Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Akkora értelmiségi nem lehetsz, hogy el ne mosogass, és olyan nagy macsó sem, hogy a gyereked szaros pelenkái felett fintorogj és öklendezz, gondold csak meg, felelősséggel tartozol azért, aki belőled származik, és őbelőle származik a pelenkatartalom, amelyért ilyenformán ugyanígy felelős vagy, nincs mese, takaríts, takaríts magad után, utódod után. Felejtsd el, nem zümmög nyomodban robotporszívó, asszony nevezetű sem, szedd össze magadat, szedd össze szemeteidet, amit elhullatsz, ami belőled kihullik, az te vagy, rendezd kidobható csomagokká, és szabadulj meg tőlük, hajítsd ki a házon kívüli, váron túli űrbe űrszemétnek. És igen, poros az ablakpárkány, már megint poros, sőt, porosabb, mint tegnap volt, ráadásul még egy kövér légy is odadöglött, direkt a te kedvedért és mulattatásodra, és én, ebédfőzés, leckében segítés, mosás, rendrakás, vásárlás Bermuda-sokszögében ma sem, bizony, ma sem jutottam hozzá az ablakpárkány-törölgetéshez, nincs más, mint fogni a kis férfikacsóddal a cseppet sem nőnemű porrongyot, és két mozdulattal letörölni, utána kirázni az ablakon, ugye, hogy nem fáj? Ha egyszer neked ennyire fontos a párkánytisztasági kérdéskör, rajta, galambom, dobd be magad, rövidebb idő alatt megvan, mint ha öt percig morogsz magadban és csapdosol, öt percig meg koslatsz utánam a lakásban, mint egy hisztis kölök, és jó eséllyel összekapunk, és így lesz legalább indokod berúgni vagy elcsavarogni, a párkány meg koszos marad. Ahogy a szemetet is elég szerintem összesöpörni a konyha sarkába, és két-három naponta lapátra tenni, mit vacakoljak vele, engem nem bánt, s ha téged igen, hát rajta, bogaram, lelki nyugalmad megér egy lehajlást, erős férfinak meg se kottyan! A szemétnek nincs neme, a háztartási tevékenységeknek nincs neme, nincsen nőnemű fakanál és hímnemű csőkulcs, női merőkanál, férfi cipőkanál, szedd össze magad, szórd szét magad, vesd elénk magad apró darabokban, épülj be a falakba, Kőműves Kelemen, nem leszel egyedül, nőd már ott figyel a két tégla közötti résben. Az érzéseknek viszont lehet neme, lehet a fájdalomnak, lehet a haragnak, az undornak, az elkeseredettségnek, az örömnek, kérdés, átélhet-e nő férfiörömöt, férfi nőharagot, s ha már kérdés, hát miért ne. Most mit bámulsz, egy nő neked ne legyen okos?
Most, hogy megszűnt a két világrendszer csatája, ledőltek a falak, kinyíltak a kapuk, s tapsolhatunk, hurrá, nem sikerült egy jobb világot építenünk, nekünk legalábbis nem, nem igaz, hogy lehet másképp is, velünk legalábbis aligha, most, hogy felszabadultunk ez alól az egész alól, a keresztünk alól, a diktatúránk alól, a fél életünk alól, két kutya rohan egymás felé a mezőn, farkuk győzelmi zászló, orrlikaikban eksztázis és rémület vegyüléke, vajon mit találnak majd egymás hátuljában? akármit, most már nem halogathatom tovább, most már igazán meg kell tanulnom élni, hát nem? Végül is tudok evezni, úszni, fára mászni, megtanultam autót vezetni, tudom használni a lemezjátszót, a telefonkártyát, elboldogulok a mosógéppel, egyszer szorult helyzetben egy kódrendszerű csomagmegőrzőben hagytam a csomagomat, és ebből se származott semmi bonyodalom, ha felvisznek egy akármilyen magas hegyre, lesíelek onnan egész jól, nem mint a Zurbriggen, de egész jól, szívós vagyok, ha szorgalmas nem is, egyetlen hatalmas elszánással meg tudom tisztítani mindkét szobában az ablakokat, valamikor le tudtam vezetni a gömb térfogatát is, épp élni ne tudnék megtanulni? A kis dolgokkal fogom kezdeni, fokozatosan haladok a kis dolgoktól a nagy dolgok felé, annyit iszom, amennyi jólesik, nem többet, nem izgulok, nem idegeskedem, nem vigyorgok fölöslegesen, nem esem depresszióba, nem, mert nem javít a közérzetemen, és megtalálom a helyes arányt aktivitás és passzivitás között, de előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni, ha rám mosolyog egy nő, nem kötöm vele össze rögtön az életemet, ha szeretem, összekötöm, mi történhet? de ha szoros, meglazítom, ha laza, megszorítom, de ha nem érzem jól magam, nem esem kétségbe, tudatosan törekedni fogok néhány dologra, hogy jól érezzem magam, ne túl jól, de elég jól, reggel kelek, este fekszem, de nem túl korán, olyasformán, mint most, csak tudatosabban, éjfél előtt sose alszom el, ezen nem fogok változtatni, kerülni fogom a fölösleges szabályokat, nem szabom meg, hogy egy nap hány cigaretta, mindazonáltal nem fogom szándékosan gyilkolni magam, szokásaim lesznek – vannak, de ügyelni fogok rá, hogy ne legyek a rabjuk, lehet, hogy veszek egy kutyát, de lehet, hogy nem, videót biztos nem, az embereket szeretni fogom, de csak módjával, de hogy fogom szeretni őket? hogy kell szeretni őket? előbb a kis dolgokkal fogom kezdeni, és ha észreveszem, hogy fütyörészek, hát istenem! ha nem, hát nem! készséges leszek, de ha kell, undok, az nem lehet, hogy ne tudjak elég undok lenni! persze mindent a kellő helyen, erre nagyon oda kell figyelnem, oda fogok figyelni, hogy ne legyek se túl szórakozott, se túl pedáns, se túl őrült, se túl normális, se arany középutas ne, az se! a kis dolgokkal fogom kezdeni, nem leszek maximalista, megőrzöm a hidegvéremet, a humorérzékemet, de csak egy bizonyos határig, az embernek legyenek határai! lesznek – vannak, Kelet-Európában nyugat-európai, Nyugat-Európában kelet-európai, ettől nem esem kétségbe, nem bújok ki a bőrömből, nem robbantom fel a világot, én nem, sajnálom, tudom, hogy ez opportunizmus, de csak fokozatosan haladok, előbb megtanulok élni, és ha már megtanultam, akkor is kerülni fogom a nagy szavakat, lehet, hogy fellőnek a világűrbe, ha nem muszáj, inkább ne, de ha muszáj, ha fellőnek, és nem öntözhetem tovább a Yukka pálmámat, akkor is azt fogom majd mondani a kedvesemnek, hogy öntözze tovább a Yukka pálmámat, ha már mindenképpen fellőnek, ha már megtanultam élni.
Hát eljött a szerda, és megint hiányzol, pedig olyan szépen megterveztem mindent: kötök egy sálat, fodrászhoz megyek, vagy megint átjön hozzánk a szomszéd gyerek, a lényeg, hogy nem leszek egyedül. A gondolat cikázik, menekül, de utánakapok és hosszan csodálom, bár meg sosem értem. Hogy lehet, hogy a tegnapi álmom is rólad szólt, meg a maiban is benne leszel, hogy folyton ott vagy, egyre szívósabban, és akaratosabban, kérlelhetetlenül és ezer alakban? Azt hiszem, nem is léteznék nélküled. Vagy ez csak egy buta, oldhatatlan révület, mindenesetre tenni nem lehet ellene. Nem is akarok. Végre mocorog bennem az élet, virágok nyílnak a tüdőm falán, és apró rügyekként bomlik ki, pattan mind a harminchárom csigolyám. Együtt lélegzem a mindenséggel. Még a hiányod is különös élvezet. Mert tudom, van valamim, ami hiányzik, és azt is, hogy újra az enyém lehet.
Ha találkoznánk, nem kérhetne számon semmit. Nekem mégis volna pár tanácsom: csinálja máshogy. Tanuljon meg időben vezetni és úszni, korán kelni és kiadást vezetni. Tanulja meg használni a testét, egyáltalán: tanulja meg, hogy a teste ő. Tanuljon meg hibázni. És ne írjon naplót. Ne húzza el a kezét. Üljön fel a buszra. Ne hordjon kéket barnával, vagy legalább figyeljen az árnyalatokra. Legyen óvatos a neon színekkel. Veszítse el a szüzességét korán, legyen szerelmes később. És ne csináljon mindent feladatszerűen! Ha elrontja, az árát én fogom fizetni.
Lakik nálam egy macska egy ideje. Sosem voltunk jó barátságban, persze én se erőltettem. Tegnap mégis dorombolni kezdett. Vagy most hazudik, vagy eddig.
Nem lehet egyetlen szív dobogásába rejtőzve kibírni az életet, nem lehet minden este egyazon az úton hazamenni, s pihenni térni egyedül, nem lehet minden reggel azzal kelni, hogy elfogy az idő, és nem marad utánunk senki sem, nem lehet nem részt venni, nem cselekedni, valamilyen sorsot ki kell verekedni, ki kell szenvedni mindenkinek.
Bizonyos szavak csak utólag sértenek, mint a nem várt udvarlás. Olyan megszokhatatlan a másnemű figyelme: zavaró a bók, a társasági, a formaság mindig olyan hazug, és zavaró a bók, ha elmarad. Az őszinteség pedig megsebez. Minden, amit kimondok, másik ajtó. Mindent megkésve rontok el, mintha minden mondat csak az én hibáimról beszélne, és árulás volna, ha mégsem így.
Ha már közhely, végképp közhely legyen meg- vagy körülírni, mit jelent nekem, hogy belém szivárogtál a repedéseken át, és ha magamban, benned lépkedek.
Érintésedet, mint szájpadlás a nyelvét, jól ismerem, nedvesen és vakon jársz bennem, s ha változnék, éppúgy megéreznéd, mint nyelv a szájban a láthatatlan, apró hólyagot.
Amíg az őrület fejem fölött kering, mint a hold a föld körül (bele akar zuhanni, csak folyton melléesik, egyszer te magyaráztad így nekem), nem tart meg más, csak vers és szerelem.
Bár szeretnélek jobban vagy kevésbé, ne így, ne ilyen kiszolgáltatottan. Aki kötődik, mindig az a gyengébb, én meg, mint a fagyöngy, úgy rá szoktam nőni arra, akit szeretek, hát veled szemben sosem győzhetek.
Se megírni sem elhallgatni nem megy, hogy rád feszítve, rád szögezve lenni milyen megadás, milyen küzdelem; a vergődést, mint a vadállat a csapdában, és amit semmi nem csillapít: vágyat és bosszúvágyat. Meztelen vagyok és fegyvertelen.
Mint keretéből a képet, próbálom ezt a verset a formából kifeszegetni, ne legyen se rím, se mérték, ha ilyen mértéktelen a kötődés, talán a szerelem, de hiába. Úgy visszaránt a jambus, mint ebet a lánc (így tán nem harap) – a szabadság nekem túl nagy falat.
Hát leszek rab, és leszek áldozat, még látszat sincs, még meg se tudlak csalni, mélyemben zakatolsz, mint a vonat az alagútban. Hallgatom, hagyom. Belülről ismersz, mint edényt a víz, és nem tehetek semmit ellened, csak függök rajtad, akár egy kereszten, ahogy a versem függ a rímein. Lázadni vagy feladni egyre megy, aki vagyok, az győzött, én elestem, fegyvertelen és meztelenül állok, s a mindig felbuggyanó kívánságot, hogy elfelejtselek örökre, sem megélni, sem megírni nem merem.
A szeretettel nem tudok mit kezdeni – – – Tartsanak el, és hízelegjenek, de ugyanakkor hagyjanak békén, küldjenek pénzt postán. Azt is unom, hogy hízelegjenek. Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán, amit én majd véletlenül megtalálok. Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött, hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél. Írassák rám a házukat, és haljanak meg.
Megbizonyosodtunk, hogy nincs még reggel, megbeszéltük, hogy rosszat álmodott. Elmesélte, hogy a sárkány elcsente a törpök aranykincseit. Azt mondtam, tudom, de szerintem egy bátor kisfiú holnap biztosan segít visszaszerezni. Aztán mindent megnéztünk, nevén neveztük a lámpát, a szőnyeget, a falimatricákat, játékokkal teli dobozokat. Azt hiszem, aminek tudjuk a nevét, az körbebástyáz minket. A biztonság kedvéért felkapcsolt villannyal aludtunk.
Nem szeretni – azt hogyan lehet. Lebontani a féltett perceket, miközben vissza és előre hat a mindentakarás: a kirakat bezúzott üvegét képzelem el, középen gyűrött papiros hever, szeretlek – villog rajta a jövő – és ami átvitte az üvegen: a kő.
Ezután hogyan mondjam el: szeretlek? Úgy gondolom, mindenki retteg kőtől, papírtól, üvegtörmeléktől, a bűvös szóra megdermed a légkör, az összes áramlat rendre lefagy. Mert ha szeretlek, mindenem te vagy, s lennék örökké én is mindened, bár sokkal hamarabb kiismered,
akárcsak én, és rádöbbenünk: semmi; és ezt a semmit kell híven szeretni. És ezt a semmit öltöztetjük át, mint jobb sorsot megért próbababát, újabb és újabb látványterv szerint, de évről évre silányabb a szint, pont, mint enyém most, éppen ennyire. Bukunk a semmire.
amit mondtál bár igaznak tűnt és szépnek is főleg szépnek talán nem kellett volna mondanod mert így más mederbe terelted ezt az egészet pedig nyilvánvaló a természet vájta meder az igazi szabad folyást enged a dolgoknak és én most bizonytalan vagyok nagyon bizonyos mértékben szomorú is holott örülnöm kéne szavaidnak melyek önkéntelenül szakadtak ki belőled vagy számító meggondolás után gurítottad elém őket a boldogság ígéretével a boldogság gyönyörű légvár amibe megilletődötten lép be az ember hogy egy pillanatra elidőzzön a cikornyás díszletek között de mondd mi egy pillanat mi egy könnyedén meggondolatlanul szélnek eresztett mondat
Az óvodából hazafelé mentünk, ma velünk jött a fiaim barátja, és hallom, hogy a két nagyobb beszélget: „A Dávid azt mondta, hogy Isten meghalt!” „Ezt Nietzsche mondta” kontráztam rá rögtön, de rákérdeztek, és nem hagyták abba, és ahogy próbáltam meggyőzni őket, hogy mégsem olyan halott az az Isten, a fiam előállt a legvégső érvvel: „Ha meghalt, honnan az a sok ajándék?”
Sunyítottam, és megszólalt a másik: "Karácsonykor? Azt az anyukám adja! Meglestem: ő volt! Láttam csomagolni!” Az enyém nem hagyta: “Nálunk jött az angyal! Mindenki kint volt, de bent csengetett!”
Megrémültem, hogy egyszer rajtakapnak, és megdől ez a tuti istenérv, és kapkodva filozofálni kezdtem, bizonykodtam, hogy mégsem ez a fontos, mégsem az angyal, de maga az Isten, míg lassanként meggyőztem magamat: egy halott isten mégse csomagolja a magba a fát, magzatba az embert, a folyóba a holnapi folyót, nem rejti el a gyertyába az égést, az almába a gravitációt, nem vonhat minket híg aranyba reggel, nem díszítget fel mindent gondosan hóval, virággal, felleggel, gyerekekkel –
pedig úgy lessük, vágyjuk rajtakapni, eltanulni a bevált trükköket, mert Nietzsche mondta, és Dávid is mondta, és holtbiztos, hogy csalás az egész.
Reggelre kihűlt a helyed, belepte valami nyirkos és hideg, mint a hó azt a szürke foltot, amit az autók hagynak. Nem tudom, te hiányzol-e, vagy csak az, hogy eszembe juss - emlékszel, amikor az építkezésen üveggyapotba tenyereltem, napokig nem tudtam eldönteni, hogy egy szilánk szúr-e, vagy már csak a helye. Pedig én próbálom kitapogatni a közösen eltöltött időt, mint egy villanykapcsolót a sötétben. A sötétség mélyén azt az ismerős arcot. Összerakhatatlan. De te a kezem ügyében hagytad a harapófogót, hogy megtanuljam, milyen hideg lehet egy terpesz. Mélyen a bőröm alatt viszketsz. Üveggyapotba törülközni.
Ha egyszer kápolna nyílik a szívben, lesz hajléka, hol szomjat, éhet olt és naponta benyit valaki, aki felemel. Nem kell szög, ecet, nem kér a salétrom-könnyekből, és köszöni, nem fog térdepelni, inkább megpihen, hiszen sűrű a bánat, mint a tömjén: láthatatlan madarak mintázzák freskóit a csend tömör falán. Új szavakat keres, átmelegszik bennük, már nincs egyedül. Ha egyszer kápolna nyílik a szívben, az is megmarad, ami otthagyott.
ez az utolsó vers hozzád nem lesz már több mondtam azzal bélyeget tettem a levélre és beejtettem a négyszögletű lapos szívet a levélszekrény szűk résén
az emberek most vigyázva járnak a postaláda körül egyre kérdve mi történt tán egy madár költözött a ládába s csapdos szárnyával a falán és már-már énekel
A konyhádban láttalak utoljára. Vártad, hogy kipattanjon egy valószínűleg égett pirítós és hogy az izzószálak felmelegítsék az arcodat, ahogy föléjük hajolsz. Szokatlan volt még ez az egész, új lakás, költözés, a titkolózás, meg hogy az a kigombolt ing rajtad az enyém, de a friss barátod máris odáig van érte, a balfasz. Majd fontoskodni kezdtél, dolgokat helyeztél ide-oda sajátos rendszer szerint — hogy segítselek a felnövésben, csak ültem ott, ahova ültettél, csendben, mint Isten a Bergman-filmekben, és ámultam, hányféle szögből tudsz hátat fordítani nekem.
Nem kell hogy a vers komolynak szülessen tanár legyen komplexusok trógere kétségbeesés perselye altató. Elég hogy megállítsa röptében a lepkét és a mezők illatát hagyja a semmibe néző ablak peremén
Ha a szorongás lidérce éjszakákon át mellkasodra telepszik, ezt kell tenned: Lefekvés előtt egyél valami placebót, majd köpj ki balra, és mondd el háromszor, le van szarva, várnak rám holnapi dolgok, reggel tűzz az ajtófélfára villanyóraállást, kóborló macskáknak adj a parizerből, fordítsd fal felé a tükröket, de a babona szerint legjobb, ha elalvás előtt átölelnek.
Ha eljönnél, a házon koszorúba libbennének a galambok s a nap ösvények mellett a földre szorulva megcsókolná selyem papucsodat.
A méhes elszalajtana egy méhet, hogy kis köcsögben mézet hozzon át s a féllábukon álló almafák susogásukkal kínálnának téged.
S kérném kezed, mely ékesítve csattal, mondanám, gyere, sétáljunk a rétnek, hol a kaszások vígan fütyörésznek s a szemükben derül a fürge nappal.
Bolyonganánk a nedvező mezőben, hogy lásd, amint nyit virulni a reggel, és hallgatnád, a friss és nyers füvekkel hogy zümmög, dong az élet ébredőben.
A búzából a nap sárgálva nőne s apró vizek ezüstlenének messze, te tiszta tájat gyűjtenél szemedbe s tested, mint érben, a fényben fürödne.
Egy dűlőnél megtörne derekad, megdézsmálnád a tüskebokor szedrét s egy vadkökényről fonatodba szednéd, mint táncos díszt, a gyengébb ágakat.
Elmorzsolnál egy kalászt, hogy lásd, telt-e, érett-e már, nem festi-e üszög s egy szöcske meg egy fekete tücsök egymás hegyében törne kebeledbe.
Ökrökre bukkannánk a domb alatt s ferdecsípőjű, csupasz bivalyokra s az izzó dél fehér csóvákat dobna a hátukra, mint puha sálakat.
Megfordulna az út, hogy visszajöjjön a mezei ház mellé s mi engednők, hogy pirult fáradt testünk, melyben megnőtt a vágy, a sűrű árnyékban ledőljön.
S ha szürkületet kondít sok kolomp, nehéz lélekkel, melyben mély alázat, az Istent látnók lebegni az ágak között hasított madárszárnyakon. /József Attila ford./
Az ember jóból és rosszból van összegyúrva. Fehérből meg feketéből. Ezért van az, ha rajtakapsz valami rossz dolgon, mindig szürke leszek. Akkor csak állunk egymással szemben, mozdulatlanul.
Tehát távolodunk, de közeledünk is.
Eddig háromszor mentem világgá.
Először az ajtóig, azután a szomszéd házáig, legutoljára meg a lakótelep széléig.
Ha megint világgá megyek, nem fordulok vissza többé, mert úgyis hazatalálok, hiszen a Föld gömbölyű.
Tegnap Márió, az új szomszédunk kisfia azt mondta, hogy egy kislányt csak akkor lehet megszeretni, ha az mindent kétszer mond.
Az én mamám viszont azt mondta, hogy ezek gyerekes dolgok, és a gyerekes dolgokat egy magamfajta nagylány már nem hiszi el.
És én a mamának adok igazat. És én a mamának adok igazat.
Márió megfigyelte, hogy este teljesen fölöslegesen szaladgál a parkban, teljesen fölöslegesen űzi a park egész hosszában a csillagokat vagy a Holdat, mert azok azután is csak ugyanabban a messzi távolban maradnak.
A játékban az az igazságos, hogy bármi lehetek.
Ha akarom, orvos, ha akarom, beteg, ha akarom, kalauz.
A játékban csak az nem igazságos, ha Márió is éppen az akar lenni, ami én. Olyankor mindig folyó leszek, kilépek a medremből, és mindenkit elöntök: az orvost, a beteget és még a kalauzt is.
Csak pont Máriót nem tudom elönteni, mert ő akkor mindig hajó lesz.
és ez az, ami a játékban nagyon nem igazságos.
Ma szerencsés napom volt: találtam egy négylevelű lóherét.
Márió azt mondta, hogy régen, amikor az apja meg az anyja elváltak, ő kutyát kapott ajándékba. megkérdeztem a papát, hogy velük mi van, de azt felelte, hogy ők soha nem válnak el, mert annyira szeretik egymást.
Tegnap Márióval lementünk a tóhoz. Már esteledett, amikor a vízben megjelentek a csillagok. Márió azt mondta, meglátom, éjszaka mindet kihalássza nekem onnan, ha mégis maradna néhány a rossz látási viszonyok miatt, azokat majd reggel összeszedi.
Ma délelőtt is a tó felé mentünk, és tényleg nem voltak ott a csillagok, de Máriónál sem láttam egyet sem.
Akkor meg azt mondta, hogy otthon őrzi őket az üvegszekrényben, de nézzek csak ki majd estére az ablakomon, addigra mindet felrakja nekem az égre.
Az óvodában minden jó, csak a grízkása nem jó. Veszek belőle egy kanállal, a kezem nem reszket, a kanál nem reszket, de a grízkása reszket.
És ami reszket, azt én nagyon nem szeretem.
Amikor a doktor nénihez értünk, anya levette a kabátomat, meghámozott, mint egy narancsot. Milyen édes ez a gyerek, mondta a doktor néni, pedig savanyú arcot vágtam, és féltem is egy kicsit. Legszívesebben az ágy alá bújtam volna, vagy a szoba sarkába, hogy csalogassanak elő, a doktor néni és anya, becézzenek meg simogassanak a szavakkal, hogy érezzem: jön elő belőlük a szeretet, és megtalál, hiába bújok el.
Ha nem viselem mindig a szemüvegemet, felnőtt koromban sem leszek előrelátó?
Ha valaki csuklik, az azt jelenti, hogy emlegetik. Ezt egy néni mondta a buszmegállóban.
Anya meg azt mondta, hogy biztosan apa emleget minket, azért csuklottam.
és amikor mindnyájan, a néni, anya meg én is emlegetni kezdtük az autóbuszt, azonnal meg is érkezett.
Egy nagy, kék, csuklós.
Máriónak meg a biciklinek vannak hátrányai. A biciklin nem lehet játszani, Márión meg nem lehet biciklizni.
A vonatsínek egymás mellett mennek, de valahol messze összeérnek. Apa szerint csak a végtelenben.
Apa és anya is egymás mellett mennek, én meg középen, mert én vagyok a végtelen, ahol ők összeérnek.
Márió apukája régen vadász volt és százból százszor lelőtte röptében a vadkacsát.
Az én apukám sosem volt vadász, de azért százból százszor ő is lelőné röptében a vadkacsát, még a vaddisznót is, ha az a buta állat nem lenne olyan földhözragadt.
Ha a házunk egy nagy léggömb lenne, akkorára fújnám, hogy minden barátom, még a Márió is elférjen benne. Azután közösen pumpálnánk, hogy a játszótér, a park, sőt még a lakótelep is beleférjen.
Így a mi házunk az egész világ lenne.
Nyáron a Nap olyan önzetlen, úgy osztogatja a barnaságot, mint én az óvodában a vajas kiflit. Az uzsonna, tudom, sohasem fogy el, mert anya mindennap beletesz valami finomat a táskámba.
De félek, hogy a Nap egyszer teljesen kifehéredik.
Te rossz vagy apa, meg anya is, mert sohasem vagytok itthon, amikor este hazajöttök, fáradtak vagytok, elküldtök aludni, sohasem játszotok velem, pénzt adtok, hogy vegyek magamnak játékot, de minden gyereknek ugyanolyan játéka van, és nekem nem kell ugyanolyan játék.
A nagypapa viszont jó, mert ő mindig itthon van, játszik velem, sohasem mondja, hogy fáradt, nyáron a Márióval elvisz a nyaralóba, kukoricaszárból csinál nekünk varázskardot meg fosztásból varázsbabát, hogy ripsz-ropsz, az égből szeretetet varázsoljunk a földre.
Reggel, amikor megcsípi a dér a kertet, a növények hirtelen kinyitják szemüket, és rácsodálkoznak az ablakomra. Ilyenkor legszívesebben csokorba kötném a jégvirágokat, s mint egy óriás vázába, beletenném őket a zöldbe.
De nem tudom, enyémek-e a jégvirágok.
Amikor nagy leszek, veszek egy tájat. Fenyvesekkel és patakkal. A szélén szélmalom lesz, a közepén rét. Nagy, kerek és piros.
Apa, én tudok repülni! Jól van, azt is tudom, hogy minden gyerekkel előfordul álmában, én viszont igazán tudok repülni. De csak akkor, ha anya nincs itt, és te sem vagy itt, sőt senki, még a Márió sincs velem.
Ez azóta van így, mióta a nagypapa meghalt. Ő azt mondta nekem egyszer, hogy csak mi ketten tudunk repülni, a nagypapa meg én, és azt is mondta, hogy ő nemsokára nagyon messzire fog repülni, talán vissza sem jön ide a kissámlira. De a nagypapa nem mondott igazat, mert amikor ti nem vagytok itthon, és a Márió sincs velem, akkor behunyom a szemem és csapkodni kezdek a szárnyaimmal, és a nagypapa ott ül a kissámlin, és mosolyog, mosolyog, és csak ő hiszi el, hogy tudok repülni.
Anya sem, Márió sem, és te sem, apa.
Van olyan reggel, ami nem hoz holnapot?
Az igazi dolgok nagyon mélyen vannak. A feneketlen tó fenekénél is mélyebben. A szívem körül valahol.
A mélység, az ugyanolyan, mint a magasság. Csak máshonnan kell nézni.
Van egy kidöntött fa az ablakom előtt. Tavasszal, amikor minden rügyezik meg virágzik, zöld ágak nőnek rajta. Olyankor arra a lányra gondolok, akinek nagy a hasa és mindig szomorúan járkál a lépcsőházban.
Amikor több fa lesz, mint ember, a szomszédok néznek majd egymásra, akár a tanyán a tehenek, és nem fogják tudni, hogy most mi van.
A gólya sokkal okosabb az embernél, mert nemcsak a vízben meg a földön jár, de repülni is tud. Nemhiába hitette el mindenkivel, hogy ő hozza a kisbabát.
Amikor hazaértünk, anya visszahallgatta a rögzítőt. Apa üzent a kiküldetésből, de csak annyit, hogy szép a Tisza, olyan, mint egyszer régen. Anya erre sírni kezdett, sok víz folyt le a szeméből, de nem volt szomorú, inkább szép volt. Olyan, mint a Tisza egyszer régen.
A bábuk közül a marionett hasonlít legjobban az emberhez. Minden ízét külön zsinór segítségével lehet mozgatni, és felülről irányítható.
Márióra hiába mondok csúnyát, legfeljebb megsértődik és elmegy. De aztán mindig visszajön.
Márió egy bumeráng.
Tudod apa, az lenne jó, ha eggyel többször jönnél haza, mint ahányszor elmész.
Az este olyan sűrűn villámlott, hogy azt hittem, nappal van. De eső nem esett, és az ég sem dörgött. Gondolom, nem voltak mérgesek ott fenn, csak nem bírtak elaludni, és kapcsolgatták a lámpát.
Ami nem történik meg, az az éjszaka. És ami megtörténik, az a nappal. Hogy egyszer teljes világosság legyen, előbb-utóbb mindennek meg kell történnie.
Amikor apa legutoljára összecsomagolt, úgy csináltam, mintha aludnék. De hallottam, hogy azt mondja neked: a kocka el van vetve.
Mire apa hazajön, sok kis kocka lesz?
Anya szerint először minden férfi megígéri, hogy lehozza nekünk a csillagokat, aztán pedig úgy tesznek, mintha nem is tudnának az egészről semmit, még csak olyan szót sem ismernek, hogy csillag, de én biztosan tudom, hogy anya csak azért mondja ezt, mert apa miatt most nagyon szomorú.
Jön az árvíz, mondta anya. Jön az árvíz, mondta, és félrenézett. Jön az árvíz, idézte riadt tekintettel Petőfi Sándort, pedig akkor még csak patakokban folyt arcáról a könny.
Tudod, anya, az lesz az igazi dráma, ha nem találom meg az emlékkönyvemet.
A szeretet barkákban lakik. Barkák pedig nincsenek. Vagy ha vannak is, errefelé igen ritkák.
Mióta a papa elköltözött, anya szigorúan diétázik.
Vasárnap délután én is szigorúan diétáztam.
Főleg négytől hatig.
Mostanában nagyon buta lettem. Körülbelül annyit értek a világból, amennyit egy hangya ért belőlem.
Mostanában csak remélem, hogy a világ nem fog a fejemre taposni.
Anya, ne sírj már!
Hiszen az igazgyöngyök is láncra vannak tűzve.
Magányosabb vagyok, mint egy hős.
Amikor sok csillag van az égen, kiosonok az udvarra, hintára ülök, és elképzelem, amint suhanok a fekete űrben. Ha a szkafanderen keresztül is hallanád, amit ilyenkor mondok, biztosan velem tartanál.
Apa, a távolság is lehet szkafanderből?
Nem tudom, Máriónak mi a terve a csillagokkal, mindenesetre én tegnap egyedül voltam lenn a tónál, délben, hogy biztosan ne legyenek ott. A vízben csak a Nap fürdött, és olyan volt, mint a műanyag narancs Márió üvegszekrényében.
Amikor vacsoráztunk, anya lefestette a Napot, persze csak szavakkal, de a képzeletemben nem a Napra, hanem legjobban egy csillogó hógolyóra hasonlított, a felhő pedig, mert az is volt a festményen, egy tintahal képében úszott nyugat felé, le a tenger mélyére, oda, ahol sötét van. Csak a hógolyó ragyogott fent továbbra is, mintha mindig ott akarna maradni, akár apa nagy fehér tányérja a konyhaszekrény tetején.
Szeretem, ha hull a hó. Azt is szeretem, amikor apa eljön hozzánk, de nem szeretem, amikor elmegy. Olyankor a szívemben visszafelé hull a hó.
Anyától apáig egyetlen út vezet, az, amelyiken a hatos autóbusz megy. De ez a járat azóta nem közlekedik, mióta apa feleségül vette anya régi barátnőjét, a Cédát.
A boldogság az, amikor sokat kapunk. A fájdalom az, amikor ezt mind elveszik. Én nem akarok boldog lenni többé, mert az egyszer nagyon fájni fog.
Én mindig mindennel egyetértek, és soha semmivel sem értek egyet, mert én önmagammal is mindig ellentétes véleményen vagyok.
Egyszer többször nyúltam valamiért, de elérnem nem sikerült. Aztán a valami megsajnált: eltűnt a közelemből.
Az a rét, amelyik nagy, kerek és piros, az nem rét. Legföljebb egy kidurrantott gumilabda.
Ma vettünk egy kutyát, aki anya szerint sokkal többet játszik majd velem, mint a papa valaha is. De szerintem a Terri egyáltalán nem hasonlít a papára. Négy lába van és sokkal alacsonyabb.
Ha átjön a Márió apukája, akkor Terri mindig az ágy alá bújik, mert nagyon fél. Ha nagy vihar van, Terri akkor is az ágy alá bújik, mert az égnek pont olyan csúnya színe van, mint a Márió-papa nadrágjának.
A Terri mostanában nagyon beteg. És ráadásul valami külföldi betegsége van. Az állatorvos azt mondta, hogy diagnózis. És ez most már biztos.
Tegnap anya találkozott Szupermennel. Mindjárt mondta is neki, hogy a Terri beteg. Szupermen nagyon sajnálta a dolgot, de nem tudott segíteni, mert éppen évi rendes szabadságát töltötte.
Semmi dráma. Csak áll az ember a csendben.
Azt mondta a Márió, hogy a spenótot és a répafőzeléket kimondottan szereti, csak azért nem eszi meg őket, mert olyan nagyra nő, hogy ha lefelé néz, elszédül.
A Máriónak, tudod, sok mindenben igaza van.
Szupermen ma reggel hirtelen visszajött a szabadságról.
Vagy a gyógyszerek segítettek, nem tudom.
Csak az a biztos, hogy a Terri teljesen meggyógyult.
Úgy érzem magam, mint a hal, akit kihorgásztak. Márióval egy zsinór köt össze, ami láthatatlan, de mégse lehet elszakítani.
Régen, amikor az emberek még némák voltak, a halak gyűlést tartottak, sajnálkoztak egy csomót az emberek miatt, aztán nekik adták a beszédet. Ezt anya mondta. Én meg azt mondom, ha kicsit nagyobb leszek, összegyűjtöm a szavakat egy műanyag zsákba, és beleöntöm őket a tengerbe. Hadd beszéljenek ezután a halak is.
Az óvodából ismerjük egymást amikor először repülni akart és először nem ment, ő bosszúból törött lábakat rajzolt egy madárnak Az én nagybátyám májkómában halt meg és az egészből annyit tanultam hogy a szárnyverdesés egy kényszermozgás Most már mindketten a földön járunk nem dobálunk csillagokat kövekkel nem bízunk abban, aki nem remeg és tudunk láblóbálás nélkül ülni mindazon, amit eddig elértünk Ma azt mondta, hogy minden fejben dől el és én pont ettől félek igazán
Mert mindig ami csodaszép volt mindig az múlik el Szentisten! Hát már nem is emlékeztek, ahogy kiszántották egy barbár napon azt a játszóteret a nyargalászó gyermekkor alól?
S ahogy abba az egyetlen és örökkévaló ölelésbe szinte beleölelhetett máris a következő? — És nem is egyetlen!
S hogy az után a gyönyörű és halni-érdemes és végérvényes szomorúság után még képesek voltunk arcpirulás nélkül tovább élni és még örülni is? — Ám ezt sem végérvényesen.
Hát nem szorul ökölbe a markotok: hogy mindig az múlik el ami csodaszép volt? És sose gondoltatok még arra hogy talán nem is mi örülünk barátaim
s nem is mi vagyunk tán szomorúak hanem csupán megtörténik velünk az öröm is meg a szomorúság is meg az ami olyan csodaszép?