki a köztudatban.
"Ha Lennonnak igazán fontos lett volna a Beatles, lett volna jópárszor esélye rá, hogy újra összerántsa a bandát."
Ezt mire alapozod? McCartney vagy Harrison miért akart volna újra összeállni? Harrison a saját útját járta, 74 után kb egymásra se néztek Lennonnal, meghát eddig arról szólt a fáma, hogy Macca-t ki nem állhatta és nem volt hajlandó újra játszani vele. McCartney meg köszönte szépen ezalatt befutott a Wings-szel, az pedig, hogy elővett általa egyedül írt Beatles dalokat (csakúgy mint Harrison a Here Comes the Sun-t, vagy Lennon a Come Together-t, amikhez még előbb is nyúltak vissza mint Paul a sajátjaihoz), nem tudom miért releváns ilyen szempontból. Akárhányszor előjött a Beatles téma a 70-es évekbeli interjúiban, az annyiban kimerült, hogy "nem és nem, nem állunk újra össze", és nem filozofálgatott órákat a felbomlásról a sajtóban. “The Beatles split in sixty nine and since then they been doing fine. And if that question doesn't cease ain't nobody gonna get no peace.” mondta nem egyszer az öreg a kérdésekre akkoriban. Nameg mindhármójuk részéről ott volt a hatalmas egó és tudjuk, hogy a hármójuk kapcsolata, főleg a John és Paul közötti szál, sokkal de sokkal komplikáltabb volt ennél. A másik meg, Lennonnak élete végéig baromi fontos volt a Beatles, és az obszesszív kapcsolata egyrészt (a Lennon/)McCartney-val, valamint a Beatles-szel mint fogalommal és jelenséggel, az egész 70-es években végigkísérte. Az meg, hogy igazán fontos volt-e neki a banda, vagy újra "Beatle" akart-e lenni, két teljesen eltérő dolog. Tehát ez a "ha fontos lett volna neki egy kicsit is akkor egy csettintéssel meg van a reunion" elég sarkított kijelentés.
Kommentjeidben rendre irracionalitást és félreinformáltságot tanusítottál, majd erre a félreinformáltságra és a berögzött téveszméidre alapított sarkított véleményedet szintén tényként próbáltad feltüntetni. Miután megkérdőjeleztem a tényállításaid alapjainak hitelességét és a saját állításaimat képes voltam valós tényekkel alátámasztani, személyeskedni kezdtél, majd még te akarod magadat a fórumi demokrácia hiánya általi áldozatnak beállítani. Szép. :D
Értelmetlen ez a diskurzus, mivel ha a másik fél cáfolja az állításaidat képtelen vagy értelmes és értekes módon reagálni. Az, hogy "pedig deis, John volt a vezető" nem meríti ki az előbb említett kritériumokat.
A kulturális szcéna elég kemény tud lenni. Az erőforrások szűkösek, marha sokan akarnak rájuk nyomulni, és aki nem akar lúzer lenni, az bizony kihasználja, ha szembejön egy ugródeszka. Yoko a maga mezőnyében ismert figura volt Lennon előtt is, nem véletlen hívták ide-oda a performanszaival, de ez az ismertség persze nem mérhető össze Lennon világhírével. Viszont az vesse rá az első követ, aki hasonló szituban másként járt volna el. És még csak nem is egyedüli, ideértve más művészeti ágakat is. Nem is kell messze mennünk ahhoz, hogy pl. hazai vízeken is találjuk olyanokat, akikre igaz, hogy korábban is lefogtak pár akkordot a lanton, de attól lettek igazán ismertek, hogy beültek a házastársuk vagy a párjuk hajójába. Ez korántsem egyedi sztori, teljesen hétköznapi vonásokkal.
Ha Lennonnak igazán fontos lett volna a Beatles, lett volna jópárszor esélye rá, hogy újra összerántsa a bandát. A Lost Weekend idején földrajzilag is nagyon messze volt Yokótól, Macca akkortájt kezdte előszedni a spájzból a Beatles-dalokat, Harrison és Ringo a kezdeti sikerek után kezdtek csúszni lefelé, minden adott volt, hogy... De Lennon Yoko távollétében se akart már újra Beatle lenni.
Szerintem tévút Johnt vagy Pault a másik kárára elismerni illetve a másikhoz képest leszólni.
Legfeljebb abban lehet különbség, melyikük kihez áll közelebb, mint karakter és szerző-előadó.
Paulnak van 40 év előnye: az elmúlt 40 év.
Ha Lennon élne és alkotna, sok mindent teljesen máshogy ítélnénk meg kettőjükkel kapcsolatban.
Ugyanez lenne a helyzet, ha mind a négyen itt lennének még: úgy teljesen más lenne a Beatles brand és pláne teljesen más lenne akkor, ha John és George lennének a ma is élő Beatle-k.
Hiszen a mítosz (utólagos) fenntartása szempontjából ők voltak a zenekar "problémásabb" fele.
Akkor nem biztos, hogy a "jólfésült lázadó" imázs lenne irányadó (Lennon cinizmusa, Harrison fanyarsága miatt) és az se valószínű, hogy a "happy-go-lucky" Disney-Get Back elkészült volna. Sőt, akkor most azt fejtegetnék egyesek, Paul a múlt, a lejárt lemez, bezzeg John mindenkori hozzaallasa mennyire élő, érvényes, aktuális.
Szerintem egyszerűen csak (rajongói) ízlés illetve nézőpont kérdése, ki melyiküket tartja aktuálisabbnak.
Mindkettőt meg lehet indokolni - és ehhez nem kell leszólni a kevésbé kedvencet sem. Meg egymás álláspontját sem. :)
Sztem erről senki nem beszélt, én sem mondtam hogy John nagyobb lett volna (úgy kiforgatjátok szavaim mint John Jézusos riportjánál), azt mondtam hogy én szerintem mi a helyzet, és biztos többen is egyetértenek, illetve pár tényt szögeztem le, mert John-ról azért köztudott hogy bandavezér, vezető volt, és a bandát is Ő alapította, az hogy közben megváltozott a neve attól még Ő az alapító.
Remélem azért legalább a fórumon még marad a demokrácia, és meghallgatjátok más véleményét is, és normálisan reagáltok rá ahogy kell, pro és kontra.:)
Az is csak a Beatlesre jellemző, hogy a rajongók egymás torkának eshetnek azon, hogy ki a legnagyobb király a bandában. Más zenekaroknál egyértelmű a leosztás, és ezért is maradnak együtt. Ott, ha gáz van, a frontember mögött lecserélnek egy-két gitárost, és meg van oldva a személyes ellentét. A Beatlesnél ez alapból nem volt lehetséges.
Nincs itt semmi probléma, ez saját véleményem, mindenki elmondhatja a kedvencéről a véleményét. Itt esetleg indítanék egy kulturált vitát, hogy Ti hogy álltok ezzel, John vs Paul dalai, miért stb...
Sok olvasás, sok gagyi, valódi jellemek, formakövető unalmas McCartney, túlzottan dallamos dalok... hát mit lehet ezekre mondani. Látszik, hogy nem igazán vagy képben Lennonnal, McCartney-val, megúgy az egész Beatles sztorival kapcsolatban, és ez nem is lenne baj, de így szerintem inkább ne akarj engem kioktatni, ha róluk van szó.
Szubjektív véleményedet univerzálisan elfogadott tényként próbálod beállítani. "John jobb volt mert nekem jobban teccenek a dalai!". Van az elfogultság, meg az elvakultság. De ja, nekem kéne többet olvasni... :)
Még van időd tanulni, sok olvasás stb., és látod majd te is a valódi jellemeket.
John nem véletlen írta, hogy Macca csak egy szép pofi és nyálzene amit játszik (amivel persze nem értek teljesen egyet), tény hogy Lennon zenéi sokkal izgalmasabbak és mélyebbek, és megunhatatlanok, míg Paulnak sok gagyi került ki a keze alól, Obladi, Maxwell, amit már idősebb fejjel átugrik inkább az ember a CD-n, míg John minden számában van vmi izgalmas, és ahogy ő is írta a Walrust 100 év múlva is izgalmasnak tartják. És ott a pont nála.
Paul dalaival annyi a baj, főleg a szólókkal, hogy ő túlzottan formakövető, kerek, túlzottan dallamos dalai vannak, és sajna ettől sok hallgatás után unalmassá válnak, John-nak érdekes nem tudom megunni a dalait, 100x-ra sem.
Fúh baszki, hogy lehet ennyire kevés sorban ennyire sok badarságot összehordani, fantasztikus! :D "66-ig amire John nem adta áldását az nem történhetett a Beatles berkeiben, pl. ha kábszert ellenezte volna, nem lett volna." garantáltan a legmiafaszabb mondat amit valaha olvastam ezen a fórumon. Najó, a "nem is olyan okos mint Lennon" egy hajszállal a második. ááááááááá...
Macca "bevallott félénkségére" még mindig nem kaptam forrást, de türelmesen várok. Azt sem tudom, mikor találta ki Lennon a bőrszerkót (ami inkább a hamburgi Exis közeghez kötődik) vagy a banda kinézetét (a beatle sérót Paul-lal együtt kérték Jürgen-től a párizsi újtukon, míg az öltöny Brian öltete volt, ha pedig a Quarrymen-i napokra megyünk vissza Paul volt a felelős az "egyenruháért"), de mindegyis. Paul volt az, aki a londoni avantgárd scene-ben valóban részt vett (William Burroughs-szal többször találkozott, Stockhausen zenéjével ismerkedett, Luciano Berio konctertjére ment, Bertrand Russell-t is meglátogatta stb), az International Times pénzügyi támogatója volt, az Indica-val is teljesen összefonódott, Robert Fraser, John Dunbar, Warhol és még sorolhatnánk a neveket, közben állandóan filmeket készített magának stb... Mindezek alatt Lennon lsd-vel fűszerezett félig depresszív családi idillben múlatta a napokat Weybridge-ben. Kábszerekre vonatkozó "újítások" sem tudom, hogy fűződnek Lennon nevéhez. Dylan-nel füveztek először mind a 4-en, utána nonstop szívtak (Paul évtizedeken keresztül folytatta, még a 80-as években kapták rajta utoljára, aztán a kétezres évek elején az ötödik gyereke után elvileg letette), McCartney 66 végétől kezdve pár hónapig kb kokón élt (és a környezetében ez akkor még elég durva anyagnak számított), Lennon és Harrison első LSD adagjukat önszántukon kívül kapták, Macca valószínűleg elsőként próbálta a heroint még Fraser által... ha már a drog a mérce.
Külön tetszett, hogy felhoztad a Tomorrow Never Knows -t, amin a tape loop-ok Paul nevéhez fűződnek, csakúgy mint a Day in the Life orgazmikus zenekari részének kigondolása. Elég a szóló karrierjükre ránézni, aztán egyértelmű, ki az, aki jobban kereste az újat és a kreativitást. Persze John-ban is benne volt, hogy "tibeti szerzetesként akarom a hangomat a lemezen", és pont ezért tudtak ketten ilyen jól együtt dolgozni. Nade aki nem látja Paul kísérletezős oldalát és amit ez a bandának adott, annak nem tudok mit mondani. Egyszerűen egy alternatív Beatles sztorit él meg.
A "királynőt" nem tudom hol "baxta le", de gondolom mire próbálsz utalni. Külön érdekesség a sztoriról, ami eloszlatja a "Macca az se tudta mi a helyzet" téveszmédet: "Ever cheeky, John whispered to Paul at one point that he was going to ask the toffs in the audience to rattle their jewelry instead of applauding. Paul’s reply was a taunting “I dare ya!”" - Geoff Emerick könyvéből.
Felhozhatnám, hogy eredetileg az I Want You-t mennyivel hosszabbnak akarta Lennon, mégse lett ~20 perces. Ahogy arra is várom a magyarázatot, hogy ha annyira utálták a többiek a Maxwell's Silver Hammer-t (amin Lennon nem is játszik), tehát vegyük úgy "leszavazták", miért van az albumon? Hátazér' mert Paul azt akarta. Értelmetlen ezeken ilyen szempontból rúgózni.
+ estimesének:
JOHN: I come from the macho school of pretense, you know. I was never really a street kid or a tough guy. I used to dress like a Teddy boy and identify with Marlon Brando and Elvis Presley, but I was never really in any real street fights or real down-home gangs or nothing. I was a suburban kid, imitating the rockers. But it was a big part of one’s life to look tough. I spent the whole of my childhood with shoulders up round the top of me head and my glasses off because you weren’t – because glasses were sissy, and walking in complete fear, but with the toughest-looking little face you’ve ever seen. Getting into trouble just because of the way I looked, but that’s what it was, you know, wanting to be this tough James Dean all the time. It took me a lot of wrestling to stop doing that. I still fall into it when I get insecure or nervous. I still drop into that I’m-a-street-kid, but I have to keep remembering that I never really was, you know. [laughs] I don’t know whether I would have survived on the streets of New York when I was sixteen, I was a little fruit when I see some of the kids around here. [...]
I look at early pictures of meself, and I was always torn between being Marlon Brando and being the sensitive poet, the Oscar Wilde part of me with the velvet and the feminine side, and I was always torn between the two. But mainly opting for the macho side, because that’s what one dealt with [inaudible] all the time. And if you showed the other side, you were dead.
Nem téged old schooloztalak le, hanem a nonszensz Lennon centrikus narratívát, ami főleg John halála után lett uralkodó, és mára elég elavulttá vált. :) (Példának okáért, egy 20 éves is követheti az old school mítoszt.) A másik amit kiemeltél meg csak pont csak egy puszta reflektálás volt egy korábbi kommentre, aminek kb annyi valóságalapja mint az én állításomnak. 50-50.
"tartom, hogy a Beatles központi figurájának évtizedeken keresztül Lennont tekintették" És én ezzel nem vitatkoztam. A mainstream médiában folyamat ez volt meg 80 után. (60-as években ilyenről nem volt szó, a 70-es pedig megint más világ). De érdemes ennek a miértjét is megvizsgálni, ami nem abban áll, hogy Lennon valami felsőbbrendű lény lett volna a bandában.
Számomra megdöbbentő felismerés, hogy ennek a két fazonnak a személyiségét, tetteiket, jelentőségüket és a zenekarban betöltött szerepüket hogy tudjuk mi rajongók ennyire ellentétesen megítélni.
Elnézést a fura párhuzamért, de nekem Arany és Petőfi jutottak eszembe, mint ugyanazon érme két lehetséges oldala. Az egyik a szorgalmas és pallérozott stíluskirály, a másik az indulatok vezérelte ösztönember, aki körül mindig forr a levegő. És mind a kettő megkerülhetetlen zseni.
