AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Gondoltam, lezavarom gyorsan a hülyeangolokat, angolhülyéket, aztán mégis olyan lett a végeredmény, amit képes voltam végighallgatni léptetések nélkül. Na jó, sokszor úgy, hogy a fejhallgató csak a nyakamon szólt, nem bele a fülembe... de háttérzenének akkor is elfogadható, meg kompromisszumnak azokkal is, akik a csukott ajtón menekülnek minden gitárhangtól. Azok után meg, hogy az Anathema egy évvel korábban az addiginál is szélesebbre kezdte nyitogatni az ajtót a Balance-Closer párossal, egyáltalán nem csodálkozok, hogy ez is bejött rajta Thornak. Kicsit sok benne itt-ott az elektronika, nem kicsit véleményes az ének, és talán jobban jött volna ki, ha nem spórolják ki a gitárt, meg még akár más hangszereket is... mégis van szinte az egész lemeznek (a "szinte" például az Untitled 1 meg a Your Eyes Open miatt került be a mondatba) egy olyan hangulatvilága, ami jól tud esni: ez a szomorkásság, és hogy nem akar meggyőzni arról, hogy nekem mindenáron jó kedvre kell, hogy derüljek egy albumtól. Sok popzene pont ezen vérzik el nálam, ez viszont valóban megérdemli a többek által is megszavazott 10/5,5-öt. Többet persze nagyon nem...
Soha rosszabb visszaszállást a játékba egy hétnyi szabadság majd a munkába egyéb elfoglaltságok melletti visszarázódás után. Ízelítő egy olyan világból, amikor még a "nyálzene" is minőség tudott lenni, ahol a magukat keménynek de mégis konszolidáltnak mutató amerikai apukák és anyukák ilyet bömböltethettek az autójukból és a házuk ablakából a kerti grillezéshez, fűnyíráshoz, családi baseball-edzéshez... meg a szórakozóhelyekre is jó volt, mert mégse diszkó és mégse parasztos. Meg egyébként nem is rossz... a stílus minden kötelező elemét hozza a kicsit füstös-karcos énekkel (Survivor, Bryan Adams is ott figyel a sövény mögött) és a billentyűkkel, de közben azért egész jó, markáns gitárral is aláfestve. A lassú szám kifejezetten tetszett rajta, csak utána ami az elején jó volt (és a Bostonos párhuzamot is megérdemli), az lassan önismétlésbe fullad, és nem tudod, minek hol a vége. Főleg ezért kókad le 7 pontról 10/6,75-re.
Oda lehetne tenni lexikonba illusztrációnak, hogy "ez a punk". Nem azért, mert ők találták fel, hanem azért, mert teljesen jól hozzák a stílusjegyeket. Beleértve azt is, hogy brit akcentussal énekelnek (na jó, ordítoznak) amerikaiak :-)
Kellemes kis mocskos punk. Az ilyen rock'n'roll-ba oltótt sodrós punk cuccok nálam mindig jól csúsznak. Ezzel se volt semmi baj, bár ki sem emelkedett szentigaz, de el voltam vele. Továbbá kiemelném az egységes szerkezetét, pusztán az alábbi eresztéssel való kontraszt kedvéért.
6/10
Solefald - The Linear Scaffold
Szóval ok, alapból nem nekem való és miért is hallgatom meg az ilyeneket. De, hát mostanra már úgy vagyok vele oly mindegy bárminek adhatok egy esélyt, aztán legfeljebb nagyon nem egyezik majd a véleményem a fősodorral. Az ilyen szörnyűségeket eddig nem pontoztam, de hát ezt is csak egy játék. Szóval elhiszem itt egy olyan művészeti tevékenység folyik, mely igen egyedi módon közelíti meg a dolgokat. Lágy fuvallatos zenéket és komolykodó éneket ötvözi az acsarkodós vokállal. Bátor kisérlet. Elhiszem sokaknak bejöhetnek az ilyen az úttörő ösvények. Nekem ez kész katasztrófa. Disszonáns katyvasz, melyről leginkább a műmájerség az egyetlen amely konkrétan eszembe jut. Szétesően odakent hatásvadász koktél, melybe az elemek önálló életet élnek és széttöredezettségükből próbálnak erényt kovácsolni. Kínozni lehetne vele és persze ez is valami.
Atmoszferikus, teátrális, dorombos, dumálós black metál. Érteni vélem az értékeit, de valahogy ez a zenei világ soha nem működött nálam. A Borknagar meg a Vintersorg ugrott be pár helyen, de tőlük is gyakorlatilag csak azt a pár számot ismerem, amik annak idején voltak a Hammer-válogatásokon. Illetve volt a magyar Arcturus, akiknek a nevük most hirtelen nem ugrik be, ott volt még ilyesmi dallamos ének. Voltak érdekes témák, de legjobban az utolsó másfél perc maradt meg, ahol a hangulatos zongoraszónak kellemes kontrasztot adott a pusztulat énekhang.
The Casualties - Written In Blood
Leginkább az Exploited előzenekaraként tudnám őket elképzelni, de ezekkel a buzis dallamos témákkal ott még könnyen meg is ruházhatják őket. Végig hoznak egy adott szintet, de ez a zene nekem túlságosan egybites, ami természetesen nem baj, csak nem elég erősek a dalok, és így rossz értelemben primkó egy kicsit a végeredmény. Belistáztam egy csomó fasza punkzenét, jó kis kulturális kitekintések lesznek, ha majd kipörögnek pár évtizeden belül.
Blues Pills - Blues Pills
Hát, igen. Valahogy az általam listázott lemezeknél garantált a magas minőség. Legalábbis még egyiknél sem kellett lapítanom. Sőt, büszkén vállalom őket! Kicsit csodálkoztam, hogy nem fért be a top tenbe, de hát erős évjárat volt a '14-es. Kiművelt, megmunkált, megtermékenyített muzsikát hallhatunk a Blues Pills debütjén, ahol egy kicsit még félúton voltak: az EP után nem szégyelltek belenyúlni pár dalba, hogy kijavítsák a gyermekbetegségeket, de még nem érték el a második lemez tökéletességét. Lemezen, koncerten, koncertlemezen is az évtized fénylő üstökösei voltak. Kár a tavalyi albumért.
A régi nóta: mivel szinte soha nem hallgatok ilyesmit, ideig-óráig érdekesnek tűnt. Az „idei-óráig” pontosan három dal volt, aztán egyre sűrűbben nézegettem, mennyi van még hátra. Szerencsére az egész csak 35 perc, és az is segít, hogy néha (pl. Ashes of My Enemies) átmegy szimpla rock and rollba, amit meg bármilyen mennyiségben könnyű elfogyasztani. A punk/hc-hez képest viszonylag sok gitárszóló is emeli a hozzáadott értéket, még ha azok faék egyszerűségűek is. Sajnos összességében inkább untatott. 10/4
Solefald - The Linear Scaffold
1997 rendkívüli év volt, kiváló és maradandó lemezek egész sora jelent meg. Csak emiatt lehetséges, hogy végül nem került fel a listámra a Solefald bemutatkozása. Na meg azért is, mert már rég belefáradtam ezekbe a kicsit talán túl okos(kodó), a kelleténél modorosabb művészi black/extrém metálzenékbe. Akkoriban viszont nagyon újnak, előremutatónak és izgalmasnak hatott. Ha most jelenne meg hasonló, szó nélkül negligálnám, ezek a dalok és dallamok azonban már menthetetlenül a véremben keringenek, és most frissen meghallgatva is megállták a helyüket. 10/8
Jól összefoglaltad az én tudásomat is Sculptured-ról. Ez az új viszont fantasztikus lett, kb az Agalloch, a Kayo Dot és a Borknagar progresszív dolgait elegyíti magában. Black metal és hörgés mutatóban sincs, nagyon érzékenyek az énektémák, és az egész zene, még sincsenek üresjáratok. Van egy patetikus jellege a zenének, de szerinzem ez nem zavaró. Abszolút topikkompatibilis lemez.
Jó kis anarchopunk, némi crustos felhanggal, szeretős. Volt ettől erősebb lemezük, de a Rockmaratonon faszán legyalulták a népet és kifejezetten szórakoztató volt a műsoruk. 10/7
Sőt, a Sculptured az Agallochhal párhuzamosan létezett, az első albumuk '98-as. Ezt meg a másodikat is ismerem, de nem túl emlékezetesek. Most nézem, hogy van egy 2008-as lemezük is, arról teljesen lemaradtam. Izgalmas csomag, amit írtál, kíváncsi vagyok, lesz-e belőle legalább egy maradandó.
Egy újabb taposóakna Thorcsitól. Még jó, hogy nem léptem bele. Azok a jó kis kétezres évek az indie-vel, britséggel, MR2-vel, batikolt kelemen kabátbanban zenélnek az átszellemült művész urak. Bármennyire is mindenevő lettem az idők folyamán, ez a lemez minden ízében már nagyon közel van a minősíthetetlenhez, és tényleg csak néhány nyálcseppel jobb az Editorstól. Valószínűleg az lehet sikerük titka, hogy ha van egy nagyon szép énekhang, akkor onnantól kezdve már bármit bele lehet haluzni a zenébe, ezáltal ez a totál semmitmondó hangözön is értelmet nyert millióknál.
Arcade Fire - Neon Bible
Azért jó ez a játék, mert a zenekar nevét már sokat hallottam, de magamtól az életbe' meg nem hallgattam volna őket, mivel nagyjából a zenei koordináta-rendszeremben az indie nevű dobozban vannak, amit jobb nem bolygatni. Pedig ez egész jó kis zene. A cím és a stílusosan egyszerű borító koncepciót sejtet, és végig érezni egyfajta jó értelemben vett emelkedett tekintetet. Némelyik dalnak jó kis vidéki Amerika feelingje van, mintha egy utazó prédikátor celebrálna zenés tiszteletet valami lepukkant tornateremben, ahol esténként bingóznak a helyi erők. Nagyon jól van meghangszerelve, nem az a homogén sablon, mint a Keane-nél, itt már elsőre is jól megkülönböztethető pofával rendelkeznek a dalok. Az első 4-5 számot nagyon erősnek éreztem, utána már nem annyira egyértelmű a dolog, de elő fogom még ezt venni, mert van rajta mit hallgatni, van benne anyag. Ha ilyen a jó popzene, akkor jöhet.
Viszont Horzinak nem ártana az algoritmus körmére nézni, mert az elmúlt napokban kicsit felül volt itt reprezentálva a kétezres évek. Egymás után két AOR, majd két indie, ez azért megviseli az ember idegrendszerét.
Ez a nyavalygós, "alternatív" bandákra jellemző énekhang nekem valahogy nem jön be, az énekesnőnél még az is felmerült bennem, hogy hamis (de nem értek hozzá, szóval biztosan nem). Nekem még Ed Sheeran is beugrott néha erről a zenéről. A dögösség(?) hiányzik belőle, nem tudom elképzelni, hogy egy stadion a zenekarral énekli ezeket a dalokat.
Nem olyan vészes. Egyszer meg lehetett hallgatni. Volt rajta pár korabeli sláger is úgy hallom. Mondjuk azoknál még úgy tünt meghaladja az átlag jó hatost, de aztán mégis kellett némi állóképesség is a végighallgatásához. Szóval összességében kicsivel lett jobb nálam mint a Journey.
A Wolves In the Throne Room kicsit nekem is csalódás. Csak azért nem mondom, hogy nagyon, mert engem anno a Black Cascade-del teljesen transzba ejtettek és nem tudok bennük nagyot csalódni.
