antológia (gör.) 'szöveggyűjtemény', a görög szó eredeti jelentése 'virágfüzér'.
Ez legyen olyan szempontból is szöveggyűjtemény, hogy lehet szövegelni is! :)
– Meddig megyünk? – Robert a vízbe paskolt. Olyan volt a keze, mint egy ugrándozó kis rák a lila vízben.
Papa nagyot sóhajtott.
– Egymillió évig.
– Nahát! – mondta Robert.
– Nézzétek, gyerekek! – Mama előremutatott hosszú, szelíd karjával. – Ott egy halott város.
Lázas kíváncsisággal meredtek előre, és a halott város ott feküdt halottan, nem látta más, csak ők, szunnyadt a Mars nyarának forró csendjében, amelyet csak nekik készített egy marsbeli meteorológus.
És papa mintha örülne, hogy a város halott. Szétszórt, rózsaszínű sziklák aludtak egy homokdombon, néhány ledőlt oszlop, egy magányos szentély, azután megint homok. Semmi más mérföldekre. Fehér sivatag a csatornán innen, s a túlsó parton kék sivatag.
És akkor felrepült egy madár. Mint egy kék tóba hajított kő, amely csobban, lehull és eltűnik.
Papa tekintete megrebbent, amikor észrevette.
– Azt hittem, rakéta.
Timothy az ég mély óceánját kémlelte, próbálta megkeresni a Földet és a háborút és a lerombolt városokat, és az embereket, akik egymást ölik, mióta ő megszületett. De nem látott semmit. A háború olyan messze volt, mint két légy, amelyek egy nagyon magas és néma katedrális mennyezetén élet-halál harcot vívnak. És éppen olyan esztelen.
William Thomas megtörölte a homlokát, érezte a karján fia kezét, ami úgy megbizsergette, mint egy fiatal tarantella. A fiára nevetett:
– Hogy tetszik, Timothy?
– Nagyon, papa.
Timothy nem értette az egészet; nem értette, mi zajlik a nagy, felnőtt mechanizmus belsejében. Az emberben, akinek hatalmas, napégette hámló sasorra és meleg, kék szeme van – olyan szeme, mint a kék márványgolyók, amelyekkel nyáron iskola után játszottak a Földön –, és hosszú, erős, oszlopos lába a bő lovaglónadrágban.
– Mit figyelsz annyira, papa?
– Azt figyelem, hogy hol van a földi logika, a józan ész, a jó kormányzás, a béke és a felelősség.
– Ezt mind odafent látod?
– Nem, nem látom sehol. Nincs többé. Lehet, hogy nem is lesz soha. Lehet, hogy becsaptuk magunkat, mikor azt hittük, hogy valaha is létezett.
– Tessék?
– Nézd a halakat – mondta apa, és a vízre mutatott.
Szoprán kórusban zendült fel a három fiú, ahogy odatódultak, megbillentették a csónakot, és kinyújtották vékony nyakukat, hogy jobban lássanak. Csodálkozó kiáltások röppentek. Ezüst gyűrűhal úszott mellettük, hullámzott, azután összezárult, mint egy nőszirom, az ételdarabkák körül, hogy elnyelje őket.
A papa nézte. Hangja mély és nyugodt volt.
– Akár a háború. A háború úszik, ételt lát, bekapja. Egy perc, és nincs többé Föld.
– William – szólt rá a mama.
– Ó, bocsánat – mondta a papa.
Csendesen ültek, és nézték a csatorna vizét, ahogy hűsen, sebesen és üvegesen suhant mellettük. Nem hallatszott más, csak a motor zümmögése, a víz suhogása, a napba emelkedő levegő.
– Mikor látjuk már meg a Mars-lakókat? – kiáltotta Michael.
– Lehet, hogy nagyon hamar – mondta az apa. – Lehet, hogy még ma este.
– De hiszen a Mars-lakók kihaltak… – mondta a mama.
– Nem haltak ki. Mutatok én nektek néhány Mars-lakót, az biztos – vágta rá a papa.
Szia Parsifal Hendrix, jó reggelt, szép napot, hetet Neked!:-)
A virágözönről jut eszembe, hogy tegnap Pestről hazafelé autózva már láttam "gyertyafényes" vadgesztenyét!:)) Délután az unokákkal majálisozva én nem hagytam ki a sört - a virslit igen!:)) Az esti buli már csak tollasbál volt!:))
Radnóti Miklós
Május
Szirom borzong a fán, lehull; fehérlő illatokkal alkonyul. A hegyről hűvös éj csorog, lépkednek benne lombos fasorok. Megbú a fázós kis meleg, vadgesztenyék gyertyái fénylenek.
Jó reggelt, szép napot, kellemes rövidebb munkahetet kívánok Mindenkinek!:-)
Kormány Vera: Május
Jankovics Marcell
Jelkép-kalendárium
(részlet)
Május
A latin Maius hónapot Ovidius szerint a meglett korúak (maiores) tiszteletére nevezték volna el. Valószínűbb azonban, hogy a régi római Maia istennő vagy férfi párja Maius volt a névadó. A görögöknél Maia a pleiászok egyik csillaga volt, Zeusz szeretője, és a főistennek együtt töltött éjszakák eredményeként Hermész (latin Mercurius) anyja. Ez a planétaistenfi az asztrológia májusi Ikrek jegyében van „otthon”. (Általánosságban elmondható, hogy a 7 pleiászt, a Pleiades 7 csillagát a görögök – de mások is – kapcsolatba hozták a 7 planétával. Ennek nemcsak az volt az oka, hogy a csillagzat szabad szemmel látható csillagainak a száma megegyezett a szabad szemmel látható planétákéval, hanem a helye is: a Nap, a Hold és a bolygók rendszeresen áthaladnak rajta.) A csillagkép olümposzi védnöke ugyanakkor Apollón volt. Ők hárman egy vidám regében együtt is szerepelnek. Ez az isteni tolvaj Hermész első csínytevéséről szól, aki még azon a napon, hogy megszületett, ellopta bácsikájának, Apollónnak 50 (!) marháját – a hónap első kétharmadában még a Bika havában járunk –, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszabújt a pólyába, Maia ölébe. A görög maia „anyácskát”, „dajkát”, „bábát”, a dór nyelvjárásban „nagyanyát” jelentett, s abból kiindulva, hogy az istennő a 12 olümposzi egyikének volt az anyja, fel kell tételeznünk, hogy neve magának a Nagy Istennőnek egyik megszólítása volt. Maia a növekedés és a szaporulat felett bábáskodott, s a május valóban a növekedés hónapja. Bizonyos értelemben Ovidius fején találta a szöget, hisz maior, maius a latin magnus, „nagy” melléknév közép- és felsőfoka, és a növekedést fejezi ki.
A hónap régmúltjába pillantva, a május mindenütt a nyár aggodalmas adventjének tűnik, aminek a jövendő termés féltése volt az alapja. Május az ókorban Európa-szerte engesztelő és tisztító szertartások böjtös időszaka volt (Hermész marhalopása szimbolikus utalás lehet erre is). Rómában tilos volt ekkor új ruhát ölteni, házasságot kötni, és házaséletet élni, ekkor takarították ki a templomokat, mosták le az istenszobrokat, mintha csak a hónap előkészület lenne a nyárközépi nagy ünnepekhez. (Hasonló tilalmakkal találkozunk az egykorú zsidó vallási előírásokban is.) A
legjellegzetesebb római ünnep a 9-én, 11-én és 13-án tartott Lemuria: a „holt lelkek” (lemures) engesztelőnapjai. Illő folytatása volt az Argei ünnep. Ennek bevezetőjeként március Idusát követően, Róma területén felállított alkalmi szentélyekben szalmából és kákából font bábokat helyeztek el (görög: argeiész = „fehér”, argeó = „ünnepel” „szántóföldről van”, „parlagon hever”, argiasz = „pihenés”, „szünet”). Május 15-e után ezeket a Vesta-szüzek főpapi segédlettel ünnepélyesen a Tiberiszbe vetették jelképes emberáldozatul. Május 23-án Flora istennőt köszöntötték a rózsák fesztiváljával. Május végén, többnyire 29-én kezdődött a „földszentelés” ünnepségsorozata: az Ambarvalia, a Robigaliára emlékeztető mezőjáró körmenettel, állatáldozattal és vészelhárító varázslatokkal.
egy másik topikban "kicsit hasonlóan" közelítettem meg a hétvégét. (Az egyik legjobb dolog egyébként a virágillat-dübörgés volt)
Idehozom őket:
ISTENBIZONYÍTÉK
A SÁRGA PÁSZTOR ÁLTAL FELISMERVE
A vizenyős szemű akadémikusok, professzorok, egyetemisták az életet a mutációkkal magyarázzák. Nos a mutációk véletlenszerű és szinte mindig káros változások a genomban. Kérdés, hogy hogy a fenébe hozzák ezek létre az élet végtelen szervezettségét, kifinomultságát, például miként IRÁNYÍTJÁK a protonokot ide oda, és miként alakulnak ki véletlenül a protonokat terelő (nem juhászok, hanem) végtelenül kifinomult molekula rendszerek.
A hétvégi tudományos meetingen unatkozó sárga pásztor a libegő függönyöket nézve ide kalandozott. Aztán elment a csoporttal ebédelni és májára figyelve csak vega dolgokat evett óvatosan.
Kerozin feat. Abaházi Csaba (ex-SingSing) - Halál a májra! (club mix 2001 - official video) HD
először le kellett szoknia a piáról és a cigiről, aztán a zabálásokról és mindezek helyett ma már csak vega van. Valóban nem jó megöregedni.
(a gondolkodásról már a kezdetektől le kellett mondania, de ezt megtette minden fáradozás nélkül, mert a gondolkodás nem látszik)
szombat délelőtt azt mondta egy "csaj" (kb. 60 éves) a konferencián, hogy "ma jobban nézel ki, tegnap gyűrött voltál és egy kicsit sárgás" - nos így kell élni. Csak rántott a vállán. A lányt kedveli, évente egyszer találkoznak
Itt van május elseje Víg a szívem belseje, Az orgona most szagos, Karcsú, csínos, nem magos, S éji szendereken át Felzendül a szerenád, Húzza mélán Szép Kiss Bélám, S szivarral az agyarin Húzza derék Magyarim. Szóval szól a nahtmuzik, Ellenben az erdőn szólnak Fűrerek s vidám Zsuzsik. Bokrok tövén ibolya, S bokrok tövén selymes fűben Sok nyújtózó csigolya.
Ó, szép május elseje, Víg a szívem belseje, Itt a fecskék S verebecskék, S feltámadtak a legyek. Az idők örök folyóján, Ah, e szagos, bús folyókán Lefolyt, tudja-e kegyed? Egy újabb házbérnegyed.
Ó, szép május elseje, Víg a szívem belseje, Most a szende háziúr Kisded tárcámhoz befúr. És megnőtt a pótadó, S Lukács is - a sót adó - Új létszámot emleget, Bár Justh így szól: nem lehet!
Ó, szép május elseje, Víg a szívem belseje, Im hazánkra ráború' Újabb Balkán-háború, Mivelhogy a Nikita Egy gorombát rikita. Szól a bús monarchia: Kérem, ez anarchia! Fütyöl erre Montenegró. Berchtold Montenegrót megró, S Krobatin szól: Einmarschiert! S lesz belőlünk, ah, - fasírt: Azaz szuronyvagdalék: Kiloccsant vese-velő, Ah, örülj most, tartalékos, S te is, jó népfelkelő.
Ó, szép május elseje, Víg a szívem belseje, S hogy e belső örömömnek Nyomai is legyenek, Kívánorn e víg májusnak, Hogy a fene egye meg.
Utóirat Nikitához
Jaj, istenem, most egyszerre Az vetődik az eszembe, Hogy Nikitát hátha, hátha Bosszúra az inspirálta, Hogy róla oly sokat írtam. Ah, most bánom bűnöm nyíltan, S míg nem késő, felsohajt Bús keblem, a horpadó: Bocsáss meg, ó, Nikitácska, Nem bánt téged soha többé szegény, vicces Torpedó.
Köszönöm szépen, remélem, az lesz!:)) Viszont kívánom én is Neked!:-)
GYÖRE IMRE
Májusfa, 2002
Világfa csúcsán, világfa ágán, világot nézek szemem oldalján, egyik ág végén Nap forog körbe, más ágon Hold van, sarlója görbe. Fiastyúk kottyan, csirkéi kelnek csillag-tojásból, csillagok lesznek.
Világfa kinõ Föld köldökébül, az, ki alánéz, föld alá szédül, világfa csúcsán vér veri markom, ég boltozatját fél kézzel tartom...
Akik az éjjel - mint én: a vén lump - A mulatókat sorra vevék, Csodálhaták azt, amitől az éj zúg - A szertehangzó éji zenét. De én, ki számon tartom a naptárt, Nem dicsekvés, de egybe tudám: Itt van Május, az illatot lehellő, Mosolygó, szép nyár lesz ezután.
*
Tündér Május! dicsőitő dalt Hányszor daloltam rólad én, Mikor nem voltam ilyen fásult, Törődött, fáradt, vén legény. Óh, bár tudnál úgy elbüvölni, Ahogy még tudtál egykoron, Mikor édes varázsba ejtél Megáldva ifju, szép korom.
*
Fáradtan, búsan, elmerülten Az utcán végig baktatok, Az éjbe zsongó, bús zenére Alig, alig hogy hallgatok.
Hejh, mikor még több volt a szívben Az érzés, sejtés, vágy, remény, Valaha én nem így mulattam Tündér Májusnak éjjelén!...
*
...S nem jött az én szememre álom Késő, pirosló hajnalig, Csodás hangok zsongtak fülembe, Hallám a dalt: a hajdanit. Egy szép lánynak vallott szerelmet Az a dal Május éjjelén - Olyan boldog, olyan szerelmes Soha, sohase leszek én!...
*
A jelenlegi Május első Nagyfontosságu most nekem; Új lakásom van. De hogy hol van, Azt elárulni nem merem. Megszöktem a hitelezőktől A tündér Május-éjszakán S az a három érzelgő strófa Ott született az új tanyán.
*
Mert hát szamárság érzelegni És írni síró verseket, Elsején verssel kifizetni Hitelezőket nem lehet, Okosabban elfoglalhatjuk Magunkat Május-éjszakán: Megszökni a hó elejétől S meghúzódni egy új tanyán!
Én istenem, ha egyszer felkelek, S nyugodt szívű és békés bölcs leszek, Ha azt érzem, hogy nem fáj semmi sem, S imára hullik lázadó hitem… Ha célnak látok csendes négy falat, S egésznek érzem, ami fél maradt, Ha csak ülök a fehér ház előtt, S lehull lelkemről, mi reája nőtt; Ha messzeségek karja el nem ér, És szívem múltak díványán henyél; Ha könnyem nem lesz, s nem lesz sóhajom, Csak békességgel megrakott hajóm…
Én istenem, tekints le majd reám, S most halld meg, mintha akkor mondanám:
Ha már elvetted ifjúságomat, Ha vágyam nincs már, tüzem lelohadt, Ha rámfújtál és lángom kialudt, Fújd szét, uram, a megmaradt hamut!
És megint a rózsák. És megint a nyár. Még észreveszed?
Egyre sűrűbben. Fut az év. És egyre rövidebb.
Lassan kifogysz az időből. Kifogyok. No és mi lesz?
Mi lenne? Az, amire azt mondják, természetes.
Szóval, eltűröd? Nem. Csak kibírom azt, ami tűrhetetlen.
És mivel készülsz rá? Semmivel. Most is mi van a kezedben?
Hát az, ami szokott. A cigaretta, a pohár, a toll.
Persze, a szánalmas kacat, amihez ragaszkodol, A személyes holmi, az emlék, az arcok, a tulajdonod. Meddig akarod tartani? Jobb lesz, ha eldobod, És üres kézzel elindulsz és elmégy az utakon túlra, A domb tetejére.
Minek?
Addigra ősz lesz újra, És a domb tetején, ahol egy fa, egy bokor sem akad, Hideg eső veri az árvalányhajat, És a csupasz domb tetején az eső téged is csupaszra ver, És kimossa belőled azt, amit ma fontosnak hiszel, És kihullanak belőled az arcok és adatok, És a lényegig csupaszon átléphetsz, tudod, hová.
Nem akarok Átlépni sehová, ha nem úgy, aki vagyok. És nem megyek föl a csupasz dombra.
Ne légy konok.
De konok vagyok és még mindig gyűjtöm azt, ami megtelít, És konokul nem akarok lecsupaszodni a lényegig. Tudom, kifogyok az időből. De nem akarok kifogyni Abból, ami a hideg esőben is tán fel tud majd lobogni.
És mit gondolsz? Azzal a lobogással megnyered Azt, ami vár? Vagy annak is tán feltételeket Szabnál?
Nem. Csak a feltételeit nem fogadhatom el, És aminek nem én kellek, az énnekem se kell. Mert lettem, ami lettem, és magamat meg nem adom.
Elveszi úgyis.
Vegye el, ha van ilyen hatalom.
Kifogysz az időből. Készülj, mert készül rád az, ami vár. És mi lesz addig?
A ház megremegett, minden tölgygerenda csontja, az egész puszta csontváz vinnyogott a hőségben, huzalai, idegei szabadon lógtak, mintha egy sebész lehúzta volna a bőrét, hogy a piros vénák és hajszálerek a tüzes levegőben remegjenek: „Segítség! Segítség! Tűz! Fussatok, fussatok!”
A hőtől megpattantak a tükrök, mint a törékeny téli jég. És a hangok sikoltoztak: „Tűz, tűz, fussatok, fussatok” – mint egy tragikus gyerekrigmus; egy tucat hang, magas hang, mély hang, mint haldokló gyermekek az erdőben, egyedül, egyedül. És a hangok is elhaltak, mikor a huzalokról levált a burkolat, mint a forró gesztenye héja. Egy, kettő, három, négy, öt hang, sorra elnémultak.
A gyerekszobában égett a dzsungel. Kék oroszlánok ordítottak, bíbor zsiráfok vágtáztak. A párducok körbefutottak, a színek elváltoztak, és tízmillió állat tűnt el a tűz elől menekülve a távoli, gőzölgő folyam irányában.
Megint elnémult tíz hang. Az utolsó pillanatban a tűzlavinában felhangzó kórusok önfeledten jelentették az időt, muzsikáltak, távirányítású fűnyírógépekkel nyírták a pázsitot, vagy kerti ernyőket nyitottak fel, és a nyíló és csapódó külső ajtón át ezernyi jelenet látszott, mint az órásboltban, amelyben minden óra megőrült, és egymás előtt vagy után, összevissza üti az órákat; a tébolyult zavar képei eggyéolvadtak: éneklés, sikítás és néhány utolsónak megmaradt derék egér rohangálása, hogy eltakarítsa a borzalmas hamut. És egy hang. Felsőbbrendűen, mit sem törődve a helyzettel, verseket olvasott fel a lángoló dolgozószobában, amíg minden filmtekercs el nem égett, amíg minden vezeték össze nem zsugorodott, és az áramkörök szét nem repedtek.
A ház szikraesőt szórva, füstfelhőt fújva összeomlott.
A konyhában, egy pillanattal a tűz- és gerendaeső lezúdulása előtt, a tűzhely háborodott tempóban készítette a reggelit, tíz tucat tojást sütött, hat cipót pirított szeletekben, húsz tucat szalonnakatonát adagolt, és elfogyasztásuk – a tűz mindet felemésztette! – új munkára késztette a hisztérikusan sziszegő tűzhelyet. Összeomlás. A padlás rázuhant a konyhára és a nappalira. A nappali a pincére, a pince az alsó pincére.
Mélyhűtőkészülékek, karosszékek, filmszalagok, áramkörök, ágyak zuhantak alá összegabalyodva, mint a csontvázak, a meredek szakadékba. Füst és csend. Nagy, nagy füst. Keleten halványan derengett a hajnal. A romok között egyetlen fal állt. A falban az utolsó hang ismételte újra és újra, még akkor is, mikor a nap már felkelt, és rásütött a gőzölgő romhalmazra: – Ma 2026. augusztus 5-e van, ma 2026. augusztus 5-e van, ma…
2026. október. Egymillió éves kirándulás
A mama ajánlotta, hogy az egész család menjen horgászni. De a szavak nem a mama szavai voltak – Timothy megérezte. A papa szavai voltak, de valahogyan a mama használta őket.
A papa szétrugdalt egy kupac marsi kavicsot, és beleegyezett. Így azután rögtön sürgés-forgás, kiabálás támadt, a tábort gyorsan kapszulákba és tartályokba gyömöszölték, a mama farmernadrágot és blúzt húzott, a papa közben reszkető kézzel megtömte a pipáját, de folyton a Mars egét kémlelte, a három fiú rikoltozva ugrált egymás hegyén-hátán a motorcsónakban, és egyik sem figyelt igazán a mamára és a papára, csak Timothy.
A papa megnyomott egy gombot. A motorcsónak zümmögő hangot eresztett az égre. A víz hátrafelé rohant, a csónak orra a levegőbe emelkedett, és a család hurrát kiáltott.
Timothy hátul ült a papával, kis ujjai a papa szőrös ujjain nyugodtak, és nézte a kanyargó csatornát, amint elhagyták a feltúrt földet, ahol leszálltak kis családi rakétájukkal, mikor a Földről megérkeztek. Eszébe jutott az indulásuk előtti este a Földön, a sürgés-forgás, a kapkodás, a rakéta, amelyet a papa talált valahol valahogyan, és a beszélgetés a marsbeli vakációról.
Hosszú út egy vakációra, de Timothy nem szólt semmit az öccsei előtt. Eljöttek a Marsra, és most, először, legalábbis azt mondták, horgászni mennek.
Papának furcsa volt a tekintete, amint a csónak siklott a csatornán. Timothy nem értette ezt a tekintetet. Nagy fény és valami megkönnyebbülés sugárzott belőle. Arcán aggodalom vagy sírás helyett nevettek a mély ráncok.
Nukleáris meghajtás segítségével már négy hónap alatt eljuthat majd egy űrsikló legénysége a Marsra - NASA.
Táncolva suhannak a szőke sugárkák, Hűs hold aranyával elöntve a lég, Ott kinn, valamint csodaszép, szines árkád, A méla nagy ablakok ív-sora ég. Vén függönyömön kipirúl a virág-dísz, Rég elfeledett kezek ósdi müve: Foszló violák, halovány, puha nárcisz, Mind, mintha virulna, oly édes, üde...
Ily este merül fel előmbe sok emlék, Mint messze homálybul a tarka hajó, Elébb remegő, pici fénye libeg még, Majd kél a vitorla s piros lobogó. S mint sík, ragyogó habu, méla vizekből Felszökken a játszi ezüstszinü hal, Hűs lelkem ölébül ily este remeg föl, S fürgén ütemezve iramlik a dal.
Eltűnik előlem a mély, komor udvar És benne a rőtrügyü, bússzavu fák, Szállok haza, messze, a barna darúval, Amerre ezüst utat ős Tisza vág, Hol mén dobajátul a föld szive retten, Hol hallgat a tölgyes a puszta ölén, S hol mély remegésü, nagy ifju szerelmem, Mint hársszirom illata, szállt le fölém...
Szívem súlyosan csüng, akár a hurkon fennakadt madár, mellem dobbanással teli, s rózsás kézzel utcát, teret a hancúrozó kikelet a kéményekig emeli.
Kormos kotró egyensúlyoz a háztetőn, póznát húroz fütty-könnyű villanyszerelő; gólya lebeg, s az áttelelt szántón varjú-csorda legel, csősz sántikál s közéjük lő.
Erdők doh-csendjét felverik a kirándulók, reggelit nyársról bicskáznak csillogó szemmel s szájjal, s zajtalanul, zöld izmot feszítve gurul sűrű nyárba a földgolyó.
Hűs, nyirkos este van. Ma a didergő kora tavaszi táj oly idegen: a Dunapart, az ótorony, az erdő, a sárga lámpasor a szigeten. És mintha bánatos szemmel csodálnák fent a változhatatlan égi ábrák változhatatlan sorsunk idelenn.
Bóbiskoló táj, alvó víz, kihűlt ég… Teljes sötét száll lassan az egész folyópartra. A felhők palaszürkék, s egy helyben állanak. A csönd nehéz. A mozdulatlanná dermedt vidékre tűnődve néz le a hold sárga képe, s a sápadt emberarc rá visszanéz.
Száll a kakukk fészkére - olvastam, láttam, a másik kettőt nem ismertem, s angolul sem tudok...
Ken Kesey
Száll a kakukk fészkére
A Száll a kakukk fészkére megjelenését 1962-ben osztatlan lelkesedéssel fogadták olvasói és kritikusai, jóllehet a polgárpukkasztó beat nemzedék hatásait tükrözi, és az akkortájt formálódó, ellenkultúrának nevezett mozgalom több majdani eszméje is vezérmotívumként ível át a regényen. 1975-ben Jack Nicholson és Louise Fletcher főszereplésével Milos Forman rendezett belőle filmet, amelyet nemrégiben a húsz legjobb film közé sorolt az Amerikai Film Intézet. Egy elmegyógyintézetbe új beteg érkezik, a nagyhangú, tettre kész és életvidám Randle Patrick McMurphy. Rögtön felméri az erőviszonyokat, és nekilát átalakítani az osztály életét: kártyapartikat szervez, valóságos fogadóirodát üzemeltet, italt és nőket csempészik be, sőt megkérdőjelezi a csoportterápiás gyűléseken alkalmazott módszert is. A szabályok megszegése játékként indul, amelynek kimenetelére fogadásokat köt, hamarosan azonban elkeseredett háborúvá fajul, amelyben McMurhpy ellenfele az osztály teljhatalmú főnővére, a Főnéni. Tekintélyénél és pozíciójánál fogva a Főnéninek számos eszköz áll rendelkezésére, McMurphy viszont csak féktelen életvágyára, szélhámos-bölcsességére és betegtársai rokonszenvére hagyatkozhat.
"Az embernek nevetni kell a fájó dolgokat, mert másképp oda az ép ész, és az őrületbe hajtja az embert a világ."
Ha még ifjú volnék s nem nyomna mindenféle gond és fojtó aggodalom,
ezen a tavaszon
a nőknek azt mondanám
(s magamban titkon még most is ezt mondom talán):
legyetek szépek! nézzétek, a téltemető-virág
pici sárga szirmaiba temeti a tél irtózatát,
a hóvirág, a kankalin, a nárcisz
már elfeledte, milyen rettenetes volt a naptalan ég, a fagyott föld s a vajudás is.
Legyetek szépek! annyit ringtatok virágként már a férfirímek kuszán összefonódó indáin,
legyetek meghatók, mint a nefelejcs és hódítók, mint a jácint.
Legyetek szépek, gondok temetői, jeltelen tömegsírjai a szenvedésnek.
Legyetek emésztő, édes pondrói a fájdalomnak, az önvádló hideglelésnek.
Legyetek szépek, ringó bölcsők az utcán, a szobában,
bölcsői az újszülött pici reménynek, amely oly meztelenül és hontalanul vinnyog idegeink rángó burkában.
Legyetek szépek, vesszen ragyogásotokba az utca mocska,
testetek hibátlan épülete cáfoljon rá a romokra.
Legyetek szépek, a szépség minden látható színein túl, bocsássátok ránk a báj és kedvesség érzékekkel fel sem fogható, ibolyántúli és vörösöninneni sugarait,
hogy szökjön fel bennünk a vér titkos higanyszála és sajogjanak fel bennünk a fényérzékeny lemezek, amiknek homályán (s jaj, mily mély homályban!) a boldogság ábrándja rejtezik –
s ne is tudjuk, mitől! Legyetek ott is, ahol nem vagytok, legyetek, mint az elektromosság, mely kigyúl váratlanul,
mint a levegőben a rezgés, mely egy gombnyomásra hanggá alakul,
legyetek láthatatlanul is mindenütt jelen a világban, s zengjétek, mint a nap, a rejtelmes sugarak, a virágok, a vizek, a szelek,
