Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Én hat évesen hallottam először őket, 1990-ben. Akkor a két unokanővérem hallgatta őket, az egyikük nekem is átvette azt a kazettát. Valami válogatás lehetett és csak az rémlik, hogy a She Loves You meg a Can't Buy Me Love is rajta volt. Ugyanekkor találtam egy Lennon feliratú másolt kazettát (a '82-es John Lennon Collection volt) anyámék kazettái közt és párhuzamosan hallgattam ezt a kettőt. 11 éves koromig mást se hallgattam (és mai fejjel eléggé sokkol is, hogy kettő darab kazettát hallgattam öt évig...), aztán jött a Beatles Anthology I kazettán és a tévéből felvett Hard Day's Night, Help és az Anthology-sorozat. Ekkortájt fedeztem fel a Let It Be-t meg a Sgt. Pepperst a nagynéném bakelitjei közt, gyorsan át is vettem őket kazettára. A When I'm Sixty-Four ének nélkül volt a lemezen, sokáig nem is tudtam, hogy eredetileg van benne ének. Aztán meg a magyar Ring Kiadó persze kalóz Beatles-kazettái, amiket a Fotex ajándékba adott az előhívatott fényképek mellé (emlékszem, lehetett választani, hogy kazetta vagy egy tekercs film legyen az ajándék). Magical Mystery Tour és Beatles For Sale lett meg így.
Aztán jött az Anthology II., majd pár év szünet után az "1" kazettán és a Naked CD-n, meg a Let It Be-film kalóz DVD-n. Ja és a Working Class Hero dupla Lennon-válogatás. Akkoriban regisztráltam ide és ami azóta történt Beatles-vonatkozásban a házam táján, azt már le is írtam itt (na jó, ami azt illeti, ezt is leírtam már). :)
Elnézést, egy kis pontosítás: internet természetesen volt már, amint azt ez a fórum is bizonyítja. De még nem igazán terjedt el a magyar háztartásokban, így például ebbe a fórumba is csak 5 évvel az indulását követően tudtam becsatlakozni.
Az első élményem egy Best of Beatles lemeznek volt köszönhető - valamelyik tribute bandtől. Rongyosra hallgattam. Azután egyszer a rádióban elcsíptem a Yesterdayt. Máig emlékszem, dermedten hallgattam végig, alig bírtam feldolgozni, mennyivel szebben szól az eredeti. Akkor aztán elkezdtem tudatosan vadászni az eredeti dalokat. Internet még nem volt, ezért a szintén itthon porosodó Yellow Submarine volt a következő állomás (aminek utólag örülök, mert így nem fanyalogva, hanem rajongva tudtam hallgatni ezt a talán leggyengébb lemezüket), valamint egy Beatles válogatáskazetta a második korszakukból (olyan dalokkal, mint a Don't Let Me Down, Strawberry Fields Forever, Here Comes The Sun, Fool On The Hill, sőt a végén rajta volt még az Imagine és a Real Love demója is). Ezután a helyi zenei könyvtárból kikölcsönöztem a "piros" és "kék" lemezeket, majd sorban megvettem az összes sorlemezt is.
Sajnos a kezdeti izgalmat - így közel 20 év távlatából - már csak egyetlen dal hallgatásakor érzem: a Nowhere Man máig visszaröpít abba az időszakba, amikor háztetőkről tudtam volna hirdetni a Beatles nagyságát.
Tényleg, azt is feldolgozhatnánk, ki mikor vesztette el a Beatles-szüzességét.
Asszem már elmeséltem másutt, de én előbb olvastam róluk, mint hallottam volna a zenét. Előbb a sztori fogott meg, 10 éves korom körül, amikor anyámék polcáról random levadásztam Ungvári könyvét, utána kezdtem az olvasottak nyomán tudatosan keresni a számaikat (BRG MK-27, ha mond valakinek ez valamit). A nyolcvanas években a Magyar Rádió folyamatosan nyomta a Beatles-szériákat. Előbb volt az összes lemez, a hamburgi dolgokkal is megtoldva, aztán a Molnár Gábor-féle két széria, meg az amerikai lemezek, 1990 elején pedig az Ultra Rare Tracks-sorozat ment le. Sőt 1987 karácsonyán a karácsonyi Fan Club-kislemezek is volt a Petőfin.
Arra is emlékszem, amikor a Lennon-féle NY-koncertlemez újdonság volt, és lement a Lemezbörze helyett c. műsorban az is. Daliás idők. Egy másik műsor: "Tip-top parádé, John Lennon felvételeiből", de qrva mérges voltam, amikor a bemondó a Starting Over végébe beledumált, lekonferálva a műsort. B. Tóth viszont volt, amikor úgy kezdte a Poptarisznyát, hogy "a Beatles utáni komor gyászidőkben".
P. S. A rádióújságban mindig magyar fordításban jelentek meg a dalcímek, és az If I Fell-t rendszeresen Ha elbuknék-nak fordították. Írtam is egy felháborodott olvasói levelet, olyan 12 évesen.
Sztem jó lett, mondjuk nem nehéz, mert igen vacak volt az eredeti album minősége, mármint hangilag, kicsit elmosott, nagy alapzajjal, kicsit olyan demos hatást keltett, ezen az Apple Years kiadás javított, de még mindig volt valami nem odaillő.
A 2004-es bulival ellentétben Örs leginkább csörgőzgetett, de ami nekem tök meglepő volt, h Oszi az összes pörgetést és egyebeket lemezszinten hozta, egy zenész haverommal mentünk el és még ő is felfigyelt a minőségre (pedig előtte némiképp.. izgultunkXD).
Ami még dobtéma és ink ide illik: nekem annyira Ringo a gyenge pont.. ok, eredeti volt, de úgy simogatta a dobot v ... legalábbis nem jön át a sound, ellentétben a Watts által hozottakkal.
A rockban nálam még mindig az összhatás a legfontosabb, és nekem soha nem lógott ki a Beatlesben semmi, csak néha a dob tűnik olyan enerváltnak.
Sztem elsősorban mindenkinek magában kellene tisztáznia, legelőször is azt, h számára mi az a rockzene, és annak mik az ismérvei, céljai...
aztán, h mitől is lesz vki jó gitáros? Nekem Page v Hendrix kegyetlen unalmas.
örökzöld, sláger vagy jó (művészi?) dal?
Az elmúlt 50 évben kb minden szólógitáros "jobb" mint Harrison, csak... jah, lehet akkor mégsem a technikában keresendő a "jóság".
A Beatles örökzöldek sok pillanatomat megkeserítették már, mind szubjektíve (rongyosra játszott néhány tényleg jó Beatles-dal), mind objektíve, mikor a slágerecskék miatt nézik le Őket....
Egyébként a Maxwell-lel mi a baj? Értem, h nem egy... Walrus, de még mindig több van benne mint egy YS-ben vagy egy Obladiban.
Ez is egy vélemény, én a korai Lennon-okat is szeretem, ugyanúgy bennük van az az érdekes izgatottság, és zeneileg is jók. George megint egy más téma, keveset írt, de azok üdítő színt adnak a lemezekhez.
Spoiler nélkül, mi a vélemény az új Lennon könyvről?, még nem tartok csak a felénél, van persze pár furcsaság, vagy féligazság, de vannak érdekes részek is.
A sláger elsősorban kereskedelmi fogalom. Slágerlista ide vagy oda, számomra ezek a lentebb említett dalok a Beatles-életmű abszolút csúcsai közé tartoznak. Szerintem Lennon Beatles-tagként az ún. stúdióévek alatt írta a legjobb dalait. Hozzájuk képest a korábbiak figyelemreméltó és ügyes ujjgyakorlatok. Lennon szerintem nagyobb utat tett meg, míg eljutott az A Hard Day's Nighttól a Strawberry Fieldsig, mint mondjuk McCartney, akiben már az And I Love Her körül ott volt a Let It Be lehetősége.
Relatíve írtam, saját magához képest az első időkben mikor ontotta a dalokat, és azok nagyon népszerű és örökzöld dalok voltak, míg későbbiek egy része, akkor abban a korban, nem voltak olyan népszerűek, Walrus-t, Strawberry-t (2. lett csak a listán) stb. is megrökönyödéssel fogadták sokan, később ezek felértékelődtek, joggal, hiszen remek számok ezek is, majd Indiában és utána ismét kreatívabb lett sztem.
De ezt nem nehéz belátni, míg a korai időkben 1 év alatt 2 lemeznyi anyag volt dugig slágerekkel, 67-ben John alig préselt kis magából valamit, gondolom a drog negatív hatásaként is.
Minőségre persze nem volt probléma a számokkal akkor sem.
Ha zenész és/vagy dalszerző lennék, szívesen letennék olyanokat az asztalra, mint az erősen hanyatló John: Strawberry Fields Forever, Lucy In The Sky With Diamonds, I Am The Walrus, Revolution, I'm So Tired, Yer Blues, Julia, Come Together, I Want You, Because...
Ha csak a klasszikussá vált Beatles dalokat nézzük, akkor is felé billen a mérleg.
Ennek kapcsán eszembe jutott valami sarkos és sarkított, de hát volt pár ilyen vélemény mostanában:
ha az ember a nagymamáját akarja lenyűgözni (vö "granny music") Paul Beatles-dalait mutatja neki, ha a tinédzser fiát, akkor Johnéit.
Sarkítottam, hiszen ahogy pl. az If I Fell passzol előbbi, úgy a Why Don't We Do It In The Road simán passzol utóbbi kategóriába.
Két konkrét filmes példa talán érthetőbbé teszi a fentieket: amikor a családi szórakoztatás a cél, többségében Paul-dalokkal teszik tele az adott filmet (Yesterday - már a cím is egy -majdnem- szóló Paul-dal), amikor viszont a Beatlesben ma is meglevő menőség-faktort,a '60-as évek hangulatát akarják megmutatni látomásos képi világú, hippis (oké, konkrétan Hair-koppintós...) történetben, akkor nagyrészt John-dalok csendülnek fel (Across The Universe - már a cím is... stb.)
Teszem hozzá, mielőtt megtámadtok, hogy sztem!, ez nem jelenti hogy igazam is van, de reménykedem, hogy esetleg több dologban is egyetértetek.
Jaj!, és kihagytam az Off the ground-ot, lehet hogy kinyírtok, mert kevesen szokták szeretni annyira, de én nagyon szeretem az össze számát, valahogy nagyon bejön, a hangszerelés, a dalok.(első Macca kazim)
Persze Paul is nagyot alkotott már az elején, de azért nem értek teljesen egyet, a 65-66-os időszakig egyértelműen John vitte sztem. a prímet, összes főcímdal és sok No 1 felvétel, ráadásul Paul dalszövegeibe is sokszor komolyan besegített, sorokat cseréltettek le stb..
Az tény hogy utána John, a kábszer miatt is, igencsak lehanyatlott, de sztem WA-tól ismét igen jó kis számokat hozott össze, persze nem közelítette meg a régi számait.
Pl. az I should have... az egyik legjobb száma koraiak közül sztem, kezemen libabőr van akárhányszor hallgatom, vagy a Not a second time, az is egy csoda, atyaég...
Paulnak a Bors őrmesteren voltak igen szép dolgai, meg 68-ban is voltak gyöngyszemek, persze minden lemezen van szuper jó száma, de a vége felé nagyon sok forgács is hullott, Maxwell ki nem állhatom, fehér albumon is van 1-2 gyöngébb eresztés, a Beatles alatt meg nem jelent zsengékről nem is szólva, amiktől a többieket kirázta a hideg, Teddy boy és társai..
Macca szólójáról hasonlót gondolok amit már itt vki leírt a Wings volt talán a leggyengébb időszak, persze ez is hullámzó volt, Wild life, London Town elég gyönge szint lett, de ehhez sztem Denny-nek is köze volt, néha kommersz ötleteit erőltette Paulra.
A McCartney II véleményen szerint az egyik legjobb albuma, ez még John-t is übereli, illetve Tug of war, Flowers, Driving, Memory.
Még nagy kedvenceim a Venus, és a Back to.., de minden albumon van kedvenc rész.
És visszatérve, igen még nagy kedvenc a Broad Street is (és a No more...), nagyon jó hangulata van, jó hangszerelés, tiszta hangzás, jó számok, ez volt majd az első lemez amit teljes egészében meghallgattam tőle, még faterom hozta a nagyinak Brüsszelből, Holland nyomás, el is legalizáltam idővel.:))
Viszont Paul McCartney már az első Beatles nagylemezen is letette a névjegyét egy azóta rock and roll örökzölddé vált nótával.
/I saw her standing there/.
A Revolver nagylemeztől számítva szerintem Paul viszi a prímet az együttesen belül a dalszerzői minőséget tekintve is, egyértelműen az ő dalai hagynak nagyobb nyomot a lemezeken.
Ha csak a klasszikussá vált Beatles dalokat nézzük, akkor is felé billen a mérleg.
Egyet nem értek.
Egyik kedvencemet a No more lonely nights c. dalát soha nem játszotta el koncerten.
Az, hogy valaki X éves, X éve fent van egy fórumon, X éve rajongó és ennyi meg annyi könyvet elolvasott, nem garancia arra, hogy van is rálátása a dolgokra és nem jelenti, hogy ne lehetne kijavítani ténybeli tévedéseiben. A véleményedre egy szót nem szóltam, ahogy a lehülyézést se tudom honnan vetted. Nnnna, mindenesetre jól kibasztál velem.. :D
Van internetes oldal, ahol tételesen felsorolják, melyik Beatles-számban milyen bakik vannak, de nekem ez a kócosság kifejezetten tetszik, illik hozzájuk.
Jórészt egyetértek, de George tévesztései nekem nem feltűnőek, legalábbis a stúdió take-knél, anthológián, bootlegeken nem sok helyen találtam George vagy esetleg Ringo tévesztései miatti újrakezdéseket, inkább Paul, John akaratlagos vagy véletlen tévesztései miatt van sok Take, értem alatta a szándékos hülyüléseket, és az ének-szöveg tévesztéseket. John-nál lehet sok helyen hallani, hogy a hangja esetleg megbicsaklik, rossz hangra megy rá, főleg a nehezebb fekvéseknél. Persze sokszor slendriánság miatt, néha nagyon elengedték magukat már a stúdióban.
Tény, hogy Harrison a Beatles korai éveiben elég ingadozó teljesítményt nyújtott. Valahol olvastam, hogy Norman Smith is megjegyezte (könyvben vagy interjúban?) szinte mindig George tévesztései miatt kellett leállni a stúdióban és újra kezdeni a felvételt. De szerintem kifejezetten sokat fejlődött a Beatles utolsó három évében, elsősorban mint szerző, de gitárosként. Bár tény hogy pl. a slide játéka is csak a szóló éveire teljesedett ki, viszont elképesztően jó slide gitáros lett, lásd. a Live in Japan lemezen és bootleg videókon.
Itt megint érdemes történelmi kontextusban vizsgálni a kérdést. A Beatles születésekor még csak alig 10 éve létezett a tömör testű elektromos gitár. A rock and roll is fiatal műfaj volt, alig néhány tucat előadóval. Ha valaki elektromos gitáron akart játszani nagyjából egy kopár sivatag kellős közepén érezhette magát. Néhány rock and roll lemezt leszámítva nem volt honnan elindulni. Nem voltak tabulatúrás kották, oktató anyagok, youtube videók. Ráadásul a gitárokhoz kapható erősítők, effektek választéka is minimális volt. A 60-as évek közepéig kellett várni a Marshall erősítők, a fuzz pedálok és ezzel a rockzene megszületéséig. Ekkor hihetetlen gyorsasággal kezdett fejlődni az elektromos gitározás. Néhány zseni megjelenése pedig - Eric Clapton, Jeff Beck, Pete Townshend, Jimmy Page, de leginkább Jimi Hendrix - egészen új távlatokat nyitott a hangszer számára. Ezért szerintem elég igazságtalan George Harrison gitárjátékát összehasonlítani a következő generációk gitárosaival.
Ringo más téma. Szerintem az első időkben nagyon jó dobosnak számított. Elég megnézni a 64-es Washington DC koncertet, ahol oldalnézetből is látszik milyen erővel, milyen elképesztő "húzással" dobol. Ahogy a Beatles zenéje fejlődött a dalok is másfajta, sokoldalúbb dobolást kívántak. Szerintem Ringo ezeknek az elvárásoknak is többnyire meg tudott felelni, de ismerjük a történetet, hogy a Fehér Album felvételei alatt besokallt, mert úgy érezte nem tudja megugrani a kívánt szintet.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Beatles feloszlásával Ringo Starr, mint dobos szerintem nem igazán értelmezhető. Javítsatok ki ha tévedek, de a tető koncert volt az utolsó alkalom, hogy önálló dobosként egyedül dobolt élőben. Van egy Carl Perkins TV műsor, ahol pár számban egyedül dobol, de az nem igazán élő, TV stúdió. Ezt leszámítva soha egyetlen koncerten, vagy vendégszereplésnél nincs olyan, hogy egyedül adja a tempót és a ritmust. Kell neki a "mankó", egy másik dobos, akire támaszkodhat és így is néha előfordul, hogy kizökken. Lásd. a 2018-as londoni McCartney koncerten. Szóval Ringó évtizedek óta árnyéka egykori önmagának, az alibi dobolás, amit művel zenei értelemben nem igazán értékelhető. A probléma oka leginkább az alkoholizmusban és drogokkal töltött másfél évtizedre vezethető vissza. Ez nem mindenkire hat egyformán, nála a tempó érzéke sérült. De nem egyedi eset, sajnos van erre magyar példa is. Hasonló okok miatt dobolt Németh Oszkár mellett Szörényi Örs a Fonográf koncerteken.
Ez persze nem azt jelenti, hogy Ringo elfelejtett dobolni. Nyilván stúdió körülmények között, ahol bármennyiszer újra lehet játszani vagy ki lehet javítani a hibákat, valószínüleg most is jól elboldogul, akár 80 évesen is. De egyedül már régóta nem vállal kockázatot.
George Harrison nem volt hajlandó zeneileg fejlődni, soha nem tanult meg tisztességesen gitározni, de az egója (dacára a sok keleti tannak) olyan hatalmasra duzzadt Lennon és McCartney társaságában (csak éppen az övékhez hasonló teljesítmény nélkül), hogy még a legbarátibb kritikán is megsértődött
Ezzel azért elgondolkodtattál...
Lehet, hogy igazad van, de pár dolgot azért felhoznék George "mentségére".
Egyrészt, hogy az biztos nincs jó hatással az ember önképére, ha valakit húszéves korától gyakorlatilag istenítenek.
Másrészt nyilvánvalóan komoly teher volt neki a két nagy árnyékában megtalálni önmagát dalszerzőként.
(Mire ő az első dalát megírta '63-ban, John és Paul már minimum hat éve ontotta a dalokat.)
Ebből a két dologból következik még kettő.
Simán gondolhatta úgy és a fenteieket figyelembe véve talán nem is hibáztatható:
a) minek strapáljam magam, hát így is én vagyok "A George Harrison"
b) minek strapáljam magam, hát csak két dalom kerülhet lemezre
Emellett még ott volt az is, hogy a szitárra fordított idő is a gitárral való foglalkozás "kárára" történt.
Szóval igen, gitárosok ezrei jobbak George Harrisonnál technikai értelemben - viszont az általa írt dalok legjobbjait egyikük sem tudta volna megírni, mert ez viszont nem technika kérdése.
