Az idő mibenléte mindig is foglalkoztatta, és zavarba is hozta az embereket.
De viszonylag korán megjelent az az elképzelés is, hogy nem is létezik.
Lehetséges-e, hogy csak a tér, az anyag, és energia létezik?
Az energia hatására létrejövő változások, mozgások összehasonlíthatók, számszerűsíthetők. Ezt nevezzük sebességnek.
A tér, a térben helyet foglaló anyag geometriai tulajdonságai szintúgy összehasonlíthatók, számszerűsíthetők.
Az energia hatására létrejövő mozgások, változások egyetemessége és pontossága kelti az emberi elmében azt az automatikusan kialakuló képzetet, mintha az idő létezne.
Idő = Távolság / Sebesség
Az idő nem létezik, csak egy automatikusan kialakuló képzet, amiből
hasznos segédfogalmat képeztünk? Vagy ez maga a létezés?
Lehet-e, szabad-e rangsorolni az anyag tulajdonságai között, és
azt mondani, hogy a tömeg/energia az elsődleges és ehhez képest az idő csak általunk bevezetett segédfogalom,
amihez lélektanilag közelebb állunk, mint mondjuk különféle sebességek érzékeléséhez?
Ellenmondana-e mindez a téridő elméletnek, vagy ez a segédfogalom dimezió könnyedén kicserélhető "valósra", vagy "elsődlegesre"?
Vagy erre nincs is szükség? Semmi gondot sem okozhat, hogy valójában egy nem létező, önmagán kívüli okból is relatív fogalommal dolgozunk axiomaközeli szinten is?
Az időmérő eszközeink már csak azért sem alkalmasak az (általunk feltételezetten létező) idősebességétmúlását mérni, mert az nem lehetett és nem is lehet tervezett feltétele mindezen (zömében mechanikus) szerkezetek működésének.
A cézium izotópjának rezgésszáma ugyanúgy független az általunk kreált időtől (mármint annak számunkra létező és annak, ekként pusztán fogalmi jelentésétől), mint a napkelték gyakorisága.
Kísérletek bizonyítják: változó gravitációs mezőben, változó eredményt produkálnak az idő mérésére alkalmas használatos eszközeink... amiért is az idő, a deformálható (hatásfüggően képlékeny) téridő hálója okán látszik létezőnek.
Mit nevez(z)ünk időnek?
A térben történő változások, mint folyamatok sorrendje és egymáshoz viszonyított állapota.
És ez nem független az anyagot érő (mindazonáltal a gravitációs erőt kifejtő anyag), ugyancsak anyagi természetű gravitációs terétől; avagy, az anyagot képező energia húrokváltozásra képes állapotától rezgésszámától – szabadságfokától.
Igen: egy fekete lyuk magjában nem az idő áll meg, hanem a mozgásváltozás lehetőségének feltételei szűnnek meg.
Na, hát akkor ezzel is megvolnánk – pedig még csak hétfő van.
Nem értek a programíráshoz, nem a szakmám. De mint laikus úgy vélem, minden szereplőnek van egy képessége, amihez való feladatot írnak számára. Ezt lehet „felturbózni”, mondjuk ötféle feladat elvégzésére szolgáló képességgel egy szereplő számára. Bárhogyan változtatja a (kétdimenziós játéktérben) helyzetét a véletlen, a szereplő csak a képességei szerint viselkedhet, választhat a feladatok elvégzése közül. Ha rossz feladattal reagál a véletlenre, akkor veszít egyet a képességeiből. Ha jól reagál, vagyis nem veszít a képességeiből, akkor tovább „él”. Ahhoz, hogy a véletlenek sorozatát túlélje egy szereplő, a saját programon felüli, „tanulási képességének” kell lennie. Ezt megkaphatja sac/kb 10 véletlen túlélés esetén bónuszként, egy algoritmus formában. Evolúciósan, magasabb szintre lépett a játékban. De az, hogy egy szereplő a játékban kapott képességeken felülmúló döntést hozzon, kétlem. :)
„Ha olyan adatterületet és programot alakítanánk ki amin élnének és ami lehetővé tenné a visszafelé futtatást szerintem azt se vennének észre. Az idő oda vissza haladhat. Az okozati összefüggést érzékelnének. Furcsa egy dolog. Ha előre futtatjuk, ha megállítjuk vagy ha hátra azt se vennének észre.”
Ha a számítógép áramot kap, elindíthatjuk a játékot, és egy olyan programot futtatunk, amiben élőlények szerepelnek, azok teljesen a program szerint determináltan viselkednek, szerepet játszanak. Mi ezt látjuk kívülről a monitoron. Amennyiben olyan adathalász algoritmusokat telepítünk a gépre, amik egy adott logika szerint, elemzik a szereplők viselkedését, és a szerzett adatokkal átírják a szereplők programját, akkor sem veszünk észre változást a játéban. Kivéve akkor, ha láttuk a játékot az algoritmusok telepítése és beavatkozása előtt. A program felülírását a szereplők nem veszik észre, mert nem ők írják át az eredeti programot, hanem az algoritmusok, akik egyenrangú résztvevők a szereplőkkel, mert azokat is viselkedésre, programozták. A játékon belüli idő is programozott, vagyis eltérhet attól az órajeltől, amivel a gép működik.
„Na most ebből mit lehet használni a mi világunkra? Talán azt, hogy az idő kvantumos. Talán azt, hogy nincs is idő csak végtelen mérhetetlen sebességű elemi "kvantumos" állapotváltozások sorozata. Talán azt hogy az ok-okozati lánc, okság a fontosabb, mint az, hogy a folyamat mely irányba halad.”
Szerintem az elemi idő, a téridő-kvantum sajátideje, ami „végtelen mérhetetlen sebességű elemi "kvantumos" állapotváltozások sorozata”, hogy téged idézzelek. A diszkrét elemekből álló téridőben végtelen sok okozati lánc épül fel, és szakad el. Minden változást eredményező eseménynek van saját helye és időpontja, amit a téridő-kvantumok biztosítanak. Ezért lehet mindenirányban terjedő okozati láncolatokról beszélni, és mindenirányban „egy-időben” terjedő sugárzást, információterjedést tapasztalni. ;-)
Még egyszer kicsit másképpen a számítógépes analógiához.
Ha egy bazi nagy számítógépben elkezdek evolúciót futtatni és benne a lények öntudatra ébrednek, akkor vajon hogyan gondolkodnak érzékelnek a világukban az időről.
Ha figyelnek egy adatot akkor azt nem érzékelik, hogy azt hogy miképpen vált egybe vagy nullába. Csak azt érzékelik, hogy most már egy vagy nulla. Ilyen értelemben az átváltás ideje belülről végtelen sebességű. Belülről az átváltás idejének nincs értelme. Az csak mi láthatjuk egy oszcilloszkópon, hogy a négyszögjelnek van felfutási vagy lefutási ideje.
A számítógép órajele a maximális sebesség. Az idő legkisebb egysége. Idő kvantum féle. A belül levő azt se érzékeli, hogy az órajel a mi világunkban meddig van egybe vagy nullába. Azaz mennyi az órajel frekvenciája. Tehát a belül élő se a fel le futás meredekségét se az órajel stacionárius fenti vagy lenti állapotát nem érzékeli. Nem érzékeli milyen hosszú. Annak csak a mi világunkban van értelme.
Amit érzékelnek a változás. Bármely történés ideje a változások számszerűsége belülről. Ha lassítjuk vagy megállítjuk az óra jelet azt se veszik bent észre. Bármely két esemény ami belül történik meghatározható az elemi változások számával.
Ha olyan adatterületet és programot alakítanánk ki amin élnének és ami lehetővé tenné a visszafelé futtatást szerintem azt se vennének észre. Az idő oda vissza haladhat. Az okozati összefüggést érzékelnének. Furcsa egy dolog. Ha előre futtatjuk, ha megállítjuk vagy ha hátra azt se vennének észre.
Na most ebből mit lehet használni a mi világunkra? Talán azt, hogy az idő kvantumos. Talán azt, hogy nincs is idő csak végtelen mérhetetlen sebességű elemi "kvantumos" állapotváltozások sorozata. Talán azt hogy az ok-okozati lánc, okság a fontosabb, mint az, hogy a folyamat mely irányba halad.
Mindjárt eljutunk akkor oda ahol kitalálták, hogy az alfa és az omega is ugyan az vagy régebben azt a saját magát felfaló kígyót? Ehhez kár volt drága pénzért részecskegyorsítókat építeni és ennyit gondolkodni? )-:
"Több "komponens" esetén vektorról, mátrixról beszélünk."
Egy téridő-kvantum négy koordinátája közül az időé halad előre, de az indulási pontban fejezi be útját. A három térkoordináta egyenesen kiterjed a félidőig, majd beterjed a kiindulási pontjába. Ezt három "egyenes vektorral" és egy "köralakú vektorral" lehetne szemléltetni. Az idővektor köralakú egy létciklus alatt. ;-)
Szerintem a tér és idő nem választható szét. A téridő egyszerre születik a potenciából. Még az áltrel szerint is egynranguak, mert a koordinátáik transzformálhatók egymásba.
A további megnyilvánulások eredménye az anyag. Az anyagból, mint okozóból lesz okozat a szellem, vagyis a tudat. A tudat pedig olyan finomrezgésű fenomén, akár a téridő.;-)
„A szürreális számok konstrukciójával annyi szám konstruálható, hogy nincs halmaz, ami befogadná az összest; a szürreális számok valódi osztályt alkotnak, ezért nem alkotnak rendezett testet sem.
Mivel minden szürreális szám megalkotható nála öregebb szürreális számokból, használható a transzfinit rekurzió elve.
A transzfinit rekurzió a sorozatok elméletéből ismert rekurzív megadási mód halmazelméleti általánosítása. Bizonyításokban és konstrukciókban fontos segédeszköz, elsősorban a halmazelmélet, az algebra és a mértékelmélet területén.”
Tulajdonképpen, a végtelen felé haladva, a számok egyre jobban „szétdarabolódnak”a lépések során. A téridő kvantuma már nem szétdarabolható, mert az vagy van, vagy nincs. De mivel a végtelen struktúrájában van is, meg nincs is, olyan mintha nem a valóság része lenne./pedig szerintem az/ ;-)
