Kedvenceim közé lehetne sorolni Jim Morrison szeretlek és gyülöllek kötetét.....majd begépelek Dehát J.A-összest nehezen lehet űberólni...
eből egy darab.....nem tom volt e már..
Arany hajad, mint a nap sugára,
vet fénykévét ruhácskád fodrára.
Reng ruhádban a karcsú termeted:
rózsaszálon a gyémánt permeteg.
Szemed a mély tenger csillogása,
égen földön nincs, nem akad mása.
Ha engem látsz, lecsukod csendesen,
sugaráért od'adnám életem!
Lelked nyájas holdsugár az éjben,
ringatózik mély tenger ölében.
Oh! előlem felhők takarják el!
S ha várok rá ... eltűnik - a nap kel.
Szived? Óh! a szíved nem találom,
ez az én bús, szomorú halálom.
Széttörnélek! - de kezemen bilincs:
meghalok érted, mert szíved az nincs.
Miképpen boltěves,
pókhálós vén terem
zugában álmodó
középkori barát,
ki lemosdotta rég
a földi vágy sarát
s már félig fent lebeg
a tiszta étheren,-
ül roppant asztalanal,
mely könyvekkel teli
s a nagy betük közébe
kis képecskéket ékel,
Madonnát fest örökké
arannyal s égi kékkel,
měgnem szelěd mosollyal
lelkét kileheli:
úgy szeretnélek én is
lámpásom esteli,
halavány fénye mellett
megörökiteni, drága
arany és kék szavakkal
csak Téged festeni,
mig ujjam el nem szárad,
mint romló fának ága
s le nem lankad fejem
a béke isteni
ölébe, én Szerelmem,
világ legszebb Virága.
mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét...
sajnos most nincs idöm leírni az egészet, de ez gyönyörü...
k.
még angoloul is szép:
how long I have prepared, dear, to describe to you
the secret constellation of my love...
Suhog a vágy, selyem az árnyék,
szívem a szó, szemem a szándék,
esténként esőként szitálnék,
nem is keresve rátalálnék:
kitárná ablakát, s ajándék
lenne Őhozzá hullanom.
Esőként függönyét itatnám,
és kedvem dallamát kopogván
a parkettáján ellocsognám,
amit illene mondanom.
Ott állna Ő. Kitárva karja.
Cirógatván, ha úgy akarja,
ráhullanék ruhára, hajra,
s gondolván minden gondra, bajra,
magam lennék az oltalom.
Lennék hideg, ha lenne könnyebb,
arcára hullnék, mint a könnycsepp,
s lennék utolsó bántalom.
loptam még egyet, a Társkereső Tapasztalatokból, bocs
Kányádi Sándor : Kezdetben még...
Kezdetben még álltam a sarat,
az voltam, akinek születtem,
akivé váltam ésszel s erővel.
- Nem adom - mondtam.
- Nem is kérem - mondtad.
Amire föleszméltem volna,
balzsamos ujjaid kiszedték
zsigereim,
ördöngös erőművekbe vezetted
vérem,
idegeimből
pulóvert kötöttél
születésnapomra,
hogy védjen legalább a hidegtől,
ha már a halál ellen
neked sincs hatalmad.
Csak a szemem hagytad meg,
hogy lássam, milyen mesterien
játszol begykövekké csiszolódott
csontjaimmal.
Rettenet,
kezdjük elcseszni a topicot, úgyhogy lécci szedd össze magad és a sok OFFból csinálj egy BEST OF-ot.
Amúgy meg semmi hatalmat nem adok a szokásoknak. Inkább megtöröm őket.
off *Rettenet,
ha ismernél, tudnád, hogy lelkesedésem törhetetlen :)
amúgy meg linkeljél, másoljál csak szorgalmaSsan,
ezek után ugye elnézed nekem, ha elvárom tőled, hogy legyen egy olyan hozzászólás, hogy Rettenet's besztoff!
Aki szeret, ártatlan
aki szeret, vétkezik.
Aki szeret, azé a bánat,
mely hasztalan érkezik.
Aki szeret, lelke vágyát érzi
és vágyakozik teste is.
Aki szeret, elore érzi,
hogy por volt, s porrá lesz megint.
Itt ülök a csillámló sziklafalon.
Az ifjú nyár
könnyu szelloje, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
Idesereglik, ami tovatunt,
A fej lehajlik és lecsüng a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
Homlokod fényét
Villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
Látom, hogy meglebbenti
Szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
Látom elorebicenni hajad,
Megrezzeni lágy emloidet és
-amint elfut a Szinva-patak-
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
Óh mennyire szeretlek téged,
Ki szóra bírtad egyaránt
A szív legmélyebb üregeiben
Cseleit szövo, fondor magányt
S a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
Elválsz tolem és halkan futsz tova,
Míg én, életem csúcsai közt, a távol
Közelében, zegem, sikoltom,
Verodve földön és égbolton,
Hogy szeretlek, te édes mostoha!
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
Mint mélyüket a hallgatag vermek,
Szertelek, mint a fényt a termek,
Mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
Halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
Orzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint fémbe a savak,
Ösztöneimmel belemartalak,
Te kedes, szép alak,
Lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
De te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
De te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlagban a csend,
Számban kihulve leng
S a vizes poháron kezed,
Rajta a finom erezet,
Föl-földereng.
Óh, hát miféle anyag vagyok én,
Hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
S ámulatra méltó tünemény,
Hogy bejárhatom a semmiség ködén
Termékeny tested lankás tájait?
S mint megnyílt értelembe az ige,
Alászállhatok rejtelmeibe!.…
Visz a vonat, megyek utánad,
Talán ma még meg is talállak,
Talán kihul e lángoló arc,
Talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendo, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad
