AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Nem nagyon tudom elképzelni, hogy a legendás státuszt illetve a death metal besorolást ezzel a lemezzel harcolták volna ki maguknak. Ahhoz persze, hogy valami jó legyen, nem annak lennie, aminek felcímkézik. Csak az a baj, hogy ez a hardcore és sludge keverék szinte semmilyen tekintetben nem tud nekem jó lenni. A teljes mértékben mocsári hangzás, az éneknek elhazudott hőbörgés meg még a bugyuta szövegvilág (Flexing Muscles, jaaaaajjjj...) az egész albumot áthatja, egyedül az Intermission zongorája, ami igazán tetszett, és az utána lévő két számban is összeszedik magukat, csak ott sikerül eredetit és maradandót alkotni, emellett a legutolsó dalban is még próbálkoznak. És még egy "kis színes": anyám mellett számos extrémebb (black, death, doom) NRA le tudott már menni anélkül, hogy akár a hangerővel is baja lett volna... most azonban ő is megkérdezte, hogy "mi ez a szörnyűség, ez zene?!". Sok minden van, amiben nem értek vele egyet, és nem adok a véleményére, most azonban eléggé telibe talált. De mások véleményétől függetlenül is ez csak egy elég jóindulatú 10/4.
Valószínűleg az ezredforduló környékén jobban bejött volna ez a hard rockosított Dream Theater, mert ma már csak az üres kivagyiságot hallom belőle. Vagyis annyira nem is hard rockos, inkább csak a tipikusan jóembereskedő énekhang miatt van egy kellemetlen mellékíze, de igazából nyugodtan le lehet az egészet DT-zni. A zenekar tagjai saját területükön nyilván géniusznak számítanak, de ahhoz képest elég sematikusan közelítenek a progresszivitáshoz, meg úgy a zenéléshez is. A sztárséfek összedobtak a szépen megterített asztalra egy fokhagymás piritóst. Kurvára kiszámítható már ez az egész hangszerhokizós, váltásokkal teli dzsungel. Patinás gejl, ahogy a borítón a dobverőket tartó oroszlán, meg a főnix vagy micsoda a kéjbordával, meg a belógó gitárnyakak. Jajmár.
Kár, hogy csak ennyire futotta a munkásságukból, mert ez egész jól sikerült. Kicsit olyan andalító szalonzene a '60-as évek és a jazz behatásaival, de egyikben sem ragad le, és egyiknek sem a negatív oldalát hozza, hanem inkább jó színesítése az akkori progresszív világnak. Nekem a köztévé '80-as évekbeli aláfestő zenéi is eszembe jutottak róla, de persze azokhoz képest egy magasabb színvonalon megszólaltatva. A végén pedig látszott, hogy ebből túl tudtak volna lépni egy lendületesebb, erőteljesebb hangulatvilágba is... és valószínűleg nem álltak volna meg ennél, sokkal többre is vihették volna. Marad ez, meg 10/7.
Szerintem nem csak én vagyok úgy, hogy egy ikonikus zenekar ikonikus tagjának halála után hajlamos vagyok az életmü gyengébb pillanatait is utólag szebbnek látni. Valahogy mégis így voltam az Infernoval, ami önmagában nézve nem rossz, de nálam a diszkográfiájuk legmellőzöttebb pontjai közé tartozik. A Morning Star és a Serpent Saints közé ékelődve különösen szembeötlő, hogy itt bizony jóval kevesebb a kiugró dalok száma és a mocsokban tapiskáló hangzás se könnyíti meg a dolgot (mondjuk a málházós Descent Into Inferno ezzel együtt lesz igazán ellenállhatatlan szörnyeteg). Ugyanakkor az is igaz, hogy szónikus retekségek kedvelői méltán ölelhetik keblükre mondjuk néhány Eyehategod korong társaságában.
Nevezzetek akárminek, de én elég fogalomzavarban voltam a szóban forgó művésznővel kapcsolatban, eleve inkább a '90-es évekre tettem volna a munkásságát... már ha nagyon tudtam volna róla bármit is, inkább halványan derengett a neve. A lemez első fele viszont nem hagy kétséget, hogy ez vegytiszta '80-as évek, enyhe diszkópop sok dobgéppel és egy amúgy még jó és elviselhető stílusban operáló énekhanggal. Szerencsére viszont ez az egész csak egyfajta csomagolás a sanzonbizottság felé, hogy letudta az akkoriban kötelezőket, és már a Cloudbusting végén kezd arra hangolni, ami a túlsó oldalon vár. Ahogy a The Ocean-nál, itt is két igencsak külöböző lemezt sikerült ugyanarra a korongra préselni. A második félnek az első kettő száma kifejezetten tetszett, és az utána következő ide-oda kísérletező, sok ambientet tartalmazó résznek is megvolt a maga különös varázsa. Néhol egy kicsit túl sok, néhol már nem érthető, a végén pedig visszaköszön a diszkópop... mégis jó hallani, hogy egy ilyen kreatív és érzékeny előadóval van dolgunk. Megint átlagot kell húzni... egy 3,75 pontos A és egy 6,75-öt érő B oldalból 10/5,25 jön ki.
Tisztában vagyok vele, hogy a finnek régóta biztonsági játékra mennek, ami sokaknak nincs ínyére. Tales... 2-t várni nyilván dőreség, ahogy szinte biztosan nem lesz már Am Universum 2 sem. Ezzel együtt is úgy vagyok vele, hogy a Joutsen-érából a Skyforger és a Circle lemezek mellett nálam magasan ez a top 3 egyike. A korábban már bevált recept alapján leszállítottak egy tucat jobbnál jobb dalt, amelyekért én nagyon tudok lelkesedni (ellentétben az utolsó, "méhecskés" lemezzel), minden jellegzetesség, avagy kiszámíthatóság ellenére is. És kiválóan működnek koncerten is, a Bad Blood totál katarzis volt legutóbb. Lehet pózer fasz vagyok, de nálam attól még 10/9-et megér.
Fiatal zenészek öreg zenét játszanak - ezt a történetet ismerjük, és itt már a zenekarnévvel sem árulnak zsákbamacskát. A történet szerencsére onnan is ismerős, hogy ők sem csinálják rosszul... de mintha túl sok irányból próbálnának összemarkolni a '70-es évekből, és az mind beszorul a saját korlátaik, meg a maximálisan ideálisnak nem nevezhető hangzás közé is. Vannak jó pillanataik, de nekem igazán csak a Winterland és a Midnight Meditation az, ami ki tudott emelkedni... szerencsére az összhangulat elég jó ahhoz, hogy így is 10/7 legyen.
Tényleg nem értem, mi a pláne ebben a zenekarban. A folkos dallamok miatt van egy kis '90-es évek hangulata, de totál jellegtelen az egész. Úgy ment végig a háttérben, hogy egyszer sem kaptam fel a fejem. Jobban odafigyelve néhol már a vásári giccsbe hajlanak: vannak ezek a pikulás, billentyűs lírai részek, aztán nekiállnak a kákalakki akkás dajdajozásnak, és már meg is érkeztünk a legkínosabb folk metálos szentimentalizmushoz. A Tree Of Ages fő motívumát a Dalriada is elnyomhatná, de náluk még a rosszabb dalok is jobbak ettől. Az énekes mintha egy kicsit pösze lenne - mondjuk ez még nem magyarázza, hogy egy megjegyezhető dallamot nem tudott összehozni az egész albumon. A hörgés is totál homály. Ha nem tudnám, hogy ez a nagy Amorphis, akkor egy tisztességesen megszólaló, harmadvonalas északi metálnak gondolnám. Az egyik legsemmitmondóbb NRA. Ettől aztán tényleg bármit szívesebben hallgatok, beleértve az Avatariumot, Editorst és a fogorvosi fúró vinnyogását is.
Velük szemben még a 2000-es évek első feléből eredt egy rossz koncert és egy nem túl hatásos lemez kagylózása után minden ellenérzésem, ami miatt szisztematikusan kerültem a munkásságukat. Ahhoz képest viszont most kellemeset csalódtam, hiszen ez egy nagyon jó dallamos death album, egészséges mennyiségű prog, folk és szimfonikus töltettel. A nagyon jó viszont még nem egyenlő a kimagaslóval... nálam jó referencia a Dark Tranquillity és az Opeth, akiket a legtöbbször vissza tudtam itt hallani (utóbbit ráadásul pont ott, ahol Martin Lopez is vendégszerepelt), és szintén nem lehet baj azzal, ha egy bandát a Nightwish-hez vagy az Eluveitie-hez hasonlítanak... de az már kicsit kellemetlen, ha egy ilyen hosszú múltú csapatot nem könnyű megkülönböztetni ezektől, még akkor se, ha azt mondjuk, hogy az elegyüktől lesznek ők azok, akik. Az eredetiségénél viszont még nagyobb gond, ha egyetlen pontra sem tudom azt mondani, hogy "ez igen" - talán még az utolsó számra (ami meg extra) és az Enemy At The Gates-re úgy-ahogy. Arról meggyőzött a lemez, hogy a finnek megérdemelnek nemcsak egy esélyt, de mondom: nagyon jó, de nem különleges - ezért 10/7,75.
Ez az a fajta artos pop rock, mint amilyen a Sting volt nemrég. Peter Gabriel vonal, nem véletlen a közös slágerük sem Kate-tel. Nekem ehhez hangulat kell és viszonylag ritkábban tudok teljes mértékben ráhangolódni, de olykor nagyon ott lehet a végeredmény. Persze ennek a műfajnak is Bowie ült a trónján hosszú évtizedekig. Most épp nem volt meg nálam a feeling, de ez nyilván nem feltétlen Kate hibája. Fog ez még jobban is esni(úgy mint párszor régebben) abban egészen biztos vagyok.
6,3/10
Amorphis - Under the Red Cloud
Na, ennyire jól viszont már rég nem esett NRA, mint a 2015-ös Amorphis eresztés. Nem csak régen voltak igazán jó zenék! Tőlem lehet mindent mondani rá, hogy kalevalás pilinckázás, vagy sablonos finn gothic, netán ezredszer is ugyanaz a pénzgyüjtő módozat. Ezek a kitételek cseppet sem érdekelnek. Nálam ez már a legfelső kategória, a szinte éteri tartomány, ahol a vérprofi daszerzők a nirvanáig és még azon túl is tudják fokozni a már jólismert, de újra és újra megindító érzést, mely sohasem múlhat el.
A sors genya fintora, hogy pont most került elő a két szőrmók és az évtizedekig szakálltalan Szakáll úr triója. Őket nemcsak a kinézetükről ismertem úgy-ahogy, meg a Viva Las Vegas és a Sharp Dressed Men miatt (igaz, utóbbi is a lökött dobosos falunapi zenekar miatt inkább), hanem még a Pincushion-t is hallottam tőlük, aminek valamelyik magyar zenetévén adták a klipjét. Ennél több viszont nem jutott belőlük... de nemcsak azért nem volna célszerű ezzel a lemezzel kezdeni az ismerkedést, mert részben koncertfelvétel. Itt a stúdiós számoknál is még ifjú vad cowboyok járják a texasi pusztákat a rock'n'roll, a country és a blues között, nem az a két mókás pofa, aki azért volt még most is kortalan, mert 40 éve ellenben eléggé koravénbe váltottak, zenében és énekben is. Dehát valahol minden legendának el kell kezdeni, és ezek nem olyan dolgok, amiket olyan kínosan kéne aztán dugdosniuk, mint egy másik híres texasi bandának. :-P És ebben is már ott van az a sok minden, ami naggyá tette őket. Még ha nem is a kedvenc stílusaimban dolgoznak, akkor is 10/6,75 és egyáltalán nem a legenda-státuszuk vagy Dusty Hill halála miatt.
Ilyen "pont kilenc éve vettük fel az előző lemez gitársávjait", meg "fotó a kétszáz évvel ezelőtti mongol turnéról" bejegyzések, semmi komolyan vehető.
Nyugis, laza kis progi a hőskorszakból. A zenei színvonal abszolút hozza a korszakban általános magas színvonalat. Az orgona és gitárfutamok kifejezetten tetszetősek, főként akkor mikor felkapcsolják a mélázós poroszkálást legalább középtempósra. Amivel kicsit jobban meg kellett küzdenem, az a vokál illetve az úriember kissé fás orgánuma, de végülis annyira nem zavart. Jóféle zene ez is.
6,7/10
The Vintage Caravan - Voyage
A kedvenc izlandi tacskóimról nemigen tudnék objektív bírálatot összehozni. Nyilván korántsem tökéletesek se a zenéjük, se minden daluk. Érzem a színvonal hullámzását, de például a harmadik, negyedik szám (Do You Remember, Expand Your Mind)kettőse oly mértékben talál szívem közepébe, hogy az minden más érzést felülír. És vannak még ilyen tételek, meg közepesek is, de összességben nem tudok és nem is akarok kevesebbet adni rá.
Ismeretlen ismerős. Gyerekkoromban sokat láttam újságokban, talán még a Pajtás magazin Rocksarokjában is írt róla Tibi bácsi, még volt egy jelvényem is a művésznővel, szóval ő eléggé benne volt valahogy a köztudatban. Azt hittem, hogy ez valami jó kis Kim Wilde-féle slágerpop lesz, de ahogy lepörgött a lemez azt vettem észre, hogy ezek közül én még soha egy számot nem hallottam, és olyan sokat nem is vesztettem vele. Tipikus brit szerzői lemez, jó adag úrinős művészkedéssel. Az első szám még tipikus nyolcvanas évek hangulat, később már vannak érdekes hangszerelési megoldások - amennyiben az ír kocsmai hegedülés annak számít - de azért nem nagyon engedték el a kezdeti Első Emeletes dobhangzást sem. Megnéztem az első szám klipjét, hátha feldereng valami, de azon kívül nem nagyon világosodtam meg, hogy Kati nénénk jó kis ruganyos buksza volt annak idején. Ezeket a dalokat nem játszottak a magyar rádió kívánságműsorában, az hótziher! Átlagosnál kicsivel jobb popzenének tűnik - főleg a lemez második fele - de a művésznő kellemes hangja sem tudja feledtetni, hogy a végeredmény elég álmosító.
A szomorú apropó sem tudta megkedveltetni őket. Én nagyon nem az ilyen bluest szeretem, ha ez blues egyáltalán. Pedig a Viva Las Vegast szerettem még meg nem untam, meg amíg meg nem tudtam, hogy feldolgozás, és ide is jutott egy Jailhouse Rock.
The Vintage Caravan - Voyage
Azon kevés zenekarok egyike, akiknek úgy ismerem a teljes diszkóját, hogy nem is igazán jönnek be. Van egy jellegzetes stílusuk, ami már a kezdetektől jelen van és ami miatt egyből felismerhetők, ahogy az énekes furcsa hajlítgatásai miatt is nehéz összekeverni őket másokkal. Amire most rácsodálkoztam, hogy az énekesnek milyen jó hangja van és néhol kifejezetten faszán énekel, de alapjában véve ez a lemez is csak abban erősített meg, hogy az első két lemezük elég kezdetleges dalszerzés szempontjából. Persze, rossznak egyáltalán nem nevezhető, de a Gateways volt az első lemezük, ahol már nem csak jó ötletek voltak, hanem már több dal is egész pofás lett. Fejlődésük szembetűnő, minden lemezzel egyre feljebb lépnek, az idei albumok benne van a lista-esélyesek között. 2012-ben ez azért nem nagyon fért volna be egy retró top 20-ba.
Ennek az egész NRA-zásnak a nagy előnye, hogy nemcsak zenekarokban, hanem zenei stílusokban is tudok "továbbképzést" kapni. Vagy legalábbis rájönni, hogy mennyi minden tud beleférni egy olyan kifejezésbe is, mint a "Krautrock". Valószínűleg arra is leközhelyesíthették, hogy mindenféle német zene a '70-es, '80-as évekből... mert én itt valahogy kevés káposztaszagot éreztem. Vagy ha mégis, akkor a Scorpions is tulajdonképpen ezzel kezdett, mert nemcsak a sors fintora lehet, hogy a Lonesome Crow pont ezzel az albummal jelent meg egy évben. Nagyon sok gitártéma, harmónia, és a ritmusszekció - különösen a dob és az ütősök - használata is megvan itt párhuzamként, de itt azért sokkal többet is kapunk, mint Schenkeréktől. Nem kérdés, hogy a billentyű miatt, amitől inkább lehet progresszívnek cimkézni a dolgot... és végig úgy érzem, hogy nincs mit szégyenkezniük a más országokban alkotó hammondos kortársaikkal szemben. Sőt, a címadóban a templomi orgonázás is valami piramidális dolog - főleg hogy azt sok évtizeddel később más dajcsok is elkövették. Csak azt nem tudom, hogy ilyen talentum mellett miért kellett provokatívba átmenniük és ilyen gusztustalan borítót csinálni (a későbbi lemezek között is akad pár ilyen, de a tyúkos borító az betalál :-D ), meg az utolsó szám bphóckodásába belemenni. Mert amúgy még ezekkel is 10/8.
Megint egy banda, amely maga alatt vágta a fát a hülye nevével, még akkor is, ha nem Uszkárok, hanem Pocsolyák akartak lenni. A múltkori felsorolásból kimaradt a Pretty Maids, amely még amerikai glamre is reflektál a nevével, pedig jóval komolyabb, fajsúlyosabb zenéjük van. Itt is ez a helyzet... azt várná az ember, hogy Steel Panther vagy Night Flight Orchestra módjára lazán de hatásosan elkomolytalankodják az egészet, ehhez képest viszont nagyon is komoly dolgokat kapunk. Egy juthatott róluk csak eszembe: a Ten!!! Hasonlóan jól tudnak belenyúlni a progresszív-szimfonikus dolgokba is, mint a dögösebb számokba... pontosabban tudnának, mert valahogy hiányolom azt a kovászt, ami nemcsak összetartja, de tovább is dagasztja az egészet. Talán konceptalbum kellett volna, amin nem csaponganak így szanaszét, talán Samunak nem kellett volna azt képzelni magáról, hogy ő lehet az új Dee Snider (pláne hogy utóbbi még mindig könnyen zsebre tudja vágni), talán nem kellett volna a sziszegő cinekbe fullasztani több helyen a dalokat. A lassú számokban sincs elég, ami nagyon meg tudna találni, és ha ebben a stílusban az nem működik, akkor a többi se tud az igazi lenni. (A végén meg Chaplin Diktátor-zárómonológját nem eredetiben, hanem az énekes által elszavalva hallani... az meg pláne.) Érdemes a további hallgatásra, meg az életmű felfedezésre is ez alapján, de ez most így csak 10/7,25.
A rendszerváltás előtt nem nagyon jelent meg olyan irodalmi mű képregényes feldolgozása, ahol nem az lett volna feltüntetve a cím alatt, hogy XY regénye alapján írta Cs. Horváth Tibor. A Csé nem szimplán egy képregényes forgatókönyvíró volt, hanem ő ütötte át az ötvenes évek kultúrpolitikáján, hogy a klasszikusok feldolgozásával az ifjúság szolgálatába lehetne állítani az addig leginkább tiltott, képregény nevű imperialista vívmányt. Cs megítélése korántsem egyöntetű, hiszen hasonlóan egyeduralkodó volt a képregények terén, mint Kuczka a fantasztikumban, ráadásul mai fejjel a forgatói meglehetősen sablonosak, még csak véletlenül sem igyekezett kihasználni a képregény kereteit és a keze alá dolgozó zseniális rajzolókat. Mondjuk részemről is csak utólagos okoskodásról van szó, hiszen gyerekfejjel én is rommá olvastam az összes füzetkét, meg a Fülesből kivágott és füzetbe ragasztgatott képsorokat, és még véletlenül sem jutott eszembe igazi képregényírók után nyafogni.
Tök jó, hogy megjelent egy, a magyar képregény történetére reflektáló képregény, hiszen a különböző művészeti ágaknak mind megvannak a saját retrospektív megközelítései, másrészt viszont Koska Zoltán első nagy, rendes terjesztésben kapható kötete nem szimplán hiánypótló, élvezetes olvasmány, de mint papírmozi is rohadt jól működik. Megkockáztatom, hogy akik soha életükben nem olvastak Fülest és társait, fogalmuk sincs róla, hogy milyen fizimiskája volt Korcsmárosnak, Zórádnak, azok is élvezni fogják. Nem nagyon lett dokumentálva ez a korszak, talán csak néhány könyv született a témában. A szerző életkorából adódóan csak az ezredforduló után csöppent bele a hazai képregényes világba és az infómorzsáit leginkább a Képregény Kedvelők Társaságának havi szeánszaiból rakta össze, ahol gyakran megfordultak olyanok, akik még ismerték Cs. Horváthot. A képregény jelenetei alapvetően fikciósak és az említett morzsák adták az ihletet a szerzőnek, viszont helyet kapott egy konkrét megtörtént esemény is: a legendás, '85-ös püspökladányi képregény-konferencia, ahol a Galaktika-főnök, Kuczka Péter korabeli deathmatch módban esett neki Cs-nek.
Stílusos, egyszerű, a kor miatt retró-elemeket sem nélkülöző, de műfajában modern, kortárs mestermunka. Ha csak egy képregényt akarsz megvenni, akkor ez legyen az.
2. Warren Ellis: Transmetropolitan - A teljes gyűjtemény 1.
Elsőre nekem ez egy kicsit csalódás lett. Az első 100 oldalon olyan érzésem volt, mintha valami vanabi hip-hopot hallgatnék, ahol az a cél, hogy adott idő alatt, minél több káromkodást, rajoskodást, lazázását kell beletenni a szövegbe. Voltak már itt is nagyon erős képek és mondatok, de valahogy nem nagyon akart összeállni ez a cyperpunk-katyvasz. Aztán úgy a kötet harmadánál kezdtem ráérezni az ízére, és utána már letenni sem nagyon tudtam. Ugyan Ellis szövegvilága és történetvezetése a későbbiekben is eléggé fapadosnak tűnik mondjuk egy Moore-hoz, vagy Gaiman-hez képest, de vizionáriusként egészen döbbenetesen látta 25 évvel ezelőtt a jelenlegi klímát, legyen szó politikáról, médiáról, popkultúráról, technológiáról. Egyszer-kétszer még át kell rágnom magam rajta, hogy megfelelően helyére kerüljön, mert egy közel 500 oldalas monstrumot egyszerre nem olyan könnyű megemészteni, mintha füzetenként, akár évek alatt épül be a szervezetbe.
Jeff Smith: Konc 1. - Távozás Koncfalváról
A hazai gyerekképregények piacán lévő hiányt hivatott betölteni a Konc megjelenése. Jeff Smith rommá díjazott klasszikusának titka az egyszerűségében van: néhány vonal elég, hogy a kis koncok élettel, karakterrel és végtelen mennyiségű cukisággal teljenek meg, miközben fokozatosan tárul fel egy titkokkal, furcsaságokkal teli csudavilág. Szűk körű, nem túl reprezentatív felmérésem alapján sajnos tíz éves kor alatt nem igazán tud működni, egyszerűen annyi ingert, színes-szagos, szó szerint kacsalábon forgó könyvet (meg minden mást) kapnak a mai gyerekek, hogy egy fekete-fehér képregény már eleve hendikeppel indul náluk, pedig itt a színtelenség nyilván nem a fapadosságot jelöli, hanem a stílust. Ilyen szempontból a nagyjából ugyanakkor megjelent, totál színárban úszó - szintén gyönyörű - Egérőrségnek sokkal könnyebb dolga van. Gondolkodtam is a belistázásukon, de az első részek után a Konc történetében sokkal nagyobb perspektívákat érzek, de az Egérőrség is kiváló, szupercuki képregény.
Nickolas Tackian: Megváltás 1. - A Hit Zsoldosai
Történelmi lektűr, a Hét mesterlövész átültetve a keresztes lovagok korába. Farkas Lajos képi világa tökéletesen illeszkedik a Pajtásból, Kockásból, Fabulákból itthon is jól ismert francia történelmi képregényekhez. Nem véletlen, hogy egyre többet foglalkoztatják a legnagyobb európai piacon - zseniálisan tolja ezt a realista ábrázolást. Vannak itt olyan panelek, képsorok, amik ugyanolyan hatást étek el nálam, mint annak idején a Dr. Justice, Taranis, Rahan és társai. Tackian a franciaknál már elég bejáratott névnek számít, a dramaturgiai fordulataival voltak gondjaim, néhol el tudtam volna viselni, ha nem ennyire szájbarágós, de alapvetően ez a formátum erről szól, nem a terjengősségről. A nagy alakú, francia albumformátum szépen kiemeli a képeket, de a történet is elgondolkodtató, jóval több egy szimpla zsánerdarabnál.
Ügyes, nagyon ügyes. Fogták a Stones kommerszségét, és átültették Elton John meg a Muppet show stílusába - mindez ráadásul nemcsak az élő szerepléseikre igaz - de közben elég sok fajsúlyosabb muzsikát is odacsempésztek a nagyérdemű orra alá a rágógumi zenék és szövegek között, ami a '70-es évek hard rockjában is megállhatta helyét. És közben nemcsak a punk alapjait rakják le, egy kicsit dallamosabban és slágeresebben, mint a Ramones (az viszont szomorú, hogy a párhuzam a halálesetekben is csúnyán megvan), hanem valóban a glam-et is... és azt sem csak kinézetben. Erről a komolytalankodásról nekem nagyon erősen felidéződött a Steel Panther, az is kb. erről szól, de egy szabadabb (szájú) világ közepette, nem a '70-es években, amikor már a New York Dolls produkciója is bőven elég lehetett a szörnyülködéshez. Az sem lehet véletlen, hogy Blackie Lawless is a tagok közé számított egy rövid ideig... legalábbis vele kapcsolatban is sok mindent megmagyaráz. Ez se minden tekintetben stíluskedvenc ugyan, de mégis jobban betalált, mint a Ramones, jobban tudom értékelni, hogy hol a helye a könnyűzene történetében - 10/7.
