bölcset, szépet, szellemeset gyűjtsünk a természetről télire. Gyakorlatias kérdések és válaszok mellett legyen egy emelkedettebb topic a természet szépségeinek dicsőitésére.
Két mandulamag közös héjba zárva vagy Szádiként, aki a kertjében egy virágot gondoz, de kettőt nevel, úgy gondolok rád. Méltatlan vagyok hozzád - nem mondok le arról ezért, hogy lássalak, szóljak rólad s elűzzek seregélyt vagy méhet, ami kifoszt, ha meglátogat. Látnálak holdarcúnak, ha én vagyok az éj, és leszek sültbolond, aki az okosak társaságát kerüli. Mi kell még, hogy ne vágyjalak többé? S mi, hogy ne égjek el, mint a rózsa piros és illatos tüzében a csalogány? S mi, hogy a pannon tájon rügyet bontsak s ne fagyjak el? Féleszű? Bolond? Gyagyás, kinek zúzmara vet tollas ágyat? Nem hagyod, hogy legyek János, aki Géczi, aki volt ifjú is egykor, s tán galád hős is és szerelmes?
A farsang végetért a tetszelgő hiúság Kezdődik a szikár komolyság szigorúság A tékozló kaland fukar munkába dermedt aggódó szorgalom remegteti a kertet A sarjadás után megjött a hervadás is már nemcsak születés van itt hanem halál is A pusztulás szagát szintén orromba vágja az ágbogak között zizgő szél gyönge szárnya S holott embervalóm kígyóitól futottam példák hasonlatok idézik óhatatlan: ronccsá tiport csigán mohó hangyák sürögnek hogy széthordják büdös-nyálkás húsát a dögnek farkatlan gyík szalad s megáll les ferde szemmel torkában indulót villámló félelem ver felnyúlt és szélütött szőlőhajtás bukik le csapzott vadbúza-szár hasal sárgán a földre bogár holt lábai kifordított gyökérzet erőtlen szálai merednek törten égnek S ki jöttem nyugtatást találni itt a kertben vezessen újra a vesztett örömhöz engem formálnám lassan a magam képére őt is rálátva életem riasztó zökkenőit De aztán mégse! Hisz hányszor több itt a boldog bizonyság érv tanú arról hogy a kioltott élet csak vékony árny e dúsgazdag verőben s más példa lesz a kert más példa lesz merőben s még a halál is azt tanítja könyvben ábra hogy tündöklőbb a fény éles homályba zárva
Gyöngyvirágos szép tavasznap, Testvérül ma elfogadj, Kisgyereknek, szép-igaznak, Önmagamnak visszaadj. Fürge szellő, lég suhanca, Légy te most a mesterem. Míg szökellve szétsuhansz a Friss füvön, jer, játssz velem! Új tavasz, legyünk ma egyek! Add, ma mindent elfeledjek, Ami nem dal, nem derű, Nem győzelmes-egyszerű.
Félre tőlem, téli rontás, Zúzmarázó kételyek, Sziromrázó részrebontás, Gondok, árnyak, éjjelek. Drága köntös, egyszerűség, Tiszta tóga, légy ruhám; Kék-fehér tükröd, derűs ég, Arcom nézze vissza rám. Zaj ha bennem, elcsituljon, Csendnek ujja rám simuljon. Angyalujjú rejtelem, Tiszta béke, légy velem!
és ismét lassan jő a nyár a hárs virága álmosan növeszti szirmát ahogyan te alig bírnád mint a szél a lomb alatt szirom sziromhoz alig ér ha nincs ki értené fogd föl magad esős a délután ezért félti a nyár míg féltheti szép jelmezét kölcsön ne vedd azt csak későn lehet miután néhány hűvös éjszakát a hold a földre hintett s befele fordult a tekintet.
Bőrömön érzem a hosszú, vizes fű sok kaparászó karmahegyét, ahogy csapzottan és vakon nyomakodva, kövéren furakodva kutatja a felleg elcseppenő csecsét.
Körbeburkol az avarillat, a bomlás erdei rothadásszag, őrlik az ászkák, bogarak lakják, földigiliszta ássa.
Mit tudom én, ki vagyok, mi a célom ? ég, föld elfogadott. Letüdőzöm a hűvös és édes kora reggeli bodzaszagot.
a hegytetőn mivel ott van legközelebb istenhez örökzöld szálfák és fegyveres levelű cserjék között a temető amelyről nem lehet eldönteni az éden az vagy annak tökéletesebb ámde földi formája a vadkakukkfű-illatú paradicsomkert esetleg az alvilág előtt elterülő sötét liget
riadt harangszó mellett temettek a fakoporsó lakkos fedeléről lecsúsztak a hangok s hiába tudtam nem engem eresztenek a finoman súrlódó kötelekkel a virágok közé hiába szaladtam a darázsderekú ösvényen alá a különböző szentek nevével eljegyzett növényeken utcákon tereken át a hegytetőn befogott látványtól attól az árnyéktalan képtől nem meg nem menekültem
Csordulásig a világ! - Szinte már kicsap szőlők, fák és újra fák zöldjéből a hab. Forr, tajtékzik, szédülök, zöld alul, felül; lépek, állok, eldülök, zöld kivül, belül.
Zöld, zöld, lelkes újulás, nagy, termékeny öl; tarthatatlan bolydulás föl, föl, egyre föl! Fű, fa, gyom, szőlő emel, körforgó dagály. Zöld és fény: - e két elem árján ring a táj.
Nézem, érzem, bámulok, s engedem magam. Zöld és fény! dagad, forog, szólnék, s nincs szavam. S míg ragyogva nő velem, s hord e két elem, pólyál az időtelen és a végtelen.
De jó, hogy van ez a topic:-))), néhány perc alatt felüdül az ember. A topic-anyának üzenem, hogy jó lenne, ha törödne a topicjával. Még szerencse, hogy vannak kedves-lelkes emberek, akik megteszik helyette is. Köszi Csali.
Foci nincs, mert nem jött el senki. Helyette megnézzük a rigókat a Sáriéknál, ott van a fészkük a lépcsőház ablakában. Már kikeltek a kisrigók a zöld rigótojásokból, ketten maradtak életben, olyanok mint a kis mákosgubák. Hanyatt fekve alszanak, aztán ha megjön a mamájuk, abban a szempillantásban fölpattannak, kinyújtják a nyakukat, de elképzelhetetlenül hosszúra, és kitátják a csôrüket, de elképzelhetetlenül nagyra, teljesen valószínűtlen látvány, iszonyatosan remegnek az erőlködéstől, hogy följebb legyen a csőrük a másikénál, pedig annyira nem nagy azért a versenyhelyzet.
Május 1.
Éljen. Megvannak a kisrigók, mégse vitte el őket Lipics, a fekete kandúr. Lent vannak az udvaron, ott ugrándoznak és csivitelnek, közben eteti őket a mamájuk.
Azt a szegény városi embert, aki bosszankodva olvas a fák jelleméről egy tisztes és komoly könyvben, arra kérem, türtőztesse magát egy csöppet. Mielőtt bolondnak tisztelné alázatos szolgáját, az írót, nézzen körül előbb az Isten teremtett világában. Azért nem szükséges ide kijönni utánam, tessék csak otthon maradni, könyörgöm, és szemügyre venni a ligetben a gingkófát. Minden városban van egy liget, és minden ligetben van mutatónak egy legyezőlevelű gingkófa. Erről is meg lehet ismerni, meg arról is, hogy őszi vetkezéskor neki van a legaranyosabb ruhája, de leginkább arról, hogy ez a fa az, amelyiknek senki se tudja a nevét. Hát tessék megnézni ezt a gingkófát, amelynek az a nevezetessége, hogy még az ősvilágból való, mikor a teremtő kísérletezni kezdett a különböző fa-modellekkel. Ennek a fának minden ága-boga egy-egy vashegyű dárda, amely elszántan öklelődzik az ég felé. Soha fában még ilyen kemény, harcos egyéniséget nem tetszett látni. Én valahányszor gingkófát látok, mindig arra gondolok, hogy no, ezt okvetlenül megmutatjuk Ludendorffnak, ha egyszer erre vetődik mint vándorló obsitos katona. Biztosan sírva fakad örömében, hogy ilyen militarista fák is vannak még ebben a világban. Körülbelül ez is volt az egyetlen élőlény - a vezérkaron kívül -, aki győzte ideggel a háború végéig.
A városi ember megint azt mondja micsoda szamárság a fák idegeiről beszélni! Az egyik ember azért tartja ezt szamárságnak, mert nem tanult természetrajzot, a másik meg azért, mert tanult. A fák idegéletéről nem szoktak a tanár urak előadást tartani az iskolában. Nem is szabad nekik, mert az nincs benne a tantervben.
Ám több dolgok vannak a katedra és az erdők között, mintsem bölcselmetek álmodni képes, Horatiók! S a régiek ebből többet tudnak, mint amennyit a mostaniak sejtenek. Például az öreg Theophrastus följegyezte, hogy a salátaboglárka nem szereti a citeraszót. Erről nem mondhatok semmi bizonyosat, mert sohase citeráztam még az attikai salátaboglárkáknak, és különben is az egyetlen zeneműfaj, amelyhez értek, az ujjaknak az ablaküvegen le és fel való huzigálása, s ezt is rendesen csak akkor művelem, ha a házi zenebonát akarom vele elhallgattatni. Ellenben azt határozottan állítom, hogy a rózsa nem szereti a mákvirágot. Ha az ember egy pohárba teszi őket, félóra alatt a legszívósabb rózsa is összefonnyad, noha a szegfű vagy a dália társaságában igen jól érzi magát. A kék liliom meg a kígyóhagymát nem szíveli, ámbár szögrül-végrül atyafiak is. Lehet, hogy éppen ezért van köztük olyan ellenkezés, mint gazdag és szegény rokonok közt.
Az útnak, amely lappangásom helyére vezet, egyik szakaszát hársak szegélyezik. Egyidősek, egyforma növésűek, egyformán kapják a napot, az árnyékot, az esőt, az aszályt, a föld zsírját, a szelek tornáját, minden javát-baját az életnek. Mért van mégis, hogy két egymás mellett álló, egyszerre lélegző hárs közül az egyik mindig korábban virágzik tíz nappal, mint a másik? Azért, amiért az egyik ember lusta, a másik meg friss. Ez a fánál csakúgy egyéniség dolga, mint az embernél. Persze, a tanulságot aztán csak az ember tudja levonni: hogy jobb lustának lenni, mint frissnek, mert aki nagyon siet, annak elfagyhat a virága.
A tanyámhoz egy negyedszivarnyira van az erdőőri szakiskola. (Az időnek órával való mérése utálatos városi találmány, azt itt nem uzováljuk. Már csak azért se, mert amikor Nanika a famászás elemeire tanítgatott, az órámnak betört az üvegje, a mutatókat aztán magam szedtem le róla. Makkembert csináltam Ósikának, s most ez a homunculus hordozza bajusz gyanánt az óramutatókat. Az óra pedig azóta bolondóra módjára jár, mutatók nélkül. Ketyeg-petyeg, zakatol dühösen, szimulálván az életet, anélkül hogy csak egy perccel is előre haladna. Bolond kis óra, milyen bohókás paródiája vagy a gazdád életének!) Az erdőőri szakiskolának az udvara egy hatszáz holdas erdő, ott barátkozom én most a fákkal hajnali harmaton és levélaltató alkonyaton, déli verőn és szemergő esőben, látom őket születni és haldokolni, fiakat nevelni és meddőnek maradni, birkózni a maguk életéért és a jövendő ivadékért a földdel, az éggel, a széllel, a nappal, a szelídekkel és vadakkal, az emberekkel és a gubacsdarazsakkal, hódítani és terjeszkedni, gyámoltalan fajokat furfanggal és erővel kiszorítani, jövevényekkel birokra kelni, gyöngékkel a hatalmasok ellen szövetséget kötni, kétségbeesett küzdelem után a tehetségesek, az erősek, a stréberek elől visszavonulni, elcsenevészni és végleg eltűnni a színtérről - micsoda teknősbéka-filozófia merné azt tagadni, hogy itt merőben a mi vad és embertelen küzdelmünk folyik, embereké, csak annyival esztétikusabb, amennyivel esztétikusabbak a fák, mint mi vagyunk. Gondolom, ebben nagy része van annak is, hogy a fák nem beszélnek, vagy legalább mi nem halljuk a hangjukat. Azt hiszem, sok ember is egészen elviselhetővé szépülne, ha megnémulna.
Ha bent a városban látnék olyan hatalmas eperfát, mint amekkora e tanyai szálloda tetejére rábókol, bizonyosan nagyon megcsodálnám. Itt se teszem, se veszem, ahogy elmegyek mellette. Nagyon érzem a háziállat-természetét. Ő csak afféle várjobbágy itt a szabad fák társadalmában, akik talán le is nézik egy kicsit. Mégiscsak más az: úrnak lenni a kerítetlen erdőn, sasok fészkét ringatni, vadszegfűhalottakra levélszemfedőt terítgetni, őzikék szerelmét árnyékkal takargatni, mint a tanya drótsövényes udvarán szolgálni malacok dörgölődző-fájául.
Méltóságukat szemmel láthatóan legjobban érzik a tölgyek. Higgadtak, tempósak, fölényesek ezek a fekete derekú, kevély fák, még a makkjukat is olyan halkan potyogtatják, mint született főrendek a szót. Az amerikai dió már nagyobb reklámot üt magának, mikor lekoppan a földre; jenki szelleme van e haragoszöld ruhás parvenűnek. Kedélyes, kövér kanonokokra emlékeztetnek az öreg füzek, ám cingár növendékpapok is vannak közöttük, lengék, szikárak és kíváncsian nyurgák. A juharok vidám, széllelbélelt bohémek, látszik rajtuk a jólelkűség, sok könnyedség és finomság van bennük, meg tudom érteni, hogy magjuk terjesztésében éppen ők olyan zseniálisak. A fekete nyárfák rendkívül komorak és elkeseredettek, forradásos testük van és bozontos koronájuk, még a négyszögletes, kihegyezett és fűrészes levelük is csupa ellenséges indulat. A homokpuszták búsuló vén betyárjai ők, maholnap hírmondó se marad ezekből a kidagadt erű, mogorva, öreg parasztokból. Kiszorítja őket élelmes rokonuk, a fehér nyárfa, a famíliának ez a minden zsírral megkent tagja. Nem válogatós, alkalmazkodó, földdel, klímával gyorsan megbarátkozó, ahol kell, a füzeknek is alája alázkodó, ahol lehet, a tölgyeknek is föléje törtető: sűrű termését irdatlan magasságból ereszti szélnek, de ha muszáj, bokornak is megél, és még az embernek is kedvében tud járni: minden levele ezüsttallér. Én azonban mégis testvéribb szívvel simogatom a rezgő nyárfát, ezt a mindig locsogó-fecsegő teremtést. Van valami újságírós benne, nem is szólva arról, hogy kopaszan hordja a levelét, mint fiatal riporterek a szájukat. A tekintélyesebb, derékban pohos fák valószínűleg azt tartják róla, hogy az erdőgazdasági értéke csekély, de ezt nyilván csak olyankor hangoztatják, amikor az ő podvás szívükről susog a kartárs.
A fenyvek közt nem sokat járok, nagyon exkluzív társaság az övék, merev ősvilági klub, amely nem akar tudomást venni arról, hogy az a geológiai kor, amelyben ők voltak a föld urai, már rég elsüllyedt. Nem találom a szívüket ezeknek a múmiáknak, vagy talán az idegesít köztük, hogy az örökkévalóságot mímelik. Szeretnék rájuk szólni, hogy mozogjanak már egy kicsit, haljanak meg ősszel, ujjongjanak és ágkarjaikkal tapsikoljanak ők is tavasszal, mint a többi fák! Énelőttem úgyis hiába alakoskodnak, mert én úgyis tudom, hogy itt a homokon nem olyan előkelőek, mint amilyeneknek látszanak. A városi ember, ha idevetődik, őket csodálja meg legjobban, és ámulattal meséli otthon, hogy a homokon fenyvesek is vannak. Vannak ám, de csak azért, hogy meghódítsák a homokot az akácnak. Az itt az úr, a fenyő csak előőrs. Az ő korhadó fáinak kell megkövéríteni a földet, hogy jól érezze magát benne az akác, e derék és hasznos közpolgár, aki azonban sohase tud annyira elfiliszteresedni, hogy virágai fehér költészetétől maga is meg ne mámorosodna.
Az egyetlen fáról, aki nem az, aminek látszik, a nyírfáról, e titkokat álmodó fehér szűzről most nem beszélek. A nyír, az utolsó fa, amelybe a nimfák és driászok lelke még hazajár, nekem szívbeli ügyem, és egyszer egész kötetre való verset szeretnék még róla írni. De ahogy az életemet ismerem, a verseskönyvet csakúgy nem fogom megírni, mint a végrendeletemet, mert sose lesz nekem időm a szívbéli passziózásra. Panka lelkem: itt üzenem meg neked - jegyezd föl abba a kis noteszba, amely akkor is megtalálható a kulcsos-kosaradban, mikor a kulcsok sehol sem találhatók -, mondom, itt hagyom meg neked, hogy az én síromra ne követ ültessetek, hanem nyírfát. Ha a fiókjaimból majd kiszedegeted az örökségedet, félbemaradt verseket limlom kalapszámla-papírokon, az egyikbe becsavarva megtalálod a nyírfaültetéshez való magot is. S akkor, míg egymás könnyét törölgetitek anyukáddal, legalább egyszer el fogjátok ismerni rólam, hogy "lám, szegény apu, mégiscsak gondos, rendes ember volt".
A tenger látványosan tisztítja a szemet. Föld, föld!, kiabál a tengerész, viszont A tenger!, gondolom én, mikor meglátom azt. A hajók fenekét lapogatja a hul
lám, és halfajták úszkálnak le-föl begyesen. Fürdőzéssel töltik az időt. A tenger mellett fürdőszezonok vannak. Tengert hallgatva tisztul a fülhallás. Ha
állok a tengerben combig, tisztul rajtam a combhús. Ha belehaladok a vízbe, a sejtjeimben sejtelmes, régi boldogságot érzek. Úszok olyankor, ujjongok vadul, és elég hülyén
vigyorgok, pontosan nem tudom, miért, de az tény, hogy a tenger jól van kidolgozva.
Hú, de hátulról kellett előbányásznom kedves topikunkat!
Bella István: A világ bemutatása: a Rét
(töredék)
Nézd, Zsófikám, nézd, ez a sok kicsi sárga kerek kicsi nap a zsibavirág, vagy pitypang, gyermekláncfű..., no, de mind a három hiába, mert sem ez, sem az, sem amaz, mind-mind - kicsi libák. Hogy: hiszi a piszi?! Hm! Na és ha a kislibamamácska mondjuk, te lennél, s épp úgy nyelvelnél, a nyelvükön vélük, mint ők: lilili, lilili, lilili?! Nézd, mind idefut köribéd: ide, ni! Ide, ni! Ide, ni!
És nézd, Zsófikám, nézd, ez a sok puha, selymes, kerek, kicsi gömb a pipacspehely, vagy babapipacs buba, ki olyan engedelmes, hogyha akarod, mind, mind csak neked énekel. Hogy nem hallasz semmit? Hm! Olyan gyönyörű ez az ének, hogy aki tudja, az szertefújja, hogy más is hallja ...
A hajléktól, ahol laktunk, hosszú kőfal nyúlik le a falu első hídjáig. Ez az urasági gyümölcsöskert kerítése a falu kocsiútja felől.
A kőfal mellett, nem tudom, megvan-e még az a terebélyes vadrózsa-bokor?
Még akkor a kastélyban laktunk, mikor én erre is csavarogva, először láttam ezt a bokrot. Teljes virágzásban volt: csupa virág és bimbó.
Még sose láttam vadrózsát. Hogy ezt a bokrot megpillantottam, megbűvölten állottam meg előtte.
Ember nem járt a tájon. Csend volt körös-körül.
És én állottam bámulva. Először éreztem a poézis leheletét a szívemen, azt a gyönyört, azt a mámort, mikor a végtelen szép, az isteni érintése alatt valami édes borzongás futja át a lelket, s az ember nyílt szemmel álmodik.
Rosszul viselkedtem tegnap a kozmoszban. Egy álló napon át nem kérdeztem semmit, semmin nem csodálkoztam.
Hétköznapi dolgokkal foglalkoztam, mintha ez volna minden, amivel tartozom.
Belégzés, kilégzés, kutyagolás, teendők, de véletlenül sem gondoltam többre, mint hogy mikor kell elmennem, hazajönnöm.
Én csak úgy használtam a világot, bár tébolyultnak volt tekinthető.
Semmi hogyan – és miért és hogy jön ide – és minek neki megannyi nyüzsgő részlete.
Olyan voltam, mint egy rosszul falba vert szög vagy (itt nem jutott eszembe egy hasonlat).
A változások egymás sarkára hágtak egy szempillantás szűk terében is.
Fiatalabb asztalnál egy nappal fiatalabb kéz másképpen szelt a tegnapi kenyérből.
A felhők olyanok voltak, mint soha máskor, és más cseppekkel cseperészett az eső is. A föld megfordult tengelyén a térben, de azt a teret örökre hátrahagyta.
Jó 24 óra hossza, 1440 percnyi alkalom, 86 400 másodpercnyi mutatvány.
A kozmikus savoir-vivre rólunk nem szól ugyan, valamit mégis elvárna tőlünk: némi figyelmet, pár Pascal-mondatot és hökkent részvételt a játékban, mely ismeretlen szabályokat követ.
