Rólad... Áldott az álom, mely ilyen szépet ad, és áldott a szép, ha halandó létnek ilyen álmot ad. Az esőcseppek kopognak így, mikor az irigy emlékezés kaput nyithat, s nincs, mi gátat vetne álmaimnak Látlak! Akkor is, ha kopasz fák kísérik magányos lépteim. Mikor bánatom csak ők, s az eső érthetik Vállamon patak araszol, a tavasz könnyei. Ezek a magány, az egyedüllét gyötrelmei Szürke tócsában nézi magát a hajnal. Arca pírja, ha bírja sem más csak sápadt visszfénye a napnak, mikor koloncul cipelt napjaim emléket faragnak Belőled Nekem S nem marad más, csak a neved Lépteim loccsanva szántják az idő nedves nyomát, befedve a tegnapok édes mámorát. Cseppekben számol az eső, hol a repdeső, illanó szép nyár egy kis fény a szürke ég alatt Hol esőkönnyeimmel reszketve megsirattalak /mesepasi/
Harcos Katalin
Örökké tiéd...
Úgy éltem eddig,mint fényben az árnyék.
Bezárkóztam magányom sűrűjébe.
Úgy,mintha ezután sose vágynék
ki a nyüzsgő életbe,fel a fénybe.
Aztán egy fénysugár belém hatolt:
rám találtál,s én magamra leltem.
Újult lélekkel,mint aki sose'volt
magányos,most élek,lásd,önfeledten.
Figyelmed lámpásként fényt hozott,
éjembe szavad reményt és életet...
s míg lelkemben nemrég még csend honolt,
ma szertelen ontanám rád kincsemet.
Kiáltanám a világba titkomat:
szívem a szívedbe társra lelt!
Idő nem bírhat le,sem fájó gondolat,hisz szerelmem örök,
Menjetek máshoz vigaszért! Paphoz! Nőhöz! Akárhova! Aki itt még örűlni tud, hazug, gonosz vagy ostoba. Nektek öngyilkosság, ami nekem céltalan nyugalom: mindent tudok és tűrök és unatkozom. Hogy más is voltam, nem segít, hogy más is leszek, nem vigasz; hogy tisztább voltam, tévedés, hogy tisztább vagyok, az is az. Nekem minden egyforma már, s hogy az élet hogy múlik el, a másé vagy a magamé, nem érdekel. " (Szabó Lőrinc)
Én Jézusom, te nem gyűlölted őket, A gyűlölködőket és a köpködőket. Szeretted ezt a szomorú világot S az embert, ezt a nyomorú virágot. Te tudtad, hogy mily nagy kereszt az élet, És hogy felettünk csak az Úr ítélhet. Szelíd szíved volt, ó, pedig hatalmad Nagyobb volt, mint mit földi birtok adhat. A megbocsátást gyakoroltad egyre, Míg égbe szállni fölmentél a hegyre. Ma is elégszer hallod a magasban A gyűlölet hangját, amely égbe harsan. A gyilkos ember hangját, aki részeg, S a szeretet szavát feszítené meg. Én Jézusom, most is csak szánd meg őket, A gyűlölködőket és a köpködőket. Most is bocsáss meg nékik, mert lehet, Hogy nem tudják tán, mit is cselekszenek.
Hallgasd a fák suttogását szavak nélkül ölelkeznek ereikben a nedvek összeérnek egymásra borulnak nekivágnak a télnek fakó lombjuk a virágot ígéri mégis a tavaszt ígérem neked én is kedvesem csak maradj még ősz egy kicsit ezen az elrontott reggelen
Wass Albert
Amikor mi búcsúzunk
Amikor mi ketten búcsúzunk, a lelkünknek az mindig egy halál.
Éreztétek-e valaha, hogy szívetekbõl messze száll a nyár, és álmaitok fényes nap-szeme felleg-homályos alkonyatra vár?
És ugye éreztétek olykor, hogy a halálnál ez se' sokkal enyhébb, s ennél se' sokkal enyhébb a halál?
Kertje csendes alkonyában, Míg csapongva zúg a szél, A Dalos bolyong magában, S keble búsabb lángra kél. Könny között tolul szemére A benn küzdő gyötrelem; Önts, ah, balzsamot sebére, Boldogító Szerelem!
Minden lepke lél virágot, Harmatot minden virág; Én tekintem a világot, Bús magány az s pusztaság. Istenné, kit hajnalában Hű karod vitt mint vezér, Most ím égető napjában Híves árnyat tőled kér!
Vagy ha kedved szép egében Több remény nem bíztat már, S csillagod rezgő fényében Nincs egy enyhítő sugár: Küldd el véglehelletemre Még egyszer hív angyalod, S tőle bérűl húnyt szememre Könnyáztatta fátyolod.
Az ősz Mintha késett volna De nem kért bocsánatot Homlokát ráncolva jött mogorván Utazótáskájában ajándékot is hozott Rengeteg elsőosztályú depressziót
Hiába öltöztek legszebb ruháikba A fák A szerelem A Nyár utcában maradt
Goethe: Májusi dal
A természet mint fénylik feléd! Villog a napfény! Nevet a rét!
Már minden ágból kitört a rügy, minden bokorból ezernyi fütty;
s árad a szívből öröm, gyönyör. Ó kedv, vidámság, ó nap! Ó föld!
Ó szerelem! te csupa arany hajnali felhőm ott magasan!
Fényed megáldja a friss mezőt s a földet elönti szirom-ködöd.
Ó lány, leányka, szeretlek én! S te hogy szeretsz! Hogy villansz felém!
Mint dalt pacsirta s hajnalt szeret, mint nyíló rózsa üde szelet,
vérem tüzével úgy vágylak én, ki ifjuságot öntesz belém,
s új dalra, táncra kedvet adsz. Szeress örökre s boldog maradsz.
(Ford.: Hajnal Gábor)
Találni túl szerencsétlen Megtartani túl gyáva az ember S így lesz belőle az égen Magányos csillag ki ragyogni nem tud De hunyni vagy hullni nem mer
Rója útját a Végtelen S nem jegyzi közben a kicsi útitársat Az embert, aki oly hirtelen Jött a világra szeretni s szenvedni S leheli majd az űrbe a könnyt s a vágyat
Ha Te vagy Én azt hiszed Hogy magasabbra törünk náluk: A mi játékunk csak, de az és szent S jól zárd el szíved zenedobozába Hogy onnét szóljon, s megtaláljuk
Amiért mi belecsöppentünk ketten A tér és idő ritka randevújába S összeért bennünk a nagy Lehetetlen Akkor felmegyünk felkiáltójelnek A csillagok fénnyel írt ábécé-geometriájába
S mi leszünk a nyárral töltött földi éj Mi leszünk a pillanat, a nevess Mi leszünk a ne sírj, a ne félj Mi leszünk minden pár első csókja S minden legszebb szerelmes vers.
fatörzseken hasadnak fel az évek s gyűrűket rajzol beléjük minden év bennem is évgyűrűk gyűlnek világos, sötét, világos...,sötét...
falevelek hullanak lebegve mint szelet vesztett papírsárkány földre érnek és elenyésznek ilyen levél minden évem s kérem a szelet fújja még, fújja még tovább..., tovább...
Igen. Én vagyok. Egyszerű. Kell egy gép; és kell egy ember. Én megálltam, ő lefényképezett.
Egészen hétköznapi.
Ám szemembe szúrt a Nap. Nem ettől lettem haragosabb. Nem a tenger - és nem a mocska bosszantott a puha homokba'..., hanem a dagály, mely nem akar szűnni már. Folyton űzött vizek között rejtőző kifosztott kagyló-létünkre ömlik a világ...
Egyszerű kép és egyszerű képlet. Mögöttem a tenger, s dagály-hordalék
James Supervielle: Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem... Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem, mindig határozott vagy és cáfolhatatlan, szemem láttára lesz belőled zene, dallam, s már lát a fülem is, épp úgy, mint a szemem.
Úgy élsz bennem, akár ha itt állnál előttem, szíved oly dallamos, oly nyílt; és néhanap hallom, amint dobogsz halántékom alatt, mikor mélyeimen átsurransz eltűnőben.
(ford.: Rónay György)
(Anima Sound System: Közel a szerelemhez
Távoli hangok, távoli fény De egy villanás és közel kerültél Szoríts magadhoz semmi nem elég Kérlek, soha el ne engedjél
A húsunk a bőrünk a lelkünk, ha összeér Egy percre is, de ez már csak a miénk Ha ez a szerelem, már ne félj Fogom a kezed, hogy el ne szédüljél
"Mindenkit szeress, ne sokban Bízz, ne bánts senkit; ellenséged inkább Féljen, mint hogy legyőzd; barátodat Szívedbe rejtsd; szidjanak hallgatásért, Ne beszédért."
Nótába nem írnak Gomblyukba nem tűznek Nem tesz kirakatba A virágos üzlet Mert te nem vagy ritka Mert te nem vagy drága csak az árokpartról Nézel a világba Mintha kis nap sütne orcád oly szép sárga Te pitypang, Te pitypang virágja
Az urak, a dámák Úgye rád se néznek Tán le is tagadnák Az ismeretséget Pedig hogy meggyúrtunk Hogy agyontépáztunk Te kezes, te kedves Falusi pajtásunk Hófehér lelkedet Szétfujtuk a nyárba Te pitypang, Te pitypang virágja
Ezennel én tőled Bocsánatot kérek Köszönöm azt a kis Könnyű gyermekséget Köszönöm hogy itt vagy Lehajlok utánad Gyere bemutatlak A kaméliának Csak nevess rá bátran Mezitlábos árva Te pitypang, Te pitypang virágja.
Szeretni foglak tegnapig. Jövőd múltamba érkezik s múltadból érkezik jövőm. Csak tegnapig szeress, de hőn. Mielőtt megismertelek, már szakítottam rég veled, nem is tudtad, hogy létezem, és szakítottál rég velem, elváltunk végleg, mielőtt megjelentünk egymás előtt, én jobbra el - te balra át. S most jobb a ballal egybevág. Kiadtad utamat s utad kiadtam én is. Menj. Maradj. te érted ezt? A távozó nem el, de feltűnik. Hahó, hahó! Csak erre! Jőjj! Eredj! Isten hozott! Isten veled! Isten veled! Isten hozott! Futok tőled s hozzád futok, s te tőlem énhozzám szaladsz, előlem is hozzám szaladsz - ki érti ezt? Ki érti azt?
"Az "énnek" az egyedisége éppen abban rejlik, ami az emberről elképzelhetetlen. elképzelni csak azt tudjuk, ami az emberekben egyforma, ami általános. az egyéni "én" az, ami elüt az általánostól, ami tehát nem tételezhető fel, nem számítható ki előre, amit nekünk kell a másikban leleplezni, felfedni, meghódítani."
(Milan Kundera)
