Talán ide kellett volna rögtön írnom, nem a kedvenc képekbe. Tudod, mi az igazság?
Hogy szentimentális hülye vagyok. Soha nem felejtem el, azt a napot, amikor kinyílvánítottad értem és (kicsit nagyképűen hangzik magammal együtt említeni...) Hajas Tiborért a véleményed.
Bocsánat, de míg élek ezt megemlegetem.
Halálomig még lehet, hogy fogom párszor, ha mindketten fórumozunk.
Életem legfontosabb visszajelzései közé tartozik a Tiéd.
Szeretnék hozzád hasonlóan viselkedni, egy hasonló szituációban.
Mint a vadász, ki futva kimerül, és látja már, hogy megszökött a vad, s lihegnek a kutyák körös-körül, leül piheni ott, hol árny akad: így egyszer - mint ki hasztalan szaladt - vadászat után én is pihenék, a nemes vad megfordult ezalatt, hogy szürcsölje a forrás hűs vizét, s ott megállt, szelíden nézve szét, nem menekült, jött bátran közelebb, míg megragadtam remegő kezét, s szorosan rátettem a kötelet. Ilyen vadat nem látott senki sem, hogy tőrbe csalják, tűri szívesen.
Úgy hullajtottam rád harmatom, mint enyhe rongyot nedves homlokodra. Ahogyan bennünk a világ keletkezett az ősi szobrászkés alatt.
Mint széttépett hám, ám a fájdalomtól felállni nem tudó ló duzzadt nyakán: óriás, de észrevétlen. Nehéz, ha van, nehezebb, ha nincsen. Úgy, minden koppanás rejtett roppanás koponyádon. Lám, én így szereztelek. Lám, én így szerettelek.
Jelen vagy. Rezgő szederág, tekergő inda agyad peremén. Az éltető szeletek, akár a fekete, fodros buggyanás a levelek alatt. Mint a teremtő akarat. Akár repedt kenyéren a dér. Hullik lassan már a vér, feszesre motozlak.
"Semmiből"
- Túl rövid ez a vers. Egyetlenem. Évezredes hagyománytiszteletek formálták ilyenné. Ízét nem mérsékelik mr fűszerek, ám szépségét szó kifejezni képtelen. Egyetlenem, túl rövid ez a vers. Ujjunkkal, ha kell, bármikor körülfuthatunk méretein.
- Ó, milyen kietlen föld, zord idő. Szűntelen váltják bogaraikat az egek. És beindulnak a pajzán hajszál-szivattyúk. Csak ezeket az árnyalattal sötétebb, aprócska mirigyeket sajnálom. Itt is, ott is felbukkannak húsunk talaján, és lám, mind biztosabb - hiszen éppen bizonytalanabb - technikával riadozunk immár.
- Egyetlenem, csak száraz ürüléket emelnek a szelek. Mint friss mélyszántáson a varjak, eltűnnek majd a hantok mögött. És szétverik a rügyek megfáradt testüket.
Egyetlenem. Figyelsz-e egyetlenem e néhány lehetséges változatra. Mielőtt bármihez is fognál, figyelsz-e. Kijelölöd-e magadnak figyelmed legvégső határait, melyeken belül szabadon mozoghatunk. Egyetlenem, mindenkori egyetlen biztos fedezékem, világkék gyalázatom. Koponyád virágkoszorúkkal övezem. Bűneidért vezeklést vállalok. Kezdek hét napos bőjtöket. És mindezt miért.
(Fanszőr-fészkeket borzol a sötét. Duzzadnak a herék munkában megkopott combjaink melegén.)
- Féllek, mint próféták isteneiket. Egyetlenem, tapintsd ki versem biztos pontjait, billentsd ki egyensúlyából végleg világom.
Ami a múltba átmenthető
Kijelöljük magunknak a világot. Sötét enyv-szemekkel bámul és tátong, még feketébb az éjben az üreg. Nyálkás tenyér, mint ablakhasadékon a reggel, besurran résein a tervszerű enyészet
Serkenő hantok a talaj, rebben az eledel az ős-humusz megmunkált agyán. Íme, trágya a testnek. Ritka világost követ a vakság.
Unos-untalan honra találunk: csak vesztünk, vesztünk végtelen. Furcsa szél röpköd. Furcsa kis állatkák nevelkednek. (Így változom.) Érezzük magunkban a rést, köröttünk enyhén recseg a tüdő. Ellep a penész. Homlokunk mögött kiöl minden nedvet az ész, mintha saját magának gyümölcse lenne. És vigaszul innen nyerné az erőt. A hőt. - Ha most különböző helyzetekbe képzelem magam: mekkora megrázkódtatás is tudatlanoknak egy újabb ismeret.
Új ismeretlenek
Leírhattam volna már, bár írhatnám ezután is. Megvívja minden örökkös ősi harcát, keménnyel a lágy, nehézzel a könnyú...
A part a víznek, partnak a fák a martaléka. Zúzza tárgyait a tér és a teret a tárgyak. Hol abbahagyni? Hol abbahagyni?
Felfeslik az ósdi felület, fölsejlik a nyers. Más tartalom duzzasztja immár a formát. De, ha rejtett aklod nyitva felejted, égre száll állat-bokraid füstje. És minden újra ismeretlen.
Főúr, fizetek!
Írja: 35 elfuserált évem, egy tál lencse, bizakodás, meg egyéb. Volt azután még fehér sár a téren, pofonok... S gumibot - de nem az enyém!
Kartávolban tőlem - hittem elérem - szemszáj-ingerek, és más fejlemény. Kiátkozástól hígult a vérem, méreg tenyészett pormacskák helyén.
S akadt durvaság minden mennyiségben, koholmány, felbérelt hamis tanú. (Félmarék arany - akárhány karát!)
Érvénytelen szósz csak mindez az égben De desszert helyett valahol meglapul: szeretteim és 12 jóbarát.
- (...) Figyeld csak meg a vad és laza nyájat, Vagy betöretlen csikók fajzatát, Amint bolondul szökellnek, nyihognak, Mert vérük heve ezt kívánja meg; De ha meghallják a trombita hangját, Vagy bármely zene éri fülüket, Látod, hogy némán állnak s vad szemük Szelíd fénybe fordul a zene édes Hatalmától. Mondják, így mozgatott meg Orpheus fákat, köveket, folyókat: Mert minden kemény és konok dühöt A zene megszelídit egy időre. Az ember, aki legbelül zenétlen, S nem hat rá édes hangok egyezése, Az kész az árulásra, taktikára, S szelleme tompa, mint az éjszaka S érzelme komor, mint az Erebus: Meg ne bízz benne. Hallgass a zenére. - fordította: Vas István
/William Shakespeare A velencei kalmár - Európa Könyvkiadó, 1982/
(Aki látta a filmet, az tudja, hogy az "érdemem" most csak annyi, hogy ehhez a szöveghez ezt a részletet társítottam. Az összekapcsolás megtörténik Polanskinál: egy másik szereplő, Shylock szavai hangzanak el az egyik jelenetben.)
"Walt Whitman, kozmosz, Manhattan fia, Békétlen, anyagias, érzéki, evő-ivó és nemző, Nem érzelgős, nem áll férfiak vagy nők fölött, sem rajtuk kívül, Éppoly szerény, mint szerénytelen."
**
A KIMONDATLAN
Ki merné kimondani nagy ciklusok, költemények, énekesek és színdarabok, A kérkedő Hellas és India - Homeros, Shakespeare után - a mérhetetlen idő, a sűrűn pontozott utak, terek, A ragyogó fürtök, a csillagok Tejútja - a Természet learatott termése, Minden visszaálmodott hajdani szenvedély, hősiesség, háború, szerelem és imádat után, Minden korok lehullajtják ónjukat méretlen mélységeik fenekére, Minden emberi élet, felhasadó torok, kívánság, elme - minden tapasztalat kifejezése. A számtalan tűnő dal, hatalmas ének, minden nyelvek, minden földek után, Valamit, amit még költő ki nem mondott, mit le nem írtak - valami hiányzót, (Ki tudja? a még kimondatlan legszebbet, a hiányzót.) - fordította: Orbán Ottó
**
FONÁKRA FORDUL NEMSOKÁ A TÉL
Fonákra fordul nemsoká a tél, A jég-csomók kibomlanak s felengednek - és nemsoká A föld, a lég, a víz lágy hullámokba olvad, sarjadás, virágzás száz s ezer formája szökken A holt rögökből és fagyokból, mint mély temetőkből, Szemed s füled - e legjava tulajdonod - mind amivel a szépségre felérzel, Ébred és megtelik. S előtted áll a választék a föld drága csodáiból: Pitypang és lóhere, a smaragd gyep, minden korai illat és szirom, A kis virág a láb alatt, a fűzek sárga-zöldje, szilva, cseresznye virága, S velük vörösbegy, pacsirta, rigó, felcsattanó dalukkal, felrebbenő kékmadár - Mert ily képekkel jő az év nagy színjátéka újra. - fordította: Somlyó György
/Walt Whitman legszebb versei - Móra Könyvkiadó, 1996/
Miután elolvasta 73 (jeles) verset Ikaroszról,
hadd ejtsek egy szót vidéki unokaöccséről,
Gránitkő-fiúról is, akit a mezőn felejtettek.
Szólok egy fűpamacs nevében is,
mely árnyékot és szélárnyékot élvez.
Miután elolvastam 73 verset repülésről és
szárnyakról,
hódolatom a talpnak,
a lefelé forduló léleknek, az egyhelyben állás
és nehézkedés művészetének, - tehát
Gránitkő-fiúnak
vagy nővérének, gyalogfenyő kisasszonynak,
ki dicsőség nélkül zöldell örökké.
(fordította Károlyi Amy)
Az ember egész életét gyaloglással töltheti, azért még nem gyalogember. Ez nyilvánvaló. És megfordítva, lehet, hogy valaki voltaképp alig gyalogolt életében, nem szívesen gyalogol, nem is tudott soha gyalogolni, s mégis kétségtelenül gyalogember. Ez minden kifürkészhetetlen élet törvénye, melynek értelmében az emberek és a dolgok csak egy határozott terv, egy minden megfontolást elvető, minden korlátot ledöntő beteljesedés révén léteznek, s méghozzá megfellebbezhetetlenül. (...) - fordította: Bajomi Lázár Endre
/Szerelmesek éjszakája Mai francia elbeszélők - Európa Könyvkiadó, 1967/
*
Ó csillag csillan fejeden Disznószar a talpadon Testbe ragadt lelkeden Szivárvány és szarhalom Hátadban mérgezett a nyíl Lovakkal jöttél Viszockij A tejút halvány kapuján Ré(g?)szegen dörömböl a kín /Lovakkal jöttél, Viszockij/
-> Mindig "részegen"-nek hallom, de lehet, hogy süket vagyok. Hagyatkozom az ősforrásra.
Ennyi maradt: saját kép, erősen megvágva és átszínezve. Semmi szószátyárkodás vadlóról és háziasított lóról, ridegen tartott huculkáról, megszökött musztángról...:-)
Amy ClampittA föveny üvegszemei
Míg ott haladsz a víz szélén,
s elgondolásokat forgatsz, miket
nem lát lelki szemem, a koty-koty bója
ontja jelzéseit, hogy bármikor
fordulhat a szél, a zátony
csengője zörömböli monoton
fel-szólamát, süket, mint Kasszandra,
mindenre, ami nem intés. Az óceán
minden sürgős ügye csak annyi,
hogy régi számlákat nyitva tartson,
bár egyenleg sosem lesz,
csuszatolja kvarc, gránit, bazalt
ezredéveit oda-vissza.
Az újdonságok
változgatásait illetően –
uszadékfa, hajóroncs, előző esti
sörösdobozok, olajfolt, műanyagok
felköhögött maradványai – találomra
pártatlan, játszik cicajátékot
velük, fogócskát terrierként,
ugyanazt megannyiszor megforgatja,
meg és meg. Mert az óceánnak erre
semmi tárgy nem méltatlan.
Annyi
kagyló és parti csiga háza
maradt itt üresen, ugyan ki tudná,
melyiket mentse. Magam inkább
a föveny üvegszemeit keresgélem –
Budweiser-borostyánt, Almadén és
Gallo krizopraszt, lazuritot, mely
(attól félek, vitathatalanul)
Phillips érdeme, a Magnéziás
Macskatejé, olykor felbukkan egy-egy
ritka, tündöklő türkiz vagy avíttas ametiszt,
rejtélyes eredetű.
A folyamat
maga a folytonosság: jönnek a homokból,
mennek vissza a hordalékba,
akár Murano kincsei,
vagy Chartres támfalas
ámulandói, nem mulandó
készséggel egyre, hogy újra
meg újra megforogjanak, oly fontos
és fokozatos jegyben, ahogy az elme
kötődik mindenféle szerveződés
kockázatos újrafogalmazásához,
holott azokat nem is látta még szem.
(fordította Tandori Dezső)
lenyúzott feje, mint egy birka, mikor tálba igyekeznek dobni. Egy kicsit még rángatózott, aztán meghalt. Bőrét Apolló a szakállánál fogva húzta maga után, ment keresni a nimfát. Nem kellett messzire mennie, megtalálta a legközelebbi bokor alján, megtüzesedett szemekkel bámult éppen a fán lógó megnyúzott Marszüász felé. S megbűvölten bámulta a bőrt is. - No, kicsikém - mondta Apolló meglóbálva a véres bőrt -, ami neki probléma, az nekünk nem az. A dolgokat vegyük úgy, ahogy vannak, s igyekezzünk úgy tenni, hogy úgy legyenek, ahogy venni akarjuk. Azzal ráadta a frissen nyúzott, kicsit büdös bőrt a nimfára, mint egy kabátot. A fejbőrt is ráhúzta, bár a nimfa gyengén tiltakozott. - Megfulladok, nem látok - nyöszörögte. - Nem is szükséges - válaszolt Apolló a bölcsek és szépek megnyugvásával, majd hozzáfogott, hogy helyesebben és kellemesebben fejezze be azt, amit egy órával előbb kielégületlenül hagyott abba. A nimfa kicsit idegesen mozgott a furcsa köpeny alatt, az isten azonban nem törődött ezzel. - Így érdekesebb - mondta izgatott elégedettséggel. - Még csak az hiányozna, hogy valaki meg is lesse ezt észrevétlenül... Annál izgalmasabb lenne... - Annál izgalmasabb - mondta és belemarkolt Marszüász még csak félig kihűlt mellének szőrös bőrébe.
1948 - /Sarkadi Imre Pokolraszállás - Szépirodalmi Könyvkiadó, 1984/
Az állat abba néz minden szemével, mi nyitva áll. Csak emberi szemünk keríti el, mintegy fonákra vetve, csapdaként, tőle a szabad kijárást. Mi odakint van, csak az állatok arcán látjuk; mert már a gyermeket visszafelé fordítjuk, hogy a formát lássa, s ne azt, mi nyílt s olyan mély az állatarcban. Mert haláltalan. A halált csak mi látjuk; követi csupán veszte a szabad állatot, előtte mindig Isten van, s ha megy, mint a vizek, a végtelenbe fut.
- Tandori Dezső: A "RALPH WALDO EMERSON-ESSZÉK"-BŐL
(...) Kiemelgetek részleteket: szemléltetek. De ha másnak más tetszik, még nagyobb baj, tetszene a könyvekből, nem az én választásom? Miben hiszek, mint a makacs égitestek - dehogy hiszek én akár annyira is, mint egy dakli, hódolat ezzel Wols festő úrnak, aki figyelmeztet, ne higgyük magunkat okosabbnak egy kutyánál, vagy mint egy veréb, hát pláne, hogy égitest! - minek a "jegyében" kezdek povedálni? (...) - /Forrás: http://epa.oszk.hu/00000/00002/00028/tandori.html/
Van egy echte Szász Endre-olajfestmény a nappaliban. Persze, nem mutatom meg. De nagyon közel áll hozzám, mind témában, mind színvilágban. Örülök, hogy a tulajdonosa lehetek.
Most útra kelek. Búcsúzni kell. sosem fájt búcsú íly nagyon: sok jóbaráttól válok el. Ezentúl csak szomorkodom, mert itt marad kedvesem. Egyetlen jó szava nekem bizony ezerszer kedvesebb még, mint hogyha Rómában császár lennék.
Szervusztok! Ma reggel mesét olvastam...Tetszett a mese megosztom veletek is...
Mészöly Miklós A bánatos medve
Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett-dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.
Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve – s akkor meg emiatt dörmögött őkelme.
Egy szép napon aztán maga is megunta, hogy mindig csak szomorkodik, mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti: mi van a világban.
Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott.
– Hová? Hová? – mordult reá.
S a lepke mondta.
– Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!
Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.
– Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled.
De a lepke szót se szólt, rippem-röppöm elrepült.
Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes-dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.
„No – gondolta –, itt megállok, szedek egy csokor virágot!”
S neki is látott nyomba, nem gyorsan, csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti: valami hegyeset lát a fű közt meredezni!
– Hát ez meg miféle? – szól megrökönyödve. – Tán kóró? Majd elbánok vele! Semmi szükség az ilyen semmirekellőre, az ilyen csúfságra…
S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia! A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve…
– Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek? – támadt rá dühösen, s fújt bőszen a kecske.
A medve csak állt – hej, beborult a kedve.
– Én szerencsétlen, minek is születtem? – sóhajtott nagyot. – Mindig csak baj lesz abból, ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám…
Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte – és máris kicsordult a könnye.
A kecske észrevette.
– Ne sírj, no! – mekegte, és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.
– Szép szarvacska volt, igaz… Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz-rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!
Megörült nagyon a mackó.
– Köszönöm, hogy nem haragszó…
S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe.
Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.
S mikor hazament, csodálkozva látta, hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!
Kass János: Mészöly Miklós (portré)
Mészöly Mikós Szekszárdon született 1921. január 19-én.
Forrás: DIA * Mészöly Miklós: Mesék* Pécs-Pozsony1998
"Feleannyi hatalommal, mint egy római centurióé." de Quincey
Fölkelnek szómra régi szellemek - ez félsiker csak. Vissza egy se megy.
*
GONDOLATOK A PORLOCKI POFÁRÓL [THOUGHTS ABOUT THE PERSON FROM PORLOCK]
Coleridge fogadta a Porlocki Pofát, kit aztán folyton csak átkozott, hát mért ment elébe oly sietve? Bújt volna el az ágy alatt.
Ez bizony nem volt jó húzás, Coleridge hibázott (de gyakran csinálunk hibát), az igazság az, hogy épp nem bírta folytatni a Kublakánt.
Sírt és jajongott: "Végem van, végem, a kánról többé egy szót sem írok" - s ekkor csak beállított a Porlocki Pofa, és ő lesz a bűnbak.
Ez nem jó húzás, ez hiba, de gyakran csinálunk hibát.
*
Megtudhatjuk, hogy hívták a Porlocki Pofát? Hát Porlofa, nem tudod? A Porlock-hegy tövében élt, ide onnét ballagott,
nem volt nagy társadalmi rangja, bár nagyanyja valódi Warlock, méghozzá Rutlandshire-ből, úgy hiszem, és nem volt a vérében Porlock, de a Pofa, mondom, a hegy tövében élt, s a macskája neve Flór, s a macskája neve Flór.
*
Én vágyom a Porlocki Pofára, hogy ne töprengjek tovább, türelmetlenül várom, hogy lássam, úgy vélem, jóbarát,
gyakran az ablakhoz futok, ácsorgok a vaskapunál, azt gondolom: "Ma este eljön" - azt gondolom, későre jár.
Szomjazom, hogy félbeszakítsanak, örökkön örökké, ámen. Ó, Porlocki Pofa, a töprengésemnek vess véget, jöjj ide, szánj meg.
*
Jó szerencsét mindenkinek, ha ott a Porlocki Pofa, aki mindent szétszór és összezúz. Mert akkor nem szükséges ittmaradni, nincs, ami visszahúz.
*
Mit háborognak annyit? Áldás ez az eljövetel. Örüljön, akit a Pofa nem felejt, hisz másképp folytatni kell.
* Ezek sötét gondolatok. Tudom, sötétek. Vajha vidámabb volnék, az olyan édes, meg kötelesség is, hogy mosolyogjon mind, ki aláveti magát az Égi Hatalom kísérleti céljának, mely a legjobb emberanyag kidolgozása - ez roppantul érdekli őt, csak az embert nem hozza lázba. Megint kezdem. Mosolyt, mosolyt, és gyorsan, dolgozz valamit, akkor öntudatod nagyjából elveszted, de még maradhatsz kicsit. - /Stevie Smith Hát nem jön el...? - Európa Könyvkiadó, 1986/
6. Azon kapom magam, hogy csak egy szemem van, az is a homlokom közepén. Ó, előcsarnokok faburkolatába metszett ezüsttükrök, milyen sok szolgálatot tettetek nekem fényvisszaverő képességetek révén! (..)
Edmund Spenser (1552 - 1599 )
"Semmiből"
Főúr, fizetek!
Walt Whitman versei
Az ember egész életét gyaloglással töltheti, azért még nem gyalogember. Ez nyilvánvaló. És megfordítva, lehet, hogy valaki voltaképp alig gyalogolt életében, nem szívesen gyalogol, nem is tudott soha gyalogolni, s mégis kétségtelenül gyalogember. Ez minden kifürkészhetetlen élet törvénye, melynek értelmében az emberek és a dolgok csak egy határozott terv, egy minden megfontolást elvető, minden korlátot ledöntő beteljesedés révén léteznek, s méghozzá megfellebbezhetetlenül. (...)
Ó csillag csillan fejeden 
Ennyi maradt: saját kép, erősen megvágva és átszínezve. Semmi szószátyárkodás vadlóról és háziasított lóról, ridegen tartott huculkáról, megszökött musztángról...:-)
huculka:) - Aggteleki-karszt, ridegen tarva...
Szász Endre
Kass János: Mészöly Miklós (portré)
Stevie Smith versei - Gergely Ágnes a fordító
6. Azon kapom magam, hogy csak egy szemem van, az is a homlokom közepén. Ó, előcsarnokok faburkolatába metszett ezüsttükrök, milyen sok szolgálatot tettetek nekem fényvisszaverő képességetek révén! (..)
