Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
rendelj nekem szállást nem a tenger gyöngyöző habjaira gondolok valamiféle szétoszló messzeségben egymagában púposodó Holddal és özvegy jéghegyekkel az én hazám ne legyen csomagolható szívsemleges vetkőztető kezekkel mint régen a nap végén parasztapám erőtlen úgy legyek mint Krisztus a keresztfán házamon ne legyen Nap ne legyen tulipán sem szélkakas ne tudja más ki az én Istenem ki a testvér ki az idegen és mindörökre ott játszhassak hintáztató lábujjhegyeden
a toronyházakon ünnepi reklám ragyog hideg van fázom és fáradt vagyok a város elektronikai és mechanikai gépezet olyan mint Isten kezében egy hatalmas acélékezet amivel ha eljön az időnk és ütni fog az óra úgy sújt le ránk mint egy magánhangzóra autók villamosok rohanó emberek bedarál lassan ez a betonrengeteg egy kapu alól fenyő és kalács illata száll és összefut máris a számban a nyál ó a hófehér puha harangzúgásos este fa alatt a jászolban Jézus kicsi teste békesség szeretet gyertyafények tánca nagyszüleim arcának sok mosolygó ránca ágon aranydió fényes aranyalma terített asztalon sütemények halma fenyőillattal hintett szép csendes áhítat amint az ünnep szentsége mindent átitat most mentő szirénáz zuhog koldus rángatja kezem rohanok számolok és azon jár az eszem milyen kifürkészhetetlen a pénznek (is) útja nyakunkon az ünnep s még nem tudom milyen karácsonyra futja…
A nagy szökés figyelj, szólt hozzám, láttál már egy halom rákot egy vödörben? Még nem, válaszoltam. Nos, az egyik mindig a többiek fölé kerekedik és elkezd kifelé mászni a vödörből majd szabadulása pillanatában egy másik társa visszarántja Valóban? Kérdeztem Valóban, mondta, ez a munka is olyan: senki sem akarja, hogy a másik kiszabaduljon eme helyről. Ez a dolgok rendje itt a postán. Elhiszem, mondtam. Éppen ekkor jött a műszakvezető és közölte: beszélgettek, cimborák. Munka közben nincs szövegelés. tizenegy és egy fél éve dolgoztam már itt. Felpattantam hokedlimről, a műszakvezetőn átmászva felnyúltam, s kiszabadítottam magamat a helyről olyan könnyen ment, hogy el sem hittem. De a többiek nem követtek. Ezután, ha ráklábakkal találkoztam a munkahelyemre kellett gondolnom. Kényszerűen a munkahelyemre gondoltam ötször vagy hatszor mielőtt inkább a homárt választottam.
Mikor a konyhaasztalnál olvas, miközben répát pucolok, mikor álmomban a kezem megszorítja, mikor azt mondja a telefonba, hirtelen váltással, hogy nem, nem hagylak szarban, mikor mézszínű fény és magzatvíz áramok, mikor szeretetünk csupaszon, jóságunk felfakadva, akkor úgy szeretném, ha újra rám vágná az ajtót, és csak lebaszná a szatyrot, ha elege lenne belőlem, és alig várná, hogy lelépjen, ha még úgy tékozolnánk egymást, mint akik halhatatlanok.
Most élni kell Most élni kell, mint rózsán büszke lángpír, álmodni, s nyílni fájó véreset, mint vén, akit halálos perce rábír megtenni még, amit tud és lehet. Vigyázz, a szó, ha mézes-mázas ajkú, azon van, hogy nagy és merész legyen, s hogy létrejöjjön egy tudatlan alku, személytelen románc, hamis jelen. De nincs hiába semmiféle játszma, ha érlel, arcunk színét tárja ki. És élni kell, egymásra is vigyázva, mindent köszönni, s megbocsátani.
van-e értelme beszélni még? van-e értelme újramelegíteni a több napos, félkész főzeléket? van-e értelme harsogva beleharapni abba az almába, amiből csak egy, csak egyetlen egy adatott? van-e értelme a bizonyosságnak, annak, hogy a függöny mögül kilesett álom csak örök kín marad? van-e értelme a langyos, bús boroknak, amiből mindegy, hogy mennyi, mindegy, hogy milyen, csak ne fájjon, ha a friss szódától gyöngyözve, szelíden végigsimítva a torkot, lassú szédülettel lefelé gurul? van-e értelme annak a rendnek, ami nem Tőled, hanem tőlünk való? amit szelíd érintéssel rögtön csenddé gyógyítanak az angyalok. van-e értelme annak a szónak, amit szikrázó késsel faragott a szánalmas, üres indulat? van-e értelme kérdezni folyton, hogy merre kell indulni, menni, merre, merre kell keresni a szívként belénk nőtt titkokat? van-e értelme felébredni, ha imádkozik a hajnali kisharang? ha a kíntató álmokból reggelre igent üzen a messzi hang? van-e értelme a tengerig menni? nem elég-e a buja zsombékos, a fűzfákról hulló hajnali harmat, a rét füvét fölverő fecskehang? van-e értelme felébredni, ha a kérdés, ha a kérdés örökre tart?
Van ez a normális, elmondható élet, van benne munkahely, vannak válaszok, amiben van esély jónak lennem, amitől elfogadható vagyok.
S bár az öröm nem burjánzik benne, vannak almafák és pár olyan dolog, amitől élet az élet. Néha angyalok járnak, máskor halálból van minden: az utóbbiról inkább hallgatok.
Te ebbe sehová sem férsz be, se mint szereplő, se mint gondolat. Volt egy némaság, lett belőle kettő, és most se szótlanság, se csönd nem marad, nem őrzi meg őket emlékezet. Ilyen lehet a semmi, ha valamit temet.
Egy Eliot-hős újjászületése Szovjet-Oroszországban
„Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek, ki földre megy még, volna jó okom rá, hogy lángom többet moccantani féljek. De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná, ki egyszer itt van: szólok íme bátran, mert szóm nem válhatik gyalázatommá…”
(Dante: Pokol, XXVII. 61–66. Babits Mihály fordítása)
Indulhatunk, polgártárs, már kigyúltak Iljics lámpái, lobogó düh, ugrásra kész farkasok sárga szemében. Menjünk a sikátoron át, hol hámló falú bérkaszárnyák a vándort csalogatják, s a kocsmák padlóján véres vatták, szotyolahéjak, az utcán a párok egymásba fonódnak, valakik kísérnek. Ennek soha nem lesz vége, ismét nyomomban két személy. Siessünk! Kezdődik az estély.
A teremben elvtársnők dicsérik Rubljovot, noha nem is értik.
Az ónszürke köd nyelve az ablakot sikálja, légyszaros körtékhez ér ólmos füst orra, mely az estét is magába szippantva, didergőzve száll el a csatorna lúdbőröző vize felett, ráhull kémények korma, elsiklik a terasz mellett, s a kimerült októberi csekkistákat látva, körülmaszatolja a házakat, és álomba menekül. Igen, a szürke köd ideje is eljő, meglátod. Alaktalan testét ablakokhoz dörgöli. Eljő az idő, eljő. Hát készítsd arcodat, más arcok meg ne ijesszék, teremtened is, ölnöd is lehet még. S a láthatatlanok még időben neked szegzik kényelmetlen kérdéseik. Lesz még idő, százszor elbizonytalanodni, megijedni, amíg pirítós kenyeret kapunk és teát.
A teremben elvtársnők dicsérik Rubljovot, noha nem is értik.
Lesz még idő, hogy megfontold. „Akard vagy ne akard?” Vagy megfordulj, és a lépcsőn lebaktass, tükörből nézve utána gyérülő hajadnak. (Sziszegik: „Haja elhagyja fejét!”) Pufajkád kopott, gallérod kosztól szürke, bizony ingedre a mosás is ráférne. (Sziszegik: „Ikszlábú, szegény!”) Bátran, a rendszert bíráljam? Egy pillanat, érv és ellenérv egymásba szakad, mert hányingerig ismerős már minden, a reggeli émely, a hold az égen. Életed brosúrák között kimérték. Árnyaid hangját hallod, messzi termekből indulókat. Hát akarhatsz-e valamit is még?
És mit akarj, ha mindenünnen figyelnek, meghatároznak, mint gyógynövényt vagy bogarat, és te ficánkolsz, a tű hegyére szúrva, a falra ragadva vonaglasz, szörnyű kínban. Hát hogy köphetnéd ki az örök halasztás epeváladékát. Hogyan akarhatnád?
Minden lábat ismersz, lábait mind a nőknek. Bokát, combot és vádlit, lúdbőrzőn meztelennek. (Lámpafényben lábszárak pihécskéi, kéjesen megremegnek!) Illatuk örökké érzed, megőrjítenek, ha lábszáradon motoznak talpacskák, cipőben ingerkednek. Így hát akarhatsz-e még? És hogyan is kezdenéd?
* * *
Meséld el, miután leomlott az alkony, mennyit kódorogtál az utcasarkon. Polgártársak leskelődtek koszlott függöny mögül, sivár életük maró mahorkafüst. Ó, bár rák lehetnék, s a két veres karmom fúrná a tenger fenekét.
* * *
A délután és az este elpihen, gumibotok simogatják szelíden. Elgyengül, pilledten szimulál, mögöttünk a padlón, szundikál. A tea, fagylalt után, a sütemények, még meddig halaszthatom a percet? Eleget káromkodtam, koplaltam, könyörögtem. S láttam, amint behozzák egy fatálon kopaszodó fejem. Nem vagyok próféta, nem. Láttam, amint a pillanat ellobog, láttam az égi lakájt, bőrkabátban, amint pufajkám tartva vigyorog. Meg is ijedtem.
Lett volna még mit mondanom, de minek, a csörömpölő lekváros tálkák és teás csajkák felett? Egyszerre lehetetlennek tűnt. Ki érti meg? Minek beszéltem volna, minek? Vagy cinikusan vigyorogva, ajánlatom vigyorba fojtottam volna, a mindenséget kábán összegyúrva, hogy a minket izgató kérdést feltegyem? Elmondjam „Szovjet Lázár vagyok, akit főbe lőttek, de teste a gödörben újraéledt. Mindent bevallhatok.” Ha az elvtársnő, párnájával legyezve felhevült arcát, azt mondja: „Nem erre vártam, ó, nem erre, egyáltalán nem erre.”
Lett volna értelme szólani még? Minek? Nem mondhatom el úgyse senkinek. Felderengett már annyi alkony, kert, sáros utca, annyi regény, csajka, lehulló szoknya, lihegés, annyi minden, amit elmesélni amúgy is lehetetlen. Idegeimet láttam táncolni vászonra kivetítve. Lehetett volna értelme? Hisz épp párnáját simogatva vette le sálját, S elfordulva szólt: „Nem így, egyáltalán nem így képzeltem el.”
Nem vagyok orosz Hamlet, mért is lennék? Csupán egy elvtárs, nem is túl heves, ki el is rontja csúcsjelenetét, tanácsa ostobán felesleges, retteg, visszafogott, kretén, szellemes, okoskodik is, néha hódító, néha meg, mit tagadjam, nevetséges, van, amikor esztelen Bolond.
Az ifjúság elhagyott, már mögöttem, nadrágszáram tétován meg-meglibben, hajam kopaszságomra fésüljem, barackot rágva kellene partra mennem, ahol sellők kábítón énekelnek,
de egymásnak sajnos, nem nekem.
Néztem a vágtázó hullámokat, egymást rombolva törnek egymásra, mikor a szél a tengert fel-felszántja.
Mély, víz alatti termekben jártunk, ahol tündérek hínárfejeket fonogatnak, s megfullad, akit emberek szólongatnak.
„Ha azt hinném, hogy olyannal beszélek, ki földre megy még: volna jó okom rá, hogy lángom többet moccantani féljek. De mert tudom, hogy nincs mi visszavonná, ki egyszer itt van: szólok íme bátran, mert szóm nem válhatik gyalázatommá…” Dante: Pokol, XXVII. 61-66. Babits Mihály fordítása]
Induljunk el, te meg én, Ha már kiterült az éj a város egén, Mint az elkábított beteg a műtőn; Menjünk a félüres utcákon át, Hol olcsó szállodák Barlangjába hív a kalandos éj, Kocsmák fűrészporán osztrigahéj: Az utcák: összekapcsolódó szürke érvek, Rejtett céllal kísérnek. S a nyomasztó kérdés felé vezetnek... Feleletet rá ne keressél. Menjünk, mert kezdődik az estély.
A teremben sétálgatnak a ladyk, És Michelangelót dicsérik.
A sárga köd háta az ablakot súrolja, Ablaktáblákhoz ér a sárga füstnek orra, Mely az est zugaiba ölti nyelvét, És imbolyogva száll el a csatorna Pocsolyái fölött, s kémények korma hull rá; Elsiklik a terasz mellett, és a derült Október-éjszakát látva körülkarolja A házat, és legott álomba szenderül.
Eljön majd ideje Az utcán végigsikló sárga ködnek, Mely hátát ablakokhoz dörgöli; Lesz rá idő, lesz rá idő, Hogy készítsd arcodat, s más arcok meg ne lepjék; Alkotnod és pusztítanod lehet még, Bőven marad idejük a kezeknek, Hogy a nagy kérdést tányérodra vessék; Lesz időm s időd tehát Százszor megingani, és lesz időnk ezernyi Ábrándra, s álmainkat józanul szemügyre venni, Amíg kétszersültet kapunk, s hozzá teát.
A teremben sétálgatnak a ladyk, És Michelangelót dicsérik.
Lesz arra majd időm, Hogy megfontoljam: "Merjek, vagy ne merjek?", Hogy megforduljak, s a lépcsőn lemenjek Tonzúrájával gyér hajú fejemnek -- (Megjegyzik: "Haja megritkult fején!") Zsakettem jól szabott, gallérom tiszta és kemény, Nyakkendőm nem hivalkodó, ízléses tű tartja helyén -- (Megjegyzik: "Pipaszárlábú szegény!") Vakmerőn A mindenséget ostromoljam? Egy perc elég idő, hogy Döntés, majd ellenérv szülessék és omoljon.
Mert régen ismerős, mind ismerős nekem A reggel, délután s az alkonyat. Kávéskanalanként mértem ki életem, És ismerek halódó hangokat, Messzi teremből szűrődő zenét. Hát merhetek-e még?
S hogy merjek, ha a sok szem mind előjön újra, S kész meghatározás-hálóját rám veti? Ha én magam vagyok a tű hegyére szúrva, S vonaglom a falon, kínban csapkodva még ott, Szám hogy köphesse ki A tettek és napok gyűjtötte váladékot? S hogyan kezdjek neki?
S minden kart ismerek, karjait mind a nőknek, Ékszerrel díszesen, fehérnek, meztelennek, (Lámpafényben barnás pihéik megjelennek!) Bőrükről száll a parfőm, Azért olyan zavart főm, Ha karfán nyugszanak, vagy sállal bíbelődnek. Így hát merhetek-e? S hogyan kezdjek bele?
Elmondjam azt, hogy alkonyatkor mennyit kóboroltam Szűk utcákban? Ingujjas emberek könyököltek az ablakokban. Elnéztem, mily magányosak, míg pipájukból szürke füst kerengett... Bár rák volnék, és fúrhatná ki két Érdes ollóm a tenger fenekét!
Nézd, a délután s az este mily szelíden szunnyad el! Karcsú ujjak becézik, szendereg, Unatkozik... megjátssza, hogy beteg, Elnyúlva hever mellettünk a padlón. Túl a teán, a fagylalton, a süteményeken, A pillanatot végsőkig feszíthetem? S bár sírtam, böjtöltem, és könyörögtem, S láttam, amint tálon hozták fejem, (Félkopasz volt e fő), Mégsem vagyok próféta -- üsse kő! Nagyságom pillanata lobogva szemembe ötlött, S láttam az égi lakájt, vigyorogva tartotta elém a felöltőt. Egyszóval, megijedtem.
S érdemes volna mindezek után, Túl a narancsízen, a boron, teán, Csevegve régimódi porcelán Között, mi tette volna érdemessé, A témát egy mosollyal vágni ketté, A nyomasztó kérdés felé gurítva el A mindenségből gyúrt kicsiny golyót, Mondván: "Lázár vagyok, aki a sírüregből Kikelt, hozzád beszél, mindenre megfelel" -- Ha valaki a pamlagon hanyatt dől, És szól: "Egyáltalán nem így képzeltem el, Nem így képzeltem el."
S érdemes volna mindezek után, Lenne értelme még, Alkonyatok, kis kertek és frissen locsolt utcák után. Túl a regényeken, teáscsészéken és a padlót végigsöprő sleppeken, S túl annyi mindenen még? -- Amire gondolok, hiába magyarázom! De mintha bűvös lámpa szőne mintát idegrostjaimból a vásznon: Érdemes volna, hogyha valaki, Míg sálját igazítja, vagy pamlagon hever, Félrenézve azt mondaná: "Nem így képzeltem el, Egyáltalán nem így képzeltem el."
Nem! Nem vagyok Hamlet királyfi, nem is törekszem erre; Talán kíséretéből egy udvaronc lehetnék, A kifejlet felé gördítve a cselekményt, Eszköz csupán; ha kell, tanácsot ont, Boldog, ha szükség van szolgálatára, Előrelátó, furfangos, de gyáva; Bár mindig kész magvas szentenciákra, Kissé buta, a kacagást kiváltja -- S néha majdnem a Bolond.
Már nem vagyok a hajdani... Nadrágom szárát ezután fölhajtva fogom hordani. Válasszam a hajam fülemnél? Szabad barackot ennem, S fehér flanellruhában a tengerpartra mennem? Hallgattam a sziréneket, egymást hívták, nem engem.
Úgy hiszem, nékem már nem énekelnek.
Láttam a hullámok hátán vágtatni őket, Fésülték a habok szétkuszált üstökét, A szél fújt, és a víz fehér lett, majd sötét.
Álmunkban láttuk a tenger alatti termet, A sellőket, akik rőt koszorúkat adtak, S megfulladunk, ha majd emberek hívogatnak.
Beh jó volt hajdan lehunyni a szemem s gondolni elalvás előtt az emberekre.
De láttam aztán őket együtt, együtt: egy sziklaperemre hajtották a szekeret, hajrázva vontatták, szilaj tüzérlovakkal, föl a meredélyre az emberiségnek szent szekerét s mindenki kiáltott, félre, ti gyávák, föl-föl előre. Verték a lovakat, véres ostorokkal, vérzett a tomporuk, vérzett a csüdjük és vérzett az emberek szeme is.
Majd láttam aztán őket újra együtt: kikapták a gyeplőt a vad gyilkosok kezéből s húzták lefelé a szent szekeret, le a porba, piszokba, a semmi szemétbe, míg lerogyott egy bűz-pocsolyába, békák, dögök közé és ott rekedt meg. Verték a lovakat, kantárral, hevederrel, sáros lett a fejük, a szügyük, a hátuk és sáros lett az emberek szeme is.
Most már nem tudok elaludni, de ébren lenni sem, félek az éjben és félek a fényben, jajgatva tusakszom, gyűlöljek, szeressek? Ha pedig valaki kérdi, hogy mily párthoz tartozom, úgy nézek rá, mint ki idegen csillagról való.
Egyedül megyek az utcán. Lehajtom a fejem és sírok.
kulcs a magam szabálykövető módján éltem mint a gyurma képlékeny visszafogott létezésem alaprezgésem félreértett valóságok úttalan utak tévesen befektetett hitek ráfizetések szereptévesztések áldozata térbe sugárzott fájdalom vagyok hajnali megvilágosodások tévedések és ostobaságok morzsolták éveimet kristályosodó gondolatok holttá nyilvánított érzések nem adtam kulcsot hozzá senkinek de még volt valami számomra is megfoghatatlan a hetedik szobában
a hideg fények mind gyümölcsök a bokrokon ebben a túlnőtt, vízszagú majdnem vadonban ahol állunk – elburjánzott és behatárolt megszelídíthetetlen, mégis szabályos kontrollált, mint az álmodozó aki még álmodozásában sem szabad csak úgy vad, mint a városi madarak átkozott hely ez és átkozott ember ő néha szétnézek ebben a kertben ahogy a gazda felméri telkét, de én nem vagyok gazdája semminek csak átmenőben vagyok itt a jelenben is múlt időben, mert minden gondolatom a jövőbe ágyazódik hideg fények a bokrokon, gyümölcsöt szedünk és a vadonban áhítatossá szelídülünk leszedjük a fényeket és a zsebünkbe gyűjtjük örömtelen napokra és közben énekelünk
elcsendesedem
elcsendesedem mint a láz ha kidobáltak a hullámok karjuk fáradt, gyerekeket altató anyák karja ez űrök növekedése az anyag peremén a tömör anyagból rajzolódik ki formád ha elválik az elválatlan többitől nézd, a fény útjában állsz, így jössz létre így látlak és így tartalak meg de este az ágy szélén ülve, engem ki lát, rám ki emlékszik? ha nincs aki megőrizzen szóban vagy képben az idő folyama elmos – nem adnak tovább sem szájak sem szemek sem kezek áthullunk az ujjak között áthullunk –por a szitán áthullunk – ki az emlékekből elfelejtenek. megőriznek majd mást. nekik nem hiányzol. nekik nem hiányzom.
*
nézd ez a város százezer kinyúló kar az éjben ez a város lilában, bordóban meg kékben színes kockák az emlékeim fölé biggyesztve a Hold és a fénye felfelé sóhajtó arcokra hull a láthatatlan ujjak közül halkan szitál a por áthullunk az ujjak között áthullunk – por a szitán áthullunk – ki az emlékekből
*
tekintetük az éjszakai eget súrolja nézésük mind kiáltás hogy tarts meg! legyél gyengéd ruhák érintése köztünk és a hideg között hogy ne bánts! hibáinkra tedd ujjadat és érezd, mind sebek hogy engedd! engedd, hogy itt maradjunk veled hogy nézz ránk! ne fordulj el ne küldj el ne küldj el magadtól mert áthullunk az ujjak között áthullunk – por a szitán áthullunk – kihullunk az emlékezetből
sokat kell szaladni, de nem látom: ki üldöz. Sokszor a színházban, vagy égő lakótelepen találom magam, de nem jutok közel a tűzhöz.
Sosem jutok oda, hogy bántson valami, mindig csak nagyon félek. Egyszer álmomban lelőttek és meghaltam, de nem volt olyan kellemetlen, mint az, ahogyan élek.
Csak te tudod, te tudhatod, Utam honnan, merre tart, A hold alatt, az ég felett, Mi volt az, mi felkavart. Csak te tudod, a szememben Hová utaznak a fák, Hajnalokon a csillagok, Hová gurulnak tovább. Csak te tudod, a vágy nehéz, A kő, a sár nem nehezebb, Arcodban megfürödhetek, Hogy aki voltam, az legyek.
Az nem úgy volt, a lámpabúra, bizony nem úgy volt, és nem úgy volt a búzaszem se, nem úgy volt, és nem úgy volt a légvilág, és nem úgy volt a lámpaerdő, és nem úgy volt a lexikon sem, s nem úgy volt a macskacsontváz, nem úgy volt a hintaszék sem, s nem a gyufából épített hajó, és nem úgy volt a korallsziget, s nem úgy volt a jégtörő sem – nem úgy volt ez, és nem úgy volt az, és éppen ettől olyan csodálatosan szép az egész.
El kell hagyjalak. Csak így, igekötők és kötőszavak nélkül, helytelenül, kimondatlanul, de véglegesen. Sok érzelemmel fogom tenni, és sok könnyel, szívem fog úszni rajta
Rosszul ír a számítógép, Nagyra cseréli a kicsit, kicsire a nagyot, Minden pont után újra akarja kezdeni, Makacsul, mint egy gyerek, És nem tudja, hogy nem lehet, Amit én már gyerekkoromban tudtam, Beleírták az emlékkönyvembe, Hogy „a barátság egy arany fonal, Ami könnyen elszakad, Össze lehet kötni újra, De a csomó megmarad”.
Vajon a gép tudja a véget és a kezdetet, Vajon tudja, hogy miért cseréli A betűket s az ékeket, Amit magunk közé verünk, S amik miatt majd elveszünk, Mert szekértábor az életünk, S a mindennapi csaták zajában Egyre csak halkul a szavunk, Hosszú sorokat írunk, s hogy Mit, kit akarunk, alig tudjuk
Valamilyen győzelmet szeretnénk mindenáron, Pedig már rég elkerül az álom, Az a rövid üdítő fajta, Aminek három sor az anyja, Gyönyörű három sor, néha csipkének látod, Bor alá teszel, és elmélázod A múltat, a napot, a tengert, Ami valaha tied volt, de már nem lett Se otthonod, se vágyad, se álmod,
Nem is keresed, s nem is találod
Hosszú a vers, pedig rövid kéne, Három sor kellene, s a vége Csak annyi, hogy el kell mennem, Amíg még egy kis erő maradt bennem, Mert különben végem, ha maradok, Nem oldod le rólam a lakatot, Mert nem érdekel, hogy mit őrzök, Csak annyit akarsz, ne legyek őröd, A várat akarod, s a szekértábort, Hogy bevehesd és megtaláld
Homályt pirkadok, szívem postafiókja nem fogad többé falánk, demagóg spameket, haza kukac hu címre nem küldök lettereket már. Eltűnt a horizont, elhalt bennem a lüktetés, szívemet fájdalom táplálja s puszta magány. Virtuális vagy már, hazám, vagy, de mégse lehetnél, valahol létezel, akár egy unsent message.
Ott ülnek mind, a sivatagból kiűzöttek, a romos házak alól előmászók, a holdat vonyítva ugatók, a cserzővargák, a fenőkőárusok, a megjavult gyilkosok, és azok is, akik csak feledékenyek, ott ül az összes állat, de Noé nincs sehol, vagy csak rá sem ismerünk már, ott ülnek a megtűrtek, és azok is, akik megtűrik őket, de ott vannak ők is, akik senkinek nem kellenek, meg akiknek nem kell senki, valahol mind ott lapulnak, és ott ülnek a pederaszták, a gerontofilok, a szodomiták, és az összes többi szerelmes is, a jövőbe látók és a múltba révedők, a képrombolók és a képmutatók, ott ül az összes hagyományőrző, az összes nyelvápoló meg az összes testnevelő tanár, ott ülnek, akik szépek voltak, és azok is, akik szépek lehettek volna, ott ülnek, akik előre tudták, és azok is, akik még mindig nem értik, a fiatal csibészek meg a vén gecik, a tüdővészesek és a torokgyíkosok, az oltáspártiak és az oltásellenesek, a klímaszorongók és a klímatagadók, az újpestiek meg a fradisták, ott ülnek a nagycsaládosok meg az egykézők, a természetes és a mesterséges kopaszok, a hájfejűek meg a csontkollekciók, akik nemrég másztak le a fáról, és akik még mindig odafent vannak, a reménykedők és az elkeseredettek, a hátsó szándékúak és az ügyeskedők, meg akiknek az egész már tök mindegy, ott ülnek mind, a sötét bárka aljában kuporogva, és megállíthatatlanul közelítenek a te partod felé.
Egy városnak még Valahol lenni kell Egy háznak egy lánynak Hogy visszatérhess majd Ágynak párnának Maradj maradhatsz… Ha késő november s fegyverek Füstjét torkodban Kövülni érzed S utad magad már Nincs hogyan Egy háznak egy lánynak Hogy visszatérhess majd Egy városnak végül Valahol lenni kell.
„Ha nem tudsz mást, mint eldalolni Saját fájdalmad s örömed;”
A megalkuvó hangya
nincs ihlet szürke a reggel üres az álom és az elme nincs egy gondolat, kóbor érzés ami a földről felemelne áll a vonat szólnak a szavak de neked nem mondanak semmit fekete tollal írnád ha tehetnéd a megalkuvó hangya versét
szőnyeg alá söpört élet mert valójában ez a gondod „Şi la propriu şi la figurat” ahogy ezt más nyelven is mondod de jaj ezért is megköveznének mert hiú vagy te és becsvágyó a csönd s a mosoly amiben élsz talán csak másokat bántó
szőnyeg alá söpört élet valóban ez lenne a gondod? hisz a háziasszony kienged s a konyhában nincs sok dolgod s ha szótlanul viszed a terhed nem bántanak a hangyavárban s ha csak töltelék szöveget szólsz a helyed sosem lesz árva
megtarthatod, s szeretni fognak és ha nem, legalább megtűrnek azt hiszik, hogy őrizője lehetsz a hangyalét örökös terhének vagy nem, nem is a teherre hanem annak sok csodás titkára te is úgy tekintesz rá majd mint a nap a felkelő világra
[és te kis megalkuvó hangya köztük maradsz bár az eget vágyod]
szolgálat helyett szolgaság alázat helyett gyalázat foglalt s elkoptatott képek labirintusában járnak mindazok kik úgy, mint te is egy reggelen fejet hajtottak beleálltak a hangyaláncba némán tűrtek és hordoztak
ritka nagy drágaköveket és hangyabuckás zöld mezőket és azt hitték, hogy majd osztoznak s nem lesznek soha megtűrtek
